A biztosítási tevékenység felügyeletének utóélete

A biztosítási szektor felügyelése tekintetében jelentékeny előrelépésnek számított, hogy a biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről szóló 1923. évi VIII. törvénycikk alapján megvalósult a biztosítókkal kapcsolatos „legmesszemenő(bb) materiális állami felügyelet” (Kuncz 1926:150). Hasonló tartalmú törvény ugyan már korábban, 1919-ben is kidolgozott formában rendelkezésre állt, a Tanácsköztársaság időszakában azonban nem tudott hatályba lépni (Csury – Marosi 1931:194). Az 1923. évi VIII. törvénycikk felhatalmazta a pénzügyminisztert az állami felügyelet (ún. Felügyelő Hatóság általi) megszervezésével és gyakorlásával, így ennek keretében határozták meg a biztosító ma-gánvállalatok megalakításának, tevékenységi körének (előzetes engedély alapján) és mű-ködésének feltételeit (pl. biztosítási alap, díjtartalék tekintetében). A törvénycikk hatálya kiterjedt a hazai biztosító magánvállalatokra, valamint a fióktelep, képviselet vagy ügy-nökség formában működő külföldi biztosító magánvállalatok hazai intézményeire is. A Felügyelő Hatóság az engedély iránti kérelmet elutasíthatta, ha az üzleti terv alapján nem volt biztosított az ügyfelek érdekeinek védelme, vagy arra lehetett következtetni, hogy „a biztosítási szerződésektől eredő kötelezettségek állandó teljesítésre képes nem lesz”, ille-tőleg a „vállalat üzletvitele nem lesz a törvénynek vagy a jó erkölcsnek megfelelő”.⁶² A

62 1923. évi VIII. törvénycikk a biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről és egyes közhiteli kérdések rendelke-zéséről, 6. § alapján

105

létrehozandó biztosítási társaságnak be kellett mutatnia az alapszabályt (ennek módosítá-sához a Felügyelő Hatóság előzetes engedélyére volt szükség), az általános biztosítási feltételeket (milyen káresemény bekövetkezése esetén vállal a biztosító kötelezettséget, biztosítási díj fizetésével kapcsolatos elvek, biztosítási szerződés megszűnésének esetei stb.), valamint az üzleti alapelveket (stratégia ismertetése, jövőbeni pénzügyi adatok vár-ható alakulása, viszontbiztosítás és díjtartalékok számításának módja stb.) (Stein 1923:38). A Felügyelő Hatóságnak lehetősége volt személyes felelősség megállapítására is, többek között 6 hónapig terjedő börtönbüntetéssel, illetőleg 100 ezer koronáig terjedő pénzbírsággal volt büntetendő azon személy, aki engedély nélküli biztosítási tevékenysé-get folytatott, az életbiztosítási díjtartalék nem megfelelő számítását helyesnek igazolta, vagy az alapítási, tevékenységi kör bővítés iránti engedély megadása, illetőleg annak visszavonása érdekében valamely lényeges körülményt nem, vagy pedig valótlanul köz-ölt. Az 1923. évi VIII. törvénycikket több minisztériumi, pénzügyminiszteri rendelet is kiegészítette, melyek összességében meghatározták a biztosító társaságok felügyelésének kereteit (Csury – Marosi 1931:200). Ilyen volt például az 1923. évi 196. sz. ME rendelet, mely többek között az adatszolgáltatásra, a felügyeleti díjfizetés rendjére, a határon át-nyúló szolgáltatás végzésére vonatkozóan tartalmazott előírásokat, illetőleg a Felügyelő Hatóság feladatainak könnyebb ellátása érdekében a fontosabb biztosítási ügyekben szak-vélemény előterjesztése céljából biztosítási szaktanács létrehozásáról rendelkezett. A biz-tosítási szaktanács elnöke a Felügyelő Hatóság vezetője volt, alelnökét az igazságügymi-niszter kijelölése alapján a pénzügymiigazságügymi-niszter nevezte ki. A szaktanács tagjai voltak – az összeférhetetlenségi szabályok figyelembe vételével – az ún. biztosítási „szakférfiak” (8 tag), külön kijelölés alapján 6 tagú biztosítotti kör, a biztosító társaságok érdekképvisele-tét ellátó 2 fő, valamint a budapesti ügyvédi kamara egy kijelölt tagja. A biztosítási szak-tanács üléseit a Felügyelő Hatóság meghívására tartotta meg. A Felügyeleti Hatóság szá-mára meglehetősen erős felügyeleti jogokat biztosított az 1924. évi 8118. sz. ME rendelet, melynek 3. § tartalmazta, hogy amennyiben egy adott, 1923. január 12. napja után ala-kult⁶³ biztosító társaság általános biztonsági tartalékalapja nem éri el a biztosítási ágaza-tonkénti 250 ezer aranykoronát és a tartalékalap nagysága üzletvitelével nem áll össz-hangban, a Felügyelő Hatóság a biztosítottak érdekeinek védelmére bizonyos (a Felü-gyelő Hatóság által meghatározott) nagyságrendű óvadék elhelyezésére kötelezhette az

63 Ezen rendelkezés a versenysemlegesség elvét figyelmen kívül hagyva az újonnan létrehozott és létrehozandó bizto-sító társaságok számára jelentős többlet követelményt jelentett, így működésüket lényegesen megnehezítette.

106

érintett biztosító társaságot, melynek nem teljesítése esetén tevékenységének szünetelte-tésére szólíthatta fel. A Felügyelő Hatóságnak a folyamatos felügyelés gyakorlása keret-ében lehetősége volt a biztosítás megkötését megelőzően kitöltött biztosítási űrlapot, majd a kiállított biztosítási kötvényt, továbbá bármely ismertetést, hirdetményt, kiadványt megtekinteni annak megállapítása céljából, hogy a bennük foglaltak a valóságnak meg-felelnek-e, ellenkező esetben azok használatát és közzétételét megtilthatta. A Felügyelő Hatóság felügyeleti jogosítványainak széleskörűségére utal, hogy a biztosító társaság közgyűlésének összehívását kezdeményezhette, annak megtagadása esetén pedig részvé-nyesi jogokat gyakorolva azt maga is összehívhatta (Stein 1923:45).

Az 1928. évi XL. törvénycikk hazánkban is megvalósította a lakosság számára a kötelező biztosítást, valamint ún. elismert vállalati nyugdíjpénztárak létesítését.⁶⁴ Ezen társaságok ellenőrzésének egy részét (a vagyonkimutatás értékelése és a prudens műkö-dés ellenőrzése tekintetében) a népjóléti és munkaügyi miniszter (később belügyminisz-ter) mellett a Pénzintézeti Központ látta el (Jakabb et al. 1941:86). 1930. január 1. napjától a Pénzintézeti Központ ellenőrzési köre kiterjedt többek között a mérlegek biztosítástech-nikai szempontok szerinti felülvizsgálatára és a nyugdíjpénztárak üzletvitelének vizsgá-latára, szabálytalanság feltárása esetén pedig a miniszter részére arról jelentést kellett ké-szítenie. A Pénzintézeti Központ által készített jelentésekkel kapcsolatban megemlítendő, hogy ebben az időszakban előtérbe került az adóterhek esetleges növelésének kérdése, mellyel összefüggésben a Pénzintézeti Központ jelentéseire is támaszkodtak, és annak Gazdasági statisztikai osztálya által készített elemzése alapján született javaslat arról, hogy a későbbiekben több kezdeményezéssel ellentétben ne történjen adóemelés, mivel a jelentésben foglaltak szerint európai összehasonlításban a hazai adóterhelés már így is jelentékenynek bizonyult.⁶⁵ Néhány évvel később, a mezőgazdasági termékek világpiaci áralakulásának elemzése során szintén a Pénzintézeti Központ gazdasági jelentéseit vet-ték alapul, megállapítva, hogy a budapesti gabonatőzsdén a kenyérmagvak ára, összeha-sonlítva a legtöbb európai gabonatőzsdén jegyzett árakhoz képest a legalacsonyabbnak tekinthető. Ennek következtében javaslat is született a hazai búza külföldi értékesítésének előmozdítására.⁶⁶ A Pénzintézeti Központ gazdasági jelentései nem kizárólag magyar,

64 Az öregség, rokkantság, özvegység és árvaság esetére szóló kötelező biztosításról szóló 1928. évi XL. törvénycikk alapján

65 Az elemzés alapján a hazai egy főre jutó adóteher Európában csak Anglia, Franciaország, Németország és Belgium esetében volt magasabb. Országgyűlési napló, 1927. június 20.

66 Országgyűlési napló, 1929. június 5.

107

hanem angol, német és francia nyelven is megjelentek, így külföldön is tájékozódhattak a hazai pénzügyi és gazdaságpolitikai helyzetről. A többnyelvű megjelentetést szolgálta azon érdek is, hogy a gazdasági közvélemény figyelmét felhívja a külföldi tőke magyar-országi elhelyezésének lehetőségeire.⁶⁷ Kifejezésre jutottak ugyanakkor olyan vélemé-nyek is, melyek a Pénzintézeti Központ jelentéseit „talán jóhiszemű, de téves”-ként érté-kelték. Gallasz Ágost Rudolf, a nagysomorjai választókerület képviselője a Pénzintézeti Központ 1928. évi jelentésében szereplő, legelők és rétek 800 millió pengőben megálla-pított termőértékét túlzónak tartotta, tekintettel arra, hogy 1928 volt a legszárazabb esz-tendő ezekben az években.⁶⁸