A szerbiai gazdasági-politikai és szellemi életre a múltbeli té-nyezők is hatottak, sokszor hátrányos következményekkel. E társadalom évszázadok óta szembetűnő gazdasági, kulturális különbségeket mutat fel azon területei között, ahol korábban osztrák, illetve török uralom volt. Magának a szerb népnek a ma-gatartása és felfogása régiók szerint és történelmi hátterük alap-ján különbözik: a vajdaságiak, a šumadijaiak, a montenegróiak,
a kosovóiak és szandzsákiak, a boszniaiak és a krajinaiak men-talitása nem egyforma. Az elemzők e hét régióbeli közösség mellett gyakran külön említik a belgrádi elit magatartását is, mert felfogásuk sokszor döntő az ország vezetésében. Az aktuális re-zsimek ezeket a különbségeket mindig sikertelenül próbálták fel-számolni.
Tito 1980-ban bekövetkezett haláláig próbálta érvényesíteni a tervszerűen kiépíthető multikulturalizmust2, pontosabban az együttélésnek egy sajátos formáját, amelyben az etnikai sokféle-ség úgy ellensúlyozódik, hogy egyik se kerül túlságosan előtérbe.
(A párt monopóliumára épülő társadalomban minden etnikai ön-szerveződés rendszerellenes.) Az ország etnikai sokrétűsége egy bizonyos kulturális pluralizmust jelentett, de a párt ellenőrzé-se alatt. Az önigazgatási ideológia elfedte a nemzeti feszültsége-ket, és a munkásosztály integrálódását tűzte ki célul azzal az in-dokkal, hogy a többség (ezzel együtt a többségi nemzet) érdeke a fontos. Az, hogy valaki egy nemzeti kisebbség tagja, önmagá-ban nem jelentett hátrányt, ha folyamatosan bizonyította a szoci-alista rendszer iránti lojalitását. Ennek szellemében a jugoszlávi-ai magyarok körében már a hatvanas években kialakult egy jel-legzetes vajdasági magatartás. Mivel nem tudtak szembeszegül-ni a csendes asszimilációs politikával, legtöbben, főleg az értel-miség, jobbnak látta elfogadni a multikulturalizmus eszméjét. A jugoszláv társadalom akkor viszonylag nyitott volt, és magasabb életszínvonalat nyújtott, mint a többi kelet-európai ország, ezért nem vágyott a vajdasági magyar az anyaországba, sőt Jugoszlá-viát büszkén vallotta hazájának. Nem a nemzeti értékek voltak a legfontosabbak, hanem a jólét, a „demokratikusnak” vélt értékek (önigazgatás, elnemkötelezettség, internacionalizmus, pacifiz-mus), akár az asszimiláció árán is. Ezt bizonyítja a vegyes házas-ságok és a magukat jugoszlávnak valló magyarok nagy száma is.
A szocialista önigazgatású eszme és a multikulturális törekvé-sek ellenére az egyes köztársaságokban és a tartományokban
2A titói szocializmus idején a multikulturalizmust, vagyis a soknemze-tiségű régióban élő népek „testvériség–egységét” proklamálták, per-sze egy marxista–leninista ideológia palástja alatt.
megmaradtak a hagyományos kultúrák, gazdasági összefonódá-sok, és a politikai viselkedésformák is sajátosak maradtak minden föderatív egységben. A hetvenes évek elejének ellenzéki hangne-met megütő, polgáriasodást sejtető mozgalmaival Tito leszámolt (harc az ún. az anarcholiberalizmus ellen). Ettől kezdve a jugo-szláv társadalom szinte folyamatosan válságban volt. A gyakori alkotmányváltozások, a rendszerváltást beharangozott reformok csak az önkényuralom és a centralizmus újabb és újabb formáját leplezték el, legtöbbször ugyanazokkal a káderekkel. Így elmarad-tak az esélyek a hagyományos polgári értékek kialakítására.
Tito halálával összeomlott az önigazgatású szocializmus, és letűnt a mesterséges testvériség–egység jelszó is. A többségi nemzethez tartozók (szerbek) számára, akik rászoktak egy kol-lektív gondolkodásmódra, Tito haláláig az állami irányítás biztosí-totta a nómenklatúrában való megmaradást. A decentralizált Ju-goszláviában azonban elvesztették a talajt a lábuk alól, és ezt a nyolcvanas években egy új közös identitástudattal – nemzeti tu-dattal vagy nacionalista elvekkel – próbálták kompenzálni. A ha-talom újraépíthette hierarchikus szerkezetét, a médián keresztül pedig elhitette a tömeggel, hogy minden a nép érdekében törté-nik. A szerb polgárok önálló véleményformáló készsége így so-hasem alakulhatott ki igazán.
Közismert, hogy a szerb nacionalizmus eluralkodásában, a nagyszerb politikához elméleti alapot adott és benne fontos sze-repet játszott a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia cen-tenáriumára (1986) készített Memorandum.3 Milošević (1987-től szerb pártszervezeti vezető) ideológiai alapul fogadta el ezt a je-lentéstervezetet. A Memorandum a titói korszakot a szerb sérel-mek és a nagymértékű állami decentralizálódás szempontjából bírálta, lesújtóan nyilatkozott a jugoszláv gazdaságról és az ön-igazgatási rendszerről. Azt állította, hogy a szerb gazdaság egyenlőtlen cserének van kitéve, hogy a tartományok államjogi státusa miatt a szerb nemzetet balsors és lemaradás sújtja, hogy
3A szerb nemzet helyzetét taglaló dokumentumot az A. Isaković vezet-te bizottság állította össze, de szellemi atyja Dobrica Ćosić író volt (a JSZK elnöke 1992–93-ban).
Kosovón a szerbek az albánok genocídiumának vannak kitéve.
A Memorandum kifejezetten bírálta az 1974-es alkotmányt, amel-lyel Szerbiát gyakorlatilag három részre osztotta, miközben a szűkebb értelemben vett Szerbia politikai és közjogi helyzete tel-jesen rendezetlen: se nem köztársaság, se nem tartomány.
A miloševići pártpolitikának ezek után már csak azt kellett el-érnie, hogy a tömeg nacionalista felbujtatásával (szervezett nép-gyűlések Szerbia nagyvárosaiban) és az értelmiség kitaszításá-val a nyilvános politikai és művelődési életből, véghezvigye a na-cionalista centralizációt.4 A tömeg többé nem a multikulturális előnyöket, hanem a politika etnifikációját5 részesíti előnyben, mint néhány más balkáni államban is. Ez az etnifikáció racionális stratégiaként jelenik meg, vagyis egy nem létező gazdasági át-alakulási program helyett egy nacionalista ábrándokkal teleszőtt programot nyújt a naiv tömeg felé. Szerbia lakossága azonban nem reagált egyformán a pártállam intézkedéseire. Régiók és tar-tományok jelentős különbségeket mutattak fel. A lakosság kultu-rális szintjének, a történelmi múltnak, a nemzettudatnak és a re-gionális tudatkülönbségeknek köszönhetően az egyes országré-szek lakossága más-más mentalitással és magatartással fogad-ta a változásokat.