A méltóság-koncepciók a bioetikában

2.1 Az emberi méltóság szerepe a bioetikában

Az emberi méltóság tiszteletben tartása a bioetika központi elve [Andorno, 2013].

E kiemelt szerep alapvetően két tényezőre vezethető vissza. Az egyik egy törté-nelmi ok: a modern bioetika a második világháborút követően, a koncentrációs táborok orvosai által elkövetett rémtettekre adott válaszképpen született meg. A másik pedig az emberi jogok szerepe a kortárs diskurzusban, amely különösen a 20. század utolsó évtizedében megindult nemzetközi kodifikációnak köszönhe-tően terjedt el és vált meghatározóvá a bioetikában.

A modern bioetika elődjének tekinthető – a hippokratészi hagyományon alapu-ló – orvosi etika két és fél évezreden keresztül, egészen a második világháborúig vezető szerepet töltött be a biológia és az orvostudomány alkalmazásaival kap-csolatban felmerülő erkölcsi kérdések megoldása terén. A világégést követően azonban – a szövetséges hatalmak által létrehozott Nürnbergi Katonai Törvény-szék előtt lefolytatott ún. „Orvosok Perében” (United States of America v. Karl

Brandt et. al.) – napvilágot láttak a Harmadik Birodalom szolgálatában állt orvo-sok által a náci koncentrációs táborokban végrehajtott rémtettek. Ezek hatására kezdődött meg a modern bioetika kialakulása, amely az embertelen borzalmakra adott válaszul kiemelt értékként kezeli az emberi méltóságot. Ezt fejezi ki többek között a diszciplína terén domináns szerepet betöltő autonómia elve, amely köz-vetlenül kapcsolódik „az emberi méltóság tiszteletben tartásának mindenekfelett álló kötelezettségével […], ahol az emberi méltóság alatt az egyén kanti érte-lemben vett autonóm döntések meghozatalára való képességéből eredő alapvető értéket kell érteni” [Plomer, 2005, 38.].

A dignitas szerepét tovább erősítette, hogy a biomedicina fejlődésének, illető-leg az országhatárokat átlépő orvosbiológiai kutatások hatására az 1990-es évek-ben megindult a bioetika nemzetközi szabályozása. A kodifikáció keretét pedig

„szükségszerűen” azok az emberi jogok alkották, amelyek tekintetében megha-tározó szerep jut az emberi méltóság tiszteletben tartásának [Andorno, 2013]. A 20. század második felében elfogadott nemzetközi emberi jogi egyezményekben ugyanis az államok kinyilvánították, hogy az emberiség családjának minden tagja rendelkezik a veleszületett méltósággal, az az emberi lét elválaszthatatlan attribútuma. Továbbá azt is deklarálták, hogy az emberi méltóság minden egyén tekintetében egyenlő. Végezetül pedig elismerték, hogy az emberi jogok az em-beri lény veleszületett méltóságából erednek [Tóth, 2003]. Ennek köszönhetően az emberi méltóság tiszteletben tartása a bioetikai nemzetközi szabályozásában is meghatározó szerepet játszik. A vonatkozó instrumentumok rendelkezései – közvetve vagy közvetlenül – kapcsolódnak e doktrínához.

Az említett okok miatt a bioetikai diskurzusban, illetőleg és az elfogadott nemzetközi dokumentumokban meghatározó szerep jut az emberi méltóságnak.

E fogalmat azonban sem az univerzális emberi jogi, sem pedig a bioetikával kapcsolatos instrumentumok nem határozzák meg: azt jellemzően adottnak és magától értetődőnek tekintik, illetőleg annak értelmezését a bennük foglalt nor-mákat átültető és alkalmazó államokra, bíróságokra hagyják. Ennek következ-tében a méltóságnak számos alkalmazása ismert a gyakorlatban, illetőleg – a jogi, filozófiai és bioetikai – a szakirodalomban is. Utóbbiak közül a következő fejezetben Deryck Beyleveld és Roger Brownsword által kifejtett két koncepciót vizsgálom meg.

2.2 A „megengedő” és a „korlátozó” méltóság koncepciója

Deryck Beyleveld és Roger Brownsword 2001-ben megjelent Human Dignity in Bioethics and Biolaw c. nagy hatású munkájában foglalkozott az emberi méltóság bioetikában betöltött szerepével. A szerzők a tanulmányukban három méltóság-kon-cepciót különböztettek meg, amelyek közül a harmadik, az ún. „méltóságteljes cse-lekvés” (dignified conduct) és alkalmazásai képezik vizsgálatuk elsődleges tárgyát.

Beyleveld és Brownsword neo-kantiánus hagyományokat követve abból indul ki,

hogy a méltóság alapja az ember cselekvő mivolta, a választott céljainak megvalósí-tására való képessége [Plomer, 2005]. E megközelítést összekapcsolták Alan Gewirth

„generikus konzisztencia” elvével (principle of generic consistency), amely szerint a cselekvőnek minden más cselekvő generikus jogaival összhangban kell tevékeny-kednie, és az így felvázolt elmélet fényében megvizsgálták a bioetika egyes, moráli-san heves vitákat kiváltó kérdéseit, az emberi génállomány módosításától kezdve az életvégi dilemmákig [Beyleveld és Brownsword, 2001]. Elemzésem tárgyát azonban nem a „méltóságteljes cselekvés”, hanem a Beyleveld és Brownsword által meghatá-rozott másik két felfogás, a „megengedő” és a „korlátozó” méltóság képezi.

A megengedő emberi méltóság (human dignity as empowerment) tulajdonképpen az emberben rejlő méltóság (intrinsic dignity). A koncepció abból a felismerésből ere-deztethető, hogy minden ember egyszeri és megismételhetetlen, ezért meghatároz-hatatlan értékkel rendelkezik. Ez az érték emberi mivoltánál fogva illet meg minden egyént, ezért az emberi méltóság minden ember tekintetében egyenlő, és nem függ semmilyen externális tényező meglététől [Rao, 2011]. A méltóság ezért az ember egy olyan adventív tulajdonsága, amelynek alapján az egyént egyfajta speciális jogi és morális státusz, az emberhez méltó bánásmód illeti meg [Tóth, 2003; Tóth, 2009]. E különleges helyzet biztosítja számára a szabadságot arra, hogy a saját értékei és élet-tervei szerint dönthessen és cselekedjen, és ennek megfelelően reprezentálja magát egy közösségen belül [Kis, 1992].

A megengedő emberi méltóságból két következtetés vonható le. Egyrészt minden egyén igényt tarthat emberi mivoltának elismerésére [Beyleveld és Brownsword, 2001]. E követelmény akkor sérül, amennyiben korlátozzák az érintett autonómiáját [Meilaender, 2008]. Az autonómia, vagyis a cselekedet szabadsága magában foglal-ja, hogy az egyén mérlegelheti cselekvésének alternatíváit és azok ismerete alapján, szabadon kiválaszthatja közülük a számára elfogadhatót és annak megfelelően jár-hat el. Az autonómia tiszteletben tartása ezért az ember értékének, döntéshozatali jogának elismerését és az autonóm cselekvés számára való lehetővé tételét jelenti [Beauchamp és Childress, 2009]. Amennyiben megfosztjuk az egyént a neki kötele-zően kijáró tisztelettől és szabadságtól, figyelmen kívül hagyjuk emberi méltóságát [Szabó, 2009].

Másrészt e koncepcióból az is következik, hogy az egyén igényt tarthat azokra a körülményekre, amelyek között megélheti emberi méltóságát, és gyakorolhatja az annak részét képező képességeit. Formális szempontból ez azt jelenti, hogy harmadik személyek nem avatkozhatnak be az egyén cselekvésébe oly módon, ami ezen alapvető feltételeket veszélyeztetné [Beyleveld és Brownsword, 2001].

Az ember autonóm döntései és tettei nem korlátozhatók, illetve akadályozha-tók mindaddig, amíg mások autonómiáját tiszteletben tartják [Kovács, 2006].

Ez tulajdonképpen azt a szabadságot jelenti, amelynek értelmében az egyénnek lehetősége van a saját céljai szerint cselekedni, azonban nem követeli meg olyan intézkedések megtételét, amelyek a méltóságteljes élet egy konkrét típusának el-éréséhez szükségesek [Rao, 2011].

A megengedő méltósággal szemben a korlátozó felfogás nem egyéni, hanem kollektív értékeken alapul. A méltóság ebben a felfogásban az egyének vagy a társadalom számára fontos, egyben védendő értékeket fejez ki, amelyek érdeké-ben akár korlátozni is lehet az érintett választását, szabadságát. E koncepció a közösségi normákra reflektálva a jó életről alkotott partikuláris nézetek közötti választást fejezi ki [Meilaender, 2008]. Az, hogy mi számít jó életnek, mi a köve-tendő megatartás, mindig az adott közösség társadalmi, kulturális és történelmi hagyományaitól függ, ezért szükségessé válik az egyéni magatartás értékelése és egy bizonyos közösségi standard szerinti minősítése [Rao, 2011]. A kevésbé érté-kes vagy méltó magatartások pedig korlátozhatóvá válnak, még abban az esetben is, amennyiben azok csupán az egyénre vannak hatással.

A korlátozó felfogás legjellemzőbb példájaként a Wackenheim v. France ügyet, ismertebb nevén az ún. „törpe dobálásos” esetet említi a szakirodalom (Wackenheim v. France, Conseil d’Etat, Oct. 27, 1995, Rec. Lebon 372 (Fr.)). Az ügy alapját az képezte, hogy a francia jog szerint az emberi méltóság a közrend (ordre public) konstitutív eleme, amelyre tekintettel a rendőrség jogosult meg-akadályozni az olyan eseményt, ami előbbi tiszteletben tartásával ellentétes. így került sor annak az eseménynek a betiltására Morsang-sur-Orge és Aix-en-Pro-vence városokban, amelyek keretében látványosságként törpenövésű embereket lőttek volna ki egy ágyúból. Az egyik résztvevő, Manuel Wackenheim azonban fellebbezett a határozat ellen. érvelése szerint önként, a saját elhatározásából vett volna részt az eseményeken, ezért a francia hatóságok megsértették a vál-lalkozási szabadsághoz és a jövedelemhez való jogait. Az ügy eljutott a Conseil d’états-ig, amely elutasította a fellebbezést. A testület szerint a hatósági beavat-kozásra a közrend védelme érdekében került sor. Manuel Wackenheim ezért az ordre public részét képező „saját méltóságát sértette meg azáltal, hogy megen-gedte [a szervezőknek], hogy ágyúgolyóként, egy puszta tárgyként kezeljék őt”

[Beyleveld és Brownsword, 2001, 26]. A Conseil d’états tehát rangsort állított fel, amelyben előrébb helyezte a méltóságot az egyén döntési és cselekvési sza-badságánál. A méltóság ebben az esetben tehát egy olyan objektív és egyéntől független értéket képvisel, amelyet megsértő vagy veszélyeztető cselekedeteket tiltani kell, figyelmen kívül hagyva a cselekvő szubjektív akaratát [Beyleveld és Brownsword, 2001].

Beyleveld és Brownsword mutatott rá először arra, hogy a két felfogás kiemelt szerepet játszik a bioetika európai szintű szabályozásában, különös tekintettel az Oviedói egyezményre, valamint az ahhoz csatolt jegyzőkönyvekre. Az említett instrumentumok szempontjából ugyanis az emberi méltóság már nem csak mö-göttes princípium, hanem mint az egyes rendelkezések által kifejezetten védendő értek. Ebben a kontextusban a hagyományosan autonómia párti megengedő mél-tóság mellett, annak mintegy ellensúlyozásaként jelenik meg a korlátozó koncep-ció. A továbbiakban ezért megvizsgálom az egyes megközelítések leképeződését az Oviedói Egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvei tekintetében.

2.3 A méltóság-koncepciók az Oviedói egyezmény rendszerében

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az 1990-es évek elején határozta el egy, a bioetikát szabályozó komplex egyezményrendszer létrehozását. E folyamat első lépéseként került elfogadásra az Oviedói egyezmény, amelyet négy kiegészítő jegyzőkönyv követett: az emberi lény klónozásának tilalmáról (1998), az emberi szövetek és szervek transzplantációjáról (Strasbourg, 2002), a biomedikális kuta-tásokról (2005), illetőleg a genetikai tesztekről (2008). Ezek az instrumentumok abból a szempontból egyedülállóak, hogy – ellentétben a bioetikát szabályozó más nemzetközi dokumentumokkal – jogilag kötelező normákat tartalmaznak [Andorno, 2005]. A konvenciót ezért találóan hasonlították az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezményéhez (a továbbiakban: EJEE) a hatályba lépésének 10. évfordulója al-kalmából rendezett konferencián [Trontelj, 2009].

Az emberi méltóság az Oviedói egyezmény alapvető értékét (essential value) tes-tesíti meg [Explanatory Report, 1997]. Ezt hangsúlyozandó az instrumentum több helyen kifejezetten hivatkozik rá. így például a cím mellett a preambulum három helyen is említi e fogalmat [Androno, 2013]. A konvenció célját meghatározó 1. cikk értelmében továbbá az államok „védelemben részesítik az emberi lényt méltóságá-ban és önazonosságáméltóságá-ban és megkülönböztetés nélkül mindenki számára biztosítják sérthetetlenségének és más jogainak és alapvető szabadságainak tiszteletben tartá-sát a biológia és az orvostudomány alkalmazásának vonatkozásában”. Emellett az egyezmény konkrét rendelkezései is – a megengedő vagy a korlátozó – emberi mél-tóságon alapulnak [Beyleveld és Brownsword, 2001].

A megengedő méltóságból erednek azok az előírások, amelyek a klasszikus emberi jogok alkalmazását jelentik a biológia és az orvostudomány területén [Beyleveld és Brownsword, 2001]. Ebben a körbe tartoznak mindenekelőtt a tá-jékozott beleegyezés szabályai (5-9. cikk), a magánélet és tájékoztatáshoz való jog (10. cikk), valamint a diszkrimináció tilalma (11. cikk). Ide sorolható a hát-rányos megkülönböztetés tilalmához szorosabban kapcsolódó azon rendelkezés is, amely kizárólag orvosi vagy kutatási célból teszi lehetővé a genetikai előre-jelző vizsgálatokat (12. cikk). A Magyarázó Jelentés szerint a méltóság védelme kiemelt szerepet játszik továbbá a biomedikális kutatások terén [Explanatory Report, § 96; Beyleveld és Brownsword, 2001], illetőleg az elő személyből törté-nő szerv- vagy szövetátültetés szabályozása tekintetében. A konvencióhoz fűzött második kiegészítő jegyzőkönyv ráadásul kiterjeszti a védelmet az elhunyt sze-mélyre is annak hangsúlyozásával, hogy a szervek holttestből való eltávolítása során az emberi testet tisztelettel kell kezelni (18. cikk).

A korlátózó méltósághoz köthető rendelkezések az orvosbiológia azon alkalma-zásaival kapcsolatosak, amelyek jellemzően a 20. század második felének tech-nológiai újításain alapulnak. A vonatkozó előírásokat Beyleveld és Brownsword két kategóriára osztotta aszerint, hogy az adott egészségügyi beavatkozás kit

érint. Ez alapján a minden emberi élet védelmét célzó, illetőleg a pusztán az adott egyént érintő beavatkozások korlátozására irányuló rendelkezéseket külön-böztettek meg.

Az első csoportba tartozó normák alapját az Oviedói egyezményhez fűzött Ma-gyarázó Jelentés azon megfogalmazása képezi, amely szerint „általánosan elfo-gadott elv, miszerint az emberi lény emberi méltóságát és önazonosságát az élet kezdetétől tiszteletben kell tartani” [Explanatory Report, 1997, § 19]. E kitétel – a szerzők álláspontja szerint – az emberi élet egy közvetlenebb, méltóság-alapú védelmét hivatott szolgálni, azaz nem jelenti az egyéni autonómia korábbinál ra-dikálisabb korlátozását. Ugyanakkor „majdnem biztosan a korai [egyedfejlődést]

érintő orvosbiológiai beavatkozásokhoz való sokkal restriktívebb hozzáállást jelzi” [Beyleveld és Browsword, 2001, 33.]. A restriktív megközelítés tetten ér-hető például az emberi génállomány megváltoztatására (13. cikk) és a születendő gyermek nemének megválasztására (14. cikk) vonatkozó, valamint az embriók védelmét célzó előírásokban (18. cikk). Az Oviedói egyezményhez fűzött jegy-zőkönyvek közül pedig a klónozás tilalmát kimondó első kiegészítő jegyzőkönyv alapul a korlátozó méltóság-koncepció e fajtáján.

A második kategóriájának alapja a dignitas objektív felfogásán alapul. Ez alap-ján a méltóságot sértő cselekedetek még akkor is tiltandók, amennyiben az egyén ahhoz – adott esetben – önkéntesen hozzájárult. E felfogást tükrözi az Oviedói egyezmény 21. cikkében foglalt azon rendelkezés, amely tiltja, hogy az emberi test vagy annak részei haszonszerzés forrása legyenek.

A méltóság-koncepciók tehát a bioetikai diskurzus mellett a nemzetközi kodi-fikációban, azon belül is az Oviedói egyezményben is jelentős szerepet töltenek be. Kérdésként merülhet fel, hogy miként tükrözi a két felfogás jelentőségét a vo-natkozó bírói gyakorlat. Mivel az EJEB viszonylag gyakran tárgyal a bioetikával összefüggő ügyeket, így a következő fejezetben a strasbourgi testület vonatkozó esetjogát fogom vizsgálni.

3. Emberi méltóság-koncepciók az EjEB bioetikával kapcsolatos gyakorlatában