A szóképek, görög elnevezéssel trópusok (fordulatok) az érzéki megjelenítés leg-fontosabb eszközei. A szókép akkor keletkezik, ha egy dolgot, jelenséget vagy elvont fogalmat nem az eredeti nevén, hanem egy másik szóval nevezünk meg.
Ez a megnevezés azonban nem önkényes, nem is egyedi, hanem a kulturális ha-gyományban gyökerező poétikai megoldás. Mindig van valamilyen összefüggés az elnevezés és jelentése között, s ez az összefüggés adja a szóképek alaptípusait, ez jelenik meg a metaforában és a metonímiában.
A magyar nyelv – a Bibliához hasonlóan – régóta kedvelte a képes beszédet, a példázatokat és a metaforákat. Épp ezért gondolta azt a műkedvelő nyelvész-történész Szirmay Antal, hogy a közmondásokat és szállóigéket mindenképp fel kell jegyeznie a későbbi nemzedékek számára, hiszen „ezek sértetlen megőrzé-sében marad meg a nemzet nyelve, egyénisége, léte, amely nemzet Európának nyelvétől, szokásaitól és viseletétől annyira elütő népei között él”.1
Már a Biblia-fordító Sylvester János is a példázatokkal élő köznyelv, „napon-kint való szólás”-unk kifejező erejére hivatkozott. Gondoljunk csak az állati tulajdonságokat, jellegzetességeket tükröző trópusainkra, melyekben feltűnően sok az emberi külsőre, kevesebb a jellemre, viselkedésre vonatkozik: birkatü-relmű; bivalyerős; galambepéjű; hollófekete (hajú, mint Hófehérke); karvalyor-rú; lópofájú (ember); rókalelkű (Toldi Lőrinc, az udvaronc); rókaszemű (ravasz menyecske egy népmesében); sasszemű (a jó korrektor). De ismerünk még hal-szem optikát; bogárhátú autót; farkasordító hideget; kutyaütő (hitvány) embert.
Gyakran egyetlen szóval jellemzünk valakit egy-egy nemszeretem, visszataszító állat nevével, például X. Y. egy kígyó (vö. „kígyót melenget a keblén”); patkány;
görény; ürge; sőt a túlzott kényeztetés: majomszeretet. Ács Pál szavaival:
Az állatokra történő utalások, metaforák, parabolák és allegóriák olyannyira át-járják (nemcsak irodalmi) nyelvünket, hogy szinte kivételesnek számít az olyan
1 Szirmay Antal, Magyarország szóképekben (Hungaria in parabolis), ford. Vietórisz József, kiad. Csörsz Rumen István, Téka (Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó, 2006), 31.
szóbeli megnyilvánulás, amelyből teljesen hiányoznak az állatok. Ám ezekben az állat-metaforákban nem (vagy csak félig) valóságos lények mutatkoznak meg.2 Szimbolikus jelentésű képekben és metaforákban gazdag nyelvünk bűvöletében régóta foglalkoztat az gondolat, hogy számba kellene venni azokat a költői frázi-sokat, motívumokat, amelyek gyakorta fordulnak elő a magyar lírában.
Még egyetemista voltam, amikor egy keretes szerkezetű, XVII. századi sze-relmi ének3 egyik folklorizálódott képsorához, a édes méz / tiszta víz alatti mé-reg motívumhoz gyűjtöttem példákat professzorom számára, aki nagy ívű euró-pai áttekintés készített a „szerelem kertje” helyszín kultúrtörténetéről, s benne az említett oppozíciós motívum irodalmi és népköltészeti alkalmazásáról.4
Az elmúlt negyed században, a Régi magyar költők tára (a továbbiakban RMKT) XVIII. századi közköltészeti sorozatának munkálatai során felerősö-dött bennem az igény arra, hogy behatóbban foglalkoztam a magyar közköl-tészet és a népkölközköl-tészet (egymással összefüggő, vagy ha úgy tetszik: egymástól szinte különválaszthatatlan) stilisztikai, poétikai sajátosságaival: a műfaj és a stílus egymást meghatározó kapcsolatával, egy-egy képes kifejezés szimbolikus, metaforikus jelentésével.5 Legutóbb egy Amade-utánzó, felvidéki kéziratos éne-keskönyv6 forráskiadásának Előszavában röviden már áttekintettem a szerelemi érzés, a nemek közötti érzelmi viszony leggyakoribb egykorú szóképeit, széles skálán mozgó gondolattársításait, összegyűjtve azokat a motívumokká vált for-mulákat és metaforákat, amelyeket a kor ismert és anonim költői használtak.7
2 Ács Pál, „»…ami kívül van, állatoktól tudjuk« – Előszó”, in „Nagy az Isten állatkertje”:
Állat(ság)ok a magyar irodalom- és művelődéstörténetben, szerk. Mercs István, Modus ho-dier nus 9, 7–14 (Nyíregyháza: Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2019), 10.
3 Sötét ködbül alég tisztul vala szép hajnal kezdettel lejegyezve a Fanchali Jób-kódexbe. Kiadá-sa: Szerelmi és lakodalmi versek, kiad. Stoll Béla, Régi magyar költők tára: XVII. század 3 (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1961), 14. sz. A továbbiakban: RMKT XVII/3.
4 Voigt Vilmos, „A szerelem kertjében: Szempontok lírai népdalszövegeink kialakulásának és alkotásmódjának vizsgálatához I.”, Ethnographia 80 (1969): 235–275; „II.”, Ethnographia 81 (1970): 1–27; „III.”, Ethnographia 93 (1982): 513–532; Voigt Vilmos, „Másfél évtized a szerelem kertjében”, in A szerelem kertjében: Erotikus jelképek a művészetben, szerk. Hoppál Mihály és Szepes Erika, 13–39 (Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987).
5 Vö. Küllős Imola, Közköltészet és népköltészet: A XVII–XIX. századi magyar világi közköl-tészet összehasonlító műfaj-, szüzsé és motívumtörténeti vizsgálata, Szó-hagyomány (Buda-pest: L’Harmattan Kiadó, 2004), különösen a II. fejezet, 65–304.
6 Világi énekek és versek B. P. 1800, kiad. Küllős Imola, ReTextum 7 (Budapest: reciti, 2018).
A továbbiakban: B. P. 1800.
7 Uo., 27–29. Erotikus, eufemisztikus szóképeket bőségesen kínál Pálóczi Horváth Ádám Ötödfélszáz énekek c. gyűjteménye: Ötödfélszáz énekek: Pálóczi Horváth Ádám dalgyűjtemé-nye az 1813. évből. Kritikai kiadás, jegyzetekkel, kiad. Bartha Dénes és Kiss József (Buda-pest: Akadémiai Kiadó, 1953). A továbbiakban: ÖÉ. Néhányat idéztem is, vö. Küllős Imola,
„Az Ötödfélszáz Énekek »fajtalan« darabjai: »Pajkos« énekek a 17–18. századi közköltésben”, in A kis világbeli nagy világ: Tanulmányok Pálóczi Horváth Ádámról, szerk. Csörsz Rumen
Ugyanis ez a zömében szerelmi dalokat tartalmazó gyűjtemény valóságos tár-háza a XVIII. század szerelmi közköltésének.
Az ókori hiedelmekre visszavezethető párjavesztett / árva gerlice toposz pe-dig oly gyakran ismétlődik a XVI–XIX. század magyar irodalmában és köz-költészetében, hogy ideális példa annak bemutatására, miként hatott a közös európai kulturális hagyomány az írott és szóbeli költészetre, illetve e kétféle ki-fejezésmód egymásra az ókortól a XX. századig.
Eckhardt Sándor és Tolnai Lajos 1929-ben már felvázolta e motívum antik-vitásig nyúló gyökereit, rámutatva az összetett képsor felbukkanásaira az egy-házi és a világi műfajokban.8 Ezért korántsem teljes közköltési, irodalmi és nép-költészeti példatárammal részben kiegészíteni, részben megerősíteni szeretném megállapításaikat. Szemlém némiképp árnyalja majd Csörsz Rumen Istvánnak a XVII–XVIII. századi közköltészet madárszimbolikájáról szóló dolgozatát is.9
Idézett szövegpéldáimmal arra szeretnék rámutatni, hogy ez a gazdag je-lentéstartalmú motívum – az árvaság, a magány, az özvegyi állapot és a hűség összetett metaforája – hogyan egyszerűsödik le, „üresül ki” az idők folyamán, hogyan válik a gerle az „örök szerelem” szimbólumává, illetve közhelyszerű for-mulává a bús / bánatos gerlice.
1.
Mindenekelőtt a galamb és a gerle közötti hasonlóságról és különbözőségről szólnék röviden, mivel a költői alkotások és a közbeszéd is gyakran összemossa e két madárfajt.
Az Európa- és Ázsia-szerte honos vadgalambot (Streptopelia turtur; régi ma-gyar neve gerlice, népies alakváltozatai: görlice, gilice, gilica, gili)10 és a galambot (Columba) a biblikus időkben és az ókorban még azonos értékű, hasznú mada-raknak tekintették, húsukat egyaránt fogyasztották.
A Bibliában mindkét madarat a szegény asszonyok áldozati ajándékaként említik, ugyanis a zsidó törvény előírta, hogy az asszony hat nappal szülése után
István és Mészáros Gábor, Reciti konferenciakötetek 10, 399–421 (Budapest: Reciti, 2020).
8 Eckhardt Sándor, „Középkori természetszemlélet a magyar költészetben”, Egyetemes Philo lógiai Közlöny 53 (1929): 81–99 (gerlice: 93–99); Tolnai Vilmos, „árva gerlice”, Egyete-mes Philológiai Közlöny 53 (1929): 236–240.
9 Csörsz Rumen István, „»Madári szép szabadságom«: A XVII–XVIII. századi magyar szerelmi közköltészet madárszimbolikájához”, in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 4, szerk. Csörsz Rumen István, 95–119 (Budapest: Reciti, 2015).
10 Czuczor Gergely és Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, 6 köt. (Pest: Emich Gusztáv, 1862–1874), 2:99. https://mek.oszk.hu/05800/05887/pdf/. A továbbiakban: Czuczor–Foga-rasi. A tájnyelvi kifejezések kiemelése tőlem.
hozzon egészen égőáldozatul esztendős bárányt, galambfiat vagy gerlicét […] a gyülekezet sátorának nyílása elé a paphoz. […] Ha pedig nincs elég módja bá-rányhoz, vigyen két gerlicét vagy két galambfiat, egyiket egészen égőáldozatul, a másikat bűnért való áldozatul, és szerezzen neki engesztelést a pap, és tiszta lesz.11 A legtöbb vallásban a galamb békés lény, jóllehet ez nem feltétlenül tükrözi a madár valódi természetét. Máté evangéliumából származik az apostoloknak szóló, közismertté vált jézusi szóláshasonlat is: „legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok”.12
A Szimbólumtár (2001) galamb/gerle szócikke szerint e „kecses” madarak
„feminin” jellegűek, a szerelmi beteljesülés és az anyaság szimbólumai. A me-zopotámiai kultúrában a galamb Innin (Istár, Astarta), a termékenység, szere-lem és háború istenője; a görög–római mitológiában pedig Aphrodité (Venus) szerelemistennőnek az attribútuma, akinek szekerét a hagyomány szerint ga-lambok húzták. Egyiptomban a halhatatlanság madara, aki az életfa ágán ül, és annak gyümölcséből táplálkozik; a zsidó kultúrában az ártatlanságot, a halál fölött aratott győzelmet és a békét testesítette meg.13 A Picasso által is megrajzolt
„békegalamb” története a bibliai vízözönig vezethető vissza.14
Az Újszövetség (miközben életben tartotta e két madárfaj közös, „olcsó ál-dozati ajándék” funkcióját)15 magasabb „szintre” emelte a galamb jelképiségét.
A keresztény ikonográfia a Szenháromság egyik megtestesüléseként ábrázolta a galambot, s ezt a Szentlélek hivatalos szimbólumaként kanonizálták a niceai zsinaton, 325-ben.16 Az ókeresztény temetkezési urnákon galambként ábrázol-ták a holtak lelkét, amint az az (örök) élet vizéből iszik. A középkor óta tartják úgy, hogy a halál beállta után a bűntelen emberek lelke galamb képében hagyja el a testet.
Bod Péter a bibliai jelképek interpretációja során hagyományosan többféle-képpen értelmezi a galamb/gerlice toposzt.17 Az alábbiakban az egyházra vonat-kozó magyarázatait idézem, amelyeket majdnem minden szócikknél első
he-11 3Móz 12, 6,8.
12 Mt 10, 16.
13 Nagy Krisztina, „galamb/gerle”, in Szimbólumtár, szerk. Pál József és Újvári Edit, 169–170 (Budapest: Balassi Kiadó, 20012).
14 A keresztény művészet lexikona (Budapest: Corvina Kiadó, 1986), 104. A továbbiakban: KML.
15 Lk 2, 24
16 „És Jézus megkeresztelkedvén azonnal kijöve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és ő reá szállani”. Mt 3, 16.
17 Bod Péter, Szent Irás’ értelmére vezérlö Magyar Leksikon (Kolozsvár: S. Pataki József, 1746).
Ugyanebben az évben Streibig József is kiadta Győrben, Kolozsvárott pedig 1757-ben újra megjelent. Vö. Bod Péter (1712–1769) bibliográfia, összeáll. Nyerges Judit (Budapest, OSZK–
MTA ITI, 2002), http://mek.oszk.hu/00000/00004/00004.htm, hozzáférés: 2020.10.01.
lyen emel ki, és a madár jelképiségét értelmezve következetesen az „ábrázolás”
kifejezést használja:
GALAMB. A’ Galamb szelid, tiszta, társához hüséges, tsalárdságot nem tudó állat; mellyet meg-is áldoztak régen az Istennek. Ábrázolja […] II. Az Eklésiát, minthogy tsalárdságot nem tudó állat.18
GERLITZE. A’ Gerlitze a’ púsztákon és erdökön járó, de tiszta és szelid madár;
mellyet az Isten’ óltárán-is meg-áldozhattak régen. 3Mós. XII. 8. Luk. 11. 24. Ki-ábrázolja ez a’ madár I. Az Eklésiát, a’ melly ki vagyon téve a ragadozó állatok-nak. ’Sólt. LXXIV. 19. Ne adjad a’ Fene-vadnak a’ te Gerlitzédnek lelkét, az az, a’
hitetlenek Gyülekezetének a’ te Eklésiádat.19
A szelíd ↔ vad galamb jelzőtársítás formuláris közhely, „galambepéje van”, mondják a szelíd emberekre, jóllehet a csapatban élő galambok igen gyakran verekednek egymással. A galamb szelídsége és a szeretetben együtt élő galamb-pár pedig közmondásossá vált.20
Nem véletlen, hiszen az ókor óta a páros öröm, a hűség szimbólumaként emle-gették és ábrázolták őket, akik egymással turbékolnak (régiesen: burukkolnak), közös fészekben ülnek. A boldog galamb-/gerlepár képe gyakran szerepelt a la-kodalmi költészetben, ugyanis velük ellenpontozták az emberi hűtlenséget és boldogtalanságot.21
A házastársi hűséget jelképezve felbukkannak a XVII–XVIII. századi lakodalmi intő-oktató énekekben (és a népdalokban is), a násznagyok és vőfélyek versei arra figyelmeztetik az ifjakat, nehogy rosszul válasszanak: „szelíd galamb he-lyett vad galambot” fogjanak, azaz nehogy rossz, házsártos asszonyt vegyenek társul.22
A csókolózó galamb- vagy gerlepár, a „páros galamb” a házastársak szim-bólumaként pedig olyan „sablonos” közhellyé vált kép, amely a közköltéstől a
18 Uo., 100.
19 Uo., 101.
20 „Olyan szelíd, mint a galamb”; „Úgy élnek, mint a galambok”, a szerelmesek „turbékolnak”
(mint a galambok). Lásd Szemerkényi Ágnes, Szólások és közmondások (Budapest: Osiris Kiadó, 2009), 473, 474.
21 Csörsz, „»Madári szép szabadságom«”, 110.
22 A műfajról és jelképhasználatáról bővebben: Küllős Imola, „Asszonynépek, vegyétek esze-tekbe…: A didaktikus költészet egyik nagy típusa, a lakodalmi intő és oktató ének”, in A ma-gyar költészet műfajai és formatípusai a 17. században (A Szegeden 2003-ban megrendezett régi magyar irodalmi konferencia előadásai), szerk. Ötvös Péter, Pap Balázs, Szilasi László és Vadai István, 127–145 (Szeged: SZTE Régi Magyar Irodalom Tanszék, 2005), 139−140.
hímzett (előre nyomtatott) falvédőkig mindenütt jelen volt a populáris kultúrá-ban a XXI. századig.
A XIX. század közepén összeállított Czuczor–Fogarasi szótár azt írja a ger-léről, hogy a „gyöngéd, érzékeny szerelemnek jelképe, miért a költői nyelvben kiváltkép divatos”.23 Arany János Az egri leány című elbeszélő költeményében az ifjú így nyugtatja aggódó kedvesét:
Hogyne mennék, édes? majd itt ér a hajnal;
Gerlice szivedet ne rémítse a zaj!
A galamb a szerelmi dalokban a leggyakrabban a kedves szinonimája, olykor a gerlicével azonos jelentésben, néha mindkettő egyhelyütt szerepel:
Gyere ki, galambom, gyere ki gerlicém, A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én – csábítgatta Iluskáját Kukorica Jancsi Petőfi János vitézében.
A Fanchali Jób-kódex 1603-ban lejegyzett szerelmes énekében, mely az imént említett Voigt-tanulmányt indukálta,24 egy fiatalember a hajnali ködben össze-téveszti kedvesét a kertjében sétáló madárral. Először azt hiszi, sárga lábú gerli-cét vagy fülemülét lát, csak hangját hallva ismeri fel szerelmét. Ez a kezdőkép, a
„szerelem kertjében” sétáló madár, aki voltaképp leány, igen hosszú életűvé vált, s a XX. századig fennmaradt az erdélyi és moldvai magyar népköltészet párosí-tóiban és balladás dalaiban:
||: Én kimenék kis kertembe virágom nezni :||
||: Hát elverte égi harmat virágom színyit :||
||: Küs gelice rajta sétál sárga lábával :||25
2.
A biblikus alapú, közösségi nyelvhasználattal ellentétben a Physiologus külön szólt a galambról és a gerléről. Az Európa-szerte elterjedt ókori bestiárium, többféle (színű) galambot említett, mondván: e madaraknak az egységben, a
kö-23 Czuczor–Fogarasi, 2:99. https://mek.oszk.hu/05800/05887/pdf/. A tájnyelvi kifejezések kieme lése tőlem.
24 Vö. RMKT XVII/3, 14. sz.; Voigt, „A szerelem kertjében”.
25 Az ének kéziratos és népköltési változatait lásd RMKT XVII/3, 14. és 75. szöveg jegyzeteiben:
561–562, 587–589.
zösségben rejlik az erejük.26 Ezzel mintegy ellentétbe állítja a magányos gerlével, mivel az „egyszer választ párt magának, és nagyon visszahúzódó természetű: a pusztaságban lakik, nem kedveli a sokadalmat”.27
Az árva gerlice egyike a legrégibb s legszívósabb költői indítékoknak, melynek korát, első feltűnését alig lehet meghatározni. Tudtommal a legrégibb előfordu-lás Aristoteles, Historia Animalium IX, 7. Hogy a világirodalom legkülönbö-zőbb területeire is eljutott, azt már Eckhardt bemutatta. Íme még néhány példa kiegészítésül. Shakespeare Téli regéjében mondja Paulina:
– Én, aggott gerle, most
Egy száraz ágra szállok, s páromat, Ki vissza nem tér, addig siratom, Míg magam is utána nem veszek.28
Ez a szemléletes költői kép arra az antik hiedelemre vezethető vissza, mely szerint a párjavesztett gerlice többé nem választ más társat magának, úgy gyá-szol, hogy csak száraz ágra száll, tiszta vizet nem iszik, inkább felkavarja azt.
A Physiologus nyomán ugyanis bekerült a köztudatba az is, hogy a gerlék csupán egyszer párosodnak (akárcsak a varjak),29 s ha egyikük megözvegyül, onnantól a világ minden örömét elveti: nem száll zöld ágra, csak „aszú” ágra.
Az árva vagy özvegy, s emiatt bánatos gerlice a XVI. század óta ismert és kedvelt költői kép a magyar irodalomban, formulaként (a madár hangját utánzó alliterációval) így is: „búsan búgó, bús gerlice”. A közköltészet és a népköltés madaras motívumai között a „párjavesztett” gerlice ↔ a páros galamb ellentét-pár vált az egyik leggyakoribb, emberi élethelyzeteket és érzéseket tolmácsoló szóláshasonlattá és metaforává.30
Az „magányos” gerle toposzát már 1504-től tudjuk adatolni Temesvári Pelbárt Rosariumából. Mona Ilona összehasonlító költészettörténeti tanulmányában a Nádor-kódexben (1508) fellelhető Szent Elek-legendát idézte, amely a szent
felesé-26 Physiologus, ford. Mohay András, utószó, magyarázatok Kádár Zoltán (Budapest: Helikon, 1986), 50. A mű az i. sz. II. század elején keletkezett, több redakciója is van. A magyar fordítás az V–XI. századi, ún. bizánci redakció nyomán készült, és a Zsámboki kódex (XVI. század) képeivel van illusztrálva.
27 Uo., 65.
28 „I, an old turtle, / Will wing me to some wither’d bough, and there / My mate, that’s never to be found again, / Lament tili I am lost.” Szász Károly fordításában idézi: Tolnai, „árva gerlice”, 236–237.
29 Physiologus, 49 (varjú), 50–51 (gerle).
30 Az említett két madárfaj mellett az európai és magyar költői hagyományt valószínűleg nem érintette az ún. sirató gerle vagy gyászos gerle (Zenaida macroura), mely szintén a galambfélék (Columbidae) családjába tartozik, s a Brit Virgin-szigetek hivatalos madara.
gének panaszát a következőképp tárta elénk: „En addiglan migh az en vram felol hírt nem halloc mikeppen a gerlice egedúl veletec megmaradoc es veletec lako-zom.” A XVI. század első harmadában a ferences apácák számára készített Teleki-kódex a megözvegyült Szent Annáról azt állította, hogy Joachimnak halála után
„az emberi tarſaſagot: auag mas firfiunac hazaſittani codalatos kepen vtalnaia:
gerlicenec ſzokaſa zerent: ſyralmath: es ohaytaſt ada”.31 Az árva gerlice viselkedése általános kifejezése volt az emberi gyásznak, árvaságnak és bánatnak (a szentek legendáiban hangsúlyosan az özvegyi, azaz szűzies, magányos életnek).
Ezt a szimbolikus jelentést hordozza a szókép az antikvitástól kezdve Balassi Bálint Siralmas nékem idegen földen kezdetű, egy másik, „régi siralmas” nótára szerzett versén át a XIX. századi magyar szerelmi költészetig:
Vagyok már szinte özvegy gerlice, szomorú én éltem,
Nem kell aranylánc, sem penig víg tánc, nincs semmihez kedvem.
Felejtett árva itt mint pusztába, csak remete módra, Tengek, nem élek, lenni sem lélek, Mert jutottam búra.32
A szerelmi bánat állat-hasonlatai között az özvegy gerliceként elviselt magá-nyosság toposzát Rimay János és Zrínyi Miklós is használta:
Hát özvegy gilice, mert elveszté társát, Mikor száraz ágról terjeszti panaszát, Untalan, óránként neveli sírását, Bánatban nem látni néki lankadását.33
Több XVII. századi kéziratos szerelmi vallomásban és panaszénekben a gerle nemcsak az árvaság és hűség, hanem az igaz szerelem szimbólumaként is szerepel:
Eletem kivüled már sohase legyen
Enhozzám te neked nagy szerelmed legyen, Mint egy szegen szolgát, hogy el ne felejcsen, Mint görlicze társát, igazán szeressen.34
31 Mona Ilona, „Adatok a középkori magyar irodalom és a magyar népdalszövegek kölcsönha-tásához”, Ethnographia 74 (1970): 181–199.
32 Tizenharmadik, kit egy szép leány nevével szerzett a nótája a Régi siralmas; Balassi Bálint, Összes verse: hálózati kritikai kiadás (1998) http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/bbom/
itart.htm.
33 Zrínyi Miklós összes költeménye. [I.] IDILIUM Az hol egy vadász Violának kegyetlenségéről panaszolkodik, https://mek.oszk.hu/01100/01137/01137.htm
34 RMKT XVII/3, 114/I, 9. versszak, 192–193.