A MASZK-OKTATÁS KEZDETI ELEMEI AZ IMPROVIZÁCIÓBAN

Az oktatás transz-ellenes. A rációra hat. Közege a bizonyosság. Sajnos a humán oktatás is egyre inkább kategorizálódik. Ennek hatásaképpen a művészeti oktatásban is a megragadható folyamatokban való gondolkodás, a szavakba önthető kifejezés vette át a hatalmat. Technicizálódott. Tévedés ne essék, a technika igencsak lényeges, elengedhetetlen feltétele a képzésnek, ám nem minden. Az eleven ember nem gép. És hogy igenis szüksége van a transzra mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy sokszor szándékosan butítja szellemét. Alkohollal, vagy egyéb – az emberi szervezetre igencsak káros, valójában életveszélyes – vegyszerekkel. Ezek pedig – láthattuk – kiszolgáltatnak, és nem rejtett tartalékaink alkotó rendszerezésében segítenek. Eltávolítanak környezetünktől, végeredményben: önmagunktól. A Transz szó rémítőleg hat, holott nem a teljes tudattalanságot jelölöm vele, hanem a megszokott, mindennapi személyiségen túli öntudatot. Azt, ami bennem van, csak megtanítottak nem használni. Mert veszélyes. Mert nem illik. Normális esetben csak az idő múlásából tudunk arról, hogy transz állapotban voltunk. A legtöbb ember csak akkor veszi észre ezt az állapotot, amikor valaki zavartnak látszik, elveszíti a kapcsolatot az őt körülvevő valósággal. Pedig ilyenkor az emberek sokkal inkább kapcsolatban vannak a világgal, sokkal több mindent figyelnek meg. Johnstone módszerét tanulmányozva úgy tűnik, hogy a transz egyik első fázisa az izmok nem-ellenőrzése. (Ezt ő az alacsony státuszú ember magatartásával példázza, aki annyira megadja magát egy felső státuszbelinek, hogy már úgy érzi, teste nem a saját ellenőrzése alatt áll.) Könnyű transz-állapotot rengeteg módszerrel lehet elérni. Akár koncentrációs, akár státusz, akár lazító gyakorlat legyen a választott módszer, minden esetben a Maszk tanításánál körülbelül a két-három éves gyerek szellemi szintjét kell elérni. Ez a kiindulópont. Valószínű azért, mert ez az első dackorszakot megelőző legfejlettebb időszak. Mozgásában a gyermek már kellőképpen önálló, és ebben az időszakban kezd kialakulni a fogalmi gondolkodás is. A világ még nem értelmezett, legalábbis nem kizárólag szavakban megragadott. A világ még önmaga, mindenféle előképtől mentes, és az észlelő maga is az érdeklődés, a figyelem tárgyának szerves részét alkotja. Lévén az első dackorszak előtt, nem alakult ki a környezettől való különvalóság tudata. Ellenben minden feltétel adott, hogy ez a folyamat bekövetkezzék. A Maszk tanításhoz egyszerű kellékeket kell összeválogatni, melyek könnyen megfoghatók, megfigyelhetők, (és ha szükséges) megnevezhetők. A tanárnak – javasolja Johnstone – magas státuszra kell játszania. (Egyébként a nagyon komoly, ünnepélyes pillanatokban az emberek státusza automatikusan emelkedik.) Aggodalom és érdeklődés között kell egyensúlyt teremtenie. (Egyébként a Maszktól való félelem a transzállapotot tabunak tekintő ellenkezésből is fakad.) A növendékeket meg kell nyugtatni, hogy semmilyen felelősség nem terheli őket, mindenért a Maszk és a tanár a felelősek. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert a Maszk, mint jelértékű tárgy, önmagáról pontos, érthető információkat ad, és viselői mindig is ezt aknázzák ki.

Nagyon helyesen. A hallgatónak a Maszk felvétele után arc nagyságú tükörbe kell néznie, és száját a Maszk után kell irányítania. (Ha komikus Maszkokkal dolgozunk.

Ha tragikus Maszkot választunk, ez a gesztus szükségtelen. Az egész arcot befedi a

Maszk. Egyébkén egyesek szerint a tragikus Maszk hamarabb felszabadítja viselőjét.

Lehet. Mindenesetre, ha az arc letakaródik, a test minden mozdulata hangsúlyossá válik! A Maszk leolvasásánál minden esetben testet is olvasunk! Valószínű, hogy a komikus maszk ebből kifolyólag alacsony státuszú, míg a tragikus magas.) A Maszk felvétele és megpillantása után a növendéknek csak hagynia kell, hogy a Maszk keltette érzés eluralkodjon benne. Cselekedeteit is ez az érzés kell hogy vezesse. Nem szabad hatnia az érzésre, hanem az érzésnek kell hatnia rá! A viselőnek a megpillantás után nem azt kell gondolnia, hogy ő most valaki más, hanem éreznie kell, hogy más lény lett. Pontosabban: nem szabad ellenállnia a feltörekvő – sok esetben idegen, többnyire riasztó – érzéseknek. Nem kell kitalálni semmit! Minden magától születik meg! És minden helyénvaló! A Maszkkal dolgozó hallgatónak csak egyetlen parancsnak kell engedelmeskednie: Vedd le a Maszkot! A teljes Maszknál hasonló dolog következik be.

Ebben a munkafolyamatban nem abban rejlik a nehézség, hogy a növendékek élményszerűen megérezzék egy másik személyiség jelenlétét – szinte mindenki oda van a tükörképétől –, hanem abban, hogy elérjük, a növendék ne maga akarja megcsinálni a változást. Semmi szükség arra, hogy a növendék gondolkodni kezdjen, hiszen már ösztönösen tudja, pontosan milyen figura is ő. Tudatalattijából előbúvik a valamikori gyermek, ki most kezd rácsodálkozni környezetére. Ennek megfelelően a Maszknak mindent meg kell tanulnia a világról. A Maszkok önmaguk megtapasztalása után egymás irányába fordulnak megismerő tevékenységükkel. Így együttműködve alakul ki a beszédjük, a múltjuk. A növendékek itt tapasztalhatják meg a leginkább a különbséget a tettetés, a „mintha”, és a valós átlényegülés között. Mert elemi fontossággal bír az, hogy megértsék: irányítani és irányítottnak lenni között hatalmas különbség van. Végeredményben valamennyiünk megrögzött személyisége arra is szolgál, hogy azonnal felismerjék! Besorolhatónak kell lennie egyfajta emberi magatartáscsoportba, vagy esetleg épp arra szolgál, hogy túléljünk legkülönfélébb helyzeteket. És általában azon munkálkodunk, hogy szenvtelenek legyünk.

Átlátszatlanok. Maszkot erőltetünk magunkra. Csakhogy a mindennapi életben a személyiség elrejti vagy ellenőrzi a késztetéseket. A Maszk-figurák viszont éppen ellenkező elv alapján működnek: gyerekesek, ötletszerűek, nyitottak. Fondorkodásaik csak a kívülálló, a közönség számára teljesen átlátszóak. Egymás számára nem.

Külön fejezetet képez ebben az oktatási irányzatban a Michael Csehov módszere. Ő nem kívül helyezi a Maszkot, hanem a színész belsejében keres képletesen tapintható változásokat. Ő írja: A színészhez – To the Actor, Harper and Row, 1953:

„Elképzeljük, hogy pontosan azon a helyen, amit saját, igazi testünk foglal el, egy másik test van – jellemünk képzelt teste… hogy úgy mondjam, ebbe a testbe öltöztetjük önmagunkat, úgy vesszük fel, mint a ruhát. Mi lesz az eredménye ennek a

„jelmezbálnak”? Egy idő múlva (de lehet, hogy villanásszerűen!) kezdünk úgy gondolni magunkra, úgy érezni magunkat, mint valaki más… Amíg a központ a mellkas közepén marad (tegyünk úgy, mintha öt-hat centi mélyen lenne), úgy érezzük, még önmagunk vagyunk, és teljesen uralkodunk magunkon, talán csak még élénkebben és harmonikusabban, ahogy testünk „ideáltipikussá” válik. De ahogy a központot megpróbáljuk áthelyezni testünkön belül vagy kívül valamely más helyre, azt érezzük, egész lelki és testi hozzáállásunk megváltozik, éppen úgy, mint amikor átlépünk egy képzeletbeli testbe. Észre fogjuk venni, hogy a központ képes egész lényünket koncentráltan egy pontba vonni, ahonnan a cselekvés indul és kisugárzik.

Kísérletezgessünk egy ideig. Tegyünk egy puha, meleg, nem túl kicsi központot a

hastájékra, és olyan pszichológiát tapasztalunk, amely elégedett önmagával, két lábon jár a földön, kissé nehézkes és még humorérzéke is van. Helyezzünk egy kis, kemény központot az orrunk hegyére, és kíváncsi, tolakodó, minden lében kanál, kotnyeles személyiséggé válunk. Vigyük át a központot az egyik szemünkbe és figyeljük meg, milyen hamar úgy tűnik, ravasz, agyafúrt, talán álszent ember lett belőlünk.

Képzeljünk el egy nagy, nehéz, buta és ügyetlen központot, ami nadrágunk ülepén kívül helyezkedik el, és gyáva, nem túl becsületes, mulatságos jellemet kapunk. A szemünktől, és homlokunktól egy méternyire elhelyezett központ okos, éles eszű, sőt bölcs elme érzetét kelti. Meleg, forró, sőt, tüzes központ a szíven kívül elhelyezve hősi, szerelmes és bátor érzéseket ébreszthet. Mozgó központot is elképzelhetünk. Hagyjuk, hogy lassan himbálózzon a homlokunk előtt és időnként bejárja a fejünket, és egy tanácstalan személyiség érzetét kapjuk; vagy engedjük, hogy össze-vissza körözzön egész testünk körül, változó sebességgel, néha feljebb húzódva, olykor lejjebb ereszkedve, és a hatás kétségtelenül olyan lesz, mint a részegség.”

Túl azon a különbségen, hogy míg az egyik kívülről, addig a másik belülről vezeti a növendéket az átlényegülés rejtelmeibe, fontos a megközelítés mássága is. Az első elemi hatású, érezhetően a befogadásra apellál, a másik viszont a kivetítésre hat.

És érzésem szerint az utóbbi erősebb, mert mindenféle külső segédeszköz nélkül – divatos kifejezéssel élve: önerőből – valósítja meg az átváltozást. De mindkét módszer eljuttatja a növendékeket az említett könnyű transz-állapotba. Vélhetően a növendék személyiségétől függ, melyik módszernek elemibb a hatása. Úgy tűnik, hogy az introvertált hallgatók esetében a Johnstone módszere, míg az extrovertáltaknál a Csehov módszere a célravezető. Ám mindkettő azt igazolja, hogy a Maszk a személyiség megosztásának hatékony eszköze.

E két módszer között rengeteg megközelítés áll rendelkezésünkre ezen állapot megtapasztalására. Az egyik leglátványosabb és legkönnyebben megvalósítható, a jelmezzel való ismerkedés. A legtöbb hallgató erőteljes átalakulást érzékel, ha úgy tesz, mintha a jelmez lenne teste tényleges körvonala. Hiszen mindannyiunknak van

„test-képzete”, ami egyáltalán nem feltétlenül olyan, mint valóságos testünk. Van, aki csak nagy általánosságokban, homályos körvonalakban képzeli el magát, másoknak ellenben finoman részletezett testképzetük van. Olykor valaki, aki lefogyott, még láthatóan „kövér” test-képzetet őriz. Amikor a növendékek megtalálják azokat a jelmezeket, amelyek képesek átalakítani őket, ajánlatos jeleneteket is játszatni velük.

Akár a Maszkok saját, halandzsa nyelvén. Másik módszer lehet különféle valós vagy képzelt állatok megjelenítése. Természetesen itt különösképpen résen kell lenni, mert igen agresszív állapotok fordulhatnak elő! Hiszen a maszkban az események megtörténnek, viselőjük mindent igen erőteljesen él át. Főleg ha már elérkezett arra a szintre, amikor már nem fejt ki semmiféle ellenállást. Aláveti magát a Maszknak.

Amikor már a Maszk vezeti, és nem ő irányítja a Maszkot. A Maszk ugyanis meghal, amikor alárendeljük az előadó akaratának. A legjobban az intellektuális színészen figyelhetjük meg ezt a jelenséget, amint a szöveget csak mimikával kíséri. A Maszk ellenben az egész testet megmozdítja, megnöveli a kifejezőerőt. Megvalósul az, amit Wagner várt el a művészettől: az értelem érzelemmé válik.

6.5.2. A LÉLEKTANI REALIZMUS OKTATÁSÁNAK KEZDETI