Bárhonnan jöttek is a vajdasági magyarok, új otthonukban el-sõsorban földmûveléssel foglalkoztak. A XIX. század közepéig a legfontosabb termény a gabona volt. Mûvelõdéstörténeti tény, hogy a XV. században Németalföld mellett Bácska volt a máso-dik hely Európában, ahol nem sarlóval arattak, hanem kaszával, Mgr. Beszédes Valéria
ami lényegesen lerövidítette a legnagyobb és legnehezebb pa-raszti munkát. A török hódoltság következtében ennek az újítás-nak az elnéptelenedett délvidéki pusztákon nemigen vették hasz-nát. A XVIII. századi új telepesek számára nagy újdonság a takaró használata volt, a rávágó kévézõ kaszálás, aminek a lé-nyege az, hogy a gabona nem a tarlóra, hanem az elõtte álló sor-ra dõlt. A marokszedõ a kukával könnyebben, gyorsabban össze-szedhette a kévéket. A keresztek ezen a vidéken tizennyolc kévébõl álltak: tizenhat a négy lábban, a tetején volt a papkéve, a földön fekvõ pedig a tolvaj. Egyes helyeken kis kereszteket rak-tak, ezekben tizennégy kéve volt.
A XIX. század vége a mezõgazdaság nagy átalakulásának a korszaka. A bácskai és a bánáti uradalmak élenjártak a mezõ-gazdasági gépek alkalmazásában. Elsõsorban az Egyesült Ál-lamokból importálták a vetõ- és aratógépeket, ezeknek azon-ban soha sem volt akkora szerepük, mint a cséplõgépnek. Az egykori Monarchia területén az elsõ gõzhajtású cséplõgépet egy törökbecsei földbirtokos 1852-ben vásárolta és használta birtokán.
A mezõgazdaság átalakulásakor válik népszerûvé az új kapás-növény, a kukorica. Amíg ugarrendszerben mûvelték a szántókat, egy-egy település elöljárói kijelölték a kukorica vetésterületét az ugaron kívül. Mivel egyre nagyobb területeket vetettek be vele, még a termelési rendszert is megváltoztatta, azelõtt ugarrendszer, majd a nyomásrendszer megszûnéséhez is hozzájárult.
A délvidéki magyarság fontos megélhetési forrása volt a ker-tészkedés. A kis határú falvak, valamint a temesközi szegedi ki-rajzású haszonbérlõk választották ezt a megélhetési formát. A konyhakerti növények nagybani termelése nem új keletû ezen a vidéken. Bél Mátyás feljegyzésébõl tudjuk, hogy a kupuszinaiak már a XVIII. században kertészkedéssel is foglalkoztak. A levél-tári dokumentumok szerint Szabadkán Ludaspusztában már sze-gedi dohányosok árendálták a tóparti földeket. A bánsági haszon-bérlõk zsellérek voltak, az 1848-as jobbágyfelszabadítás rájuk nem vonatkozott, sorsukat még inkább megnehezítette az 1851-ben kihirdetett törvény, amely szerint a dohány termesztése álla-mi monopólium lett, s a fináncok, akik az állam érdekében jártak A bácskai és bánsági magyarság...
el, igencsak megkeserítették a kertészek életét.
A szegedi szegények 1914-ig szívesen jöttek Bácska és Bánát szabad pusztáiba. A különbözõ korszakokban õk honosították meg ezen a vidéken az addig ismeretlen növényi kultúrákat. Hor-goson a Kárász földbirtokos jobbágyai elsõsorban felvidéki ma-gyarok, palócok voltak. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy a szegedi tanyák lakóival ne házasodjanak. A horgosi hagyo-mány szerint 1900-ban a Farkas család egyik férfitagja Röszkérõl nõsült, Papp Rozáliát vette feleségül. A fiatalasszony kezdte el új otthonában ültetni a paprikát, s tanította meg a környezõ telepü-lések kisbirtokosait a fûszernövény termesztésére.
A szõlõ – a gabona mellett – a vidék legrégebbi haszonnövé-nye, Versec és Szerémség a történelmi borvidék része. A feljegy-zések szerint szerémségi borokat még Mátyás király udvarában is felszolgáltak. A török korszakban ez a növényi kultúra is rész-ben megsemmisült, de a borászat nem merült végképp feledés-be, mert az itt maradt lakosság a hordók után még borjárulékot is fizetett. Szõlészettel, borászattal nemcsak a szerémségi és a ver-seci hegyháton foglalkoztak, hanem a török idõket is átvészelõ települések határában is. Evlija Cselebi gyümölcsfákat és szõlõs-kerteket is talált. A XVIII. századi új telepesek pedig a löszhátak-ra telepítettek szõlõket, melyek a filoxelöszhátak-ra-járvány következtében teljesen kipusztultak.
A homoki szõlõkben az Amerikából származó betegség nem tett kárt, ezért fellendült a homoki szõlõtelepítés. A filoxéra pusz-títását állami irányítással számolták fel. Adókedvezményeket ad-tak, tanfolyamokat szerveztek, jutányosan árulták az amerikai alanyvesszõket. A homoki szõlõk telepítésében a szegedi kirajzá-sú magyarok jártak élen, elsõsorban a szabadkai és horgosi ha-tárban. A homoki borok gyengébb minõségûek, kicsi bennük az alkohol foka, az itteniek úgy gondolták, egészségesebb, ha a rossz ivóvíz helyett mértékletesen ezt fogyasztják. Az nézõpont kérdése, hogy sillerbõl mi számít mértékletes fogyasztásnak.
Szabadkán például a múlt század kilencvenes éveiben 27 500 hektoliter fogyott el, vagyis a város apraja-nagyja évente 71 liter bort ivott meg.
A vajdasági magyarok elsõsorban földmûvesek voltak. A pász-Mgr. Beszédes Valéria
torokat csavargóknak, dologkerülõknek tekintették. Látszólagos háború dúlt a parasztok és a juhászok között, mert – ahogy az egyik szabadkai juhász mesélte – minden szezonban legalább egyszer, virtusból, az éj leple alatt ráhajtotta a nyáját a gabona-táblára. A levéltári források tanulsága szerint a legelõk tagosítá-sáig százával legeltették a kanizsai, csókai, kikindai, pancsovai határban a marhát, lovat, birkát. A két világháború között a heve-rõ marhákat és süldõket tavasztól õszig legeltették, a tejelõket és a hízókat pedig otthon nevelték.
A közlegelõket a tagosításig Szent Györgytõl Szent Mihályig adták bérbe, habár a juhokat már február végén kihajtották, s az elsõ hó lehullásáig kint maradtak a nyájjal. A pásztorkodásba be-leszülettek az emberek. Apáról fiúra szállt a mesterség. Egymás között házasodtak. Juhász dinasztiák voltak ezen a vidéken is. A csókai Banka Mihály, az oromhegyesi Balázs Mihály messze föl-dön híres volt, nemcsak azért, mert jól ismerte a mesterség fogá-sait, hanem a Tisza-vidék legszebb dalait tõlük és családtagjaik-tól gyûjtötték össze kutatóink.
A birka korábban fontos szerepet játszott az itteni lakosság mindennapi szükségleteinek kielégítésében. Teje és húsa táplá-lékul szolgált, gyapjúja és szõre a ruházkodásban volt jelentõs. A tarhó ezen a vidéken kizárólag birkatejbõl készül. A vajdasági magyarság különbséget tesz a gömölye és a juhsajt között, pedig a kettõ csaknem egyforma. A Tisza mentén négy-öt kilós sajtokat is készítettek Zomborban, Szabadkán már az egykilós is nagy-nak számított.
Még a legszegényebbek, a házbérben lakó zsellérek is arra törekedtek, hogy legalább két malacot meghizlaljanak. Az egyik-bõl kitellett a család évi hússzükséglete, a másiknak az árából pedig fedezni tudták a következõ évben meghizlalandó jószág árát. A II. világháborúig a sertéseket a települést övezõ legelõkön õrizték. A székelykeveiek még arra is emlékeztek, hogy a falu ha-tárához tartozó Duna-szigeten a disznókat makkoltatták. A hízó-kat Szent György-naptól Szent Mihályig tartották a koplalón. Ami-kor hízásra fogták õket, akAmi-kor az állatokat hidasokban tartották. A Szabadka környéki tanyákon sír alakú vermekben voltak az anyakocák, mert az ilyen ólak melegek voltak, és nem fázott meg A bácskai és bánsági magyarság...
bennük a kismalac. A kukorica elterjedésével azonban a sertés-tartás egyre inkább belterjessé válik. A II. világháború után kaná-szokat már nem is alkalmazott a faluközösség.