MGR. BESZÉDES VALÉRIA
Az emberek
A mai Vajdaság 1921-ben öt vármegye leszakadt területébõl alakult ki: Bács-Bodrog, Torontál, Csongrád és Szerém megyé-bõl. 1929-tõl 1941-ig Baranyával együtt a Dunai Bánsághoz tar-tozott. Ennek ellenére a Vajdaság (Vojvodina) területi ghatározás már a két világháború között közhasználatos volt az itteni ma-gyarság körében. Az utóbbi hét évtizedben alapvetõ politikai vál-tozások történtek e területen: világháborúk, impérium- és rend-szerváltozások. Az itt élõ népek hol kisebbségi, hol pedig többségi nemzetként élték meg napjaikat. A Az elmúlt nyolc évti-zed nem kedvezett az itteni magyaroknak, akiknek a korábbi év-századokban is sanyarú volt a sorsuk. A török birodalom közelsé-ge miatt már a XV. századtól veszélyeztetettségük állandó volt, mert a nyelvterületnek peremén éltek. A mohácsi vészt követõ évtizedekben a magyar lakosság elhagyta ezt a vidéket. Az itt maradottaknak jelentéktelen szerepük volt a karlócai béke utáni településhálózat újjáélesztésében.
A mai bácskai és bánsági magyarság a XVIII. és a XIX. szá-zadi nagy telepítések után érkezett jelenlegi lakhelyére, elõbb Bácskába 1740 és 1790 között, majd 1778 után Bánátba is, ami-kor közigazgatásilag azt is visszacsatolták Magyarországhoz, mert addig a Bécsi Kincstár tulajdonában volt. A nagy költözkö-dést azonban a nép emlékezete nem õrizte meg. Arra a kérdés-re, hogy honnan és mikor jöttek elõdjeik, adatközlõink csak ritkán tudnak választ adni. Ebbõl a szempontból kivételt képeznek a re-Vajdasági marasztaló
formátus, az al-dunai székely és a temesközi szegedi kirajzású falvaink. Az elõbbiek származástudatának pontosításában szere-pet játszhatott a másságuk, hiszen a bácskai és bánsági magya-rok katolikusok, azonkívül a református papság is tudatosította származáshelyüket, tartották a kapcsolatot az anyatelepüléssel.
A bukovinai székelyek pedig apáról fiúra adják át a mádéfalvi ve-szedelem utáni kivonulás történetét, és a Délvidékre történõ ván-dorlásuk eseményeit. A XIX. század végi új otthonteremtés sok szenvedéssel járt, még a legutóbbi idõkben is éltek közöttünk olyanok, akik tanúi voltak a hatalmas árvíznek, amikor az éppen elkészült új otthonukat elvitte az ár.
A szegedi nagytájhoz való tartozást nemcsak az ö-zõ nyelvjá-rás tudatosította a temesköziekben, hanem az is, hogy 1918-ig szoros volt Szegeddel, az anyatelepüléssel a kapcsolatuk.
A többi település esetében csak nagyon ritkán tudják meg-mondani, hogy honnan jöttek elõdjeik. A helytörténeti mondák legtöbb esetben visszakanyarodnak még a török elõtti korszakra.
E történetekbõl az derül ki, hogy minden rosszat, ami az itteni magyarsággal történt, a törökök követtek el.
A vajdasági magyarság történelmi tudatának második nagy ál-lomása az 1848-as forradalom. A nagy szaladásra mindenhol emlékeznek. Az idõsebb korosztály hitelesen számol be a negy-vennyolcas eseményekrõl, házaik felperzselésérõl, templomaik kifosztásáról; arról, hogy hogyan rendezkedtek be a háború után, már kevesebb adattal rendelkezünk.
Nem egyszerû feleletet adni arra kérdésre, honnan is jöttek a vajdasági magyarok. Gyetvai Péter nagyszabású monográfiájá-nak végsõ következtetése az, hogy a Tisza-vidéken élõk több száz településrõl, a korabeli Magyarország valamennyi várme-gyéjébõl érkeztek mai lakhelyükre. A néprajzi összefoglalók ezt a kérdést sommásan úgy szokták megválaszolni, hogy az itteni la-kosság gyökereit a Dunántúlon, a palócságnál, a jászságnál, a Nagykunságban, Békésben és Szeged környékén kell keres-nünk. Az kétségtelenül igaz, hogy a XVIII. és XIX. században magukkal hozott mûveltség fontos része az itteni nép kultúrájá-nak, de a vajdasági magyarok autochton módon fejlõdtek az utóbbi kétszáz esztendõben. Meggyõzõdésünk, hogy anyagi kul-Mgr. Beszédes Valéria
túrájukat jobbára az új otthonukban alakították ki, viszont kétség-telenül igaz, hogy a nép mûveltségében még az ezredvégen is találunk olyan részleteket, melyek korábbi szülõföldjükre utalnak.
A mai vajdasági regionális köznyelv egységesnek mondható, az elmúlt évszázadokban sok új közös vonás is kialakult a nyelv szerkezetében, de jó néhány nyelvjárási jelenség is konzerváló-dott. A nyelvjárási jelenségek vidékünkön még nem tûntek el vég-érvényesen. Penavin Olga figyelte meg huszonkét beszédhely-zetben, hogy a vajdaságiak mikor beszélik a regionális köznyelvet s mikor az anyanyelvjárásukat. A huszonkét szituáció közül csak tizennégy esetben faluhelyen még mindig a nyelvjá-rást használják, a nagyobb településeken viszont a regionális köznyelvet.
A települések
Kósa László és Filep Antal a Tisza mentét önálló néprajzi cso-portnak tekinti. A területet azonban nem határolják pontosan kö-rül. Lényegében a Tiszai korona-kerület falvait, mezõvárosait so-rolja ide, megnevezését a jugoszláviai magyar nyelvhasználatból vették át. Azok a jellegzetességek, melyekkel a tájat meghatároz-ta lényegében elmondhatók az egész Vajdaságról: a területtel já-ró kiváltságok, a tanyásodás, a külterjes állattartás, a búza- és a kukoricatermesztés, a paraszti társadalom rétegezõdése.
Délvidék településhálózata tehát a XVIII. és a XIX. században a telepítési programok nyomán alakult ki, a bécsi udvari kamara által 1772-ben kiadott Imopulations Haupt Instrukctionutasítása szerint. A mai településrendszer többé-kevésbé a XVIII. század és a XIX. század fordulóján megállapodott. Újabb falvakat csak a múlt század végén létesítenek Bácskában, például Telecskát, Szilágyit. A moldvai csángókat nem kis politikai propagandával hozták haza az Al-Duna mellé. A második nagy telepítési korszak az I. világháborút követõen volt, a tömbmagyarság között új szerb településeket létesítettek, ahova a szaloniki önkéntesek családjait telepítették. A királyi Jugoszlávia így kívánta megvál-toztatni az etnikai arányokat. A II. világháború alatt ezeket az új A bácskai és bánsági magyarság...
falvakat kitelepítették, s ott a Bukovinából hazahozott csángók-nak és a szegény bácskai és bánáti magyarokcsángók-nak jelöltek ki új lakhelyet. A háború után ez a telepítési politika az itteni magyar-ság számára súlyos áldozatokkal járt: Sajkás vidékrõl például egyszerûen kitiltották a magyarokat. A csángók Magyarországra menekültek, az itteni állampolgárokat pedig kényszermunkatábo-rokba zárták.
A délvidéki településhálózat jóllehet viszonylag újnak mondha-tó – morfológiai szempontból nagyon változatos. Az kétségkívül igaz, hogy a legtöbb falunak szabályos az alaprajza. Jó néhány településnek azonban megvan még a régebbi halmazos része is.
A földrajzi neveink között pedig a egykori két beltelkes, kertes fal-vak, városok nyomaira is rábukkanhatunk. A XIX. században To-polyán, Csantavéren, Zentán külön volt a szérûskert, ahol a szal-mát és más gabonanemût tárolták. A szérûk a múlt század végére többnyire teljesen beépültek.
Hogy a híres szállások, amelyek nemcsak a mezõvárosoknak, hanem a bácskai falvaknak is meghatározói, mikortól voltak ezen a vidéken, nem tudjuk pontosan. A múlt század utolsó harmadá-ban annyira elszaporodtak a pusztáharmadá-ban álló gazdaságok, hogy például Martonos lakosságának kétharmada a századfordulón a tanyákon, egyharmada pedig az anyatelepülésen élt. A vasúthá-lózat kiépítésével, a közlegelõk kiosztásával a tanyák egy része megkezdi önálló életét, végérvényesen elveszíti korábbi tartozék-település jellegét, átalakul faluvá. Szépen példázza ezt Orom, Felsõhegy, Oromhegyes. Ezzel párhuzamosan az ötvenes évek-tõl a tanyák rohamos megsemmisülésének vagyunk tanúi. Pusz-tulásukat részben a földreform, a vasúthálózat leépítése, fõ köz-lekedési útvonalak megváltoztatása okozta. A szállásiak sorra hagyják ott otthonaikat s költöznek be a nagyobb központokba, egymás után csukják be a tanyai iskolákat. A bácskai nép nem mond le végérvényesen errõl a településformáról. Az egyes szál-láscsoportoknak csak a lokációja változik meg, a szántóföldi, a dûlõutak menti épületeket számolják fel, s helyettük a forgalmas betonutak mentén létesítenek új szállásokat. A lakóházat, a gaz-dasági épületeket a XX. század második felének építési szelle-mében építik már fel, de a tanyák jellegzetes, lazán zárt udvar-Mgr. Beszédes Valéria
szerkezetét ezeken az új keletû szállásokon is megtartják.
Az otthonok
A tradicionális közösségben az ember otthonát a környezeté-ben legkönnyebkörnyezeté-ben fellehetõ anyagból építette fel. Mivel Bácská-ban kõ nem volt, a lakóház legfontosabb építõanyaga a föld volt.
Vályogból csak akkor építették a lakóépületet, ha a helyszínen nem volt megfelelõ föld az építkezéshez. Téglát a házak aláfala-zásához, valamint az utak kiaszfaltozásához használtak, s kémé-nyeket készítettek a helyszínen égetett mezei téglából.
Korábban a nádat használták tetõfedésre. Bogárhátú tetõt csak ideiglenes jelleggel készítettek. A XIX. században a nagy-gazdák házaikat zsindellyel, vagy hódfarkú, mezei cseréppel fed-ték be. Hasonlóan, mint a téglát, ezt is a helyszínen égetfed-ték ki.
A házak tetõszerkezete a XIX. században szarufás volt, ezzel párhuzamosan a félágas szelemenes szerkezeteket is alkalmaz-ták. A gabona mennyiségének növekedése miatt állószékes tetõ-zetet már képzett ácsokkal készíttetnek a múlt századi végi épü-leteken.
A födémet kizárólag mestergerendával csinálták, amely a ház hossztengelyével volt párhuzamos. Közép-Bácskában a födém-gerendák közötti teret leginkább náddal töltötték ki. A német tele-pülések közelében a magyar falvakban is pólyásfödémet hasz-náltak, német hatásra ezt viklinek nevezték.
Arról, hogy mikor jelentek meg a tagolt parasztházak ezen a vidéken, a néhány datált házból következtethetünk, amely még napjainkban is megvan. A legrégebbi barokkos formájú paraszt-ház Újvidék külvárosában áll, 1791-ben készült. Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a falusi házak nagyobb része a múlt szá-zad közepéig tagolatlan volt. A múlt szászá-zad közepén jelennek meg a népi építészetben is a különbözõ stílusirányzatok, a leg-kedveltebb a rusztikus barokk és klasszicizmus. A Tisza vonzás-körében gyakoriak a deszkaoromzatok, amelyeknek mûvészien kidolgozott példái még manapság is szép számmal láthatók. A napsugaras házak – ezt az elnevezést azonban sehol sem isme-rik – a múlt század hetvenes éveitõl voltak divatosak 1930-ig, a A bácskai és bánsági magyarság...
Tiszától keletre és nyugatra, Szabadkától Becskerekig, délen pe-dig Temerinig építettek ilyen épületeket. A szóban forgó minta va-lószínûleg szegedi közvetítéssel került erre a vidékre, de az itte-ni mesterek kedvük szerint változtatták a lécekkel berakott kazettákkal az oromfalat.
Azt tartja a nép, hogy a háznak az ünneplõ ruhája az eleje; az utcai része, de a tornácok is legalább ennyire mívesen megmun-káltak. A faoszlopos deszka mellvédes gangoknál ugyancsak re-mekeltek az ácsok, a magyar falvakban leginkább ezeket kedvel-ték. A német parasztházak hatásra szép pilléres tornácokat is látunk ezen a vidéken.
A legjellegzetesebb gazdasági épületek a gabonatárolók. A Kárpát-medencében sehol sem találni ennyi típusát a gabonatáro-lóknak, mint Délvidéken... A sokfajta gabonás megléte kétségkívül hozzájárult az is, hogy ez a vidék Európa legjobb búzatermõ vidé-ke, de valószínû, hogy e gazdasági épületek sokszínûségét a kü-lönbözõ kulturális arealok találkozási pontja is elõidézte.
A parasztház leglátványosabb része a tisztaszoba, a hagyo-mányos lakóházaknál a szobaberendezés párhuzamos elrende-zésû volt. Csak néhány helyen bukkantunk a sarkos berendezés nyomára, az azonban nem tipikus, lehet, hogy a véletlennek kö-szönhetõ. Jellegzetessége a vidéknek, hogy egy-egy szoba be-rendezése kevés bútorból áll. A szobákat a két világháború közöt-ti idõszakban kezdték pingálni, addig leginkább fehérre meszelték a falakat.
A szoba egyetlen dísze a vetett ágy volt. Az ágyakat minden esetben párhuzamosan helyezték el a mestergerendával, a bejá-rati ajtóval szemben. A gerenda alá sohasem tették az ágyat, mert ott a koporsónak volt a helye.
A vetett ágy szépségét a benne elhelyezett ágynemû adta. A bevetés módja településenként változott. A gazdasszony akkor volt híres, ha magas volt az ágya, ezért a divat érdekében csal-tak is egy kicsit: a nyoszolya két végére deszkát tettek, hogy ma-gasabb legyen az ágy. Erre került a díszes fehér ágy. A század-fordulón a polgárosultabb környezetekben már színes gyári ágytakarókat használnak.
A házaknak mázolt föld volt a padlózata. Hogy a mázolás mi-Mgr. Beszédes Valéria
lyen színû volt, azt a helyi körülmények is befolyásolták:
Martonosan fekete, Szabadkán sárga, Ómoravicán pedig fehér.
Az ágyak alját pedig leginkább fehérre meszelték egész Délvidé-ken.
Az öltözködés
A népmûvészet teljes pompájával az asszonyok, a leányok ru-hájában jelenik meg. Bácskában és Bánátban többé-kevésbé el-fogadott az a nézet, hogy a vidéknek nincsen viselete, mert az it-teni magyarság viszonylag korán kivetkõzött, a falusi lakosság is a polgári divatot követte. Hogy ez mikor történt meg, arról nincse-nek pontos adataink. Feltételezzük, hogy húszas-harmincas években következett be. Bellosics Bálint, aki a századfordulón a Borovszky-féle monográfiában a néprajzi összefoglalót írta, még nem tartotta fontosnak, hogy külön kiemelje a gombosi, dorosz-lói, kupuszinai viseletet. Ismertetõjébõl kitûnik, hogy ebben az idõben az asszonyok sok szoknyát, ingvállat viseltek. Ha férjhez mentek, és bekötötték a fejüket, akkor arra fityula került.
A férfiak öltözködésükben sokkal jobban ragaszkodtak a tradí-cióhoz, mint az asszonyok. Századunk elsõ évtizedéig munkába ingben, gatyában jártak a parasztemberek, mert lényegesen ké-nyelmesebb volt, mint a pantalló. A kendervászonból készült munkásgatyát négy szélbõl varrták, az ünneplõt pedig gyolcsból és tizenkét szélbõl. Ehhez lobogós ujjú ing és fekete posztóból készült pitykegombos lajbi illett. Az igazi ünnepi ruha a század-fordulótól az öltöny volt. Szerették a csizmanadrágot, amihez egyszerû szabású, három-négy gombos nagylajblit viseltek. A századelõn a ráncos, késõbb a húszas-harmincas években a ke-ményszárú csizma volt a divatos.
A nyugat-bácskai hagyományõrzõ falvak még napjainkban is a nagyobb egyházi ünnepeken elõveszik színpompás viseletüket.
A felületes szemlélõ talán észre sem veszi a különbségeket. Ki-keményített alsószoknya, a tarka kasmírszoknyák, a színes köté-nyek, buggyos ujjú blúzok, a mellénykék, jellegzetes fejviseletük – ebbõl áll a ruhájuk. Apró részleteiben viszont lényeges eltéré-A bácskai és bánsági magyarság...
sek vannak. Az itt élõk pontosan tudják, hogy kik a kupuszinaiak, és kik vannak doroszlói ruhában. Az elõbbiek apró ráncokba sze-dik a szoknyájukat, keskeny a derekuk, mert csak az alján széle-sedik ki a szoknyájuk, A kötõjük egyszínû fekete vagy sötétkék, pontosan olyan hosszú, mint a szoknyájuk. Az ingjük hosszú és testhez álló.
A doroszlóiak vállfoltos, elöl gombos, rózsákkal hímzett ingben jártak. A századfordulón német hatásra az ingek eleje még ke-resztszemes merkût volt, a századfordulótól jött divatba a hamis-öltés. A viselet talán legszebb része a gazdagon hímzett gyolcs smizli, amely a gallért helyettesítette. Alsótestüket a pentõ fedte, erre húzták azután a négy-öt tenyérnyi szélesen hímzett alsó-szoknyát, majd elõbb a slingelt sima alsó, majd a színes felsõ szoknyát. Maguk elé pedig színes fodros kötényt kötöttek.
A doroszlói és a gombosi viselet legdíszesebb része a fejvise-let. A kupuszinaiak megelégedtek annyival, hogy bokrot tettek a leányok fejére, a doroszlói és a gombosi lányok a hajukat színes szalagokkal két ágba fonták, majd a fejükön koszorúba tették, színes rózsás szalagokkal masnit kötöttek tetejébe. A menyecs-kék koruktól függõen gazdagon hímzett fityulát viseltek.
A nyugat-bácskai településeken a hatvanas években kezdõ-dött meg a kivetkõzés. Kupuszinán ez még napjainkban is tart. A fiatalabbja kizárólag városi ruhában jár. Vannak azonban olyan ünnepek, események, amikor a faluközösség megköveteli, hogy tagjai népviseletet vegyenek magukra. A doroszlói lányok a me-nyecsketáncot mindenütt a világon divét ruhában járják. A kupuszinaiak néhány jeles egyházi ünnepen öltöznek viseletbe.
Spontán megnyilvánulása ez az identitás megõrzésének.