Bázel I. Bázel II. Bázel III.
A leírt tőkeszabály szigorítások és a bankrendszer felügyeleti irányvonalát meghatározó intézményi átalakítások a bankrendszer stabilitásának és biztonságos működésének megteremtése érdekében hozott intézkedések. Egyes vélemények szerint a szabályozás túlzottan bonyolult és nehezen átlátható, a jelenleg meghatározott tőkekövetelmények pedig válság idején nem lennének elegendőek a probléma kezeléséhez (Admati, 2019). Számos kérdés merül fel azzal kapcsolatban, hogy meghatározható-e az optimális tőkeszint. Admati és Hellwig (2013) szerint a Bázel III. tőkekövetelmények legnagyobb hibája, hogy nem a bank teljes vagyonához, hanem a kockázattal súlyozott vagyonhoz viszonyítva határozzák meg az elvárt tőkeszintet, kérdéses, hogy az így számított tőke megfelelő védelmet tud-e nyújtani a szektor számára.
Az Európai Unió által a bankrendszer reformja érdekében létrehozott 2014/59/EU irányelv a hitelintézetek és befektetési vállalkozások helyreállítását és szanálását célzó keretrendszer létrehozásáról (BRRD irányelv) egyértelműen új szintre emelte a válságkezelést, célja innovatív, újszerű és a harmonizációt szem előtt tartó eszközökkel megújítani a szektor működését (Boccuzzi, 2016).
Baker (2013) a válság előtti időszakot régi bázeli konszenzusnak hívja, ahol a legfőbb cél a rendszer átláthatóságának és hatékonyságának fejlesztése volt. A válságot követő új bázeli konszenzus, Baker szerint, a bankszabályozás alapvető kérdéseinek átgondolását eredményezte, amelynek hatására a válságkezelő intézkedések helyébe a válságmegelőző szabályozások kerültek. A Bázel III. javaslatcsomag a korábbi ajánlásokhoz képest abban is különbözik, hogy alkalmazása nemcsak a bázeli tagországok és az Európai Unió tagállamai számára kötelezőek, hanem válság által felszínre hozott problémák hatására világszinten elfogadott standardokká váltak (Szombati, 2013).
2.3. A rendszerkockázati intézmények szabályozásának fontossága
A fejlett országok közötti gazdasági együttműködés eredményeként kezdődött meg a pénzügyi termékek és szolgáltatások deregulációja (Papp, 2015), majd a pénzügyi rendszer és ezen belül a bankrendszer nemzetköziesedése, a globalizáció hatására pedig az egész világot átszövő bankhálózatok jöttek létre. Az 1990-es években a közép- és kelet-európai országok piaci nyitását követően a bankok száma ezekben az országokban jelentős mértékben megemelkedett.
Egyes országokban a piaci részarányuk az 50%-ot is meghaladta a szektorban jelen lévő szereplők között. A nyugati országokhoz képest viszonylag fejletlen bankrendszerrel rendelkező országokban az új banki termékek, banki irányítási eszközök és szemléletmód megjelenése jelentősen növelte a működés hatékonyságát, ezáltal a gazdaság fejlődését is segítette. A pozitív hatások mellett azonban ma már láthatók az így kialakult pénzügyi rendszer árnyoldalai is. A földrajzi korlátok nélküli bankrendszer olyan jelentős intézményeket hozott létre, amelyek méretük és így a világgazdaság egészére gyakorolt hatásuk révén számos országot megelőznek gazdasági befolyásukkal. Ezeket az intézményeket nevezi a szakirodalom rendszerkockázati szinten fontos pénzügyi intézményeknek.
Lublóy (2003) szerint a rendszerkockázat szűkebb értelemben azt jelenti, hogy egy negatív esemény, amely a gazdaságnak csak egy szűk részét érintette, időközben a gazdaság más területein is érezteti hatását. Tágabb értelemben viszont ez a negatív esemény a piac egészére is hatással lehet.
Az esemény, akkor gyenge, ha a sokk következtében nem jut csődbe egyetlen intézmény sem, erős viszont, ha akár egyetlen intézmény is csődbe megy, de mindez a sokk hatására nem történt volna meg. Scott (2010) szerint a rendszerkockázat az, amely nemcsak a nemzeti, de a globális gazdaságot is romba döntheti.
Az Egyesült Államok bankszabályozásában az 1929-33-as gazdasági válságot követően alkották meg a Glass-Steagall törvényt, amely különválasztotta a kereskedelmi és befektetési banki tevékenységet (Seregdi, 2019a). A döntéshozók a szabályozással kordában akarták tartani az intézmények túlzott kockázatvállalásának és növekedésének lehetőségét. Eközben számos országban a banki és a biztosítási tevékenységek összefonódásának eredményeként óriásvállalatok jöttek létre, amelyekkel szemben az Egyesült Államok kezdett versenyhátrányba kerülni. Mindezek hatására 1999-ben a Glass-Steagall törvényt a Gramm-Leach-Bliley néven ismertté vált törvény felülírta és engedélyezte a szereplők koncentrálódását. A szabályozói engedmény hatására olyan bankóriások és pénzügyi szolgáltatók jöttek létre, amelyekkel kapcsolatban a szakirodalomban, a rendszerkockázatot jelentő intézményekre utalva, megjelent a
„too big too fail”, vagyis a „túl nagy a csődhöz” elnevezés (Biedermann - Orosz, 2015).
Demirgüç-Kunt és Huizinga (2010) elemzése alapján 2008-ra 30 olyan bankcsoport működött a világ 19 különböző országában, amelyeknek forrásállománya meghaladta a székhelyül szolgáló ország GDP-jének a felét.
Az ilyen típusú intézmények esetében felmerül az erkölcsi kockázat kérdése, hiszen vezetőiknek tisztában kell lenniük az általuk vállalt kockázat nagyságával, mégis tovább növelik befektetéseiket, probléma esetén az állam úgyis megmenti őket. A válságot megelőzően ez a fajta gondolkodásmód vált elterjedtté a nagybankok körében és sajnos be is bizonyosodott, hogy az országoknak nem volt más választásuk, mint adófizetői pénzből feltőkésíteni a bajba jutott bankokat, így védve a gazdaság egészét. A 2008-as kimutatásban szereplő 30 rendszerkockázati bankcsoport csődje esetében viszont az országok nem lettek volna képesek mentőövet nyújtani, hiszen az intézmények gazdasági súlya jelentősebb volt az állam befolyásánál. Ezen okból napjainkban a „too big too fail” elv (TBTF) mellett megjelent a „too big to save” (TBTS) elnevezés, vagyis az, hogy egyes bankok mára olyan méreteket öltöttek, amelyek túl nagyok a megmentéshez (Mérő, 2012).
A 10. ábra 2019. évi adatok alapján a világ 20 legnagyobb bankjának az anyaország GDP-jéhez mért eszközállomány arányát ábrázolja. A bankok méretének növekedésével egyidőben megfigyelhető azok térbeli koncentrálódása. A 20 legnagyobb bank közül 8 ázsiai (kínai és japán), 8 európai, 4 amerikai székhelyű volt. Az európai bankok közül 4 francia, 2 brit, 1 német és 1 spanyol bank. A spanyol Banco Santander a spanyol GDP 100%-át meghaladó eszközállománnyal rendelkezett, de az 50%-os GDP értéket 7 bank eszközállománya is meghaladta.
10. ábra: A világ 20 legnagyobb bankjának mérlegfőösszege az anyaország GDP-jéhez viszonyítva 2019. (%)
Forrás: Realbank (É.n.) és a Világbank (É.n.) adatai alapján saját szerkesztés
A válság óta a világgazdaságban bekövetkezett változásokat jól szemlélteti a legnagyobb bankok eszközállományának növekedése, illetve a bankok székhelye alapján az egyes országok világgazdasági súlyának a megváltozása. Ezt a változást szemlélteti az 5. táblázat, ahol a világ 10 legnagyobb bankjának 2008-as és 2019-es évek év végi eszközállománya alapján került sor a
5. táblázat: A világ 10 legnagyobb bankjának rangsora eszközállomány alapján
(GBR) 2.527,47 5. Mitsubishi UFJ
Financial Group
(FRA) 2.173,89 7. HSBC Holdings
(GBR) 2.658,98
(NED) 1.858,31 10. BNP Paribas
(FRA) 2.332,68
Forrás: Realbank (É.n.) adatok alapján saját szerkesztés
A 2008-as válság következtében az európai és amerikai bankok eszközállománya jelentős mértékben csökkent. Amíg a 2008-as rangsorban az első tíz között kínai bankok egyáltalán nem szerepeltek, addig 2012-re az első helyet Kína legnagyobb bankja foglalta el.
Újabb négy év elteltével, 2016-ban a rangsor első négy helyén kizárólag kínai bankok szerepeltek, amelyeknek eszközállománya már elérte a válság előtti szintet. 2019-re a 10 legnagyobb bank rangsorában csupán 2 európai bank szerepelt a 7. és a 10. helyen, ezzel szemben 2008-ban még 7 európai székhelyű bank helyezkedett el a listán. 2019-ben az öt kínai bank eszközállománya meghaladta az első 10 helyen szereplő többi öt ország eszközállományát együttvéve (Realbank, É.n.).