A borsó ökológiai igénye

3.3.1. A borsó talaj igénye

A régebbi nézet szerint a borsó a szélsıséges talajok kivételével majdnem minden talajon termeszthetı. Mára már túlhaladott az az álláspont, miszerint nem igényes a talajjal szemben. Legkedvezıbb számára a löszön kialakult meszes, vagy mészlepedékes csernozjom talaj. Ez elégíti ki legjobban igényeit: jó vízgazdálkodás, porózusság, megfelelı mész- és humusztartalom, semleges, vagy enyhén lúgos kémhatás, 6,5-8,0 pH.

Termesztésére alkalmasak még, a homokos vályogtalajok, amelyeken szintén kimagasló termés érhetı el. Nem alkalmasak a szikesek, hideg vízmegtartó réti agyagtalajok, alacsony humusztartalmú sülevényes homoktalajok és a savanyú erdıtalajok sem.

3.3.2. A borsó éghajlati igénye következik be. Tenyészidejét elsısorban a hasznos hıösszeg-szükséglete befolyásolja (VELICH és CSIZMADIA, 1985, CSELİTEI, 1993; ANTAL 2000).

• Fényigény:

Hosszúnappalos növény. Rövid megvilágításban inkább a vegetatív, hosszú megvilágításban viszont a generatív szervei fejlıdnek jobban. A nagy termés eléréséért a növénynek teljesen ki kell fejlıdnie, ezért kell a borsót nálunk kora tavasszal vetni. A korai vetésbıl kelt növények vegetatív fejlıdésére a kora tavaszi, hővös idıvel párosult rövid megvilágítás, a virágzásra és az érésre a nyár eleji hosszabb megvilágítás és meleg hat kedvezıen (CSATÁRI-SZŐTS és KOMJÁTI, 1963; BALÁZS, 2004).

• Vízigény:

Vízigénye közepesnek mondható. Kezdeti fejlıdése egyenletes vízellátást kíván.

Csírázáskor a mag nagy mennyiségő vizet vesz fel a talajból. A maximális vízigény virágzás és hüvelykötés idején jelentkezik. Vízellátás szempontjából a virágzás idıpontja a kritikus. Ha virágzás idején az idıjárás száraz, a virágok rosszul kötnek és a termés

nagymértékben csökken. Vízigénye éréskor a legkisebb. A kifejtıborsók magtömegük 105-110, a velıborsók magtömegük 150-155 %-ának megfelelı mennyiségő vizet vesznek fel. Transzspirációs együtthatója: 150-280. MÁRTON (2004) vizsgálataiban a csapadék termésmennyiséget meghatározó szerepét emeli ki.

3.3.3. A borsó tápanyagigénye és tápanyagfelvételi sajátosságai A borsó tápanyagigénye

Az istállótrágyázást nem igényli, de a nagy terméshez mőtrágyázni kell. Legnagyobb mennyiségre nitrogénbıl van szüksége, mégis kicsi a nitrogén-mőtrágya igénye, mivel a Rhizobium baktériumok N-kötésük révén nagyban hozzájárulnak a növény nitrogén ellátásához. A borsó fejlıdésének kezdetén van szüksége nitrogénmőtrágyára, melyet kora tavasszal juttatunk a borsó alá. A gümık ugyanis késıbb fejlıdnek ki, és tudják ellátni a növényt nitrogénnel. A foszfor- és kálium mőtrágyát ısszel egy adagban adjuk ki.

Mészigényes növény, ezért mésztrágyázással biztosíthatjuk a talaj megfelelı mészállapotát (ÁCS és KURNIK, 1980; BÓDIS, 1983).

A borsó tápanyagfelvételi sajátosságai

A hüvelyesek tápanyagfelvételének üteme hasonló más pillangós növényekéhez. A virágzás végéig a nitrogén- és káliumfelvétel nagyobb mértékben megtörténik, míg a foszforfelvétel a szemtelítıdés végéig intenzív (KISMÁNYOKY, 2005).

A borsó tápanyagigényes növény, mivel gyökérzete nem hatol mélyre és rövid a tenyészideje. Különösen foszfor- és káliumigénye kifejezett. A borsó gyökerének nagyon jó a foszfor- és káliumfeltáró képessége (IVÁNY, 1994). Nitrogéngyőjtı, de tavasszal nitrogént is igényel, mert a Rhizobium baktériumok intenzív nitrogén megkötése csak a kelést követı 4-5.

héten indul meg. A kezdeti fejlıdés idıszakában a talajban lévı nitrogénre van utalva.

Amennyiben a nitrogénellátás bıséges, a nitrogén kötés elmarad, és a borsó a talaj nitrogénkészletét hasznosítja (SÁRVÁRI, 1978; ÁCS, 1987; RUZSÁNYI, 1991).

A harmonikus tápanyagellátás elengedhetetlen a megfelelı mennyiségő és jó minıségő termés eléréséhez. A tápanyag utánpótlás igazodjon a növény igényeihez és vegye figyelembe a környezeti feltételeket (NÉMETH és VÁRALLYAI 1998). A talaj tápanyag ellátottsága, a tápanyagok felvehetısége határozza meg az adott körülmények között a növények számára rendelkezésre álló tápelemek mennyiségét (BUZÁS 1987). A hatékony trágyázás talajvizsgálatokra alapozva figyelembe veszi a talaj tápanyagtartalmát, tápanyag szolgáltató képességét és a korrekciós tényezıket (KÁDÁR, 1992). A jövı útja a helyspecifikus,

precíziós termesztéstechnológiákban rejlik, mind a trágyázás, mind a gyomszabályozás területén (LEHOCZKY és REISINGER 2002, LEHOCZHY és mtsai 2004, REISINGER és mtsai 2007). A termıhely specifikus, a termés optimumát, nem maximumát célul kitőzı, talaj- és növényvizsgálatokra alapozott adagok biztosítják a környezetkímélı tápanyag utánpótlást (SÁRDI és mtsai 2003).

KÁDÁR és mtsai (2003) vizsgálatai szerint a borsó számára optimális nitrogén adag 100 kg/ha mészlepedékes csernozjom talajon. Az ezt meghaladó nitrogénadagolás szignifikánsan nem növelte a termést, hanem ellenkezıleg a maximális nitrogén adag (300 kg/ha) terméscsökkenést okozott.

A száraz magborsó egy tonna terméssel az alábbi (3. táblázat) tápanyagokat veszi fel a talajból a melléktermékekkel együtt (SÁRVÁRI, 2005):

3. táblázat: A szárazborsó fajlagos tápanyagigénye 1 tonna fı és melléktermésre vonatkoztatva

Mészigénye valamennyi hüvelyes közül a legnagyobb, mészszegény talajokon keveset terem. Savanyú, mészhiányos területeken csírázása vontatott, kelése egyenetlen. A mikroelemek közül különösen a molibdén, a mangán és a bór hiányára érzékeny (BOCZ, 1992; 1996).

Az egységnyi terméshez felhasznált tápanyagmennyiség mindhárom elem vonatkozásában igen jelentıs, azonban a Rhizobium baktériumok nitrogéngyőjtı képessége révén képes fedezni nitrogénszükségletének jelentıs részét.

A zöldborsó rövidebb tenyészideje miatt kevesebb tápanyagot igényel (4. táblázat). A talajból átlagosan egy tonna terméshez az alábbi tápanyagokat veszi fel (ANTAL, 1999):

4. táblázat: A zöldborsó fajlagos tápanyagigénye 1 tonna fı és melléktermésre vonatkoztatva

Fajlagos tápanyagigény

N P2O5 K2O CAO MgO

kg/t fő és melléktermék

Zöldborsó 19 6 15 10 2

WOODMAN (1944) a borsó ásványi táplálkozását vizsgálta, és meghatározta a makro elemeknek a borsó termésképzéséhez szükséges felvehetı mennyiségét. Ezek szerint nitrogén 8.24–32.96 ppm, foszfor 2.73-10.92 ppm, kálium 5.61-44.88 ppm koncentrációban kívánatos a talajban.

A tápelemek jelentısége

A nitrogén egyike a leggyakoribb elemeknek, gyakorisága globális méretben hasonló a szén és az oxigén gyakoriságához (NÉMETH, 1996). Különleges helyet foglal el a növények számára esszenciális elemek között, mert a szántóföldi növények nagy mennyiségben építik szervezetükbe az egyedfejlıdés folyamán. Az élı szervezetekben a nitrogén nagyobb mennyiségben elsısorban az aminosavakban és az ezekbıl felépülı fehérjékben fordul elı. A növényvilágban a szervetlen nitrogén beépítése biológiai nitrogén fixációval és legnagyobbrészt nitrát asszimilációval történik. (RATNER, 1963).

A növény fıleg a gyökerein keresztül veszi fel a nitrogént a talajban lévı egyszerő nitrogén vegyületekbıl, ammónium és nitrát formában. A fehérjeszintézishez ammónia szükséges, ezért a növény a nitrát formájában felvett nitrogént elıször ammóniává redukálja.

A legtöbb növény nitrogén táplálkozása folyamán, növekedése kezdeti szakaszában a nitrát-, késıbbi idıszakában az ammóniumiont részesíti elınyben.

A növények nitrogén igényének kielégítésével növelhetı a termés mennyisége és minısége, elsısorban fehérjetartalma. Megfelelı nitrogén ellátás esetén nı a fehérjeképzıdés intenzitása, meggyorsul a növekedés, bizonyos mértékben lassul a levelek elöregedése. A fiziológiailag elöregedett levelekben levı fehérje elbomlik, a nitrogén a fiatal, növekvı szervekbe vándorol. A szemképzıdés idején a levelekben található fehérjeanyagok lebomlásából származó aminosavak a magvakba jutnak és ott ismét fehérjékké alakulnak (DEBRECZENINÉ és SÁRDI, 1999).

A nitrogénhiány a fejlıdés visszamaradásában, az idısebb levelek sárgulásában nyilvánul meg.

A pillangós növények légköri nitrogén asszimilációjával Hellriegel és Wilfarth 1886-ban foglalkozott elıször és megállapította, hogy a légkörbıl a gáz alakú nitrogént a pillangósok gyökerén lévı gümıkben baktériumok kötik meg. Ezt a szervezetet 1888-ban Beijerinck-nek sikerült izolálni, aki Bacillus radicolá-nak nevezte el (DEBRECZENI, 1997). Rhizobium

(Bacillus radicicola) a pillangós növények gyökérgümıiben élı és a levegı szabad nitrogénjét megkötı baktérium nemzetség. Eleinte egy fajnak tartották a pillangósok gyökérgümıiben élı rhizobiumokat majd Phelps, Wilson és Dixon azonosította a borsó gyökérgümıiben a Rhizobium leguminosarum-ot. A rhizobiumok szén- és energiaforrásként szénhidrátokat használnak, ezt a pillangós növény szolgáltatja, míg a nitrogénforrás a levegı szabad nitrogénje. Ezen baktériumok a talajban szabadon is megélnek, ahová a gumók szétesése folytán kerülnek és a gyökerekbe a hajszál gyökereken keresztül jutnak. A rhizobiumok csak a pillangósokkal szimbiózisban, a gyökérgümıkban élve tudják a levegı nitrogénjét megkötni, mesterséges táptalajon és a talajban szabadon nem. Ilyenkor szerves vagy szervetlen nitrogén vegyületeket használnak. Mesterséges táptalajon könnyen tenyészthetık.

A pillangós vetések rhizobiuma által megkötött nitrogén évente átlagosan 50-100 kg/ha (HANUS és mtsai, 1979).

A foszfor szinte minden anyagcsere-folyamatban fontos szerepet tölt be. Nélkülözhetetlen a szintézis-folyamatokban. A nitrogénnel ellentétben a foszfor a generatív szervek fejlıdését segíti elı, tehát szerepe a termés mennyiségében és minıségében is jelentıs. A növény energia ellátásában betöltött szerepe a legismertebb. A magok energiatartalékaként a csíranövény energiaellátása foszforhoz kötött (HORVÁTH és PÁLMAI, 2005).

A növényekben a szerves kötéső foszfor szerepe a legfontosabb. Ide tartoznak a nukleinsavak, melyek a növényekben a bázikus fehérjékkel nukleoproteideket képeznek, melyek a sejtmag és a kromoszómák alkotórészei. A fehérjeanyagok foszforsav vegyületei a foszfoproteidek. Ez a forma szoros kapcsolatban van a nitrogénnel és a fehérjevegyületekkel.

Más foszfortartalmú szerves vegyületek, mint a foszfolipidek, fitin, szénhidrátok foszforsav észterei fontos szerepet játszanak a fotoszintézis folyamatában, légzésben, az összetett szénhidrátok bioszintézisében. A fehérjék, zsírok és a keményítı szintéziséhez szükséges energia Adenozin-trifoszfátból (ATP) származik. A generatív szervekben háromszor-hatszor több foszfor található, mint a vegetatív szervekben.

Foszforhiánykor a növények szárészei és gyökérzete egyaránt rosszul fejlıdik (BENNETT, 1996). Jellegzetes tünete a kékes-vöröses zöld szín. Ez az antocián képzıdés következménye, amit a gátolt fehérje- és cukorszintézis idéz elı. A foszforhiányos állapot negatívan hat a virág- és termésképzésre. A foszfor sok tekintetben a nitrogénnel ellentétesen hat a növényekre. Megfelelı foszforellátáskor meggyorsul a növények fejlıdése és érése, növekszik a megdıléssel szembeni ellenálló képesség és a szem szalmához viszonyított aránya, javul a termék minısége.

A káliumot a növények kation formájában veszik fel a talajoldatból, vagy a talajkolloidok felületérıl. Mozgékonyságára jellemzı, hogy elsısorban az aktív anyagcseréjő helyekre vándorol. Legnagyobb mennyiségben a fiatal szövetekben található, ott ahol a sejtosztódás intenzív. Szervetlen ionos formában van a növényi sejtnedvben és a sejtkolloidokban. 80-90

%-ban a vegetatív részekben halmozódik fel, ezért természetes úton a szervesanyag maradványokkal visszajut a talajba. Sok szempontból jelentıs a növények életében, annak ellenére, hogy egy fontos vegyületnek sem alkotórésze (HAVLIN, és mtsai 2005).

Befolyásolja sok szintetikus reakció intenzitását, sok enzim hatását serkenti. Növeli a protoplazma kolloidok hidrofil sajátosságát, hatására a növények víztartó képessége növekszik, ezért könnyebben átvészelik a rövid ideig tartó szárazságot. Az intenzív szénhidrát képzıdés következtében növekszik a gyümölcs és zöldségfélék cukor-, és a burgonya keményítıtartalma. A cukortartalom növekedése nyomán kialakuló sejtnedv koncentráció növeli az ozmotikus potenciált, ami a növény fagyállóságát fokozza.

Káliumhiány esetén csökken a termés mennyisége és minısége és a növények betegségekkel szembeni ellenálló képessége. Ha a kálium ellátottság a szükségesnek csak harmada vagy ötöde, a levélszélek megbarnulnak, a levéllemezek rozsdafoltosak lesznek. Jó kálium ellátottság nyomán vastagodik az epidermisz, nı a szár szilárdsága.

A szántóföldi növénytermesztés során a tervezett termés mennyiségének és minıségének biztosítása, a termesztési céloknak és az adottságoknak leginkább megfelelı fajták kiválasztásán és a helyes agrotechnikai eljárások alkalmazásán alapul. Az utóbbiak közül a trágyázás az a tényezı, aminek segítségével leginkább mérsékelhetık az eltérı termıhelyek, és változó évjáratok okozta mennyiségi és minıségi anomáliák.