A pénzintézetek helyzetének alakulása az 1925-1930 közötti években

A hazai pénzintézetek működését – hasonlóan a gazdaság általános helyzetéhez – 1926-tól kezdődően 1929-ig bezárólag döntően a fejlődés jellemezte, üzleti tevékenysé-gük kiterjedtebbé vált, nyeresétevékenysé-gük és ezzel párhuzamosan a kifizetett osztalékok is emel-kedtek. További kedvező körülményként volt értékelhető, hogy a pénzintézetek vagyo-nában folyamatos növekedést lehetett tapasztalni, az eszközállomány ugyanezen időszak alatt 2 250 millió pengőről 4 633 millió pengőre nőtt. A mérlegtételek között elsősorban a készpénz- és váltóállomány, valamint a jelzáloghitelek esetében volt megfigyelhető emelkedés, ugyanakkor hozzá kell tennünk, hogy az eszközállományt tekintve 1930-ban már bizonyos fokú csökkenés is tetten érhető volt. A belföldi tőkeképződés ugyan lassan

98

indult meg, de javulást mutatott. A pénzintézeti betétállomány megduplázódott (930 mil-lió pengőről 1 978 milmil-lió pengőre nőtt), a 200-2 000 pengőig terjedő betétek aránya a teljes betétállományon belül közel 30%-ot tett ki. Ezen belül ugyanakkor – likviditási kockázatot jelentve – nem a takarékbetétek, hanem a folyószámlabetétek voltak a meg-határozóak. A kimutatott eredmény is növekedett ezekben az években, az 1926. évi 34 millió pengőről 1930-ra 59 millió pengőre emelkedett a jövedelmezőség. A pénzintézetek száma csökkenést mutatott ezekben az években: míg 1926-ban 590, 1927-ben 572, 1929-ben 529, addig egy évvel később már 506 működött (Holbesz 1939:244–251). Ezek közül több pénzintézet is felszámolásra és csődhelyzet közeli állapotba került, például 1927-ben az Egyesült Budapest Fővárosi Takarékpénztár és a Magyar Takarékpénztárak Köz-ponti Jelzálogbankja is rendkívül nehéz helyzetbe került, alaptőkéjét szinte teljes egészé-ben elvesztette, és csak a Pénzintézeti Központ támogatásával tudta elkerülni a fizetés-képtelenséget (Pogány 2016:251). A Földhitelbank bukását elsősorban a fokozódó mező-gazdasági válság (földárak csökkenése, földbirtokok eladhatatlansága) okozta, azonban tevékenysége vélhetően e nélkül is ellehetetlenült volna, figyelembe véve, hogy spekulá-ciós célú ügyletek, és ebből eredő veszteségek is megjelentek üzletvitelében.

E folyamatok mellett a külföldi kölcsönök beáramlása is intenzívebbé vált. A Ri-mamurány-Salgótarjáni Vasmű 3 millió dollár névértékű elsőbbségi kötvényét jegyezte le 1925-ben a New York-i Liessmann & Co. csoport, mely rendkívüli esetnek számított, mivel ebben az időszakban egyedi volt, hogy egy magyar iparvállalat közvetlenül, pénz-intézet közvetítése nélkül jelent meg a nemzetközi tőkepiacon. A vállalati kölcsönök mel-lett a városi kölcsönök⁵⁶ is jelentőssé váltak, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank 48 város 10 millió dollár összegű kölcsönét szervezte meg, a kölcsönt legnagyobb részben az ame-rikai Speyer-bankház folyósította. A kölcsönök feltételei jellemzően kedvezőek voltak, Budapest például 2 millió dollár kölcsönt kapott 6,9%-os kamatszint mellett. Szintén ezekben az években a Magyar Általános Hitelbank 2,5 millió fontos, infrastrukturális be-ruházási (elsősorban útépítési) célú ún. vármegyei kölcsön közvetítésében vett részt, me-lyet az angol Rotschild & Sons, a Baring Brothers & Co. és a J. Henry Schröder & Co.

56 A városok által felvehető külföldi kölcsönöket kormányzati támogatás tette lehetővé, mely az első világháború és a trianoni békeszerződés utáni magyar nemzetgazdaság reorganizációját, stabilitását volt hivatott előmozdítani. Ennek törvényi hátterét a magyarországi városok külföldi kölcsönéről szóló 1925. évi XXII. törvénycikk biztosította. A köl-csönök hozzájárultak ugyan a magyar városok modernizációhoz, törlesztésük azonban az elkövetkező évtizedekben a városok gazdálkodásában tartós és egyre számottevőbb teherként jelentkezett (Fülöp 2017:119–120).

99

társaságok folyósítottak. A külföldi kölcsönök közvetítésével kapcsolatban általánosság-ban elmondható, hogy bizonyos szintű verseny alakult ki elsősoráltalánosság-ban a fővárosi nagyáltalánosság-ban- nagyban-kok között (Holbesz 1939:252–274 és Tomka 2000:84–85). Az 1920-as évek végére a hagyományos tőkeexportőrök (Ausztria, Németország, Franciaország) helyett tehát új be-fektetők jelentek meg, ennek eredményeként a folyósított kölcsönök jelentős része ame-rikai (56%) és angol (36%) hitelezőkhöz volt köthető (Honvári 2006:39).

A korona stabilizációját követően a pénz értékállandóságába vetett bizalom, valamint a takarékossági hajlandóság növekedése következtében a pénzintézetek folyószámla- és takarékbetéteinek egyenlege jelentős emelkedést mutatott, a legnagyobb budapesti pénz-intézeteknél elhelyezett betétek összege az 1925. évi 333 ezer koronáról 1927-re közel háromszorosára, mintegy 904 ezer koronára emelkedett. Ezzel párhuzamosan a korábbi időszakban jellemző rövid távú elhelyezések (ún. hetipénz vagy kosztpénz) fokozatosan csökkentek. A folyószámla- és takarékbetét-állomány ugyanakkor így is mindössze 16%-át érte el a világháború előtti szintnek, és 1929 végéig is csupán annak 74%-ig emelkedett (a korona és a pengő vásárlóerő-paritásának különbségét figyelembe véve az arány még kedvezőtlenebb, 74% helyett 57%). A hitelezés élénkítését szolgálta azon intézkedés, hogy a kormány 1925-ben összesen 22 millió koronát bocsátott a fővárosi pénzintézetek rendelkezésére, így ebben az évben a Magyar Általános Hitelbank első ízben vette fel tevékenységi körébe a jelzálogkölcsönök folyósítását, és több budapesti nagybank nyúj-tott hosszú lejáratú jelzálogkölcsönöket fővárosi bérházakra. Szintén erre az időszakra tehető, hogy a nagyobb hazai pénzintézetek közösen megalapították a Magyar Pénzinté-zetek Záloglevélkibocsátó Szövetkezetét, melynek közreműködésével összesen 7,4 millió dollár összegű hosszúlejáratú mezőgazdasági kölcsönt helyeztek el többek között az Egyesült Államokban. 1927-ben új záloglevélkibocsátó szövetkezet is alakult, Magyar Jelzálogintézetek Szövetkezete néven, mely 7,0 millió dollár értékben helyezett el zálog-leveleket és kötvényeket. A kedvező tendenciák – mint az infláció leküzdése, a pénzérték állandóságának biztosítása – mellett az 1920-as évek második felében bekövetkezett sza-nálási válság több pénzintézet megszűnését, illetőleg kényszerfelszámolását eredmé-nyezte: többek között a Magyar Amerikai Bankét, a Magyar Gazdasági Hitelbankét, a Magyar Városi Bankét vagy a Lloyd Bankét (Szádeczky-Kardoss 1928:48–61). A fővá-rosi koncentráció ekkor is jelentős volt, az 1930. évben az ügyfélbetétek 78%-a, a kibo-csátott záloglevelek és kötvények 100%-a, a nyújtott hiteleknek pedig 92%-a kötődött a fővároshoz (Varga 1928:444).

100

A válságot közvetlenül megelőző években sem voltak tapasztalhatóak egyértelmű negatív körülmények a nemzetközi tőkepiacokon való kölcsönhöz jutás szempontjából.

A Magyar Olasz Bank például 1928-ban bocsátott ki záloglevelet 2,7 millió dollár, az Angol Magyar Bank pedig 1,5 millió dollár összegben, de ebben az évben került folyósí-tásra a Magyar Általános Hitelbank közvetítésével az ún. Talbot-kölcsön⁵⁷ is, melynek összege 3,3 millió font volt. Az 1928. év végén kapott 300 ezer font összegben 20 évre szóló törlesztéses kölcsönt a Goldberger gyár, bár a kölcsön feltételeivel kapcsolatban hozzá kell tennünk, hogy a kamatlábak emelkedése ekkor már tetten érhető volt (Honvári 2006:39). Megemlíthetjük, hogy 1928-ban, majd 1929-ben a svéd International Match Company megbízásából a Rotschild-bankház a Földbirtokrendező Szövetkezet számára folyósított ún. gyufakölcsönt⁵⁸ két részletben, mely összességében 36 millió dollárt tett ki. E mellett kiemelhetjük még az Egyesült Fővárosi Takarékpénztárból átalakult Községi Takarékpénztár esetét, mely a londoni Hambros-bankház útján helyezett el 500 ezer font értékben záloglevelet, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank pedig 300 ezer font összegben helyezett ki Londonban községi kötvényeket, továbbá az Angol Magyar Bank jelentékeny tőkeemelése is erre az időszakra tehető (Holbesz 1939:259–263).