A koordinációs képességek eddigi tanulmányozása is elég bizonyíték arra, hogy ezen tulajdonságok elválaszthatatlan kapcsolatban vannak az idegrendszerrel, annak fejlődési dinamikájával. Az idegrendszer születéskor 25–30%-os fejlettségi szinten van, és 8–9 éves korra éri el a 75–80%-os fejlettségi szintet. Az egyes szervrendszerek közül az idegrendszer fejlettsége éri el leghamarabb a teljesítőképességének 100%-át.
Ez meghatározza és behatárolja a koordinációs képességek fejlesztésének lehetőségeit. Ezen tulajdonságok fejlesztésének (spontán és/majd tudatos) legszenzibilisebb időszaka 0-tól 14 éves korig tart, majd ezt követően a fejleszthetőség, az alkalmazott gyakorlatok hatékonysága
nagymértékben csökken. Az elért fejlettségi szint határozza meg a későbbiekben az összes koordinációs képesség maximálisan elérhető fejlettségi szintjét!
A koordinációs képességek fejlesztésének alapvető barriere (gát a továbbfejlődésben) az idegrendszer fejlettségi szintje. A koordinációs képességekre alapuló sportágakban az idegrendszer fejlettsége a legmeghatározóbb tényező.
Ezek elmulasztása, megalapozásának elhanyagolása későbbi képességfejlődések mértékét szabhatja meg, tehát csak az eddigi életkorig megszerzett alapra lehet hatékonyan felépíteni az egyre specifikusabb technikai és taktikai képzést.
Mivel a motoros képzés szempontjából az előbbiek tények, közelítsük meg a témát gyakorlati oldalról is.
A koordinációs képesség fejlesztése során a serdülőkor közeledtével egyre inkább előtérbe kerül az úgynevezett képzési deficit. Más szavakkal, már nem szerezhetjük meg azt a
sokoldalú koordináltságot biztosító alapot, amit elérhettünk volna, ha a szenzibilis időszakban ér bennünket a megfelelő mennyiségű és minőségű koordinációs inger. Ez tükröződik az ember mindennapos mozgásos aktivitásában.
Rekreációs sportokban az, aki a koordináltság területén képzési hiányossággal küzd – tehát nem kapta meg a szenzibilis időszakban a megfelelő edzésingereket – sikerélmény híján nem szívesen, vagy egyáltalán nem végez olyan, manapság népszerű és divatos sportágakat mint pl. tenisz, sí, úszás, strandröplabda.
Persze a koordináltságot fejleszteni, alakítani szinte bármely életkorban lehet, kell és érdemes.
Így pl. az előbb említett sportágakat is el lehet sajátítani egy vállalható szinten, de az élsport (különösen a technikai sportágakban) kapuja végleg bezárul az ilyen képzési deficitet felhalmozó emberek előtt.
A 9. ábra néhány szerv, illetve szervrendszer funkcionális fejlődési dinamikáját mutatja be életkoronként. Az értékek jól szemléltetik azokat az időszakokat, amikor a legnagyobb
hangsúlyt kell fektetni egy motoros képesség működési színvonalát meghatározó szerv, illetve szervrendszer edzésére.
9. ábra: Egyes szervek és szervrendszerek funkcionális fejlődési dinamikája
(Nádori, 1991)
A koordináció szervezésében együttesen szerepe van a központi idegrendszernek (a
koponyaüregen és a gerinccsatornán belüli struktúrák) az agykérgi részeknek, az agytörzsnek, és a kisagynak.
A kérgi részek megtervezik, szervezik a mozgást, az agytörzs szabályozza az izomtónust, testtartást.
A kisagy pedig összehasonlítja a központ felőli parancsokat a periféria felől érkező információkkal és ezeknek megfelelően módosítja, javítja a testtartást ill. mozdulatot.
A környéki idegrendszer (perifériás idegek, dúcok, végkészülékek) fő feladata pedig a
központi idegrendszer által megszervezett és elindított parancs (mozgásprogram) eljuttatása a célszervekhez (izom, mirigy).
Az idegrendszer működési egysége a neuron (efferens és afferens), melyek funkcionális összerendeződése adja a reflexívet. A reflexív a következő módon működik (reflexelmélet): a külső ingereket a receptorok felveszik, az ingerület az afferens rostokon át a központba jut – átkapcsolás egy vagy több neuronon – majd válaszparancs érkezik az efferens rostokon keresztül a végrehajtó végkészülékhez.
A motoros tevékenység az idegrendszer és a neuroendokrin rendszer összehangolt
működésének az eredménye. A neuroendokrin rendszerrel azonban terjedelmi okok miatt nem foglalkozunk. Néhány olyan irodalmat azonban megjelölünk, melyek segítenek a
tájékozódásban a jelzett területen (Ángyán, 2005; Frenk, 1995; Fonyó, 1999; Uvacsek, 2009) 1.5. A KOORDINÁCIÓS KÉPESSÉGEK FEJLESZTÉSE, FEJLESZTHETŐSÉGE A biológiai érés (Mészáros, 1990), fejlődés okán tehát megállapítottuk, hogy a koordinációs képességek optimális módon történő fejlesztése csak bizonyos életkorokban lehetséges (Arday, Farmosi, 1994).
Mindemellett a következő fiziológiás tényezők megléte vagy éppen hiánya is alapvetően kihat a koordinációs képességek minőségére. Ezek a következők:
− Megfelelő érzés, érzékelés (proprioceptorok, exteroceptorok, percepció).
− Mobilitás (passzív, aktív, megfelelő izomtónus, izomerő átcsoportosítás).
− Megfelelő szinergista (együttműködő) tevékenység.
− Reciprok innerváció (az izom nyújtása gátolja az antagonista izmok motoneuronjainak kisülését).
− Proximális stabilitás (pl.: a törzs izmai stabilizálnak dinamikusan, míg az alsó végtag mozog).
A következőkben leegyszerűsítve tekintsük át a koordinációs képességek fejlesztési lehetőségét és működési színvonalát az életkor függvényében (Báthori, 1991):
− A fejlődés, fejlesztés legintenzívebb, legszenzitívebb szakasza általában 0–14 éves kor közé esik (2. táblázat). Ezen belül a születés pillanatától hét éves korig inkább a spontán, míg 7 és 14 éves kor között inkább a tervszerű, intézményesített keretek közt történő fejlesztés a domináns (Bakonyi, Nádori, 1981).
10. ábra: a koordinációs képességek fejlesztésének legszenzibilisebb időszaka iskoláskorú gyerekeknél
− A serdüléssel a koordinációs képességek dinamikus fejlesztése lényegében lezártnak tekinthető.
− A felnőttkori mozgásokra a koordináció szempontjából a célszerűség, gazdaságosság, és pontosság a jellemző
− A koordinációs képesség is csökken az életkorral, kissé nagyobb mértékben, mint az izomerő.
− A 65 évnél idősebbek 40%-ánál csökken a koordinációs képesség.
Clarke és Whitall (1989) vizsgálata alapján a koordinációs képességek és a motorium között az alábbi kapcsolatot lehet kimutatni (2. táblázat).
2. táblázat: A koordinációs képességek és a motorium közötti összefüggés
Életkor Lány/Nő Fiú/Férfi
A koordinációs képesség jellemzői és a motorium összefüggése
0–3 hónap L-F
Céltalan, koordinálatlan mozgások -14 hónap
L-F
Az első koordinált mozgások kialakulása (pl. természetes gyakorlatok) - 3,5 év
L-F
Változatosabb koordinált mozgásformák elsajátítása (pl. további természetes gyakorlatok) -7/7,5 év
L-F
Alapvető koordinált mozgásformák gyors tökéletesedésének és az első mozáskombinációk kialakulásának szakasza (pl. kerékpár, úszás).
-8/10 év L-F
A mozgástanulási képesség gyors fejlődésének szakasza a koordinációs képességek látványos fejlődésével (alapvető sportági technikák).
-11/12 év L A mozgástanulás legintenzívebb szakasza a koordinációs képességek kiteljesedésével.
-12,5/13,5 F
-13/14 L A koordinációs képességek minőségi változása a motorium szerkezeti változását eredményezi -14,5/15 F
-16/17 L Az egyéni sajátosságok és a nemre jellemző koordinációs különbségek kialakulásának szakasza -17,5/18,5 F
-30 év N A koordinációs képességek kiteljesedésének szakasza a motoriumban.
-30 év FFI
-30/45 N A koordinációs képességek lassú visszafejlődésének szakasza a motoriumban.
-30/50 FFI
-60 N A koordinációs képességek lassú visszafejlődésének szakasza a motoriumban.
-70 FFI
60 felett N A koordinációs képességek leépülésének szakasza a motoriumban. A fő kérdés, hogy milyen állapotban, milyen tettrekészséggel érjük meg ezt a kort.
70 felett FFI
Magyarázat: az évszámok előtti kötőjel és az előző sorban szereplő értékek „tól-ig”
kategóriáit jelentenek.
Az eddig leírtak alapján a koordinációs képesség fejlesztését, fejlődését és színvonalát befolyásoló tényezők közül a következőket lehet kiemelni (Nagy, 1987):
− genetikai potenciál (teljesítőképesség);
− strukturális sajátosságok;
− a fejlődés örökletes elemei;
− reflexek és elemi mozgásminták;
− mozgástapasztalatok;
− edzésingerek;
− természeti környezet;
− társadalmi és szociális viszonyok.
A koordinációs képességek fejlesztésének, fejleszthetőségének természetesen vannak korlátai, ami döntően kihat az eredményességre. Ezeket az akadályokat a következőkben lehet
összefoglalni:
− Külső korlátok: többnyire a passzív korlátozó erők (például a nehezített szer, súllyal történő mozgás), továbbá a szokatlan körülmények (például a sötétben végzett cselekvés vagy más érzékszervek időleges kikapcsolása) tartoznak ide.
− Belső korlátok: elsősorban a tudat korlátait soroljuk ide, mert erős figyelmi beállítódás esetén jelentősen korlátozódnak a figyelmi teljesítmények.
A koordinációs képességek eredményes fejlesztése elképzelhetetlen vizsgálatok, felmérések, tesztek nélkül. Az edzések (ezen most elsősorban szakember által irányított foglalkozásokat értünk) ugyanis csak akkor hatékonyak, ha rendszeresen mérjük az elért színvonalat,
összehasonlítjuk a tervezettel, és ha kell módosító programot dolgozunk ki a kitűzött cél elérése érdekében. A visszacsatolás nem csak az oktatónak, hanem a foglalkozáson résztvevő személyek (bármilyen korosztályról is van szó) számára is fontos.
A mérés célja az izmok, izomcsoportok együttműködési képességének felmérése, tehát annak megállapítása, hogy mennyire összehangolt (gazdaságos, esztétikus, élményszerű) a mozgás kivitelezése.
A koordinációs képességet vizsgáló tesztek tárháza rendkívül gazdag. Terjedelmi okok miatt csak néhányat sorolunk fel ezekből, de azokat is csak az egyes koordinációs képességek tárgyalása során.
Terjedelmi okok miatt a sokféle tesztrendszer szakirodalmából csak néhány munkát sorolunk fel tájékoztatásul (Barabás, 1993; Fritz, 2006; Nádori László és mtsai, 1984; Ozsváth, Oláh, 2007).
Az eddigi gondolatmenet alapján a következő koordinációs képességek körvonalazódnak ki (mivel a képességek szinte elválaszthatatlan módon összefüggnek egymással, így
tárgyalásukat alfabetikus sorrendben kezdjük el):
− egyensúlyozó képesség;
− gyorsasági koordinációs képesség;
− hajlékonyság-lazaság;
− helyzetfelismerő és -megoldó képesség;
− mozgásanalizáló (kinesztetikus) képesség;
− ritmusképesség;
− térbeli tájékozódóképesség.
Az egyes koordinációs képességek kidolgozásának alapirodalma a Gyetvai, Kecskemétiné, Szatmári: Testkultúra elméleti- és kutatás-módszertani jegyzet (2008), és Szatmári: Sport, Életmód, Egészség című kézikönyv (2009).
1.6. KOORDINÁCIÓS KÉPESSÉGEK