E stsz ü rk ü le tb en n y a rg a l F a u s t tova, M íg ő borong, száguld sö tét lova.
U tjá n a hullám zó vetések zöldek S égbe törők az osztrák-földi tölgyek.
Irá n y b a n a lovas nem válogat, H egy-völgyön á t h a jsz o lja a lovat.
Iiőséges a tav aszi n a p su g árz a t, Tűző hevével lovat is k ifá rasz t.
S ez a gondtól tüzelt lo v asn ak lába S a r k a n ty ú já t is érzi oldalába.
De vég re is győz a ló a k a ra tja
57
És F a u st ita tn i egy p a ta k r a h a jtja , L azít k a n tá r já n s a ló ed d ig érve, F á ra d ta n h a jlik az üde víz-érre.
Most a lovas m osolyg m á r és k iv árja, M ily hosszú k o rty o k a t n y e l p a rip á ja , S m íg fo g ain rag yog a cseppek fénye, M int fü rd ik vízben leom ló sörénye.
A ztán to vább h a jt, d o m b n ak fel m egint, H onn an felé egy falu k ép e in t. —
Az alkonyi hom ály m in d ’ m élyebb, m élyebb, N incs hold, so’ csillag, csendes, sötét éj lett.
A ló az ita tá s tó l felüdülve, Ú gy ér a falu ig , m in th a repülne.
A házak at m á r m eg h itt béke óvja, De ég v íg an m ég a kovács kohója.
F ényesre v a n a vas iz z ítv a m ár, A pöröly peng, a szik ra tá n c o t jár.
FA U ST
Belép a kovácsműhelybe
Köszöntlek, dolgos cim borám ! Lovam egy láb a p a tk ó t v esztett, Te, ki buzogsz későn s k o rá n , M inél előbb v asaljad ezt m eg.
KOVÁCS Nemes vendég, köszöntlek én!
Bizony sok tel ki a k o v ácstó l;
Kezdi kelő n ap reggelén
S m ég n a p n y u g tá v a l is kopácsol.
De jó ez, m e rt nőm s kisdedem , K ié rt k arom nem csügged el, H a dolgom végre is pihen, H ű szeretettel átölel.
S derék legényeim m u n k á ja Nem h a szta la n igyekezet,
M ert szintén v ág y n ak m indezek A. tisztes h á z a stá rsi á g y ra .
FA U ST
P atk ó id m eg inkább p a rip á m a t S ne a boldog nászt p réd ik á lja d , E lég a gyo rs szóáradás!
KOVÁCS Bocsánat, h a sok szóm zav ar, A vason o tt m ár a p a rá z s S a p a tk ó készen lesz h a m a r.
D u rv a kovács létem re én C setlek-botlok s ez n incs helyén.
De, téged ism ern i a k a rv á n És m egtisztelni, nőm belép, Legkisebb kölykecskénk a k arján . Nos, tőlem ennyi szó elég.
V alid be, u ram , kicsi e h á z itt, De boldogsága nem h ián y zik . A KOVÁCS N E J E U ram , köszöntelek alássan !
Engedd, hog y díszed’ én is lássam.
Ily r itk a vendég becses kincsét, A m elynek szinte p á r ja sin cs még.
Ily rem ek toll a b a rre t m ellett, S ily dús a ra n y lá n c k itő l telhet!
Nincs ilyen püspöki nyakon!
S két kezed m inden eg y u jjá r a J u t g y ű rű , m elyben a kő d rá g a — S ez egytől-egyig m á r vagyon!
FA U ST Az asszony és a gyerm eke A jó l-tá p láltsá g rem eke;
Nincs ellenem re, sőt köszöntőm : Üdv néked asszony, s te kis pöttön!
KOVÁCS Kezdem, U ra m , a patkolást, S h a dallok hozzá, m egbocsásd, B á r nem szerzém , üdülsz t a l á n E g y régi jó kovács dalán.
Énekel, miközben patkói
L ón ak, h a jó, P a tk ó való.
Te m essze érj, De visszatérj!
V id d u rad at, P el-fel ragadd, H o g y m egtaláld J ó csillag át!
A vö lg y , a hegy J ó ló n a k egy.
H a b á n t a gát, R e p ü lje d át!
K i r á d felült, A zt megbecsüld, És u r a d a t É gig ragadd.
L ónak , h a jó, P a tk ó való.
Te m essze érj, De v isszatérj!
FA U ST
J ó m ester, h a c sak úgy fo rr össze V asad p a tá iv a l gebémnek,
M in t bölcs ta n o d d a l ez az ének, A kkor nem v á g ta tu n k m i m essze.
De biz’, u ram , a jám bor áldás- K iv á n a té rt az ú tas h álás!
M ert, h a n in cs Iste n kegyelm e, Ten-erődtől m i sem telne.
F A U S T
M it Iste n kegyelm éről mondasz, F ü lem n ek ú n o tt és bolond az.
M u n k á d n ak d íjá t ím vegyed, Vezesd lovam , én elm egyek.
Aranyat ád a kovácsnak
KOVÁCS V o n ásaid b an an n y i jó van,
H o gy szavad sem h a t rá m csalóan;
A sok lovaglástól v a g y h alv án y És z a v a rt is tek in teted ;
V a la m i belső bajod v a n tán , B eteg v a g y ; s azt m ondom neked, N álu n k a lu d d ki m ag a d a t
S ne fo ly ta sd éjjel ú ta d a t.
L ovad is m egérdem li ezt, A gyon v a n h a jtv a a szegény, V e re jté k foly m arján , szegyén, N y e re g -tö rt h á ta v é rt ereszt.
Lépj, u ram , szobámba, tessék, S egy p o h á r hor is jó l essék.
Feleségéhez szól
Liza, siess pincénkbe, tá n még V an gu m poldskircheni a v u lt bor;
S fenn ra k d ki a sok szép c in tá n y é rt, M ikről a püspök e v e tt m últkor,
É ppen v ad ászatró l té r t be,
61
Sok nem es volt a testő re.
S ékes szóval eld ic sérte E viskó t örök időkre.
F A U S T E lfogadom a v a c so rá t M agam és p a rip á m ja v á r a , H ogy ez ködön s h o m ály o n át Ú tjá t ü d ű lte n m e g ta lá lja .
A K O V Á CS N E J E Ne in d u lj n ap kelte elő tt, M ért kell a h ajsza teneked?
T alán v á r otthon g y e n g e nőd?
V agy tá n beteg a gyerm eked?
F A U S T F olyton boszant csak szavatok, B á r jól v élitek m ag a to k .
Nos, egyszer f á jt jo b b kezemen
E gy u jja m , — s rá m r o n t egy b u ta legény, K i szeret engem s o tro m b á n szerény, Megölel — s észre sem veszem, É ppen a fájó u jjh o z ér.
No, de én a k ín ja im tó l h a jtv a , Balkezem m el olyat s ú jto k ra jta , H ogy k icso rd u lt o rrá n a vér.
S csak ne álln áto k ti elém Ily szelid kedvvel m osolyogva, M ár házikótok fedelét
T ökfejetekre r á g y ú jto tta m volna.
K O V Á CS Átok! pokol! m i v a n tevéled?
Ez csak m ag ad n ak len n e drága!
M ert akkor én am a p arázsb a Rozsdás szögül belé vetnélek.
FA U ST B éke legyen, kész v acsoráto k ; H a ta lm a m a t ne m érjem rá to k . K ezet, kovács, és légy vidám . B á r nekem jobban tetszel ám , H a lángot vetsz tüzes h a ra g g a l, M in t hencegőn püspök u ra d d a l.
KOVÁCS
Kezet nyújt
Nemes vendég, úgy véltem én, H ogy tré fá d egy kicsit kem ény.
A ztán az estebédhez ü lte k ők, A n y á ja s asszony szolgál fel nekik S elm ondja egyenként m entségeit, Szűk m ó d ját s a sok tőle n em telőt.
I ly nagy vendégre nem készülhetett, De G um poldskirchen nedve asztalán U ra ja v á ra m egm enti ta lá n
A vendéglátói becsületet.
A doktor é te l-ita lt n ag y o n élvez, A derék asszony vígan s ü rg e ti És k ín á lg a tv a fordul a vendéghez S szívvel, ízléssel n y ú jt m in d e n t neki.
„A kedve jó, a főztje jó, — lehet, H ogy itt lelem meg én is kedvem et!“
S szól h an g o san : „igyunk r á egy v iv á to t!“
S a ra n y k é n t csillog szín b o ra kelyhének,
„Kocints, kovács! K ocintsatok, legények!
É ljen a nő!“ — és cseng sok v íg pohár ott.
„Sok ú tam közbe’ gondosan figyelve“
— F o ly ta tja F a u st a fecsegést vidám an —
63
„A női szívben b árm i sok ta lá n y van, Az ételéből k iv ilá g lik lelke.
M ikor a jó nő sü t, főz és tüzel, S ziv ün k b ö gréje v ággyal te lik el, S ha az evők dicséretét k iv ív ja , E z lesz neki szent boldogító d íja !“
Á m a lovag m ost m ás ü g y e k re té r át, A jk á n k ala n d o k s hőstettek terem nek, A környezői izgulnak , de n ém ák , M íg ó riáso k at űz a teng ern ek ; Dicsekvőn em leget fel sok borzalm at, A m it m ozgalm as életében é r t meg, T erem az a jk á n tré fa is tem érdek,
S a csip-csup n ép hisz m in den t, ám u l s h allg at.
Az asszony kedves arca ég s figyel, De ím, eg y szerre rózsás színe sápad, M ert F a u st az ő szép ab ro sz á ra tám ad, H ogy á tly u k a ssz a azt a késivel,
M iközben íg y szól s gúny m osolyg a sz á já n :
„Sokszor n e v e tte m útaim on á t A női titk o k legfurcsáb b csodáján, É rte m azok ab ro sz-im ád atát;
H a ily feh é rn e m ű t én átdöfök,
S zivük’ ta lá lo m !“ — Döf a késhegyével, S a m in t a gyolcs ly uk adv a v ásik széjjel, R ém ülnek, m e rt a lyukból v é r csöpög.
„Lásd háziasszony, ez a szíved vére, De m ár elég, h a d d m eg szü n tetn i v ég re!“
T artós ijed tség nem volt F a u s tn a k v ág y a, T ű n ik a v ér-varázs, m ert ő k ív á n ja ; De m in d h iáb a v a n az eltü n tetv e, M égsem d erű i fel az ijedt nő kedve.
P ed ig van F a u s tn a k jó t r é f á ja bőven, H ogy szóval űzze el a rossz em léket, R avaszkodóan és hizelkedően,
M it a vérfoltos bűvölettel v é te tt.
Szigorú szem m el néz reá a nő még.
S a v íg kovács mindezzel m it törődnék!
Iszik biz’ az, ahogy csak tőle telhet, Bizalom és bor n á la e g y ü tt já rja ; F a u s t hízeleghet, fecseghet, enyelghet, Nem n y íl m eg a ttó l a k a p u n a k zára.
íg y issza vissza m ag át a csodás
Szép n ap b a, m ely sz ám ára n agy becsület, S ö m eg in t csak a hálás, jó kovács, K i végkép kedves püspökébe süllyed.
KOVÁCS
U ram , h iá b a tiltá d énnekem meg,
H a llg a tn i bűn, k i kell hog y m ag y a ráz z a m : Legszebb ó rá ja az volt életem nek,
M ikor a főpap tiszteié m eg házam .
F a u s t nem felel, de m osolyg m ár a szája, M ert ő a ta r tó s víg boszút m eg állja;
K ezében észrevétlen m ozdul kése És kész e rig m u s c in tá n y é rb a vésve:
E tány érb ó l m éltó ztato tt F e lfa ln i n éh án y fala to t
A kegyes p üspök u rn á k sokszor, A m íg a n a g y v ad h ajszát b írta ; S errő l evett m a F au st, a doktor, K i m ag á t az ördögre irta .
Kopogás az ablakon
F A U S T
Kifelé indul
Szolgám kopog, k isietek m agam , M ert a n n a k a belépés tiltv a van.
M E P H IS T O P H E L E S
, Kívül Fausthoz
H a m a r, h a m a r, ne já tsz d el élvedet!
A szép asszony pincébe m enni rá é rt,
A m íg te itt k a rc o lg ato d a tá n y é rt, S édes hő v ágy a sem m iség neked.
A b am ba kovács, a szegény, H ad d h a lljo n tőlem v íg danát, Meg a sok tökrészeg legény.
H aszn áld ki ez időt, te h á t S zaladj, siess, öleld, szeresd, M ár v ág y b an ég a d r á g a test!
F A U S T
H azudsz, e nő nem c sá b ra hajló fa jta , N em félre ugró, e s k ü jé t m e g ta rtja ; B á r fris s gyüm ölcsbe szívesen h a ra p n é k , M ost nem lehet, m e r t b izta tá st nem ad még.
Sem m i a hűn, de t i l t j a büszkeségem , H og y b á rm i nő k o s a ra t adjon nékem .
M E P H IS T O P H E L E S
Faustot a pince ajtó felé húzza
H a csinos a g a v a llé r, csábos is, V id éki nők, bizony, en gednek a n n a k ; K iv á lt, m e rt ra n g b a n ők a la tta v a n n a k S legszebb díszük d u r v á u l álnok is.
E z asszony duzzogása puszta álság És az idegen u r r a p illa n tá s a
A zért volt hosszú, h o g y ne m ások lássá k ; M ert női szívnek r i t k a s lágy a rácsa.
Siess, ö rü lj s szerencsédet megéld, K ád lo p ta ő édes te k in te té t.
*
F a u s t k é jv á g y s b a lg a s á g közt ingadozva A nők hűségét hev esen átkozza,
M ikor a jó kovácsné feljön éppen A pincelépcsőn, de m ég fel sem érve I n t m ár, a teli k a n c só v a l kezében, Jó íz ű p ajk o sság g al a vendégre,
N em sejtve, hogy m ár két id eg e n á ll itt, S szól: „ne siess el, engedd m eg nekem még, H o g y töltsék!
Mephistophelesre mutat
N agy Iste n , ki ez a v e n d é g !“
#
S m íg kérdi, a szín e lh a g y ja orcáit.
F a u s t nem felel, de m agából kikel, A v é r erében száguldvást szalad, A lelke ég, a v á g y tüzeli fel S előtte a szép ingerlő alak. —
K opognak; m a jd nyöszörgés h a t fülébe, S ijedten, této v á n rongyolt mezében, A z ajtó n sápadt koldusasszony lép be S egy kis g y erek vele, haló dv a éhen.
N yom ortól késztve szónak is ered S esengve kér eg y falat k en y eret.
S ta lá n , ha v a n m ég földi irg alo m , A k a d kuckó is, s egy szalm ás alom.
D e F austhoz tá r s a lép: „ P a jtá s , vigyázz!“
V á llá ra ver s ezt d u rv án rá o rd ítja , K a c a g , a koldusnő felé fo rd ítja Ü gy, hogy r ia d ta n rendül m eg a ház.
M E P H IS T O P H E L E S
Em lékszel m ég a bogárszem ű lá n y ra ! Ó, kelj m egint a csárdái n ó tá d ra :
Utánzó gúnnyal
„A z a bogárszem ű, am ott, A lelkemig m egragadott.
Csábos h a ta lm ú szemiben Ö rvény-m élységű kéj pihen.“
A kéjes szem ily sorsra ju tv a M ár nem kéjek, de könnyek k ú tja .
„M érhetlenül édes gondolat, H o g y a jk a m a t a jk á ra zárnám , M ely ég, so v á rg s az ö n tu d at O tt h a ln a el k é t gy ö n y ö r-p árn án !“
F o n n y a d t a jk csak kenyeret k é rh e t S vackot, hol eltö lthet egy éjét.
S h a lá tta d , hog y „a keble lá g y a n D agad a boldogító vág yb an !“
M ost lásd fity eg v e és soványan.
G yerm eke szopta ki szegénynek, S azt nemzé a te ő rü lt kéjed;
S m íg azt nevelte s ja v á t leste, N yű vő dö tt íg y el s a já t teste.
S h a látod éhtől görhes testét,
„K eá k íg yózn i“ m ég „jól esnék?“
Egyre gúnyosabban
„H ah! a sötét fü rtö k kitörnek, Kend kényszerét nem tű rv e im m ár S n y a k a k ö rü l m in d lengve him bál, M int v é szh a ra n g ja a gyönyörnek!“
M ily fésületlen kóc e h ajzat m á r ma, T erü ln e in kább a ra v a ta lá ra .
H a nem v a g y finny ás, tedd kezed e h a jra !
• S fak a d h a rs á n y u l zengő g ú n y k a c a jra .
F a u s t lelke reszket, arca h o ltra sápad, Iszo n y ú válto zást jelent ez óra,
T o rk á t szo rítja m á r a késő b á n a t, Szája mozog, de nem talál a szóra, í g y tétováz; m ajd , gyors e m ozdulat, A nőnek görcsös kézzel n y ú jto g a t E g y zacskó a ra n y a t, de r á se’ néz.
A koldusnő hangos sirásb a vész, M u ta tja kisdedét, keservtől törve, S az a ra n y a t csö rren tve szórja földre.
„Vezess oltárhoz m ég m a!“ — így k iált, K ín já b a n ő rjö n g s tépi a h a já t.
F a u s t elrohan, m ég lován a nyereg, F elk ap r á s to v a zúg, m in t a vihar, M ögötte a nő s k a rjá n a gyerek,
„ F a u st! F a u s t! “ — e szó m ég sokáig riv a l, B á r m ind sötétebb éjbe vész körülte.
H iá b a m in d ; — e ltű n ik a vidék, A csüggedő h a n g m ár nem ér a fülbe, A nő a la k já t lá tn i véli még.
íg y űzi őt s a já t bús lelki képe A bűn-pokolba, önnön végzetébe.
É J I VONULÁS Az égen súlyos, sötét felhők já rn a k És m á r az ébredő erdőre lesnek.
Mélységes é j; a kikeleti v ág y ak L angy, lélekteljes izgalm at keresnek.
V irág zam attó l itta s sóhajtások Lehéből b u zg n ak új életforrások.
Óh fülm ile, a szép d a lt ne feledd el!
Zsendítve já ts z az ú jh od t levelekkel.
M inden, m i szép, m a epedezve v á rja , M ikor kelsz ism ét a tav asz dalára!
A m it pedig álm uk b an elm ulasztnak:
A dd nékik vissza üdvét a tavasznak. — De F a u s t m ég száguld; kom or lelkivel A tavaszi csodákra nem figyel,
P ed ig dicső e hangok légi árja.
Mégis, az erdő ösvényén továbbat M egenged ném i üdülést lovának.
H ol fén y t v et egy-egy szent-Ján o s b o g árk a, H om ályos ú to n tévedezve já r,
R itk á n d eren g o tt csillag fénysugár.
A m in t az e rd ő n m ind m ély eb b re tér, N agyobb a csend, s m in th a kizengenének A patak-zúgás, a fülm ile-ének
S az ágakon a lig rezeg levél.
M itől világos o tt az erdő m élye S von eget, á g a t, bokrot bíbor fénybe?.
M i zengi azt az ünnepi zenét itt, M ely m inden földi szenvedést kibékít?
A messze, to m p u lt epedő d a n a B ús édesen le n g a levegő-éggel, M int ki s z e re ttié rt im ára térd e l S azok sird o m b ja ira om lana;
S m in th a rem én n y é en y h ü lt kínos álmok Szerte a sírok m ellől zengenének,
Ü gy zsongnak h a n g ja i ez üdvzenének, H ogy m e g h a to tta n bólognak a fák ott.
F a u s t lovát fékzi, s feszülten figyelve, H og y ez csak látszat, m ert egyéb m i lenne, Nem álom c sa lja a szemet s fület?
Nem! F elvonul egy ünneplő m enet.
Hökken, fo rd ít lován s m egy m ás irányba, H om ályba v o n ja ősi tölgyek á rn y a ,
De a tömeg m á r ú g y tódul feléje, H og y nincsen m ódja többé hely-cserére.
S jön fáklyás, p áro sán ú tn a k eredt, F e h é r ru h ás gyerm ek, egész sereg, A S zent-Iván é jt ünnepelni v á g y v a ; Gyöngéd kezükben koszorúk s virágok.
S h á n y szűz, fejé n leng m á r ap áca-fáty la, K i földi jót m en nyei ü d vre v á lto tt;
M ajd feszülettel és komor csu h ák b an Szerzetesek, szig o rú rendbe’ lépve,
Csüggedt fejü k rő l, ősz h a j leng kuszáltan, Szivükben örök h ajn alo d ás képe.
Ily e n vonúlás le jt az erdőn átal.
H alld! m ilyen tisz tá n cseng a gyerm ek-ének U j életet; s h alál-sejtést a vének!
És m ind csak m ennyei h a rm ó n iá t hall.
H alld, F aust, zo rd a halál, d e rű s az élet,
H a istenes; te szép ért buzgva é lj e d ! . . . De ő sötét bokor m ögül léséig ki, Jám b o ro k üdvét irig y e n kesergi.
Azok vonulnak s ajk u ko n a dal, M íg távolodnak, h a lk u l és k ih al.
S a m in t a fák ly ák végső fénye m ég D ereng az erdőn s árn yék k al v e g y ü l S a lom bsürűn á ttö r s rezegve ég, F a u s t a sötétben o tt áll egyedül.
L ova n y a k á ra ú g y hajol oda
S ú g y nyom ja m á r b ú h á n a tá n a k terhe, S o ly an sirásb an tö r ki m ély keserve, H o gy ily keservvel nem sírt m ég soha.
A TÓ
Ódon, rideg kolostor fala m entén T e rje n g a csendes tónak sím a á rja ; N á d a s szegi; fűzek susognak enyhén S szelíden rin g ad o z a láp v irá g a . A tündöklő hold, m ely a vízre fén y t vet, A m ély tó tü k ré n játszin felrag yo g , A k á r a titkok, m ik e t r e jt az élet.
F e n n fény, a m élyben nem s e jte tt jajok, G yerm eki lelkek játszanak, rep esn ek S a lá az égből m eg tisztulv a esnek.
F a u s t jár-kel o tt a p arton és a tá rs a , A k it nem érdekel az alkonyat,
C su pán a klastro m ; azt kell ho g y ő lássa;
M egállnak hosszan, nem szólnak sokat.
A z éj is hódol a n ag y n ém aságnak, A klastrom -kertből elhallik ide, M in t h u lla tjá k leveleik’ az á g a k S szellőktől m in t rezeg a tó vize.
A n ádasban is csodás hangok já r já k S olykor meg is tö rik a ném aságot;
Im m á r m a d á rra j tervez v á n d o rlá st ott S álm áb an len geti v ágyódva sz árn y á t.
A tó ra néz F a u s t, szemében sötétség, S gyászolja n ém án az ő születését.
M EPH ISTO PH ELES T ekin ts oda a rég ism ert fa la k ra , E lő ttü k zengted epedő d a n á d a t,
M ely szép a p ácád tűzét lá n g r a kapta, S te e tüzet csak fu tv a á tu g r á lta d . A fá t is nézd, gyönyörtök ez fedé be, A la tta ro g y tál édes részegségbe, C sókjaitoktól kéjm ám orba esve.
De volt fül is, m ely ezt az é jt kileste.
S nézd, fenn a m ag as égen o tt a hold, M int akkor s épp az ma is, am i volt, B á r akkor m ég parázstüzed re bám ult, S m a lá tja m ár, hogy az b á n a tr a lágyult.
E hold, m ely fén y é t itt szem edre hinti, B enn az a p á c á t szintén óva in ti.
FA U ST M ár gyűlölt v a g y kelletlenül;
S m ind súlyosabb lész terh e m ű l.
M E P H IS T O P H E L E S
G yűlölt? — n in cs gondom e r r e semmi, N élkülem m it se’ tu d nál te n n i;
N eked nagy in g erlő d ü l látszom , B eteg lelked v a n rám szorulva, H og y egy só h a jtá s el ne fú jja , — A zt edzi az én éles pácom.
A gonosz íg y beszélt; de m ielőbb A tóba u g ro tt s az benyelte ő t;
H anem a víz h a m a r felemelé S v alam it fog keze a víz felett, S e szóval n y ú j tj a F au st szem e elé:
„A m az időből szárm azó lele t!“
F é n y é t a hold m ost rémes t á r g y r a ontja, A z egy kis újszülöttnek lucsko s csontja.
M int M ária-n ap ezü st h ara n g sz a v án a k Zöngéit tiszta szólam h o rd ja szét, S figyel rét, város, erdő, szakadék, S szelíd n y u g a ti széllel száll to v áb b at:
A h írn e k úgy kell messze szállnia, H ogy m inden szívre hasson szép zengése S erén y és szépség ö sszhangját m egértse S tu d ja , ki a k irá ly -lá n y M ária.
K öltők szive érte h iá b a ég, Sok szűzi kellem ét h iá b a áldják, M ária virágzó teste szép csodáját D a lá v al senki fel n em érte még.
Sem m it sem ér cik o rn y á s koldus-ének Zengve szemét s á r n y á t szemöldökének, Mely eg ym agában is szivet rabol S ez m ás v ilág ba’ kószál valahol;
A m int m eg n y ílan ak e rózsa-ajkak, A k á rm i szóbul b ájo s dalok h a jtn a k . T avasszal íg y zeng a rózsa kelyhének Szirm ából bűvös fülem ile-ének.
Az if jú i p arázstű z szelíden Az a rc á n rózsák á lm a k é n t pihen, H a jn a lp ir ez, m ely i t t ég v isszaverten S ott rag y o g o tt h a jd a n az édenkertben.
M ily szép e szűz, szebb nem jö tt m ég világra!
S h a rá te k in t, ak in ek v a n szive, Rem egve így szól: fá j, hogy e le á n y ra A hideg halálnak kell epednie! — Óh, te v ilág , rá vessed a szemed, Am íg tű n ő v a rá z sá t élvezed!
Szellő lopd meg leh é t s légy itta s tőle!
V irág, lehelj te illa to t belőle!
Óh csak siessetek t i ég i tájak, A ra n y ontói a csillag világn ak , És csók sugárözöntök r á ja tűzve, T ekintsetek a legszebb földi szűzre.
A FESTŐ K irá ly i k astély á ll ott egyedül A szirtfokon, m ely a te n g e rre dűl.
N aran cserdők s cip ru slig etek á rn y a A szárazföld felé hosszan húzódik, És titk o s v á g y a t érez a h a jó s itt,
H ogy a rin g ó hullám -m ezőket já rja . — Földön, vizen a nap ont szét hevet, N incs h u llám , szél se z ö rre n t levelet;
Ám este, a bús felhők felvonulván, I t t a v ih a r s őrjöngve zúg a hullám . A k astély ab lakáb an áll, m ereng M ária s szerte néz a ten g eren;
L á tja : k ih ú n y a nap végső su gára, Szőke h a já t a m in t a szél kuszái ja, A röpke h aj-p réd án ak m egörülve, Ő gondolatba s eszmékbe m e rü l be.
S F a u s t ném a k éjm ám orban festi őt, A bájoló le á n y t s k irá ly i nőt.
ö m ár u r a festőm űvészeiének
S a m ester cím et m éltán szerezé m eg, M ária képét festve a k irá ly n ak ,
Míg el nem égnek a h a jn a li bájak.
Őt íg y m érésé oly ran g b a v eté fel, M inőt m ás b á to r festő m ég nem é rt el:
M á riá v a l órákhosszat szembe néz!
F elfo g ja csodaszép vonásait, Szabadon készül a szép m ása itt, M ielőtt lassú hervadásba vész! — M ily üde b á jt lehel a szép arcképe, S illő az ab la k ívelt keretébe;
A ten g e r vad, a v ih arfelleg bőszült, E h á tté rb ő l a fényalak k iv ál. —
F a u st, k i v id ám futó k a la n d ra készült, Ü gy nézi, szívét sebzik s ez halál.
Sok n ő t m e g e jte tt m ár s k in evetett, De ú tjá n kínos akadálya v a n m a:
Az igaz női b á j igézte meg,
S az ellen fö ld i lénynek n in cs hatalm a.
Szép az a k ép; m ily kedvesen pihen Az arc az á r a d a t sötétihen;
Óh! nézd, a lázadó hullám ok m ellett M int duzzadoznak a m eleg hó-kehlek És m ind m ag a sh ra n y ú ln ak fel a n y a k ra , A hősz k ö rtá n c b a ezt is elrag ad v a!
A ra n y fü rtö k sötét felhők a la tt, V illám cikázza á t a v ih ar-éjét, íg y nyer a bűvös m ennyei alak Csapongó fényb ő l sugár-diadém et.
M ár F a u st a szín h atást is jónak látja, M ert ez a k ép en az élet m elegje,
S szivét m in d jobban a r r a készti vágya, H ogy ő az édes m in tát m egölelje.
De, b á r e v á g y m ind lángolóbban ég, A félénk tisz te le t loh asztja még.
Óh női háj! Dicső te r a jta d sok van S elzenghető örökszép dallam okban;
De mégis legdicsőbh, hogy közeledben Bűnös vad szívek lág y ab b an dobognak, Tán, m ert hom ályosan feléjü k lebben, Em lékül, fá jó képe jobb napoknak, A bűnös szív bárh o gy eped a kéjre, A m int b ű b á ja d mélyeibe néz,
De mégis legdicsőbh, hogy közeledben Bűnös vad szívek lág y ab b an dobognak, Tán, m ert hom ályosan feléjü k lebben, Em lékül, fá jó képe jobb napoknak, A bűnös szív bárh o gy eped a kéjre, A m int b ű b á ja d mélyeibe néz,