A rendszeren belül olyan új intézmények jöttek létre, mint - az Európai Bankhatóság (EBA),
- az Európai Biztosítási- és Foglalkoztatóinyugdíj-hatóság (EIOPA), és - az Európai Értékpapír-piaci Hatóság (ESMA).
Ezen intézmények az uniós szintű átfogó, makro- és mikroprudenciális felügyeletért tartoznak felelősséggel, viszont tagállami szinten továbbra is működnek a nemzeti hatóságok, a két terület között pedig folyamatos az információcsere és tanácsadás (Buda, 2015).
A mikroprudenciális felügyelet a pénzügyi piaci szereplők (bankok, biztosítók, nyugdíjalapok) felügyeletét látja el a különböző Európai Felügyeleti Hatóságok (ESA’s) révén. Az uniós pénzügyi stabilitás fenntartása szempontjából kiemelkedő szerepet tölt be az Európai Bankhatóság, amely a bankrendszer szabályos működéséért felel. Hazánkban e feladat a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzügyi Stabilitási Tanács hatáskörébe tartozik.
Az Európai Központi Bankot is számos új feladattal ruházták fel, amelyek közül a bankunió keretein belül létrejött egységes felügyeleti mechanizmus alapvető fontosságú a bankrendszer biztonságos működése érdekében.
Az unió makroprudenciális felügyeletéért az Európai Rendszerkockázati Testület (ESRB) a felelős, amely a rendszerkockázati szinten fontos pénzügyi intézmények (SIFI’s) tevékenységét is figyelemmel kíséri, ajánlásokat dolgoz ki prudens működésük biztosítása érdekében, valamint kockázatos esemény bekövetkezése esetén figyelmeztetéseket ad ki.
Az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközről (EFSF) már létrehozásakor is tudni lehetett, hogy csupán egy ideiglenes pénzügyi alapként fog működni a válság által súlyosan érintett tagállamok finanszírozása érdekében. A mechanizmus révén Írország és Portugália is jelentős támogatáshoz jutott. 2011 júliusában az euró övezeti tagállamok döntöttek az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) létrehozásáról (407/2010/EU rendelet és 2015/1360 EU rendelet), majd az EFSF 2013.
júliusi megszűnését követően a korábbi hitelnyújtó tevékenységét az ESM vette át (Nyikos, 2013).
2.2.3. A Bázel I. és Bázel II. javaslatcsomagok fontosabb elemei
A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság 1988-ban alkotta meg a Bázel I. tőkeegyezményt, amellyel a jogszabályalkotók a nemzetközi bankszabályozás alapjait fektették le. A bizottság célja kezdetben nem a korábbi szabályozás hiányosságainak pótlása volt, hanem az, hogy egy nemzetközileg egységes tőkekövetelmény rendszer jöjjön létre (Seregdi, 2015).
Az egyezményben meghatározásra került a szavatoló tőke fogalma, amely a banki saját tőkét és azokat a forrásokat foglalja magában, amelyek a hitelintézettel szemben fennálló követelések kielégítésébe tőkeként bevonhatók. Megfogalmazásra került a máig érvényben levő 8%-os tőkemegfelelési szint előírás vagy más néven, a bizottság akkori elnökéről elnevezett Cook-ráta (Király, 2002), amely a szavatoló tőke és a kockázattal korrigált eszközérték hányadosaként számítható. A 8%-os szint meghatározását számítás nem támasztotta alá, kijelölésének lényegében az volt az oka, hogy ezt az értéket az európai és amerikai bankok is teljesíteni tudták (Tarullo, 2008). További jelentősége abban áll, hogy elsőként teremtett kapcsolatot a bankok által vállalt kockázat és a prudens működés által megkívánt tőkeszint között (Székely, 2002). A szabályozás előnye volt, hogy a tagállamok könnyen alkalmazni tudták, viszont túlzott hangsúlyt helyezett a hitelkockázatra, az egyéb kockázatokra vonatkozó előírásokat nem tartalmazta.
Az Európai Gazdasági Közösség, mint az Európai Unió elődje 1989-ben, hazánk pedig 1991-ben emelte át az ajánlásokat saját jogrendjébe. A bizottság több módosítást is közzétett a kockázatok számítására vonatkozóan, viszont az 1994-ben ismertté vált J.P. Morgan által megalkotott VAR elemzés széles körű elterjedése lehetővé tette, hogy a bankok egyéb módszerek segítségével is meghatározzák a piaci kockázatok miatti tőkekövetelmények értékét (Radnai - Vonnák, 2010) és ennek következtében a szabályozás háttérbe szorult. 1996-ban az egyezmény a tőkével fedezhető kockázatok körét kibővítette a piaci kockázatok körével (Csere – Quirin, 2013).
1999-ben hozták nyilvánosságra a Bázel II. tőkeegyezményt, viszont a szabályok csak 2005-ben váltak véglegessé és végül 2006 júniusában publikálták.
A Bázel II. három fő pillére:
- a kockázatokra előírt minimális követelmény biztosítása,
- a bankok felügyelete, saját kockázati kitettségük ismerete érdekében stressztesztekkel történő vizsgálata,
- az információk nyilvánosságra hozatalának szabályozása a bankrendszer átláthatósága, valamint a bank és az ügyfél között meglévő információs asszimetria csökkentése érdekében (Kovács - Marsi, 2018, valamint Baranyi – Széles, 2010).
A három tényező közül a legfontosabb elem a minimális tőkeszükséglet bevezetése volt, amelynek értelmében, ha egy bankban nőnek a kockázatok, akkor tőkét kell emelnie, az előírt tőkemennyiségnek pedig folyamatosan rendelkezésre kell állnia.
A tagállamoknak 2008-tól kellett alkalmazniuk a szabályokat, amelyek alapján az unió kidolgozta az előzőekben leírt tőkekövetelmény irányelvet (CRD). Az irányelv alapvetően a bázeli ajánlásokat tartalmazza, de amíg azok csak az aktív nagybankokra érvényesek, addig az Európai Unió szabályozása minden hitelintézetre és befektetési vállalkozásra vonatkozik (Radnai – Vonnák, 2010). Mivel az intézmények méretét, hitelezési és betétgyűjtő képességét a szabályozók nem vették figyelembe, ezért az egységes szabályozás hátrányosan érintette a kisebb intézményeket (Zsolnai, 2012).
A Bázel II. előnyeként említhető, hogy részletesebb szabályokat tartalmazott a bankok működésével kapcsolatban, a hitel és piaci kockázat mellett a működési kockázatra is meghatározott előírásokat, viszont a bankrendszer prudens működését biztosító likviditást és likviditási kockázatot nem vette figyelembe. Ezen kívül a bankok tulajdonosainak jövedelme, a hitelminősítések sem kerültek szabályozásra, valamint az alkalmazott módszerek közti választás szabadsága tovább növelte a szektor kockázatosságát.
A 2008-as válság megmutatta, hogy az érvényben levő szabályozásnak nem sikerült a bankrendszer változását lekövetnie, az addig biztonságosnak és stabilnak vélt bankrendszer, a szabályok ellenére, hatalmas veszteségeket szenvedett el. A bankok csődje kihatott a gazdaság szinte valamennyi szereplőjére és hosszú éveken át recesszióba taszította számos ország gazdaságát. Jelen esetben is igaz az a mondás, amely szerint a banki szabályok többségét a bankválságok írják annak érdekében, hogy a korábbinál nagyobb védelmet nyújtsanak a felmerülő kockázatok ellen. Az Európai Unió bankrendszerén belül a változás egyrészt a szabályozás, másrészt az intézményrendszer átalakításán keresztül valósult meg.
A legfőbb szempontok a rendszer megújítása érdekében a következők voltak:
- A válság kapcsán a bankszektor jelentős veszteségeket szenvedett el a bankok határokon átnyúló túlzott forrásszerzési és hitelkihelyezési tevékenysége révén. A kockázatok csökkentése érdekében szükségessé vált a bankrendszer uniós szintű szabályozásának újragondolása, amely a szigorú tőkeszabályok révén az intézmények prudens működését biztosítja.
- Az Európai Unió tagállamainak bankrendszerei között jelentős különbségek találhatók a bankok száma, mérete, működésük hatékonysága tekintetében. A létrehozni kívánt szabályokkal csökkenteni kívánták az egyes tagországok közti eltéréseket a bankok tőkéjére vonatkozóan.
- Az egész uniót érintő válság rávilágított arra, hogy tagállami szinten már nem elegendő megoldást találni a kialakult problémára, a bankok unión belüli jelentős kapcsolati hálója miatt közös összefogásra és új intézményi struktúra létrehozására van szükség. A világgazdaság sokkal stabilabbá válhat azáltal, hogy a nemzeti szabályozást a nemzetközi együttműködés eredményeként megalkotott iránymutatások határozzák meg, amelyek a jövőben remélhetőleg sokkal ellenállóbbnak bizonyulnak a gazdasági sokkoknak (Helleiner, 2010). Az új intézmények tevékenysége szempontjából a legfontosabb a megelőzés, vagy ha a probléma már elkerülhetetlenné válik, akkor annak a lehető leggyorsabb és leghatékonyabb módon történő megoldása. A pénzügyi intézmények vezetőinek felelősségvállalására és javadalmazására vonatkozó szabályok újragondolása is szükségessé vált, hiszen túlzott kockázatvállalásuk miatti felelősségük egyértelmű.
- Előtérbe kellett, hogy kerüljön a bankrendszer legfontosabb szereplőinek, a betéteseknek a védelme, a bankrendszerbe, ezen kívül pedig a betétbiztosítási rendszerbe vetett bizalmuknak a megerősítése. Fontos, hogy a betétes tudja, a hitelintézetben elhelyezett megtakarítása biztonságban van és egy kedvezőtlen banki esemény kapcsán hozzájuthat pénzéhez.
2.2.4. A Bázel III. javaslatcsomag legfontosabb elemei
Napjaink pénzügyi szabályozását a Bázel III. intézkedéscsomag határozza meg. A Bázel II. a bevezetését követően csak rövid ideig volt érvényben. A 2008-as válság olyan helyzetet teremtett, amely a korábbi szabályozás újragondolását igényelte. 2010-ben hoztak döntést a Bázel III. tőkeegyezmény megalkotásáról, amellyel mikro szinten, de leginkább a korábban hiányos makroprudenciális szinten is új szabályokat kívántak létrehozni. Az előírások 2017-ben váltak véglegessé, bevezetésük napjainkban is zajló folyamat, az intézményeknek fokozatosan kell megfelelniük az elvárt követelményeknek. A Bázel III. ajánlás elsősorban a tőkekövetelmények szigorítása révén kívánja megerősíteni és felkészültebbé tenni a bankrendszert arra az esetre, ha egy újbóli válság bekövetkezne.
Mivel a bank nemcsak a tulajdonosainak tőkéjét, hanem a nála elhelyezett betétesek megtakarításait is kockáztatja, ezért a tőkekövetelmény előírások elsődleges szempontja, hogy a bankok mindig elegendő tőkét tartsanak veszteségeik fedezésére. Az ehhez szükséges tőke nagyságát a kockázattal súlyozott eszközök százalékos aránya fejezi ki, vagyis minél kockázatosabbak egy bank eszközei, annál több tőkét kell tartalékolnia.
Jelenleg a bankokra vonatkozó tőkekövetelmény előírás három pillérből tevődik össze:
- minimum szabályozói tőkekövetelmény: a szavatoló tőke szintjeihez előírt minimumértékek teljesítése,
- pótlólagos tőkekövetelmény: a bank és a felügyeleti hatóság által meghatározott tőke mértéke,
- addicionális tőkepufferek: váratlan események bekövetkezése esetén felhasználható tőkemennyiség (Kovács - Marsi, 2018).
A banki szavatoló tőkét a szabályozás különböző csoportokba sorolja és minden egyes tőkeelemre külön minimum tőkekövetelmény szintet határoz meg.
3. táblázat: A szavatoló tőke szintjei
Forrás: MNB adatok alapján saját szerkesztés
A legfontosabb tőke az alapvető tőke (T1), amely a bank működését biztosítja. Ezen belül elkülönül az elsődleges alapvető tőke (CET 1) és a kiegészítő alapvető tőke (AT1). A járulékos tőke (T2) a bank fizetésképtelensége esetén a hitelezők és betétesek kifizetését szolgálja. A szabályozás az egyes tőkeelemek nagyságát a teljes kockázati kitettségértékhez (piaci kockázat, hitel kockázat és működési kockázat) viszonyítja. Az így számított mutatók és elvárt értékük a következők (Seregdi, 2015):
Elsődleges alapvető tőkemegfelelési mutató=Elsődleges alapvető tőke (CET1)
Teljes kockázati kitettségérték > 4,5%
Alapvető tőkemegfelelési mutató = Alapvető tőke (T1)
Teljes kockázati kitettségérték> 6%
Teljes tőkemegfelelési mutató = Szavatoló tőke (T1 + T2)
Teljes kockázati kitettségérték> 8%
Elsődleges alapvető tőke
(CET1)
Kiegészítő alapvető tőke
(AT1)
Teljes szavatoló tőke (T1+T2 vagy Tier1+Tier2)
Alapvető tőke (T1vagy Tier 1) Járulékos tőke (T2 vagy Tier 2)
A korábbi szabályozáshoz képest a tőkemegfelelés elvárt 8%-os értéke ugyan nem változott, viszont minősége javult. Az elsődleges alapvető tőke értéke a korábbi 2%-ról 4,5%-ra emelkedett, az alapvető tőkemegfelelési mutató értéke pedig 4%-ról 6%-ra változott (Radnai – Vonnák, 2010). Ez utóbbi mutató értéke 2010-ben és 2019-ben a következőképp alakult a tagállamokban a 9. ábra alapján.
9. ábra: A banki alapvető tőke átlag értékének alakulása az Európai Unió tagállamaiban