A pénzügyi felügyelés megszervezésével kapcsolatos javaslatok kezdeti sikertelensége

Számos tényező járult hozzá a pénzintézetek ellenőrzésével kapcsolatos javasla-tok elfogadásának kezdeti sikertelenségéhez; ezek egyfelől külpolitikai, másfelől belpo-litikai jellegűek voltak. Külpobelpo-litikai oknak volt tekinthető azon körülmény, hogy bár a reformeszmék érlelődésének kezdetén, az 1825/27-i „első” reformországgyűlésen a re-formtörekvések egyik lépéseként megfogalmaztak a Habsburg Birodalommal való gaz-dasági és pénzügyi összefonódást mérséklő javaslatokat, ezek gyakorlati megvalósítása elmaradt, így a továbbiakban is fennállt azon állapot, hogy a Habsburg Birodalom hazán-kat is a birodalmi pénzügyi rendszer szabványainak kívánta alávetni. Ez egyfelől jelentett egyfajta modernizációt a hazai pénzügyi intézményrendszert illetően, másfelől viszont

51

visszavetette az önálló kezdeményezések megvalósítását. Szintén javaslati formában ma-radt fenn az a(z) – akkor még takarékpénztárak ellenőrzéséről szóló – törvénytervezet, amelyet az 1843. évi országgyűlés keretében kinevezett választmány dolgozott ki (Jakabb et al. 1941:30). Belpolitikai okok is hozzájárultak az önálló pénzügyi felügyelés létrejöt-tének elhúzódásához, amelyek közül kiemelendő az 1848-as szabadságharc, amely gaz-daságpolitikai szempontból is fordulópontot jelentett. A szabadságharc kapcsán általá-nossá vált, hogy „A régi világ elmúlt, mintha egy vízözön hömpölygött volna végig fölötte s az új világban nehéz küzdelmet kellett folytatni a létért mindannak, a mi a régiből meg-maradt. Takarékpénztárainkra is, melyek csak bajjal tudták túlélni a nagy katasztrófát, újabb megpróbáltatások évei következtek.” (Vargha 1896:135) Számos takarékpénztár esett áldozatul a szabadságharc küzdelmeinek, így például az 1845-ben alapított Losonczi Takarékpénztár, melyet 1849. augusztusban az orosz hadsereg kirabolt, a biztosítékul szolgáló nemesfémeket és értékpapírokat a hadsereg elvitte, a takarékpénztár helységét pedig felégette (Vargha 1896:234). Belpolitikai okként említhető továbbá a neoabszolu-tisztikus Bach-korszak gazdaságpolitikája, mely szintén visszavetette az önálló pénzügyi felügyeléssel kapcsolatos javaslatok előtérbe kerülését. Pénzintézeteket érintő újabb sza-bályozó rendelkezéseket – részben a pénzintézetek ellenállása következtében is – így to-vábbra sem vezettek be (Kovács 2006:66).

Kautz Gyula (1868:485), az OMB alkormányzója, majd főkormányzója, a „kor-szerű magyar közgazdaságtan első nagy képviselője” (Mátyás 2005:613) így számol be a kiegyezést megelőzően fennálló, különösen a Bach-korszakra jellemző – elsősorban a közpénzügyekre vonatkozóan, ámde a pénzügyi rendszer egészét is meghatározó – Habs-burg birodalmi ellenőrzési rendszerről, és annak hazai viszonyokra való hatásáról:

„…mennyi hátránynyal járt reánk nézve ez időben az osztrák pénzügyi és policziális esz-mék és rendszabályok invásiója, s mily súlyos akadályként nehezedett hazánkban minden gazdasági lendület- és törekvésre a kormány mindenbeavatkozó kicsinyes ellenőrsége, a financziális intézményekkel járó controlleria nyüge, az országos törvényhozás kényszerű szüneteltetése, s azon visszás körülmény, hogy legtöbb rendszabálynak főczélja nem az igazi közjó, hanem az vala, hogy az államnak absolut hatalma, kincstár-érdeke, s a kato-nai és hadászati tekintetek biztosíttassanak”. Így a korábban fennálló osztrák centralisz-tikus rendszer, erőteljes osztrák gazdaságpolitikai befolyás minden hazai törekvés elle-nére változatlan formában fennmaradt. Bár a gazdasági élet számos területén a kiegyezést megelőzően, már 1860-tól terjedőben voltak a nemzeti autonómiát sürgető javaslatok, és

52

a kiegyezés kapcsán jelentős alkotmányjogi változások következtek be, mindezek nem eredményezték a pénzügyi intézmények tekintetében az osztrák befolyás, jogi-politikai irányítás mértékének csökkentését. Kautz hozzáteszi, hogy az ország csakúgy, mint a ko-rábbi években, 1860 után is hasonlóan nyomasztó intézmények és rendszabályok alatt működött (Kautz 1868:511), és jellemzőek voltak az „igen is szapora rendeletek, bure-aucratiai beavatkozás, felügyelet és ellenőrzet” (Kautz 1868:288).

Szükséges megjegyeznünk, hogy Kautz véleményében nyilvánvalóan kifejezésre jut elfogultsága, politikai motivációja. A korszak megfelelő, reális értékeléséhez minden-képpen fontos az egyes vélemények megfelelő kontextusba helyezése, így ki kell térnünk az ebben az időszakban meghozott főbb gazdaságpolitikai intézkedésekre, illetőleg is-mertetnünk kell a korabeli kedvező gazdasági folyamatokat. Szükséges megemlíteni a polgári tulajdon jogi kereteinek megteremtését, a gazdasági tevékenységek kereteinek ki-alakítását, az egységes birodalmi piac és gazdaság kiépítésének koncepcióját, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül a közlekedés fejlesztését (mindenekelőtt a központi vasútvo-nalak kiépítését) sem. Míg ugyanis 1848 előtt mindösszesen 178 kilométernyi vasútvonal épült, addig 1866-ra már 2 160 kilométernyi vasútvonal állt rendelkezésre, de a vasúthá-lózat fejlesztése mellett jelentősen bővült a dunai gőzhajózás, és fontos eredménynek szá-mított a centralizált posta- és távíróforgalom működtetése is. 1853-ban jelentek meg a Magyarországra vonatkozó úrbéri pátensek, és ugyanebben az évben került szabályozásra a volt nemesi tulajdonosok kártalanítása. Az úrbéri munkálatokkal párhuzamosan indult meg a modern telekkönyvezés, mely a polgári földtulajdon megteremtésének előfeltétele volt, az ősiségi pátens pedig eltörölte az ősiség intézményét. Lényeges lépések születtek az iparszabadság megteremtése területén (szabad és engedélyezett iparok megkülönböz-tetése), megvalósult a céhekbe való belépés szabadsága, az iparűzés jogának mindenki számára történő biztosítása, az osztrák adórendszer bevezetése pedig megteremtette a mo-dern adózás alapjait (pl. egyenes adók, jövedelemadók, közvetett fogyasztási adók jelenése). Mindazonáltal, mint ahogyan Kautz szavaiból is érzékelhetjük, a rendszer meg-lehetősen Janus-arcú volt, a lakosság egy része ebben az időszakban a kényszerű alkal-mazkodás nehéz éveit élte át, így egyfelől az elnyomó jelleg, másfelől viszont az előző-ekben említett modernizációs törekvések is megjelentek (K. Lengyel 2008:237–254;

Deák 2009:26–33), melyekkel árnyalnunk szükséges Kautz idézett szavait. A hazánkat ért osztrák befolyás, „felügyelet és ellenőrzet” is egyrészt hozzájárult a pénzügyi intéz-ményrendszer fejlesztéséhez és a felügyelés megszervezésével kapcsolatos gondolkodás,

53

szakmai viták megjelenéséhez (pl. a szakmai közvélemény egy részénél mintául szolgáló, 1844-ben elfogadott osztrák takarékpénztári normatívummal kapcsolatban felszínre ke-rülő viták tekintetében). Másrészt viszont az erőteljes gazdaságpolitikai befolyás, az „ab-szolút hatalom” érvényre jutása és a „nyomasztó intézmények” összességében hátrave-tették az önálló felügyelés megszervezése iránti hazai törekvéseket (Varga 2016b:75–77).

Az intézményesült felügyelés megvalósulását az 1867. évi kiegyezést megelőzően tehát belpolitikai és külpolitikai okok egyaránt akadályozták. A kiegyezés után, az osztrák kormány korlátozó intézkedéseinek mérséklődése lehetőséget biztosított volna az érdemi fejlődésre, azonban a belpolitikai hátráltató tényezők továbbra is fennmaradtak. Az intéz-ményesült, önálló felügyelés megszervezését a pénzintézetek ellenállása, az irántuk tanú-sított nagyfokú, sok esetben indokolatlan bizalom, valamint a felügyelés működésével kapcsolatos konszenzus hiánya a XIX. század második felében azt megakadályozta. Bár a gazdasági fejlődésnek a szabályozott pénzügyi felügyelés különösen az 1800-as évek derekán nem jelentette elengedhetetlen feltételét, a felügyeléshez szorosan kapcsolódó szabályrendszer, a pénzügyi intézmények működésének bizonyos keretek közé szorítása mégis fokmérőjét jelenti egy adott ország gazdasági érettségének, fejlettségének.²³