Közép- és Kelet-Európa regionális átalakulása – a területi differenciálódás új formái, a rendszerváltó vagy frissen önállósodott államok közigazgatási -politi-kai szükségletei, illetve a posztszocializmus, az EU-integráció, napjainkban pedig a válság dilemmái – egyaránt olyan kérdéseket vetettek és vetnek fel, amelyek a regionális tudomány látókörébe tartoznak. Az átalakulási folya ma-tok megértéséhez a különböző tudományos tradíciókból építkező nemzeti mű -helyeken kívül a nyugati elemzők munkái is hozzájárultak, és a térség 1990-től a regionális tudomány nemzetközi fórumainak folyamatosan jelenlévő, bár periférikus jelentőségű vizsgálati területévé vált.1A szélesebb térfolyamatok mellett maga a diszciplína is átélte az átalakulás és az integráció folyamatát; új intézményei és iskolái alakultak ki, és rövid ideig a fejlesztéspolitikában betöl -tött szerepe révén jelentősen felértékelődött.
Ebben a tanulmányban az integráció egy speciális kérdését, a közép- és kelet-európai regionális tudomány nemzetközi beilleszkedésének kihívásait és eredményeit vizsgálom, s a kérdés empirikus elemzésére 15 nemzetközi folyó -irat 485, 1995 és 2011 között megjelent tanulmányát is felhasználom. Fel me-rülhet a kérdés, hogy van-e értelme egy ilyen szűk metatudományi kérdés bővebb tárgyalásának. Saját farkába harapó posztmodern kígyó-e a vizsgálat eredménye? Elvesztegette-e az idejét a szerző? Véleményem szerint a válasz igen, nem és nem. Az önreflexió, vagyis atudomány sikereinek és kudarcainak azonosítása, és különösen a nemzetközi jelenlét mérése fontos adalék egy disz
* A tanulmány az OTKA NK 104985 pályázata (Új térformáló erők és fejlődési pályák Kelet-Európában a 21. század elején) keretein belül készült. A szerző köszönettel tartozik Hor -váth Gyulának a munka elkészítésében nyújtott segítségéért.
1 Közép- és Kelet-Európa fogalmát itt a posztszocialista európai országokkal azonosítom, de ebben a kategóriában sajátos integrációs pályája miatt a volt NDK nem szerepel.
152 LUX GÁBOR
ciplína egészséges önképéhez.2 Különösen jelentős ez egy olyan tudomány esetén, ahol az elméleti eredményeket gyakran a tervezés és a politikai cselek-vés hivatkozási alapjaiként használják fel, vagyis a tudomány művelőit akarva -akaratlan társadalmi és politikai felelősség terheli. A rangos regionális tu do-mányi folyóiratok rendszeresen közölnek adatokat szerzők és folyóiratok idé -zettségéről; különösen értékes Rey és Anselin (2000) felmérése a regional science publikációs mintáiról, de megemlíthető Isserman (2004) fél évszá za-dot, vagy a Regional Studies húsz évet átfogó citációelemzése (Dunford et al.
2002) is.
Korábbi vitacikkek, kutatások jelezték, hogy az integrációs folyamat nem egyenlő felek között zajlik. Ahogy maga az „európai integráció” (egy önmagá -ban árulkodó kifejezés) is a posztszocialista országok egyoldalú alkal mazko-dását jelentette a nyugatifeltételekhez (Kuus 2004, Lux 2005), amelyet nyugati részről a paternalizmus, keletről pedig a sérelmi politika, a kirekesztettségérzet és a hozzájuk társuló kompenzációs igény terhelt meg (Domanski 2004), úgy a társadalomtudományoknak is szembe kellett nézniük önmaguk területi egyen -lőtlenségeivel (Horváth2009), az erőforrások, hatalmi pozíciók és elfoga dott-ság aszimmetrikus viszonyaival (Timár et al. 2012).
A társadalomföldrajz nyugat–keleti viszonyrendszerét tárgyaló kritikájában Timár (2004a, 2004b) felveti a kérdést, hogy végsősoron milyen földrajz kon -vergál milyen földrajzhoz. Álláspontja szerint a „nyugati” (angol–amerikai elméletek hegemóniája által uralt) társadalomföldrajz képes arra, hogy a keleti tudomány eredményeinek szelektív befogadásával, értékeinek önkényes súlyo -zásával átformálja, saját képére alakítsa a Közép- és Kelet-Európáról szóló tudományt, miközben az ellenkező irányú konvergenciának semmiféle nyoma nincs. A jelentős folyóiratokat ugyanis döntően nem a térségből származó szerzők írják, bírálják és szerkesztik; a kutatási eredmények befogadásáról nyugati kutatók döntenek, nyugati szemszögből. Másrészt az „újonnan csat -lakozók” földrajza is tagolt, a maga egyenlőtlenségeivel: az alulfejlett kritikai irányzat helyett az empirikus, pozitivista hagyományokra alkalmazott iskola meghatározó, és az EU által támogatott, politikai döntéseket megalapozó kuta -tások révén az alkalmazott földrajz eredményei vannak túlsúlyban. Mint fel-hívja rá a figyelmet, a nyugati hegemónia megjelenik a keleti tudományos eredmények „lefölözésében” (a legértékesebb tudás saját név alatti publikáció -jában), de az EU által kinevezett szakértők szakpolitikai döntéseiben is.
Mindennek a szélesebb következményeit jól illusztrálja Kuus (2011) mél y-interjúkon alapuló kutatása a földrajzi tudás policy-formáló hatásáról. Az EU
2 Hasonló megfontolások vezettek a szcientometria elmúlt évtizedekben befutott diadal-útjához – a kérdésről lásd pl. Hirsch (2005, 2010), Tolnai (2008) és Papp (2012) írásait.
SAJÁT TEREIKBE ZÁRVA? 153
szervezetében a tudás valóban hatalom, amennyiben aki érvényesnek tudja elismertetni szakértelmét, az képes a politikai döntések és forráselosztás be fo-lyásolására, vagyis a politikai tér termelésénekirányítójává válik. Akik ellen -ben kiszorulnak a folyamatból (vagy nem képesek érvényesíteni szem pont-jaikat), a máshol, mások által hozott döntések passzív befogadóivá válnak. Az elismert szakértelem tehát stratégiai erőforrás, amelyben a keleti tagállamok több év után is hátrányokkal –erőforrások, kutatási háttér, az EU-bürokráciá -ban elért beágyazottság és bürokratikus tapasztalatok hiányosságaival – kell versenyezzenek. Márpedig hogy kik, hol és milyen formában termelik meg ezt a tudást, és sikerül-e azt szakértelemként elfogadtatniuk, az már „vérre megy”.3
A magyar regionális tudományról kvalitatív önértékelést adott Rechnitzer (2005) Nemes Nagy (2003) korábbi írására is reflektáló összefoglalójában: az eredményeket elemezve felhívta rá a figyelmet, hogy a diszciplína már intéz -ményesültnek tekinthető; folyóiratokkal, erősödő oktatási bázissal és fo gyasz-tói piaccal is rendelkezik, de meg kell még küzdenie önmaga módszertani gyengeségével, és kezelnie kell a politikai mainstream közelségének kísértését.
Ez a tanulmány egy sokkal pesszimistább korban, egy szkeptikus szerzőtől született, elsősorban mégis arra keresi a választ, hogy milyen eredményeket ért el a közép- és kelet-európai regionális tudomány, és hogyan lehet sikeres a
„területi koncentráció és a jelentőségükből vesztő perifériák” (Faragó 2010, Lux 2012) korszakában. Kérdései a következők:
Hogyan jelennek meg a közép- és kelet-európai regionális átalakulás problémái a nemzetközi szakirodalomban; milyen kérdések és mely területek foglalkoztatják az elemzőket, illetve melyek kapnak kevésbé jelentős hangsúlyt?
Ha a vezető folyóiratokban megjelenő tanulmányokat a tudományos tel -jesítmény mérőeszközének tekintjük, milyen következtetéseket von ha-tunk le a volt szocialista országokra nézve: képesek-e, s milyen mértékben képesek bekapcsolódni a nemzetközi tudományos életbe?
Feltehető továbbá az a kérdés is, hogy ez a tudományos teljesítmény mi -lyen területi és diszciplináris tagolódást mutat (mi-lyen műhelyei működ -nek a regionális tudományoknak); hol tudnak a közép- és kelet-európai kutatók hozzátenni a területi kutatások globális ismeretanyagához?
3Magyarország kapcsán Faragó (2004) jelzi, hogy a regionalizáció és a regionális politika, bár a gazdasági reálfolyamatokra és az EU-csatlakozás igényeire, illetve az európai értékekre apellált, valójában pragmatikus politikai alapon zajlott és „szakszerűsége”, „szükségszerűsége”
helyett önmagában egyfajta értékválasztást képviselt.
154 LUX GÁBOR
Vagyis célom annak a kétirányú információáramlásnak a feltárása és szer -kezeti elemzése, amely a regionális tudományban Nyugat-, valamint Közép- és Kelet-Európa között végbemegy.
Ez a tanulmány nem tesz kísérletet a regionális tudomány pontos definiálá -sára. Lehatárolására több kísérlet történt, így pl. Lengyel (2010) vitaindító ta -nulmányában nemzetközi publikációs adatokat említ lehetséges érvként disz -ciplináris önállósága, hálózat- és paradigmaalkotó képessége mellett, amelyre Dusek (2011), Mészáros(2011) és Gál(2012) is reflektált. Értékes vita zajlott le korábban a társadalomföldrajz és a regionális tudomány lényegi hasonlósá -gát hangsúlyozó Probáld (2007) és az ezt elvető Enyedi (2007) és Dusek (2007), vagy a területi tudományok sokféleségére, egyben a pozitivizmuson túllépő értelmezésére törekedő Faragó (2003) és a vele vitatkozó, egységes diszciplínára hivatkozó Nemes Nagy (2003) között is – vagy említhetjük Enyedi (2011) tömör, mindössze egyoldalas összegzését. A kérdés eldöntésére egészen frappáns megoldások is születtek: egy közelmúltban született hazai háttérdokumentum anonim szerzőjétől megtudhattuk, hogy az ún. „regionális tudomány” olyasvalami, amit „a közgazdaság-tudományból (részben a társa -dalomföldrajzból) emeltek ki mesterséges módon” – vagyis egyfajta érzék -csalódás, nem is létezik. Mint látható, ez is működőképes megközelítés, mert kicsivel később ezek a nézetek érvényesültek a „nem létező” diszciplína leg -nagyobb hazai műhelyét utóbb érintő ún. „szervezeti reformok” folyamatában is, amelynek kapcsán Götz von Berlichingen híres szavai („Mich ergeben! Auf Gnad und Ungnad! Mit wem redet Ihr! Bin ich ein Räuber!”stb.) ötölhetnek a reformok kedvezményezettjeinek eszébe. A továbbiakban mégis a korábban idézettek megközelítéseiből, egy interdiszciplináris, de saját identitással és immár gazdag hagyományokkal rendelkező tudományág magától értetődő, sem magyarázkodást, sem mentegetőzést nem igénylőlétezéséből indulok ki.