A II. világháború elõtti idõszakban a Jugoszláv Királyság Euró-pa többi országához viszonyítva gazdaságilag és mûvelõdési szempontból gyengén fejlett, mezõgazdasági jellegû és külföld-nek elkötelezett terület volt. A háború utáni szocialista korszak központosított tervgazdasággal kezdõdött, célja az energetika és a nehézipar fejlesztése volt. A falusi agrár lakosság átirányult a városba, ott keresett munkát: kezdetben a férfiak a nehézipar-ban, majd a nõk is a könnyû- és feldolgozóiparban. A fiatalság ta-nult és szakmát szerzett. A többi szocialista országtól eltérõen, a szovjet Tájékoztató Irodával való összetûzés után (1948), 1953-ban felmerült a gazdasági reform szükségessége. A munkás-ön-igazgatás eszméje szépnek tûnt, adott is néhány év lelkesedést a dolgozó népnek, de már a hatvanas évek közepén ismét egy állami irányítottságot korlátozó gazdasági reformot próbált beve-zetni a gazdasági elit. A reform ellenzõi, a pozícióját féltõ, bürok-rata pártapparátus tagjainak egy része a háttérben olyannyira el-lenállt, hogy 1968-ban egyetemista- és munkás-elégedetlenség-re is sor került: demokratikus, tényleges beleszólást követeltek államügyekbe, valamint polgárjogokat. Az 1974-ben bevezetett gazdasági reformokból nem következett a piaci viszonyok beve-zetése, inkább a decentralizálás és a föderáció (policentrikus szövetségi állam) megreformálására került sor. Az 1962 és 1979 közötti idõszakban mégis gazdasági növekedést tapasztalhat-Vajdasági marasztaló
tunk. A köztársaságok között szakadék, a nagyobb alkotmányos önállóságuk folytán idõközben mind nagyobb lett, hiszen gazda-sági együttmûködésüket továbbra sem a piaci logika, hanem az állam diktálta. Tito halála után az országban a kemény állam-szo-cialista és a piacot, reformokat követelõ vonal széthúzott, majd ütközött. A stabilizációs programot ugyan 1984-ben meghirdet-ték, de Jugoszláviát már ez sem mentette meg a széteséstõl. A nyolcvanas éveket a gazdasági pangás és a jelentõs külföldi hi-telek fokozatos megvonása jellemezték. Miután az utolsó gazda-sági reformkísérlet 1990-ben nem talált egységes támogatásra, 1991-ben megindult a háborúk közepette lezajló széthullás. Saj-nos, azok az elõnyök, amelyeket a gazdaság, az ország külkap-csolatai és a társadalom megreformálása (a többi szocialista or-szághoz viszonyítva) jelentettek, nemcsak hogy elolvadtak, de tíz év múlva már az ország jelentõsen hátrányba került.
Az ún. pluralista szocializmus titói rendszerének és a policen-trikus föderalizmusnak szétesése után (1991-ben) az új Jugoszlá-viában is bevezették a többpárti választásokat. Gyakorlati tapasz-talatok híján és az ideológiai körök hatalomféltõ, pozíciójukat õrzõ magatartása miatt a rendszerváltás lelassult, sõt nacionalizáló-dott; a választások legalitását is sokan megkérdõjelezik. Két kon-cepció folyamatos összeütközése zajlik: az egyik oldalon a hatal-mát féltõ, régi állami tulajdont megreformáló szocialista koncepció áll, a másikon a radikális tulajdonjog reformálására és a modern piacgazdaság bevezetésére törekvõk. Közben a gazdasági de-presszió korszakából sem lehetett kilábalni, hiszen egyszer a hi-perinfláció, máskor háborús készülõdés, külkereskedelmi és pénzügyi zárlat érte az országot, hogy aztán 1999-ben a bombá-zások végképp letörjék a gazdaság minimális életképességét is.
A gazdasági és tulajdoni szerkezetváltás nemcsak lelassult, de el is tért az eredeti koncepciójától. A társadalmi tulajdonban lévõ vállalatok erõteljes privatizációs folyamata 1989-1990 között kezdõdött, de 1992-ben már leállt. A háborús körülmények (1991) és a hatalmas méretû infláció (1993) gyakorlatilag elértéktelení-tette a privatizáció eredményeit. A revalorizáció bevezetésével a magántõke részaránya lényegesen csökkent a vegyes vállalatok-ban. Az új privatizációs törvényt 1997 júliusában fogadta el a par-Gábrityné dr. Molnár Irén
lament. A törvény meghozatalát követõen a tõke-visz-szaszár-maztatás rendkívül ellenõrzött és korlátozott formában történt. A II. világháború után kisajátított ipari, kereskedelmi és kisipari va-gyonok és termelõeszközök kimaradtak a reprivatizációból, pedig a törvény széleskörû kiterjesztése a Vajdaságban õshonos lakos-ságot kedvezõen érintené. Az egyházak közül csak a pravoszláv és a zsidó egyház vagyoni kárpótlása került be a törvényhozási folyamatba.
A mezõgazdasági területek visszajuttatása csak a kötelezõ beszolgáltatás idején elvett területekre terjed ki, a földreformmal kisajátított területekre nem. Ez elsõsorban az államalkotó nemze-tet érinti kedvezõen, a kisebbségeknek pedig csak egy jelenték-telen részét. Ennek az a magyarázata, hogy a II. világháború után megfélemlített nemzeti kisebbség nagyobb mértékben ele-get tett a beszolgáltatásnak, és földjeiket nem a beszolgáltatás megtagadásának okán vették el, hanem az elsõ és második föld-reformmal államosították.
Az infláció évtizedek óta fokozatosan nõtt, de sokáig nem ér-te el azt a szinér-tet, amikor kezelheér-tetlenné vált volna. Ez csak a jugoszláv népek belháborúja idején következett be: az 1993-as év elképesztõ méretû infláció jegyében telt el. A kiskereskedelmi árak növekedése több milliárd százalékot tett ki. (Egyes számítá-sok szerint 71 982 777 204%.) Valószínû, hogy ritkaságszámba megy: Jugoszláviában a hatszori leértékelése folyamán 29 nullát töröltek a dinárról.
A pénzügyi fegyelmezetlenség letörésére beindították a pénz-ügyi reformot (1994. január 1.), amikor is a dinár nominális érté-két kiegyenlítették a német márkáéval. Az volt a cél, hogy már az adott év közepétõl a költségvetéseket reális pénzforrásokra ala-pozzák. Ez nem járt teljes sikerrel. A megszigorító pénzügyi poli-tika azonban teremtett bizonyos fokú pénzügyi fegyelmet, és a mesterségesen fenntartott pénzhiány bizonyos fokig az inflációt is fékezte. Így 1994 végére a kiskereskedelmi árak növekedése
„csak" a 100%-ot érte el (a Statisztikai Hivatal 1995.02.1-jei köz-leménye). Ezen belül lényeges eltérések voltak: az ipari termé-kek árának emelkedése az átlag alatt maradt, a mezõgazdasági termékeké viszont a 167%-on állt meg. A megszigorító pénzügyi Gazdasági életünk útvesztõi
politika kiterjedt az 1995-ös évre is, ennek ellenére a német már-ka feketepiaci ára elérte a hivatalos árfolyam kétszeresét. A dinár ismételt leértékelése következett, ekkor a márka árát 3,30 dinár-ban határozták meg, a következõ alkalommal pedig 6 dinárdinár-ban.
A márka feketepiaci ára minden alkalommal szinte azonnal meg-haladta a dinár hivatalos árfolyamát (2000 januárjában 22,00 di-nár). Az alapvetõ probléma minden esetben az volt, hogy a pénz-ügyi fegyelem bevezetését nem követte a gazdasági tevékeny-ség élénkítése; ehhez hiányoztak a megfelelõ hitelek és a piac is.
Ezek a gondok természetesen ma is fennállnak, hiszen a lebom-bázott ország gazdasági zárlat alatt van. 1999 végén az infláció nem hivatalos adatok szerint kb. havi 50% volt.