SILLING ISTVÁN
Elöljáró szavak
egy nyelvjárásról s egy faluról, ahol még a házak is meghalnak A magyar nyelv egyik legszebb szava a hajlék,amelyben ott-hon és biztonságban érzi magát az ember. A szegény ember any-jától életet s nyelvet kapott, de házat nem. Életének legfontosabb feladata volt fedelet teremteni a feje fölé, saját házat, hajlékot biz-tosítani magának és családjának. Életek, több generáció élete, küzdelmes sorsa nyilvánul meg egy-egy családi ház képében. A van hol otthon lennembiztonságát jelenti a vÝn fëdél Ýfejem fëlët tudata, a sok munkával felépített, s ezért a legnagyobb becsület-ben tartott ház. Mert jaj annak, aki hajléktalan, akinek még a fe-jét sincs hová lehajtania. Se háza, se hazája.
Szomorú látványt nyújtanak mostanában a Bácskában a gaz-dátlan, az ebek harmincadjára jutott házak. A hajlékok, melyek hajdan takaros vagy virágzó gazdaságoknak nyújtottak otthont.
Tulajdonosaik vagy elhaltak, vagy más vidékre költöztek. A meg-élhetés keresése, a gazdasági migráció, majd a személyes biz-tonságkeresés több családot vitt a Nyugat-Bácskában a XVIII.
század közepén (1751. május 14.) létesített Kupuszináról (csak 1904–1918 között volt Bácskertes a falu magyarosított neve) is más, boldogabb vidékekre, külországba. De a születések számá-nak csökkenése is oda juttatta a falut, hogy sok öreg szülő után megörökölt ház immár fölöslegessé vált: nem kell az egy szem unokának még az öreg ház telke, portája sem, hogy a maga újabb házát azon fölépítse, mert szülei hajlékában nyugodtabban és kényelmesebben megélhet.
A XIX. század derekán, amikor a Dél-Alföldre érkezett új tele-pesek már száz évet eltöltöttek új hazájukban, még 150–180 gye-rek is született egyetlen évben például az említett Kupuszinán, és a mintegy 2500 főnyi lakosság 500 kétszobás, vert falú és nádfe-deles házban fért el.
Fényes Elek ezt bizonyítja 1851-ben Pesten kiadott Magyaror-szág geographiai szótára I–II. című összefoglaló munkájában, amikor a következőket írja a faluról: „Kupuszina, Bács m. ma-gyar falu, Zomborhoz 11/2a Dunához egy órányira: 2551 kath. 2 óhitű, 10 zsidó lak. Földje fekete s igen termékeny; hires káposz-tát, sok zöldséget, nevezetesen foghagymát terem. A határjában lévő posványságok közt, némely épületek nyomdokit láthatni;
ugyan ezen mocsárok tekenyős békát, csikot, nádat, s a t. bőven szolgáltatnak. Kath. paroch. templom. F. u. a kamara. Határa 1100 "ölével 9534 hold, mellyből 49 7/8urbéri, 1 6/8szabad telek után van 1872 hold szántó, 1259 hold rét és beltelek, 314 hold jó, 1810 hold mocsár legelő, 102 h. szőlő. Uradalmi szántó és rét 158 h., nádas 2392 h., mocsár 1532 h., utak 95 hold” (281. o.).
Az Osztrák–Magyar Monarchia idején végzett utolsó népszám-lálás adatai szerint 1911. január 29-én Bácskertes (Kupuszina 1904-ben ezt az új nevet kapta) bel- és külterületén 3203 lakos élt 879 lakásban. Igaz, a gyermekhalandóság abban a korban az újszülötteknek szinte az egyharmadát hamar elvitte, de az élet-kedv s talán a bizakodás meg a különböző „modern praktikák” hi-ánya a következő évben pótolta a kiesést. S a népességszaporu-lat olyan fokú volt, hogy bizony sem elég föld, sem elég ház nem jutott minden családnak. Ez eredményezte a XIX. század végén, a XX. század elején a tömeges kirajzást ebből a szép népvisele-téről, különleges nyelvéről és konyhakertészetéről ismert bácskai faluból. Nem messzi vidékeken, hanem csak itt a közelben, leg-inkább a Duna melletti hatalmas nagybirtokokon, azok egykori er-dőinek irtványföldjein igyekeztek roppant nehéz munkával, de valahogy boldogulni az arra rászoruló kupuszinaiak. Az elvándo-roltak azonban sohasem szakították meg kapcsolatukat a szülő-faluval. Mindannyiuk örök vágya az maradt, hogy a Duna menti árterületeken olcsón bérelhető földeken gazdálkodva annyit meg-takaríthassanak, hogy öregségükre haza, a faluba
visszatérhesse-nek, ahol bármilyen kicsi házat, hajlékot s pár hold földecskét szerezhessenek. Mindenki otthon akart élni, s otthon meghalni.
Hogy ez nem mindenkinek sikerült, az természetes. De aki tehet-te, hazajött, hozva kicsinyke vagyonát, s az azon a vidéken – ez leginkább Dél-Baranya, vagyis a Drávaszög – elsajátított néhány nyelvi jellegzetességet. Azért csak néhányat, mert ott, a szülőfa-lutól távol is leginkább kompakt egységben maradtak a kupuszi-naiak. S az ő fiaik már itthon építgettek, gyarapogattak, vagy vál-tak végérvényesen nincstelenné.
A XX. század nyolcvanas éveinek elején még 950 házban mintegy 3000 ember élt Kupuszinán. Több új ház is épült a ked-vező gazdasági körülményeknek köszönhetően. Gyarapodott a falu. A hatékony iskolai oktatás, a tehetséges tanulókat továbbta-nulásra biztató gondoskodás sok fiatal számára tette lehetővé, hogy közép- vagy főiskolai, egyetemi képesítést szerezzen. Kö-zülük, otthoni munkahely híján, igen sokan nem tértek, nem tér-hettek már vissza szülőfalujukba. A hatvanas években jelentkező külföldi munkalehetőség, munkavállalás ugyancsak jelentősen növelte a faluból elvándoroltak, s csökkentette az itthon maradot-tak számát. Ma már jó néhány kupuszinai él Németországban, Ausztriában, Svájcban, Kanadában, és élnek Angliában, Ausztrá-liában, Norvégiában, Finnországban is. Újabban pedig, főleg a délszláv háború idején, Magyarország lett a kivándorlás célpont-ja. A zártságát feladó, megkövült endogám házasodási szokásai-ról lemondó, más településekről, illetve településekre is szívesen házasodó, felvilágosultabb fiatalság ugyancsak hozzájárult eh-hez a tendenciához
A mostani erőteljes gazdasági hanyatlás pedig tetézte ezt a fo-lyamatot. Itthon elértéktelenítette a jól termő földet (1 hold földet már 500–1000 euróért is lehet venni 2002-ben, a földbérlet pedig 3-4 q búza ára egy holdért), a földművesek terményeinek ala-csony árával pedig a földdel való törődést. Ennek következtében fokozódott a lassú polgárosodással beindult földelhagyás, csök-kent a mezőgazdaságból élők aránya, ami a falu nyelvi kultúráját sem hagyta érintetlenül. Az ilyen életmódváltozás lassan meg-fosztja becsületétől a paraszti otthonokat, a házakat is. A negatív népszaporulat pedig már a második világháború óta érezteti
ha-tását a kupuszinai hagyományváltozásban. Az 1990-es évek so-rán évente már nem volt húsznál több az újszülöttek száma, míg az elhunytaké ritkán csökkent ötven alá.
A kupuszinai házak gazdátlanná válásának folyamatában az egyik, talán kevésbé látványos fokozat az, amikor a tehetősebb családok terményeik raktárépületének tartják meg saját jussukat, vagy vásárolják meg ilyen célra a lakatlan házakat. Így még van ugyan falubeli tulajdonosa a hajdan becsült és becsületesnek tar-tott háznak, de gazdája már nemigen. Hiszen a ház törődést, fel-ügyeletet, magyarán gazdát kíván, s az ilyen raktárházakat már nem meszelik, nem takarítják, a havat sem tisztítják el előttük;
használják őket, de leginkább a sorsukra hagyva. Állnak, ám pusztulnak.
A másik fokozatot pedig az jelenti, amikor a szomszéd ház gazdája, a házhely, vagyis a telek bővítése, a házhoz tartozó kert nagyobbítása céljából megvásárolja az eladó, lakatlan és lepusz-tult állagú épületet. Ezeket a hajdani hajlékokat azután sorra le-bontják, hogy még a külső faluk se maradjon meg, esetleg kerí-tésnek se, és annak helyén téglakerítés (ha) épül a szélesebbé vált, nagyobb kerttel gyarapodott portán. Így tűnt el az utóbbi években – a sok-sok kupuszinai embert követve – sok hajlék a gazdagságáról híres Kupuszina utcáiról. S a falu központjára ez éppúgy jellemző, mint a peremsorokra. Ahogy a lakosság az egy-kori 3444 fős maximumról a ma talán 1700–1800-at elérő, s ál-landóan csökkenő létszámra fogyatkozott, úgy tűnnek el a hajlé-kok is: egykori sokgyerekes parasztgazdaságok házai, hajdani kovács-, mészáros-, cipészműhelyek válnak a föld színével egyenlővé. Eltűnt a Duna utcából a Jagica ház, a mozi melletti egykoron Silling, később Dudás ház, a Simunovics kovácsmű-hely, az Ady Endre utcai Silling ház, a Kossuth utcából a Rubus házak, a Fridrik ház, az angyalkás ablakú Nagyfejű ház, az egy-háznak hagyományozott, de attól konfiskált Csapó ház, a Szlatyi-nában a Séri ház, a Kapornyai ház, a Temető utcában a Janovics ház, az Istvándity ház, a Molnár ház, a Karlicsek ház, a Balogh ház eleje, a Pópé ház, a Duna utcában a régi Gyúkó, később Veszelity, majd Pópé ház, a Vasút utcában a Koleszár ház és a Klájó ház, a Halász utcában a Cservenkovics ház, a Purucki ház,
a Buják ház, a János utcában a Ladányi ház, a Galamb utcából a Rubus ház és a Maros ház, az Árok utcából a Hodovány ház, a Marásek ház, a Diófa utcából a Sóta ház, a Molnár, vagyis Sátek ház, összedőlt a Fridrik-Ancsár ház, a Puzsárról (Zöldfa utca és Jó-zsef Attila utca) meg nem is tudom felsorolni, hogy hány és melyik.
Jelenleg is vannak lakatlan, jó meg rossz állagú, új, korszerű és régi, komfort nélküli, rogyadozó és összedőlt házak Kupuszi-na minden utcájában.
Az eladó és mégis megmaradó, a bontást elkerülő olcsó há-zak megmentői a szomszédos településekről érkező vevők meg a számos horvátországi szerb menekült család – 1995-ben mint-egy 450 szerb ember költözött be a faluba –, akik esetleg meg is vásárolják a nekik lakásul átengedett kupuszinai házakat. S köz-ben változik az ez idáig nagyon hagyományőrző bácskai magyar falu arculata: fizikailag is, nyelvében is, szellemében is, etni-citásában is. Új ismeretségek, munkaalkalmak adódnak kupuszi-nai magyar és szerb menekült között; barátságok, szerelmek születnek, házasságok jönnek létre a tősgyökeres magyar család fia és a menekült szerb lány között. Társadalmi és nyelvi változá-sok indukálódnak ezáltal.
Természetesen nemcsak kupuszinai jelenség ez. A Bácska és a Bánság falvaira egyaránt jellemző sajátosság. Nem a bánáti Terjánnal~Lőrincfalvával megesett becstelenséggel egyenlő, de mintha falvaink önként vállalnák a hírhedt lőrincfalvi sorsot.2
A 2002. évben végzett országos népszámlálás adatai valame-lyest mutatják, hogy mi történt velünk az elmúlt tíz évben, de a ha-gyományőrző közösség valós állapotáról nem szólnak. (A 2002-ben végzett népszámlálás adatai szerint Kupuszinának 2356 la-kosa volt, ebből 1857 magyar nemzetiségűnek vallotta magát, 279 szerb nemzetiségű volt, a maradék több kis lélekszámú cso-portot képez.)