A középkori Magyarországon, a foucault-i „bolondok hajója” fogalomnak megfelelően a pszichiátriai betegség isteni büntetésnek számított, ennek következtében a stigmatizáció és a kirekesztés volt a válasz rá. [12] A többi európai országhoz hasonlóan a szegény betegek ápolására a vagyonosabb közösségek betegházat, ún. ispotályt alakítottak ki, ahol a betegeket az egyházhoz tartozó személyek, elsősorban szerzetesek gondozták. A korabeli források szerint a városok közel háromnegyedében csupán egy-egy ispotály működött, csak a királyi székhelyeken, Budán, Esztergomban, Székesfehérváron, a leggazdagabb bányavárosokban és néhány püspöki székhelyen működött egynél több ispotály. Itt különítették el a fertőzőbetegeket, az egyedülálló, önmaguk ellátására képtelen időseket, szegényeket, árvákat és az „elméjükben zavartakat” is. [13]
Ugyanakkor az utcán kóborló, szerencsétlen emberek látványa nem volt ritka ebben a korszakban. Később börtönök, szegényházak zárt celláiban helyezték el a furcsa, bizarr viselkedésű, sokak számára ijesztő embereket. Önálló, kizárólag pszichiátriai betegeket gyógyító intézmény 1842-ig nem volt Magyarországon, a súlyos eseteket kancellári közbenjárásra Bécsbe, illetve az 1790-es alapítása után a prágai intézetbe szállították. A pesti Rókus Kórházban csaknem a kezdetektől, 1795-től voltak elkülönített helyiségek elmebetegek számára, amelyek inkább cellák voltak, mint kórtermek. Először egy korszerű, nem csak őrzést, hanem gyógyítást is megvalósító pszichiátriai intézmény 1842-ben Pesten, magánvállalkozás keretében jött létre, de a magas ápolási díjak miatt 3 év múlva bezárta a kapuit. Az 1848-as forradalom után változás következett be, melynek nyomán 1851-ben rendeletben tiltották meg, hogy az elmebetegeket börtönökben helyezzék el. Igaz, a tilalmat még ekkor sem a betegek, hanem a velük közösen fogvatartott bűnözők védelme érdekében hozták. [14]
Az első elmegyógyintézetet Schwartzer Ferenc alapította 1852-ben Vácon, amely később Budára költözött. Valójában ekkortól beszélhetünk magyar pszichiátriáról. Ezt követően indult el az intézményesítés, sorban nyíltak a hasonló intézmények és a nagyobb magyar közkórházakban is elmeosztályokat alakítottak ki. 1868-ban az Országos Tébolyda (később Lipótmezei Elme és Ideggyógyintézet, majd a 2007-es megszűntetéséig OPNI) felépítése lehetővé tette az ország egész területéről a pszichiátriai betegek felvételét.
1869-ben, tehát a nyitás után már egy évvel az intézet igazgatója szinte könyörgő levelet
12
intézett a minisztériumhoz, hogy a 800 fő ellátására tervezett, de akkor még csak 220 beteget ellátó tébolydában engedélyezze a 30 főnél nagyobb ápolói létszámot. A minisztérium a lehető legkisebb költségen akarta az intézményt működtetni, ezért elutasította azt a javaslatot, hogy a „feltöltési folyamat” során, az osztrák példát követve, minden hat felvett új beteg után egy új ápoló is felvételre kerüljön. 1876-ban a közegészségügyi törvény elmebetegekre vonatkozó rendelkezéseivel megszületett az első elmetörvény. A tébolydai ügyet a törvény összesen 6 szakaszban rendezte (71-76§), és a bekerülés szempontjából a gyógyíthatóság és a közveszélyesség kritériumai alapján határozta meg az elmegyógyintézeti elhelyezést. [15] Összességében a törvény elsődleges célja a társadalom védelme volt a gyógyíthatatlan ön- és közveszélyes betegektől. [16]
A századfordulóig a nagyfokú zsúfoltság miatt az újabb intézmények létrehozásának igénye fokozottan jelen volt a hazai ellátásban. Az új terápiás módszerek bevezetésével és elterjedésével azonban egyre kevésbé volt szükség nagy kórházak létesítésére. A 20.
század elején kezdtek megalakulni a Családi Ápolási Telepek, amelyek minden addigi ápolási módnál humánusabb ellátást nyújtottak a pszichiátriai betegek egy részének. Az ellátás lényege az volt, hogy szigorú szakmai kontroll biztosítása mellett, befogadó családoknál helyezték el a krónikus pszichiátriai betegeket. Ez a közösségi elveken működő gondozási forma a korszak világszínvonalú rehabilitációs kezdeményezése volt, többek között Dicsőszentmártonban, Balassagyarmaton és Nyitrán. A családgondozás hozzájárult ahhoz, hogy az állandó zsúfoltsággal küzdő tébolydák a betegek
„kihelyezésével” felszabadítsák a férőhelyeket. A befogadó családok akár évtizedekig biztosították az intézményen kívüli, közösségben történő lakhatást és ellátást. [17] A beteg emberek számára rendszeres orvosi ellenőrzést és mezőgazdasági munkát biztosító, a befogadók számára pedig fizetséget nyújtó ellátás tekinthető a mai közösségi pszichiátria elődjének. [18]
A háború sajnos felemésztette az addig jól működő gyógyító egységeket. Az „örökletes degenerációs elmélet” alapján a náci „Eutanázia Program” T4 Akciója keretében kb. 80 ezer mentális zavarral élő embert végeztek ki. [8, 19] A háború utáni évtizedekben a már meglévő, nagy elmegyógyintézetek mellett leginkább a kórházakban kialakított ideg-elmegyógyászati részlegek végezték a betegek gyógyítását. A kommunista diktatúra által a tulajdonos nemesi családoktól elvett, államosított régi kastélyok az iskola, magtár,
13
mezőgazdasági iroda funkció mellett gyermekotthonokká váltak, illetve idős, fogyatékos, vagy pszichiátriai beteg célcsoportok bentlakásos otthonai lettek. Az évtizedek óta jól működő Családi Ápolási Telepeket megszűntették és a szocialista ideológia mentén, a vidéki kastélyokba „száműzték” a mentális zavarral élő, illetve fogyatékos emberek ezreit. [20]
Lassan változott a mentális zavarokkal szembeni látásmód. Az intézményekben szocializálódás ment végbe, az ajtók egyre inkább „kinyíltak”. Nappali szanatóriumok, munkaterápiás intézetek, foglalkoztatók, illetve klubok jöttek létre a betegek számára.
Megkezdte működését az ellátórendszer progresszív eleme, a sokak szerint „hungaricum-nak” számító pszichiátriai gondozó hálózat is. [8] Mégis, a szemléletváltás dacára is, sokáig fellelhető volt a régi eszme, a „közösségi érdek”, amely a krónikus pszichiátriai betegek szociális otthoni ellátását tudatosan a lakóhelytől, és lehetőleg a fővárostól távol, az országhatárhoz közel, a periférián kívánta megoldani. Napjainkban a döntéshozók számára az egyik legnagyobb kihívást ezeknek a goffmani értelemben vett „totalitárius”
intézményeknek a megszűntetése jelenti. Az intézménytelenítés, vagy köznapi nyelven a
„férőhely kiváltás” hosszan elhúzódó szakpolitikai reformfolyamat, amely stigmaellenes szerepének jelentősége okán, az értekezésben külön fejezetet kap.
A rendszer megváltozott, pszichiátriai betegek ma már az egészségügyi és a szociális ellátórendszerben egyaránt jelen vannak Magyarországon. Az ellátás folyamata az első tünetek megjelenésétől a kezelési lehetőségeken keresztül, a rehabilitációig, a 4. számú mellékletben részletesen nyomon követhető.
Az ellátórendszer átalakulása során egyre több kritika érte a paternalista gyógyítást is. A mentális betegségben szenvedő ember a 21. századra autonóm személlyé vált, aki beleszólhat a saját orvosi kezelésébe. Előtérbe kerültek a betegek jogai, felértékelődött az emberi méltóság és megtörtént az alapvető emberi jogok jogszabályi szintre emelése. A pszichiátriai betegek intézeti gyógykezelésének szabályait az 1997. évi CLIV törvény határozza meg, mely az elrendelésre jogosultak körét, ezen belül a szakápoló által ideiglenesen elrendelhető korlátozás alkalmazását is szabályozza. A betegek felvételével és a korlátozó intézkedésekkel kapcsolatos részletes szabályokat külön rendelet tartalmazza. A 60/2004. (VII. 6.) számú ESZCSM rendelet az elrendelés kritériumain, a korlátozás formáin, időtartamán és az intézeti eljárásrendre vonatkozó előírásokon túl, az
14
ápolás körülményeire, a betegmegfigyelésre és az ápolási dokumentációban rögzítendő adatokra vonatkozó szabályokat is deklarálja. [21]
1.3 A pszichiátriai ápolástan oktatásának kialakulása, jellemzői az