A korabeli angol könyvnyomtatás és a folklórjelenségek

A  kora újkori angol könyvnyomtatás hatása a kulturális folyamatokra szinte felbecsülhetetlenül nagy és sokrétű.¹⁸ A kezdetek William Caxtonhöz kötőd-nek, aki valamikor 1473–1474 között kinyomtatta az első angol nyelvű művet Bruges-ben – saját fordításását egy francia műből (The recuyell of the historyes of Troye) –, majd a londoni Westminster negyedben felállította önálló nyomdáját, s kiadta Chaucer Canterbury mesék című művét, a késő középkor nagy angol bestsellerét. A könyvnyomtatás és a reformáció érkezéséhez köthető, egyre szé-lesebb rétegeket érintő olvasni tudás átformálta a közgondolkodást. Nem szólva arról, hogy egyre jövedelmezőbb üzletté vált a nyomtatás, mely egy idő után teljes mértékben az 1577-ben királyi rendelettel alapított új céh, a „Stationers”

kezébe került, akik teljes könyvnyomtatási és -kiadási monopóliumot élveztek, és emellett adtak-vettek egymást között kisebb, egyes műfajokra vagy nyom-tatványtípusokra szóló egyéb monopóliumokat. Az angol könyvnyomtatás – a korabeli magyar állapotoktól eltérően – földrajzilag is egy központúvá vált:

Londonban összpontosult, csak kivételes esetben kaptak más városok engedélyt (például a két egyetemi város, Oxford és Cambridge). A főváros szerepe lakos-ságszámát tekintve és kulturálisan is egyre erősebb lett, melyet kiaknázott a növekvő könyvpiac. Az 1580-as évektől 1640-ig egyenletesen emelkedett a nyomtatott kiadványok száma, az 1640-es évek politikai radikalizálódásával pe-dig még számottevőbben nőtt a (főként olcsó) nyomtatványok száma. Emellett azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a korban egyszerre éltek és hatottak egymásra különböző médiumformák: ahogy Adam Fox is hangsúlyozza, szóbe-li, kézírásos és nyomtatott kulturális termékek szinergikus együttélése jellemzi leginkább e korszakot.¹⁹

17 Domokos tévesen jelenti ki, hogy „a moreszka korábban bemutatott angliai művészi ábrázo-lásainak irodalmi és drámai párhuzamai hiányoznak”, uo., 257. A két korabeli illusztráció minden ikonográfiai örökség és változtatás ellenére hiteles és más irodalmi és nem irodalmi adatokkal is alátámasztható képi forrás.

18 Számtalan monográfia és tanulmány foglalkozik ezzel a kérdéskörrel, az egyik legjobb összefoglaló a The Oxford History of Popular Print Culture, mely összegzi és továbbgondolja David Cressy és mások korábbi tudományos eredményeit.

19 Adam Fox, Oral and Literate Culture in England 1500–1700 (Oxford: Oxford University Press, 2000).

Az olvasóközönség feltérképezése sem egyszerű. Egyrészt figyelembe kell venni a potenciális olvasók olvasni tudásának rétegzettségét: ahogy David Cressy²⁰ kutatásai kimutatták, az írni-olvasni tudás nem egy bináris rendszert, hanem egy spektrumot jelentett a kora újkori Angliában. Sokan, akik az ún.

petty schoolba jártak, vagy otthon tanították őket a minimumra, csak egy al-sóbb szintű olvasni tudással fejezték be az iskolát, azaz csak az ún. fekete betűs (blackletter) nyomtatványokat tudták kisilabizálni. Sem a szofisztikáltabb betű-típusokkal (roman typeface), sem a kézírással nem boldogultak már, és sokszor még saját nevüket sem tudták leírni. Az írás tanítása felsőbb évfolyamokon kez-dődött, az olvasni tudástól függetlenül. A másik oldalon viszont a humanista hagyományt és tudást közvetítő grammar schoolok és egyetemek diákjai nem-csak ismerték az írás-olvasás minden csínját-bínját, hanem a szövegeket értel-mezni is tudták az elit hagyomány keretein belül.

Az olcsóbb, szórakoztató, többnyire blackletter, negyed- és nyolcadrét kiad-ványok fogyasztása viszont nem korlátozódott a társadalom alsó vagy középső szegmensére – mint azt már többen hangsúlyozták, a populáris és elit kultúra nem vált élesen szét a kora újkor Angliában. Nemcsak egy gazdag arisztokra-ta hölgy, Frances Wolfreston gyűjtötte az ilyen penny merriment, azaz ’garasos szórakoztató’ kiadványokat, hanem a canterbury-i érsek, William Sancroft is lemásolta magának saját füzetkéjébe a korban népszerű történetet Old Megről (’Jó öreg Margó’), sőt még a norfolki nemes, Roger Townshend leltára tartalmaz egy „hihetetlen” korabeli gyilkosságról szóló negyedrét kiadványt („The crying murther in 4o”). ²¹ Noha a könyvkiadás és -nyomtatás London-központú maradt a korszak végéig, az olcsó nyomtatványok az ország minden szegletébe eljutot-tak: utazó kereskedők, könyvügynökök, helyi könyvárusok, piacról piacra járó vándorárusok, de még csempészek is hoztak-vittek egyoldalas balladalapokat és könyveket. Emellett jelentős volt az ún. „másodlagos” olvasói fogyasztás: a balladákat az írástudatlanok is énekelték vagy elénekeltették másokkal, a szöve-geket felolvastatták egy írástudóval, az olvasók nyomtatványokat kölcsönöztek egymás között. Az orális-írásos formák keveredése vibrálóan gazdag és sokszí-nű fogyasztói kultúrát alakított ki.²²

20 David Cressy, Literacy and the Social Order: Reading and Writing in Tudor and Stuart Eng-land (Cambridge: Cambridge University Press, 1980); David Cressy, Society and Culture in Early Modern England (Aldershot: Ashgate, 2003), különösen ezek a fejezetek: „Levels of Illiteracy in England, 1530–1730” (29–44), „Literacy in Context: meaning and measurement in early modern England” (305–319).

21 Julie Crawford, „Oral Culture and Popular Print”, The Oxford History of Popular Print Culture, 114–129, 115.

22 A balladákról lásd Virág Csilla, „A zene megrontói: Énekmondók és zenészek a kora újkori Angliában”, in Doromb: Közköltészeti tanulmányok 7, 355–376.

Ahogy Tim Harris is kiemeli, orális és nyomtatott kultúra között egyáltalán nem volt ellenséges a viszony, az olcsó nyomtatványok nagy hatást gyakoroltak a hagyományos kultúrára, hiszen egyrészt széles körben tudták terjeszteni az orális kultúra jelenségeit, másrészt saját „új” anyaguk is alapul szolgált későbbi szóbeli terjedésű szövegek megalkotásához²³ (gyilkos-balladák, egy népszerű színházi előadás „balladásítása”, például a shakespeare-i Titus Andronicus vagy a Lear király esetében). Ez a közköltészeti kölcsönhatás természetesen univerzá-lis jelenség a korban,²⁴ azonban angol kontextusban különösen izgalmas meg-vizsgálni a Cobb próféciái népdal jellegű szövegét is. A potenciális olvasókö-zönség is igen széles lehetett – nemcsak a már említett, jól működő terjesztési láncolat miatt, hanem mert maga az ún. middling sorts, a korabeli középréteg igen változatos társadalmi összetételű volt: voltak köztük önállóan gazdálkodó szegényebb földművesek, jómódú gazdák, kereskedők, saját üzlettel rendelke-ző vagy szegényebb mesteremberek és feleségeik, özvegyeik. Gyakorlatilag az arisztokrata elit és a napszámért dolgozók közötti széles társadalmi réteg tarto-zott ide, de ne feledjük, hogy egy olcsó, pár lapos negyedrét kiadvány ára még a napi egy shillingért (12 penny) dolgozó szegényebb olvasók számára is a meg-fizethető volt; témától, hossztól és inflációtól függően egy és hat penny között alakult az ár a korban. A korabeli közköltészet egyaránt virágzott vidéken és a magas lakosságszámú centrumokban is, ahol keveredett a városi hagyomá-nyokkal (Lord Mayor’s Show, azaz a polgármesteri ünnepek stb.).

A kora újkori angol könyvnyomtatás hatalmas korpuszt hagyott ránk, még akkor is, ha e nyomtatványoknak csupán körülbelül kétharmada maradt fenn.

Raymond számításában 1500–1509 között mintegy 439 könyvet nyomtattak ki, míg ez a szám az 1650–1659 közti évtizedre 16 523-ra nőtt, az új megjelenések száma hasonló döbbenetes növekedést mutatott (évente: 1500-ban 46, 1600-ban 259, 1641-ben 577). Nyilván lehetetlen pontos adatokat mondani a teljes számokról a kiadói feljegyzések hiányosságai miatt, de egy kiadvány esetében kb. pár száztól 1500-ig nőhetett a példányszám. Ha beleszámoljuk az egylapos balladákat (melyek számát hatszázezer és négymillió közé teszik),²⁵ hatalmas korpusz tárul elénk, melynek igazi feltérképezése még csak most kezdődött meg az EEBO digitális adatbázisának köszönhetően.

Ilyen hatalmas szövegkorpusszal kapcsolatban, a bizonytalan és hiányos korabeli gazdasági feljegyzések tükrében csak óvatosan tudunk egyértelmű ki-jelentéseket megfogalmazni, azonban aránylag jól kimutatható egyes

könyvtí-23 Tim Harris, „Popular, Plebeian, Culture…”, 55; illetve Fox, Oral and Literate Culture…

24 Magyarországon ez a párhuzamosság irodalom- és társadalomtörténeti okokból csak a XVIII–XIX. században jellemző, vö. a betyárponyvák és a népszínművek kölcsönhatásait, illetve egyes, jellemzően ponyvaszövegek orális használatát, pl. búcsúsénekek, vőfélyversek, egyes anekdoták (lásd ennek példáit jelen kötet tanulmányaiban is).

25 Adatok: Raymond, „Introduction”, in The Oxford History of Popular Print Culture, 1–14.

pusok, szerzők és témák népszerűsége. Pontos mérésre nyilván nincs lehetőség, de az angolszász tudósok (Zachary Lesser, Alan B. Farmer) kurrens kutatásait felhasználva egyre többet tudunk a korabeli könyvpiacról is. Ezen eredmények viszont újabb fehér foltokra is felhívják a figyelmet: a korszak nem kanonizált,

„kisebb” szerzői izgalmas, új megvilágításba tudják helyezni eddigi tudásunkat.

Kiváló példa erre Nicholas Breton (1556–1626) esete, aki korában igen termé-keny és népszerű szerző volt, ennek ellenére már a következő olvasói generá-ciók is elfelejtették, és a szaktudományban szinte senki nem foglalkozik vele.

Egyetlen tudós kiadója, Jean Robertson számításai szerint 1575 és 1622 között hatvankilenc eredeti és hét vitatott szerzőjű mű köthető a nevéhez, ezeknek kb.

négyötöde negyedrét formátumú, a fennmaradók nagy része nyolcadrét, de akad ennél kisebb (duodecimo) és nagyobb (fólió) kiadvány is, mely tartalmaz Breton-műveket.²⁶ Különösen sok negyedrét szórakoztató kiadványt adott ki 1600 körül, hét kvartó jelent meg a tollából csak ebben az egy évben;²⁷ az általam elemzett Pasquil Szerelmese címűt ugyanaz a kiadó-nyomtató, Thomas Fisher adta közre, aki Shakespeare Szentivánéji álom című drámájának negyedrét ol-csó kiadását is megjelentette ugyanebben az évben. Csábító azon eltöprengeni, vajon Breton és Shakespeare miről beszélgethettek, amikor összefutottak Fisher könyvkiadó, -nyomtató és -terjesztő (stationer) 1600-ban frissen induló üzleté-ben a Fleet Streeten.

Nicholas Breton ennek ellenére szinte eltűnik a tudósok szeme elől. Még ha meg is említik mint a korban népszerű szerzőt,²⁸ műveivel nemigen foglalkoz-nak, pedig épp közköltészeti szempontból igen érdekesek, hiszen az egyetemet ugyan nem végzett, de művelt, sőt arisztokrata költőkkel (George Gascoigne) is szegről-végről rokoni kapcsolatban álló szerző a populáris könyvpiacból élt.

Egyszerre kellett tehát a két hagyományrendszerben jártasnak lennie, mint az jól kimutatható elemzendő művéből (Paszkvil Szerelmese avagy az Értékes és Értéktelen Nő, a Féltékenység, e Fúria-szenvedély leírásával / Pasqils Mistresse,or The Worthie and Unworthie Woman, With his description and passion of that Furie, Jealousie, London, 1600), mely Breton 25. kiadott könyvecskéje volt.

26 Életrajzi és könyvészeti adatok: Nicholas Breton, Poems not hitherto reprinted, ed. Jean Robertson (Liverpool: Liverpool University Press, 1967).

27 Pasquils Mistresse; Pasquils Mad-Cap (2 kiadásban); Pasquils Fools-Cap (2 kiadásban);

Pasquils Passe, and Passeth Not és a nem paszkvilium Melancholicke Humours.

28 Lukas Erne ennyit ír róla Bland nyomán: „With seven editions in 1600 alone, Breton was perhaps ’the most popular contemporary poet’, and Shakespeare, with eight playbook editions the same year, was clearly the most popular dramatist.” Lukas Erne, Shakespeare and the Book Trade (Cambridge: Cambridge University Press, 2013), 182. Érdekes, hogy az egyébként kitűnő tanulmánygyűjtemény, mely a korabeli könyvek népszerűségét vizs-gálja, meg sem emílti Nicholas Breton nevét. Vö. The Elizabethan Top Ten: Defining Print Popularity in Early Modern England, eds. Andy Kesson and Emma Smith (Farnham:

Ashgate, 2013).

A  szerző korabeli népszerűségéről, legalábbis könyvpiaci profitabilitásásról Alan B. Farmer számításai adnak információt. 1598 és 1609–1609 között épp egy tucat verses kvartó jelent meg Shakespeare neve alatt (a Venus és Adonis öt, a Lucretia meggyalázása négy, a Szenvedélyes zarándok című kalózkiadás kettő, a Szonettek pedig egy kiadásban). Ezen időszakban a következő költőktől jelent meg ennél több verses kvartó: Samuel Rowlands (22), Michael Drayton (16) és Nicholas Breton 13 kiadással. Ha nemcsak a verseket, hanem a prózában is írt műveket is számítjuk, még feltűnőbb Breton mára elfeledett népszerűsége.

Ugyanebben az időszakban a 25 kiadást vagy annál többet megért művek szer-zői között Breton a második, összesen 32 kiadott művel, holtversenyben Joseph Hall exeteri püspök vallásos tartalmú írásaival (első helyen áll Hugh Broughton tudós és teológus 35 hozzá köthető nyomtatvánnyal).²⁹

Az 1600-ban megjelent Paszkvil Szerelmese érdekesen utal a morristáncra és a népi kultúrára, illetve az ahhoz kötődő attitűdökre. Breton neve ugyan nem szerepel a címlapon, de a paratextusokból megtudható a szerző kiléte: egyrészt az Ajánlólevél (The Epistle dedicatory) végén az aláírás („Your affectionate friend, Salohcin Treboun”) a Nicholas Breton név anagrammája, másrészt a címzett, a do-hányárus Humphrey King, köztudottan barátja volt Bretonnak és Thomas Nashe-nek, egy másik híres pamfletírónak. Alkalmi a kötetecske, hiszen az ajánló levél szerint a nősülni szándékozó King számára gyűjti össze a szerző az erényes és értékes nő, azaz jövendőbeli jó feleség jellemzőit, ki ritka, „mint a főnix”, de még ennél is nagyobb élvezettel és terjedelemben ecsetelik az ún. rhyme royal strófák (tipográfiailag 5+2 sor, ötös és hatodfeles jambusok, ababbcc rímképlet) a rossz nő jellemzőit, melyek a korszak szokásos nőcsúfoló kliséit viszhangozzák, így szóra-koztatva az olvasót. Katalógusszerűen követik egymást a strófák, me lye ket egy hosszabb vers zár le, a szerető testének részről részre történő leírásával (Pasquils Description of his Mistresse, with a passion upon the Ieloisie of her match), azaz Breton ismét egy ekkortájt népszerű műfajt használ.³⁰ A kötetet egy rövidebb vers zárja, a költő kedves rhyme royal strófáiban (A description of Iealousie).

Érdekes, hogy az olvasóhoz szóló kettős bevezetésben, melyet Pasquill intéz az olvasóhoz, illetve a nőkhöz (To the Reader, Pasquil, in general, to women) összeér a népi kultúra és a női stigmatizáció, a körtánc (old country Round),³¹ a

29 Alan B. Farmer, „Shakespeare as leading playwright in print, 1598–1608/9”, in Shakespeare and Textual Studies, eds. M. J. Kidnie and Sonia Massai, 87–104 (Cambridge: Cambridge University Press, 2015), 88–90.

30 Ezt emeli ki Jean Robertson is: Jean Robertson, „Nicholas Breton’s Pasquil Books”, The Review of English Studies, 17, 65. sz. (1941): 80–86, 82.

31 A round/catch mint műfaj ismét csak nehezen megfogható a korban a bizonytalan szóhasz-nálat miatt: jelenthetett háromszólamú kánont, de népdalt és kocsmadalt is, vö. Edmund Horace Fellowes, The English Madrigal Composers (Oxford: Clarendon Press, 1921), 59.

Nyilván ugyanígy jelölte a dalhoz kapcsolódó táncot is.

népi bölcsességeket összegző közmondás és szólás (better lost than found; break none of the pale), és a hangutánzó játékosság (quandarie of quimeddledy):

Paszkvil [a gyermekkort elhagyván] kiűzte a játékokat fejéből, és a szerelmet kezdte tanulni, [majd később] kinőtt a szerelemből is: kedvese csak álom volt, és a nők igen fura szerzetek, ha olyanok voltak, amilyennek lenniük kell, akkor nehezen megszerezhetők: ha olyanok voltak, mint sokan, akkor jó, ha van, de jobb, ha nincs [better lost and found]. És ezzel a titokteli talánnyal [fejében], most (ahogy a jó öreg népdal tartja, „Vidd a jobbat, hagyd a rosszat, és ne törd át a kerítést”)³² [Paszkvil] leírta fejében született minden gondolatát, remélve, hogy ami jó benne, az elég lesz, s a többi majd megjavul. (sig. A3r)³³

Paszkvil ezután hosszasan sorolja a „hitvány kedves” ismertetőjegyeit, ezzel ki-váló példatárát nyújtja a korabeli nőellenes hiedelmeknek és asszociációknak.

Legtöbbször az ilyen, normasértő nő zabolátlan, mint egy betöretlen ló,³⁴ vagy egyéb állati jegyekkel rendelkezik,³⁵ és olyan alantas szórakozási formákat ked-vel, mint a pletykálkodás, a Robin Hood-ünnepségek és a morris. Sőt úgy is viselkedik, mint a morristánc vesszőparipája és a lányok, akikkel flörtöl. Breton

„értéktelen kedvese” vihorászik (simper), mint egy kanca, de közben magasan hordja a fejét (orrát), mint a vesszőparipa, papagájként fecseg, bagolyként bámul, már lefekvés előtt elalszik és horkol, míg zsebében kenyérserclit tart, vagy a fa-padon ülve flörtölget. A versszak morális (ál)felháborodással és költői kérdéssel zárul: „Hát ki ne hányná el magát egy ilyen nőszemélytől”? Ahogy a következő strófa megerősíti, az ilyen nők a legaktívabbak a májusünnepen: koszorút

fon-32 A „break none of the pale” nehezen lefordítható; azt a fából, oszlopokból épült védelmi vona-lat, kerítést jelenti, amit pl. kardvívásnál állítottak fel, azaz egyfajta határvonal. Nyilván ez a népdalsor is szexuális konnotációkat tartalmaz, mint a magyar népdalok hasonló frázisai.

Lásd Bernáth Béla híres tanulmányait e témában.

33 Pasquill […] to put toyes out of his heade, fell to studie of love […] hee grewe out of love with love: his mistresse was but a dreame, and women were strange creatures, if they were as they should be, they were to hard to come by: if, as too many be, they were better lost than founde. And in this quandarie of quimeddledy, how now (according to the olde country Rounde, Take the best and leave the worst, and breake none of the pale) hee hath written his minde of all that came to his thought, hoping the best will be quiet, and the rest wil mende”.

Fontos még megjegyezni, hogy a korabeli írás nem volt sztenderizált, így a mai quite (’elég’) a középangol írásformával (quiet) gond nélkül keveredett a nyomtatványokban.

34 Erről részletesen angol és magyar kora újkori kontextusban lásd Natália Pikli, „Across cultures: Shakespeare and the carnivalesque shrew”, European Journal of English Studies 14, 3. sz. (2010): 235–248.

35 „But if she be but breasted like a Cowe, / Neckt like a wilde goose, toothed like a dogge, / Lipt like a horse, and snowted like a Sowe, / Breath’d like a Foxe, and sprited like a logge, and in effect, halfe sister to a hogge” (sig. C4v). Azaz az értéktelen nő tehénmellű, vadliba-nyakú, kutyafogú, lóajakú és emseorrú, rókaszagú, lusta, és gyakorlatilag a kandisznó féltestvére.

nak kinn a zöldben, táncolják a morrist, vagy az aratáskor felülnek a szekerekre, és onnan leskelődnek a kiszemelt legényekre, hogy szegényeket transzba ejtsék, és addig táncolnak, míg csak állni bírnak:³⁶

But if that she can simper like a Mare, And like a Hobby horse can holde her heade, Prate like a Parrat, like an Owlet stare, And sleepe and snort before she goe to bed, And in her pocket haue a crust of breade, And play the wanton on a wodden bench, Who wold not cast his gorge for such a wēch?

[…]

But if she get the garland on the greene, By truly treading of a Morris daunce:

Or in a wheat Cart, as she sits vnseene, Vnto her lubber can conuey a glaunce, To bring a poore man in a pittious traunse:

Who would not daunce vntill he could not stād, That had so sweete a pigeon by the hand.

(sig. D1r)

Az ekkoriban írt  és hamar népszerűvé váló madrigálok is felhasználják a morristánc közönségvonzó erejét, a bukolikus költészettel egybeolvasztva.

A  madrigál új és elsősorban elit műfaj ekkortájt, bár maga a terminus épp olyan nehezen körülhatárolható szemantikailag, mint a morris.³⁷ Ennek elle-nére valószínű, hogy ha a madrigálok nagyon máshogy szerepeltették volna a morristáncot, mint ahogy a kortársak ismerték az élő jelenséget, a közönségük kifogásolta volna. Ezért e szövegekben is megjelennek a morris felismerhető jel-legzetességei, amelyeket más forrásokból is ismerünk. Elsőként Thomas Morley-nak, a műfaj egyik atyjának egy nyomtatott művében találkozunk a morris-tánccal. Az 1594-es Első madrigálkönyv négy hangra (First Booke of Madrigalls to Foure Voyces) a címlapján elsőként jelöli e névvel az új zenei műfajt, és mivel alapvetően vidámabb témákat tartalmaz, nem csodálkozhatunk, hogy az ün-neplés és a morris szerepel benne. Sajnos a legtöbb esetben nem tudhatjuk, ki

36 Emellett sok szóhasználati és diskurzusbeli párhuzam mutatható ki a szintén 1599–1600 körül született Hamlettel, mint pl. a beautify szó ironikus használata, a ’festett női arc’

hamisságára való utalás, és Ophelia népdalt idéző dalainak párja Breton művében. Azonban ez már egy másik tanulmány témája lesz.

37 Fellowes hosszan fejtegeti a szó etimológiáját és használatát, sok korabeli példára alapozva Marlowe-tól Miltonig: a szó sokszor csak a ’dal’ szinonímája volt, nem csupán egy bizonyos fajta dalé. Fellowes, The English Madrigal Composers, 43–53.

írta a madrigálok szövegét, sőt Thomas Weelkes őszintén beismerte 1600-as kötetéhez írt ajánlásában, hogy ő sosem írt ilyesmit, csakis a zeneszerzéshez ért.³⁸ Persze nem zárható ki teljesen, hogy madrigálszerzők soha nem írtak bele szövegeikbe, de tény, hogy a korban csak kivételes esetben jelölték a dalok szö-vegének szerzőit, még fordítások esetén is.

Morley 1594-es kötetében két madrigál is megidézi a morristáncot (17–18.), s Fellowes elemzése alapján a zenei anyag is hihetően imitálja a morris élénk-ségét és ritmusait, egyfajta dialógust imitálva a tánc szereplői és a közönségük között.³⁹ A 18. számú felidézi a tipikus elemeket: a dudát, a dobot, a táncba hí-vott lányokat és a csörgőiket rázó férfitáncosokat, akik a kisebb (falusi, városi) közösség jó hírét viszik morristáncukkal („Ho! Who comes there all alone with bagpiping and drumming, with bagpiping and drumming? O the Morris tis I see” […] „now for our town hey ho”). A madrigál végén megjelenik a vesszőpa-ripa is, akinek többször is „helyet kérnek” („there giue the hobby horse more rome for to play in, / ther giue the hobby horse more rome for to play in, more rome to play in”).⁴⁰

Thomas Weelkes először az 1597-es madrigálkönyvében (Cantus Primus.

Madrigals to 3.4.5. & 6. Voyces) használja fel a morristánc elemeit. Itt két dal

Madrigals to 3.4.5. & 6. Voyces) használja fel a morristánc elemeit. Itt két dal