II. A KUTATÁS EMPÍRIKUS EREDMÉNYEI
3. A HIPOTÉZISEK ELLENŐRZÉSE, FŐ KUTATÁSI EREDMÉNYEK
H 1. A szakorvosok és háziorvosok egyaránt érzékelik, hogy a betegek információs igénye növekedett az elmúlt időszakban.
Szerző feltételezte, hogy a nemzetközi trendekkel összhangban hazánkban is növekedett a betegek információs igénye, amelyet a szakorvosok és háziorvosok többsége érzékel a munkája során. A szakorvosok 83,6%-a, a háziorvosok 72,7%-a nyilatkozott úgy, hogy észlelt ilyen irányú változást, vagyis véleménye szerint növekedett a páciensek információs igénye. A kérdésre adott válaszokat oly módon lettek átkódolva, hogy az igen 100, míg a nem válasz 0 értéket vegyen fel. Az igen válaszok aránya ily módon megegyezik a változó átlagával az egyes almintákon. Az átlagokra 95%-os konfidencia-intervallumot számolva a szakorvosok esetén az alsó határa 74,05, felső határa 93,17. A háziorvosok esetén az alsó határ 63,8, felső határ 81,66. Az adatokból kitűnik, hogy az alsó korlát is meghaladja az 50%-os értéket. Ezen felül t-próbát alkalmaztuk, amelyben az 50%-os értéket teszteltük.
Az eredmény szakorvosok (t=7,031 p=0,000) és a háziorvosok (t=5,052 p=0,000) esetén is alátámasztotta az eddigieket (17. melléklet).
Ebből következően ezt a hipotézist elfogadhatjuk.
H 2. A DTC kommunikáció keretében valamennyi érintett csoport 40%-nál nagyobb arányban támogatja a depresszióval foglalkozó betegségkampányokat.
Szerző feltételezte, hogyha az FDA (2003) adatai alapján az amerikai orvosok 40%-a szerint a DTCA pozitív hatással volt a praxisukra és a betegikre, akkor valószínűleg hazánkban is az alminták minimum 40%-a helyeselni fogja a betegségkampányokat. Azokat tekintette a DTC kommunikáció támogatóinak, akik helyeselték a depresszióval foglalkozó betegségkampányokat. Arányuk a betegek csoportjában 87,5%, a szakorvosokéban 88,5%, a háziorvosokéban pedig 90%. Bár nyilvánvaló, hogy ez az arány minden csoportban lényegesebben magasabb 40%-nál, hogy statisztikai módszerrel is igazoltuk a hipotézist, t-próbát alkalmaztunk. A próba minden csoportban igazolta a hipotézist (depressziós betegek t=16,933, p=0,00, szakorvosok t=9,363 p=0,000, háziorvosok t=13,266 p=0,000) (18. melléklet).
Ebből következően ezt a hipotézist elfogadhatjuk.
H 3. A depressziós betegek mielőbbi orvoshoz jutását elősegíti, ha rendelkeznek bizonyos ismerettel a betegségről.
Ennek a hipotézisnek a vizsgálatával szerző megerősítést kívánt nyerni, hogy van kapcsolat a depresszióról való ismeretek megléte és a tünetek megjelenésétől az orvoshoz való fordulásig eltelt idő között. Azt volt a feltételezés, hogy azok a depressziós betegek, akik rendelkeztek információval a depresszióról, korábban fordultak orvoshoz, mint az ismeretekkel nem felvértezett társaik. A depressziós betegeket két csoportba lettek osztva.
Az egyik csoportba azok kerültek, akik - amikor orvoshoz fordultak - semmit sem tudtak a depresszióról. A másik csoportba a betegségről a legalább keveset (keveset, közepeset, sokat vagy mindent) tudók kerültek. A két csoportot variancianalízissel (ANOVA) hasonlítottuk az orvoshoz fordulásig eltelt időt tekintve. Az analízis szignifikáns eltérést tárt fel (p=0,000).
A betegségről semmit sem tudók körében átlagosan 3 év és 1 hónap telt el, mire ellátáshoz jutottak (az értékek nagy szóródást mutatnak, szórás=71,60). A depresszióról legalább némi információval rendelkezők körében kapott átlagérték (1 év 2 hónap).
Az adatok alapján a hipotézis elfogadhatjuk.
H 4. Az orvos-beteg kommunikációt segíti, ha a betegek ismerettel rendelkeznek a depresszió betegségről.
Az előző hipotézis vizsgálatához hasonlóan a különbséget a depressziós betegek azon két csoportja között lett vizsgálva, amelyek eltértek az orvoshoz fordulás előtti depresszióval kapcsolatos ismeretek megléte szempontjából. A feltételezés szerint azok, akik rendelkeztek valamilyen információval a depresszióról, magasabb szintűnek érzékelték az orvos-beteg kommunikációt, jobban megértették az orvos által elmondottakat. Akik pedig semmilyen információval nem rendelkeztek, szignifikánsan kisebb arányban említik, hogy a pszichiáter/neurológus ellátta őket a következő információkkal:
→ taglalta a depresszió jelentését, okát.
→ kifejtette milyen terápiás módszerek lehetségesek a gyógyuláshoz.
→ bevonta a gyógyszerválasztás döntésébe.
→ felvilágosította miért azt a gyógyszert írta fel.
→ elmondta a gyógyszer előnyeit és hátrányait.
→ elmagyarázta a készítmény adagolását.
→ közölte mikorra várható a tünetek javulása.
Kereszttábla elemzéssel azt eredményezte, hogy nincs összefüggés az informáltság és annak említése között, hogy az orvos:
→ taglalta a depresszió jelentését, okát (χ2 =1,428, p=0,232)
→ kifejtette, milyen terápiás módszerek lehetségesek a gyógyuláshoz (χ2 =3,104, p=0,078)
→ bevonta a gyógyszerválasztás döntésébe (χ2 =2,862, p=0,091)
→ felvilágosította, miért azt a gyógyszert írta fel (χ2 =1,425, p=0,233)
→ elmondta a gyógyszer előnyeit és hátrányait (χ2 =1,422, p=0,233)
→ közölte, mikorra várható a tünetek javulása (χ2 =0,456, p=0,500)
Összefüggés egyetlen egy állítás esetén volt. A kereszttábla elemzés szignifikáns összefüggést igazolt (χ2 =5,550, p=0,018) a beteg informáltsága és aközött, hogy az orvos elmagyarázta a készítmény adagolását. A standardizált korrigált reziduumok értéke –2 és +2 fölötti értéket vett fel, ami szintén alátámasztja az összefüggést. Az adatok azt mutatják, hogy akik rendelkeztek már valamilyen információval, szignifikánsan nagyobb arányban említették, hogy az orvos elmagyarázta a készítmény adagolását (42,6% vs. 60,1%).
Összességében azonban a hipotézis nem fogadható el, mert csak egyetlen egy állítás esetén igazolódott, hogy van összefüggés az előzetes informáltság és az orvos-beteg kommunikáció szintje között.
H 5. Az orvosok tudatában vannak, hogy elsősorban az elektronikus és a nyomtatott média közvetítésével jutnak ismeretekhez a betegek a depresszióról.
A kutatásból kiderült a depressziós betegek elsődleges információs forrása az elektronikus és a nyomtatott média. 93,3%-uk említette, hogy innen jutott információhoz, míg a környezetet (család, barátok) mindössze 46%, az orvosokat pedig 53,6%-uk nevezte meg.
A szakorvosok és háziorvosok körében egyaránt azt teszteltük, hogy szignifikánsan nagyobb arányban említették-e a médiát a környezetnél és az orvosoknál. A létrehozott változóknál a 100 jelölte az említést, 0 a nem említést. Páros t-teszt szignifikáns eltérést tárt fel.
Az eredmények alapján a szakorvosok körében a média említése (96,7%) szignifikánsan magasabb a környezet (80,3%) említésénél (t=3,081, p=0,003), mely igaz a háziorvosok esetén is (99% vs. 72%) (t=6,051, p=0,000). Az orvosi információs forrás szintén szignifikánsan alacsonyabb a médiánál mindkét orvosi almintán (szakorvosok: 96,7% vs. 60,7%, t=5,444, p=0,000) (háziorvosok: 99% vs. 63%, t=7,462, p=0,000) (19. melléklet)
Az eredmények alapján a hipotézist elfogadhatjuk.
H6. A szakorvosok többsége egyetért azzal, hogy a depresszióval kapcsolatos
kampányokat elsősorban az Egészségügyi Minisztériumnak kellene finanszíroznia.
Azoknak a szakorvosoknak az aránya, akik egyetértettek azzal az állítással, hogy a depresszióval kapcsolatos betegségkampányt a minisztériumnak kellene finanszíroznia 78,8%.
Ellenőriztük t-próbával, hogy ez az érték szignifikánsan meghaladja-e az 50%-ot, azaz igaz-e, hogy a szakorvosok többsége szerint az Egészségügyi Minisztérium feladata a kampány finanszírozása (20. melléklet).
Az eredmény igazolta a hipotézist (t=5,427, p=0,000), így azt elfogadhatjuk.
H 7. A betegségkampányok hatását a szakorvosok többsége a növekvő betegszámban látja, mely nehezíti mindennapi munkáját.
Azon szakorvosok lettek idesorolva, akik: a./ a betegségkampányok elsődleges hatását a növekvő betegszámban látják b./ az adott kérdésre válaszként a nagyobb betegforgalmat, több kivizsgálást említették c./ úgy vélik az orvos munkája nehezebb lesz (több idő, több teher).
Ezen szakorvosok aránya összesen 49,2%. A hipotézist binomiális próba nem erősítette meg, hogy ez az arány szignifikánsan eltérne az 50%-tól.
Tehát nem jelenthető ki, hogy az orvosok többsége a növekvő betegszámban látja a betegségkampány elsődleges hatását, ezért ezt a hipotézist elvetettük.
H 8. A receptköteles gyógyszermárkák betegeknek szóló reklámját egyelőre az orvosok egy szűk köre kész elfogadni, lényegében egyetértenek a jelenlegi szabályozással.
E hipotézis kapcsán vissza kell utalni a vényköteles gyógyszerek DTCA reklámjával kapcsolatos attitűd alapján történő két klaszter bontásra. Az első klaszterbe azok kerültek, akik elfogadóan viszonyulnak a vényköteles gyógyszerek DTCA reklámjához, a másodikba az azt elutasítóak. Az adatbázisban a klaszter változója 2 értéket vehetett fel, 1-est vagy 2-est.
A szakorvosok 80%-a került az 1. klaszterbe, 20%-a a 2. klaszterbe. A háziorvosok 48%-a tartozik az 1. klaszterbe, 52% a 2. klaszterbe (17. ábra). Ezt a nem paraméteres próbák közül a binomiális próba alkalmazásával igazoltuk.
A szakorvosok esetén a hipotézist el kell vessük, hiszen többségük támogatja a márkázott DTCA reklámozást.
A háziorvosok esetén szintén elvetettük a hipotézist, mert itt sem volt igazolható, hogy a
48%, aki támogatja az etikus szerek DTCA reklámját, szignifikánsan a kisebbséget képviseli H 9. A receptköteles gyógyszermárkák betegeknek szóló reklámját a depressziós betegek kisebbik része igényli. Elfogadják tehát a jelenlegi helyzetet, hogy az orvos
leginkább egyedül dönt a gyógyszerválasztásról.
Szintén a klaszterbe való tartozás alapján lett definiáltva, hogy az adott depressziós beteg elutasító vagy támogató a vényköteles gyógyszerek DTCA reklámozásával kapcsolatban.
Az 1. klaszterbe a betegek 43%-a került, ők elfogadónak tekinthetők. A nem paraméteres próbák közül a binomiális próbát alkalmaztuk annak meghatározására, hogy a depressziós betegek között az elfogadók aránya szignifikánsan kisebb-e mint 49%, azaz valóban a kisebbik része igényelné a DTCA reklámozást. A próba eredménye ezt mutatta (p=0.056), hogy nem jelenthető ki, hogy a betegek kevesebb, mint 49%-a tartozik az elfogadók közé (21. melléklet).
Ennek fényében a hipotézist elvetettük.
4. ÖSSZEFOGLALÁS
A kutatás bebizonyította, hogy mind a depressziós betegek, mind az orvosok almintái nyitottak a DTC kommunikáció irányába. Nagyarányú nyitottság elsősorban a betegségkommunikáció terén jellemző. Az alminták mindegyikében 90% közeli azok aránya, akik helyeslik a depresszió felvilágosító kampányokat és úgy gondolják az ismeretterjesztés segítségével fel kell hívni a társadalom, a páciens és környezete figyelmét a betegségre.
A vényköteles gyógyszerek fogyasztói reklámozása kapcsán már árnyaltabb képet kapunk. Közelítőleg fele-fele arányt teszik ki azon betegek, akik pozitívan viszonyulnak a vényköteles gyógyszerek DTCA reklámozásához, és azok, akik elutasítják ezt. Ennek hasznát leginkább a több információhoz való jutásban és az orvos-beteg kapcsolat ösztönzésében látják. A háziorvosok felemásan állnak a kérdéshez. A szakorvosok bizonyultak a legnyitottabbnak a DTCA reklámozás felé, akik 82%-a szerint az orvos-beteg kapcsolatot segítené és a beteg több információhoz juthatna. E kommunkációt elutasítás hátterében jellemzően az áll, hogy szerintük az orvos dolga a gyógyszerválasztás és a csoporton belül az orvosok gyógyszerválasztási jogának csorbulásától tartanak. Ez a csoport nem látja a reklámozás pozitív hatásait a beteg edukáció tekintetében, mert ez úton a beteg több fontos információhoz úgysem jutna. Az elfogadók és az elutasítók csoportjában közel megegyezik azok aránya (40% vs. 36%), akik szerint Magyarországon soha nem lesz engedélyezett a vényköteles szerek reklámozása.
A vizsgálat feltárta, hogy a különböző alminták becslései megegyeznek abban, hogy a kezeletlen páciensek aránya megközelítőleg 50%. A kezeletlenség oka az, hogy a beteg és a környezete nem ismeri fel a betegséget. A következő eredmények igazolták ezt az adatot.
A betegek bevallása szerint átlagosan 2 év telik el a tünetek jelentkezése és az orvosi segítség között. A háziorvosok és szakorvosok percepciója ennél sokkal optimistább (6 hónap vs.
9 hónap). Az első vizitkor a betegek percepciója szerint 59%-uk keveset vagy semmit sem tudott a depresszióról, az orvosok percepciója ennél magasabb, a háziorvosoké 68%, a szakorvosoké a legpesszimistább 75%. A felmérés igazolta, hogy a betegségről semmit sem tudók körében az orvoshoz jutás ideje hosszabb, 3 év 1 hónap telik el mire ellátáshoz jutottak. A kutatás bizonyította, hogy a betegségről valamelyest tájékozott betegek hamarabb fordultak orvoshoz, amely egyértelmű indikáció arra nézve, hogy egy
depresszióval foglalkozó betegségkampány segíti a kezeletlen betegek orvosi segítséghez való jutását és egyértelműen pozitív hozadékkal jár a társadalom számára.
Azonban arra is fény derült, hogy a páciensek 46%-a először családtagjaival osztja meg a problémáját. Szeretteiknek az első szimptóma után már megfogalmazzák depressziós tüneteiket, mely megerősíti a betegek mellett a családtagjaik, környezetük megszólításának fontosságát egy betegségkampányban. Tájékoztatásuk, biztatásuk gyorsíthatná a beteg orvoshoz jutását és az orvos bevonását a kezelésbe még a tünetek elhatalmasodása és elviselhetetlenné fajulása előtt. A szakorvosok 56%-a a háziorvosok hiányos ismereteit okolja a depresszió betegség terén abban, hogy a betegek nem kapnak adekvát kezelést.
E helyzetet a családorvosok intenzív továbbképzése és az un. konzultációs-kapcsolati pszichiátria - szakellátás és alapellátás szoros együttműködése - országos kiszélesítése orvosolhatná. A betegség felismerése háziorvosi szinten azért is kiemelten fontos, mert a háziorvosok szerint a betegek 83%-a közvetlenül hozzájuk fordul és megvalósulhatna más országok gyakorlata, miszerint a depressziós betegek kezelőorvosa elsősorban a háziorvos, a komplikált, terápiarezisztens vagy az önmagát veszélyeztető beteg kerül szakorvoshoz (Faludi 2003), amivel jelentős kapacitás szabadulna fel új betegek fogadására.
A kutatásban beigazolódott az a nemzetközi trend, hogy hazánkban is nőtt a páciensek betegségre vonatkozó tájékoztatási igénye az orvosok percepciója alapján (84%
vs. 73%). A felmérés tanulmányozta az orvos-beteg kapcsolat milyenségét a kommunikáció oldaláról. A betegek és az orvosok percepciója jelentősen különbözött abban a kérdésben, hogy az orvos milyen információval látja el a pacienst első vizitkor. Általánosságban a betegek jóval kisebb hányada emlékezett arra, hogy hozzájutott a vizsgált információkhoz. Az is lehetséges, hogy az orvos tájékoztatta ugyan a betegek, de azt a páciens számára nem érthető módon tette, mely felveti a beteg és orvos által használt nyelvezet közötti információs szakadékot. E tény az orvos-beteg kommunikáció fejlesztésének szükségét indokolja két oldalról, egyfelől az orvosok kommunikációs tréningeken való továbbképzését, másfelől a betegek széleskörű edukálását a szakma, és a média bevonásával.
A kutatás foglalkozik az orvos által tájékoztatásra fordított valós és ideális idővel.
A páciensek az első vizit időtartamára vonatkozó becslése alacsonyabb a szakorvosokénál, ahol elsősorban a betegségről és a terápiáról esik szó. Mindhárom csoport keveselte a tájékoztatásra fordított időt. Holott az orvosok belátták, hogy a betegek jobban igénylik
tájékoztatásukat, mégis a napi munkában erre gyakran nincs lehetőségük. Az egészségügyi gyakorlatban az orvos-beteg limitált találkozásának idejét tartalmasabban lehetne felhasználni, ha a laikus már bizonyos mértékig tájékozottan, felkészülve menne a vizitre.
A tanulmány az antidepresszánsokkal kapcsolatos attitűdöket is elemzi. Az alminták mindegyikében a legfontosabb elvárás a gyógyszer hatékonysága, majd a kevés mellékhatás.
Az orvosok általában nagyobb elvárásokat feltételeztek a betegektől a szerek tekintetében, azonban alábecsülték a részletes gyógyszertájékoztatásra való nyitottságukat. A készítmény dobozában elhelyezett betegtájékoztatót a betegek érdeklődve olvassák, azonban az orvosnak nincs ideje kielégítő magyarázatot adni kérdéseikre, mely igényt egy hatékony depresszió kampány kielégíthetné.
A betegségkampánnyal kapcsolatos attitűdöket tanulmányozva a betegek többsége, 93%-a találkozott a tömegmédiában a depresszióval kapcsolatos információval, műsorral, cikkel. Ezzel szemben az orvosok alábecsülik a média szerepét, többségük azt feltételezi, hogy a depresszióról szóló információt a beteg a környezetétől hallja. A páciensek többsége (74%) megbízhatónak tartja a médiában elhangzottakat az orvosokkal szemben (42%-49%).
A tömegmédián keresztül érhetjük el leginkább a célcsoportot, azonban az orvosszakma számára biztosítani kell a szakmai ellenőrzés lehetőségét azért, hogy a páciens számára kizárólag szakmailag kontrollált, valós információ juthasson el.
Egy elkövetkező betegségkampány megtervezéséhez is hasznos információkat szolgáltatott a kutatás. A kampánynak a betegeken kívül meg kell szólítania a páciens környezetét. Elsősorban a szakorvosok azok, akik egy kampány keretében hitelesen közvetíthetnék az emberek felé a depresszióval kapcsolatos információkat. Bevonásuk a kampányba azért is különösen fontos, mert ők azok, akik a média által közvetített ismereteket legkevésbé fogadják el, amely utalás arra nézve, hogy szívesen betöltenék a felügyeleti szerepet. A betegek igénylik a kampányban egy depressziós személy megszólalását és számukra a betegség destigmatizációját segítené, ha ismert emberek megosztanák problémájukat a laikusokkal.
A betegségkampány keretében elsősorban olyan a depresszióra vonatkozó alapvető információk megismertetésére van szükség és igény, mint a betegség tüneteinek, okának leírása és esetleg a kezelés módjainak, alternatív gyógymódok bemutatása. Egyértelmű igény
mutatkozott az ingyenes információs telefonszám üzemeltetésére is. A megkérdezettek körében általános, hogy a betegségkampány finanszírozása és végrehajtása elsősorban állami feladatnak tekinthető. A válaszadók közel 80%-a gondolja úgy, hogy az Egészségügyi Minisztériumnak kellene erre a forrást biztosítania. Az orvosok azonban attól sem zárkóznának el, hogy gyógyszercégek is részt vállaljanak a finanszírozásban. A betegek 68%-a, az orvosok szignifikánsan magasabb arány68%-a, 87%-a megengedő ebben a kérdésben.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a kutatás elérte kitűzött céljait. Beigazolódott, hogy a DTC kommunikáció, elsősorban a betegségismertető kampány növeli a depresszió ismertségét, a pácienseket támogatja a tünetek felismerésében, tájékoztatja a lehetséges gyógymódokról, átsegíti a kommunikációs nehézségen az orvos-beteg kapcsolat során, segíti a stigmák és a szégyenérzet leküzdését és mindezzel a társadalom számára pozitív hozadéka van.
A jövőről egy idealisztikus, de összefogással lehetséges képet szeretnék felfesteni az értekezés témájával kapcsolatosan. A jövőre nézve a beteg növekvő hatóerejét prognosztizálhatjuk önérvényesítő erején és az egészségügyi rendszerben történő reformokon keresztül (69. ábra). A betegjogi képviseleti rendszer fejlődése nagy valószínűséggel az egészségügyi törvény módosítását hozza magával, mely a valóságban is lehetővé teszi a betegek tájékoztatására fordított idő bekerülését az ellátás idejébe. E szabályozás támogatja azt, hogy az orvosok elfogadják a betegek tájékoztatási igényének szükségességét és a betegek tájékoztatási jogának pontos betartását.
Az interneten és a médiában informálódó beteg az orvosánál továbbtájékozódik, a orvos a kezelési módokat megosztja betegével, komplett kezelési stratégiát ismertet, azonban a beteg önrendelkezési joga alapján az orvosával közösen eldönti, melyik ellátást veszi igénybe.
A gyógyulásba bevont páciens immáron aktív résztvevője egészsége fenntartásában és megőrzésében, önbizalma épül, kiszolgáltatottsága csökken, az orvos-beteg bizalmi, kétoldalú és egyenrangú viszonya visszaáll, mitöbb tovább szélesedik az orvos-beteg-gyógyszerész kapcsolati hálóval. E folyamatot segíti az internet további térhódítása és a média bekapcsolódása. A Malajziai betegtájékoztató modellhez hasonló rendszert adaptálják hazánkban, ahol interneten a páciens az összes vizsgálati eredményéhez, orvosi véleményhez, és diagnózishoz hozzáférhet, megbízható módon, személyes adatainak védelmében (Nagy 2006).
69. ábra
A beteg hatóerőt erősítő tényezők (Reuters 2000)
Napi 500 000 patikus-fogyasztó (beteg) kontaktus lévén az eddigi orvos-beteg kétoldalú kapcsolat háromoldalúvá, orvos-beteg-gyógyszerész együttműködéssé módosul (Potz 2005).
A patikák az eladói szerepből szolgáltatóvá alakulnak át. Közegészségügyi szerepüket betöltve létrejön széles spektrumban a gyógyszerészi gondozás. A beteg életminőségének javulása céljából egy követő szakértői rendszerben a beteg érdekét szemmel tartva megvalósítják az alábbiakat (Potz 2005):
→ Ismeretek megosztása a fogyasztóval a gyógyszerválasztásra, az előnyökre és kockázatokra vonatkozóan.
→ Beteg edukálása a helyes gyógyszeralkalmazásról, öngyógyításról, gyógyszerkölcsönhatásokról stb.
→ Az egészséges életmód promótálása.
→ A beteg-együttműködés javítása tájékoztatás útján.
→ Ellenőrzése, hogy a beteg haszonélvezője-e a gyógyszerkezelésnek.
→ A gyógyszerhasználat végeredményének értékelése a beteg számára.
A patikák versenyhelyzete kikényszeríti, hogy a patikusok személyes és telefonos tanácsadókká és a beteg menedzsment részesévé váljanak. Kibővített gyógyszerészi szolgáltatások alkalmazásával komputerizált beteg profilokat hoznak létre a betegek gyógyszerszedési szokásainak megismeréséhez és egészségi állapotuk monitorozásához.
2005
1999 év
alacsony közepes magas
Növekvő beteg hatóerő
DTC Média Internet Egészségügyi Beteg rendszer önérvényesítés
Hatás nagysága a beteg hatóerőre
A gyógyszeripar nagyfokú lobbi ereje, az erősödő beteg hatóerő, a betegcsoportok, a média és a hirdetők érdekei a DTC törvényi oldását hozzák napvilágra (70. ábra).
70. ábra
A DTC kommunikációt támogató kör alakulása (Reuters 2000)
A DTC kommunikáció lehetséges formáinak (DTCA, DTP, kvázi DTC) pontos szabályozása és kontrollja megszületik, melyben az egészségnevelés értéke felülemelkedik a promóciós értékén. A DTC kommunikáció a gyógyszeripari marketing integrált részéve válik és a végfelhasználó, a beteg fő célcsoportként bekerül a mindennapi üzleti döntéshozásba.
Szerző optimistábban vélekedik Szántó (2001) meglátásánál, miszerint a szabályozók kényszerítik ki majd, hogy a gyógyszeripar szem előtt tartsa a beteg érdekeit. Bízik abban, hogy a gyógyszeripari döntéshozók meglátják az ipar felelősségét és végre ráébrednek a tényre, hogy a betegek igényeit és érdekeit szem előtt tartva, számukra korrekt széleskörű egészségnevelést végezve is elérhetik üzleti céljaikat.
A kormányzat felismeri, hogy a depresszió a fejlett társadalmakat és gazdaságokat jelentékenyen érintő betegség. Még idejében elkezdi szakmailag és anyagilag támogatni a közösségi alapú intervenciót és az integrált depresszió ismeretterjesztő kampányokat.
Széles körben megkezdi a betegedukációt, beépíti az egészségügyi műveltség megszerzését az
Széles körben megkezdi a betegedukációt, beépíti az egészségügyi műveltség megszerzését az