A pszichiátria társadalmi és orvosi megítélésében jelentős változások mentek végbe az utóbbi néhány évszázad folyamán, amelyek még jobban felerősödtek az elmúlt évtizedekben. Ennek ellenére a pszichiátriai kezelésekhez való viszonyulás továbbra sem mentes az ellentmondásoktól. A viták abból az örökérvényű kérdésből fakadnak, hogy a mentális zavarokat miként ítéljük meg.
A középkor emberről alkotott világképét a legrégebbi tudományos modell, a vallásos-mágikus paradigmaelv ábrázolja. A testtől teljesen elkülönülő lélek zavarai különböző
26
„démoni praktikákra”, az „ördög beavatkozására” vezethetők vissza. A tébolyult viselkedés okaira kézenfekvő módon a „spirituális terápiák”, ima, ördögűzés volt a válasz, orvosi értelemben vett gyógykezelés nem történt. [64, 65]
A morális modell a középkori elvek nyomán, még Philippe Pinel 1793-as, a dolgozat történeti részében már taglalt korszakváltó tettéig nyúlik vissza, amikor a Párizs melletti Bicétre intézet elmebetegeit megszabadította a láncaiktól. Pinel volt az első, aki sajnálatra méltónak, „nem bűnös”, szerencsétlen betegeknek titulálta a bezárt, leláncolt embereket.
„Morális terápiát” írt elő számukra, amelynek célja a viselkedésük megváltoztatása volt, gyógyszerek és modern terápiák híján türelemmel, megértéssel, tanítással. Néhány évtizeddel később Benjamin Rush amerikai orvos volt, aki követelte a mentális betegek számára a demokratikus bánásmódot. [66, 67] A XIX. századig a hagyományos egészségmodell uralta az egészségügyet. Freud korában a pszichológiai tudományok kerültek előtérbe. A pszichológiai modell jellemzője, hogy a lelki eredetű zavarok kezelését nem elsősorban orvosi módszerekkel gyógyítja. Az egészség új tudományos modellje, az orvosi biomedikális modell ezt követően vált dominánssá. [65] Az orvosi megközelítés az agy funkcionális/strukturális zavarának, tehát alapvetően a test betegségének tartja a mentális zavarokat. A pszichiátriai zavarok diagnosztikáját a BNO kézikönyve és az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA) szerkesztésében ötödszörre megjelent DSM kategóriái segítik. A diagnózis felállítását követően a hangsúlyt a farmakoterápiára helyezi és a tünetek megszűntetésére alkalmazott gyógyszeres kezelést egészíti ki pszichoterápiával, szocioterápiás, vagy egyéb módszerekkel.
Mindkét nézőponttal ellentétes az a felfogás, amely szociológiai értelemben devianciának tartja a mentális betegségeket a társadalomban élő, hagyományos testi betegségképtől való eltérése miatt. A szociológiai megközelítés szerint a mentális zavarok értékelése jobban kapcsolódik a társadalom normáihoz, mint másfajta betegségtípusoké. A pszichiátriai betegek egészségügyi intézményekben történő ellátása során mindhárom nézőpont érvényesülése megtapasztalható, az ellátórendszer egyes területein nincs egységes szemléletmód. [65, 67]
Egy adott társadalom normái a közösség által elfogadott szabályok összességét jelentik.
Vannak egyértelműen törvényi szintre emelt normák, (pl. „ne vedd el mások tulajdonát”,
„ne ölj”), melyek megszegése jogi szankciókat von maga után. Vannak ugyanakkor olyan
27
normák, melyek esetében a normaszegő viselkedés leginkább a közerkölcsöt, vagy a közösség tagjainak jóérzést sértik. [68] A mentális betegségek különböző állapotait a normák, tehát az adott társadalom által előírt közösségi együttélési magatartás-szabályok megszegése jellemzi. A közösség a társadalmi normáktól való eltérést, az irracionalitást, a kontrollálhatatlan viselkedést kapcsolja legfőképpen a mentális zavarokhoz, és devianciának definiálja őket. A pszichiátria, mint a társadalmi deviancia kezelési eszköze szerencsére hazánkban nem volt jellemző. Bár Magyarországon nem volt rendszerszintű, hogy kényszergyógykezelésre ítélt volna a politika „deviáns” személyeket, ismerünk közeli példákat a „politikai pszichiátria” alkalmazására. Amikor sikerült megfelelő diagnosztikus kategóriákat kreálni a szovjet rendszerbe be nem illeszkedő személyek számára, és több szakember közreműködött az ilyen „deviáns betegek” ellátásában, akkor kijelenthetjük, hogy az a tevékenység a modern pszichiátria egyik legnagyobb szégyene volt. [69]
A mentális betegségek megítélésének modelljeit ismertetve, nem hagyható figyelmen kívül az antipszichiátria irányzata. Az 1960-as években született fogalom a pszichiátria kritikájaként azonosítható. Radikális állítása az volt, hogy orvosi értelemben a pszichiátriai betegségek nem léteznek, az egész mentális diagnózis pusztán egy szociális konstrukció. Eszerint a társadalmi-, erkölcsi-, politikai normáktól eltérő személyeket a társadalom pszichiátriai betegeknek tekinti. Már 1961-ben Goffman rámutatott a mentális betegségek hosszú távú intézményi kezelésének hátrányaira. Az általa „totalitáriusként”
leírt nagy intézményekben eltöltött évek hospitalizálják, átformálják az embereket, regresszióba taszítják, dependenssé teszik, az önbizalmát rombolják, és a társadalomba való visszatérés esélyét az idő előrehaladtával egyre inkább csökkentik. Amit Goffman leírt az elmegyógyintézetekről, valóban igaz volt, és az antipszichiátriai mozgalom teoretikusai közé csak azért sorolják, mert tagadta a mentális betegségek létezését. [65, 70, 71] Kovács József bioetikus 2007-es művében hivatkozik Michel Focault azon álláspontjára, amely szerint a pszichiátriai intézmények a társadalom számára ésszerűtlenül, „másként” gondolkodó emberek elnyomását szolgálják, akiket elmebetegnek neveznek és orvosi eszközökkel kezelnek. [71] Thomas Szász 1987-es írásában az elzárás fizikai tényén túlmenően, az orvosi modell domináns eszközeként alkalmazott pszichofarmakonok dependenssé tevő hatását, a „kémiai kényszerzubbonyt”
28
bírálta. Felhívja a figyelmet arra, hogy bár 200 éve az agy betegségének tartják és kutatják a mentális betegségeket, nem sikerült még olyan objektív agyi elváltozást találni, ami ezt bizonyítaná. Szász a 80-as években még úgy vélte, hogy az akkori patológiai kézikönyvekben nyoma sincs a szkizofrénia, vagy más mentális betegségek leírásának, mivel nem lehet agyi-strukturális elváltozásokat kimutatni esetükben. Ily módon az elmebetegség -mivel nem az agy, tehát nem a test betegsége-csak metaforikus értelemben betegség. Szász, mint az antipszichiátriai mozgalom egyik legismertebb képviselője, a non-konformisták üldözésére szolgáló rendszernek, modern kori inkvizíciónak tartja a mai, intézményi pszichiátriai kezeléseket. [71, 72]
Az antipszichiátria képviselőinek teóriáit, az irányzat kritikáját, az evolúciós pszichológia elméleteit, a fenti modelleken túlmenően a mentális betegségek konstrukcionista modelljét, valamint az orvosi modell korlátjain keresztül az Értékeken Alapuló Orvoslást (ÉAO) a fent már említett Kovács József bioetikus részletesen mutatja be 2007-es munkájában. [71]