A vizuális és lineáris
L. Simon László életművében
1.3. Ősi kommunikációs eszköz új medialitással – L. Simon László tölcsérképverse
A kötetben a központozás elhagyása, a szavak, szókapcsolatok ismét-lése, variálása, a destruálódott mondatok, a széttöredeztetett gondo-latok, a verssorok prózaformára jellemző, hosszú, lapszéltől lapszélig terjedő hullámzásai nyilvánvalóvá teszik a kötet prózavers-felépí-tettségét. S nemcsak megjelennek a vizuális költészeti jegyek (zenei ismétlőjelek, csillagos lábjegyzetjelölés, szóvégi tárgyrag új sorba tördelése [az arcom], betűket elválasztó képelemek beiktatása [*a*s*z*őr*ö*k*m*i*n*t…], kötőjelezés, szokatlan sortördelés), de kép-verseket is találunk a kötetben. A lemezjátszótű képi alakzatába tör-delt verssora mellett „nemfélekcsakmélyítemmagam” kezdettel egy különleges alkotás jelenik meg a vizuális irodalomban, egy szavak, mondatok szoros grafémaláncából felépülő, tükröződést imitáló töl-csér (kúp). Csillag István irodalomtörténész, aki L. Simon László munkáinak rendszeres szerkesztője, úgy nyilatkozott a műről, hogy ez volt az első olyan L. Simon-versélménye, amikor kiderült számára, hogy nem csupán jó képességű, hanem vitathatatlanul tehetséges alkotóról van szó.55
A tölcsér, „felfordított” tölcsér alakzatú képvers valóban rend-kívüli alkotás. Bár Ludovicus Philippus Piscator 1642-ben Gyula-fe hér várott megjelentetett Artis poeticae praecepta című poétikai kézikönyve a „matematicum technopaignion” képvers-csoportban a legkülönbözőbb formákat (így a kúpot is) említi, s megjegyzi, hogy
55 Adatgyűjtő elektronikus levelezésem Csillag Istvánnal szerkesztői benyomásairól, tapasztalatairól, 2012. április.
jelen van a költeményben. A halra, a kapásra váró horgász („a damil sercegése”, „halk siklás”, „a beszórt kenyér”, „és bekapja”, „fénylik – pikkelye – pikkelye van”, „kifogom”) és a messiási felkentség, az „em-berhalász”-szerep („a beszórt kenyér”, „a vétkeit – kifogom”), valamint az elkötelezettség („mert egyedül vele”), az egyéni változásban és a meghívásban, a küldetésben való hit („szabadít – szabadíts – a gonosz-tól / – a ringásgonosz-tól – az unalomgonosz-tól”, „de megbocsát”, „és megbocsát”,
„és segít – segítenie kell”) és visszatérő motívumokkal az evangéli-umok felvillantott történetei mind-mind egybefonódnak a versben:
várom – várom – hogy jöjjön – halkan – add meg – a kenyeret – a mindennapit – hogy jöjjön – miatyánk – ki vagy a mennyekben – csak a csönd – fi gyelem – és várom – mert egyedül – mert egyedül vele – a bot – az ima – hogy jöjjön – a kenyérre – illatos – illatos kenyérre – de addig is csönd – csak a víz – néha a damil sercegése – és valami kattogás – halk siklás – miatyánk – vizet – és kenyeret – sózott halat – mert várom – szabadít – szabadíts – a gonosztól – […]
A szerepek együtt, egy adott individuumban élnek. A szétválasz-tásuk ezért sem lehetséges. Megpróbálhatjuk ugyan, de ezt a kísér-letezést lehetetlenné teszi az elbizonytalanítás is, a kétséget kifejező névmások, határozószók, módosítószók, kötőszók, tagadások jelen-léte: valami, néha, lehet, talán, mintha, mégsem, talán nem, nem, nem kell. S mindezt a költő játékos alkotói attitűddel teszi: az „á nem”
az imát záró „ámen” variációja. Ez a nyelvi lelemény viszont nem a humor eszköze, hanem a feloldhatatlan dilemmák, belső vívódások megjelenítése, az ámen, az „úgy legyen”, a „bizony”, a „biztos” taga-dása, a bűn óhajtása közben a bűn elvetése. Hiszen a vers záróak-kordjaiban a mindent, a többet (akár egy újabb bűnt) akarás költői képével az emberi sorstörténet kísértő aspektusait, a tévutat is jelzi („még egy kéne – még egy […] – mert kell – kell még egy – kísértés”).
De a kísértő szavát legyőzi az ima ereje, a cselekvő várakozás
termé-keny csöndje: „ne vigyél – nem kell – csak a termé-kenyér / – ez a termé-kenyér – meg a víz – a sózott hal – csak ez az egy – a többi / kísértés […] – és segít – segítenie kell – ámen”.
1.3. Ősi kommunikációs eszköz új medialitással – L. Simon László tölcsérképverse
A kötetben a központozás elhagyása, a szavak, szókapcsolatok ismét-lése, variálása, a destruálódott mondatok, a széttöredeztetett gondo-latok, a verssorok prózaformára jellemző, hosszú, lapszéltől lapszélig terjedő hullámzásai nyilvánvalóvá teszik a kötet prózavers-felépí-tettségét. S nemcsak megjelennek a vizuális költészeti jegyek (zenei ismétlőjelek, csillagos lábjegyzetjelölés, szóvégi tárgyrag új sorba tördelése [az arcom], betűket elválasztó képelemek beiktatása [*a*s*z*őr*ö*k*m*i*n*t…], kötőjelezés, szokatlan sortördelés), de kép-verseket is találunk a kötetben. A lemezjátszótű képi alakzatába tör-delt verssora mellett „nemfélekcsakmélyítemmagam” kezdettel egy különleges alkotás jelenik meg a vizuális irodalomban, egy szavak, mondatok szoros grafémaláncából felépülő, tükröződést imitáló töl-csér (kúp). Csillag István irodalomtörténész, aki L. Simon László munkáinak rendszeres szerkesztője, úgy nyilatkozott a műről, hogy ez volt az első olyan L. Simon-versélménye, amikor kiderült számára, hogy nem csupán jó képességű, hanem vitathatatlanul tehetséges alkotóról van szó.55
A tölcsér, „felfordított” tölcsér alakzatú képvers valóban rend-kívüli alkotás. Bár Ludovicus Philippus Piscator 1642-ben Gyula-fe hér várott megjelentetett Artis poeticae praecepta című poétikai kézikönyve a „matematicum technopaignion” képvers-csoportban a legkülönbözőbb formákat (így a kúpot is) említi, s megjegyzi, hogy
55 Adatgyűjtő elektronikus levelezésem Csillag Istvánnal szerkesztői benyomásairól, tapasztalatairól, 2012. április.
bármilyen tárgyat utánozhat a vers, még sincs ilyen formára példa a Kilián István által összegyűjtött és rendszerezett régi magyar kép-versek között és a 20. századi vizuális költészeti példatárban sem.
„Minden, ami a látvány-világ része, alapul szolgálhat egy kép-hez, de a kép nem feltétlenül utal erre vissza – írja Peternák Miklós.
– Akár a látványként már létező, akár valami korábban nem látható a kép alapja, az mindig kapcsolatban áll még egy, ettől különböző szférával is.”56 Kép és szöveg egységében és aporetikus feszültségé-ben ez különösképp érvényesül: a képiséggel együtt élő, attól elvá-laszthatatlan textus a vizualitás erejével önnön magát, az írott nyelv formai jellemzőit, a linearitást felbontja, s egy egészen eltérő sajátos-ságú „szférát” teremt. A „nemfélekcsakmélyítemmagam” kezdetű képversre is igaz, hogy ezt a „szférát” már nem lehet megközelíteni csupán a nyelv dominanciájával: az ikonikus látásmód imma gi ná-riust feltáró erejére is szükség van. A műben ugyanis a beszédfolya-mat nincs tagolva. Az alkotás spácium nélküli, folyabeszédfolya-matosan írott szöveget jelöl, ahol a tagolást már nem a megszokott szóhatár, ha-nem a képi szemantika jelenti.
A szóhatár percepcióját automatikusan a szótagalapú beszédritmus határozza meg. Eszerint próbáljuk tehát spontán tagolni a szöveget, értelmet tulajdonítani a betűsornak, hiszen a szegmentális tartomány nehezen ismerhető fel, s az egybeírt szöveg a hangzó beszéd szupra-szegmentális jellegzetességeit is lebontja. A dekódolási fázisban, az írott szöveg szegmentálása során a fonémákból, morfémákból meg-próbáljuk összerakni a felismerhető lexémákat és szintagmákat, egy-egy szó, szókapcsolat „verbális képét”.57 A pontos szóhatár-detektálást58
56 Peternák Miklós, Képháromszög, Ráció, Budapest, 2007, 256.
57 Wittgenstein demisztifi kálja a mentális képet. Szerinte egy szót (például azt, hogy ember) olyan „verbális képként” kell elgondolnunk, amely kétszeresen is eltávolodott attól az eredetitől (a tárgytól, jelen esetben a fi zikai valóságában megtapasztalt emberi testtől), amelyet képvisel. A szó egy idea (egy mentális kép) képe, az idea pedig egy dolog képe.
Vö. Mitchell, I. m., 350.
58 A szóhatár-detekció fogalmát Szaszák György használja a beszéd szupraszegmentális jegyeit vizsgálva: A szupraszegmentális jellemzők szerepe és felhasználása a
beszédfelisme-az előzetes nyelvi ismeret segíti: a szóhatárok, a prozódiai frázisok, a szavak, a toldalékok és kötőszók ismerete. Szintaktikai vagy sze-mantikai szintű megfontolások alapján szukcesszív (azaz lineáris) megközelítéssel a közlésnek megfelelő mondattagolást természete-sen így kikövetkeztethetjük, s a szupraszegmentumokat, valamint a mondat modalitását is meghatározhatjuk: „nem félek csak mélyí-tem magamban a szót s így tölcsért formálok belőlük neked – olyan ez az esztétikai distancia mint egy felfordított tölcsér mint a betűk száma úgy nő a távolság köztünk”.
nemfélekcsakmélyítemmagam
résben, PhD-értekezés, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamos-mérnöki és Informatikai Kar, Távközlési és Médiainformatikai Tanszék, 2008.
bármilyen tárgyat utánozhat a vers, még sincs ilyen formára példa a Kilián István által összegyűjtött és rendszerezett régi magyar kép-versek között és a 20. századi vizuális költészeti példatárban sem.
„Minden, ami a látvány-világ része, alapul szolgálhat egy kép-hez, de a kép nem feltétlenül utal erre vissza – írja Peternák Miklós.
– Akár a látványként már létező, akár valami korábban nem látható a kép alapja, az mindig kapcsolatban áll még egy, ettől különböző szférával is.”56 Kép és szöveg egységében és aporetikus feszültségé-ben ez különösképp érvényesül: a képiséggel együtt élő, attól elvá-laszthatatlan textus a vizualitás erejével önnön magát, az írott nyelv formai jellemzőit, a linearitást felbontja, s egy egészen eltérő sajátos-ságú „szférát” teremt. A „nemfélekcsakmélyítemmagam” kezdetű képversre is igaz, hogy ezt a „szférát” már nem lehet megközelíteni csupán a nyelv dominanciájával: az ikonikus látásmód imma gi ná-riust feltáró erejére is szükség van. A műben ugyanis a beszédfolya-mat nincs tagolva. Az alkotás spácium nélküli, folyabeszédfolya-matosan írott szöveget jelöl, ahol a tagolást már nem a megszokott szóhatár, ha-nem a képi szemantika jelenti.
A szóhatár percepcióját automatikusan a szótagalapú beszédritmus határozza meg. Eszerint próbáljuk tehát spontán tagolni a szöveget, értelmet tulajdonítani a betűsornak, hiszen a szegmentális tartomány nehezen ismerhető fel, s az egybeírt szöveg a hangzó beszéd szupra-szegmentális jellegzetességeit is lebontja. A dekódolási fázisban, az írott szöveg szegmentálása során a fonémákból, morfémákból meg-próbáljuk összerakni a felismerhető lexémákat és szintagmákat, egy-egy szó, szókapcsolat „verbális képét”.57 A pontos szóhatár-detektálást58
56 Peternák Miklós, Képháromszög, Ráció, Budapest, 2007, 256.
57 Wittgenstein demisztifi kálja a mentális képet. Szerinte egy szót (például azt, hogy ember) olyan „verbális képként” kell elgondolnunk, amely kétszeresen is eltávolodott attól az eredetitől (a tárgytól, jelen esetben a fi zikai valóságában megtapasztalt emberi testtől), amelyet képvisel. A szó egy idea (egy mentális kép) képe, az idea pedig egy dolog képe.
Vö. Mitchell, I. m., 350.
58 A szóhatár-detekció fogalmát Szaszák György használja a beszéd szupraszegmentális jegyeit vizsgálva: A szupraszegmentális jellemzők szerepe és felhasználása a
beszédfelisme-az előzetes nyelvi ismeret segíti: a szóhatárok, a prozódiai frázisok, a szavak, a toldalékok és kötőszók ismerete. Szintaktikai vagy sze-mantikai szintű megfontolások alapján szukcesszív (azaz lineáris) megközelítéssel a közlésnek megfelelő mondattagolást természete-sen így kikövetkeztethetjük, s a szupraszegmentumokat, valamint a mondat modalitását is meghatározhatjuk: „nem félek csak mélyí-tem magamban a szót s így tölcsért formálok belőlük neked – olyan ez az esztétikai distancia mint egy felfordított tölcsér mint a betűk száma úgy nő a távolság köztünk”.
nemfélekcsakmélyítemmagam
résben, PhD-értekezés, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamos-mérnöki és Informatikai Kar, Távközlési és Médiainformatikai Tanszék, 2008.
A dekontextualizálás erejével ható, egybeírt szöveg dekódolása mellett viszont a betűk szóról való leválása, magányos volta a tisztán vizuális formára, a nyelvi elem optikailag észlelt változatára is ráirá-nyítja a fi gyelmet. A betű ugyanis a legkisebb jelrész, jelentés nélküli szövegépítő elem, amelyet önmagában csak látni és hangoztatni lehet, de „mint értelem nélküli egységet olvasni nem”.59 A betű a képversben a szöveg és a kép tér- és időbeliségében szabadul fel, válik a nyelvi jelentés részévé. S nemcsak balról jobbra és fentről lefelé irányuló lineáris befogadási, olvasási irány komponense lesz, de a Kurt Badt által meghatározott kép-olvasás irányának megfelelően szimultán is: egy alulról fölfelé tartó irányultság elemévé is válik. S ez már a szigo-rúbb értelemben vett nyelvi jelentés fogalmi szintjétől való elszakadást is jelzi, egy tisztán optikai látásmód alapján felépített szövegírást.
A saussure-i kétféle olvasási mód60 tehát egyszerre érvényesül a be-fogadás során: a betűről betűre való lineáris haladás mellett a nyelvi jelelemek és a kép hierarchia nélküli kapcsolatában szimultán módon is, tehát mint egészet fogjuk fel a művet. A megértő észlelés folyamata elválaszthatatlanul így kapcsolódik egybe az irodalmi alkotások ol-vasási módozatával. A vizuális költemények sajátos ereje ez: a kép szövegstátuszának és a szöveg képstátuszának együttes jelenléte.
Viszont a szegmentumok egybeolvasztása megkérdőjelez minden korábbi, megszokott írásos kommunikációmintát és további kérdése-ket vet fel: mennyire pontos, s egyáltalán fontos-e a konvenciók által meghatározott tagolás? Egy mondat születése előtt nem így gyűrűz-nek elő valahonnan az értelem mélyéről a betűk, a szavak? S a tagolat-lanság nem éppen a szavak egymásba fűződő mágikus erejét érzékelteti?
59 Bónus Tibor, Az olvasás optikája = Filológia – interpretáció – médiatörténet, szerk. Kelemen Pál – Kulcsár-Szabó Zoltán – Simon Attila – Tverdota György, Ráció, Buda pest, 2009, 474.
60 Saussure szerint „az új vagy ismeretlen szón betűről betűre megyünk végig; a közhasz-nálatú és ismerős szót viszont – az alkotó betűktől függetlenül – egyetlen pillantással átfogjuk”. Ferdinand de Saussure, Bevezetés az általános nyelvészetbe, ford. B. Lőrinczy Éva, Corvina, Budapest, 1997, 61. A szimultaneitást jelen esetben nem az ismerős szó, hanem a képiség biztosítja.
A szó „elmélyítése” a szó születését, jelen esetben egy mélyebb érzelem kialakulását is jelenti, egy újabb értelmet, jelzést a külvilág, a másik személy felé, s ennek a folyamatnak lehetünk részesei a képvers szemlélése során. A szavakból való tölcsérformálás pedig tárgyiasí-tást, anyagiasítást sugall, a Szó, az Ige által (általa és vele) a szóból, az anyagból, a sárból való isteni teremtést. A kimondott, a megfor-mált szó erejével ugyanis teremteni, építeni vagy akár rombolni is lehet. A szavak erejével, hatalmával való felruházása ez az ember-nek. S az alkotó, a költő különösképp részesül ebből az isteni erőből, a teremtésben való társ-szerepből. Az egymásba fűzött és a szokatlan helyeken való megtörése a betűláncolatnak ezt a konnotatív értel-met is magában hordozza. Sőt a kommunikáció fontos eszközévé válik a mű.
L. Simon László szavakból formált tölcsére ugyanis a kapcsolat-építés eszköze. A teremtő-építő, alkotó szóé, a személyes (szerelmi) vallomásé. A költő bizonyára ismerte Szenes Iván 1969-es híres slá-gerszövegét, a később is népszerű Tölcsért csinálok a kezemből című-refrénkezdetű dalt, ami a korabeli médiumok, a lemezek és gramo-fonok szövegbeli megörökítése mellett az emberi kézből formált tölcsér beszédet felerősítő sajátosságát a gyermek perspektívájából mutatja meg.
Az emberi hang önmagában nem hangzik messzire. Az ősi hang-szerek, hangszerelődök némelyike is ezt az erőtlenséget pótolta: az üreges kövek, botok, kifúrt csontok, a harc során is használt nádsí-pos hangszerek, kezdetleges kürtök átható hangjukkal a felerősített jelek, üzenetek eszközeivé váltak. Az egyszerű jelzéseken kívül az erős hang, a megfelelő frekvencia viszont nélkülözhetetlen a hangzó be-széd megértésében is. A tölcsér sajátossága pedig az, hogy egyfajta akusztikai impedancia-transzformátorként működik: a tölcsérto-roknál a hanghullámok nagy nyomásváltozásúak és kis kitérésűek, a szájnál viszont már kis nyomásúakká és nagy kitérésűekké válnak, azaz a toroktól a tölcsérszáj felé mozogva a térfogat egyre nő, és
A dekontextualizálás erejével ható, egybeírt szöveg dekódolása mellett viszont a betűk szóról való leválása, magányos volta a tisztán vizuális formára, a nyelvi elem optikailag észlelt változatára is ráirá-nyítja a fi gyelmet. A betű ugyanis a legkisebb jelrész, jelentés nélküli szövegépítő elem, amelyet önmagában csak látni és hangoztatni lehet, de „mint értelem nélküli egységet olvasni nem”.59 A betű a képversben a szöveg és a kép tér- és időbeliségében szabadul fel, válik a nyelvi jelentés részévé. S nemcsak balról jobbra és fentről lefelé irányuló lineáris befogadási, olvasási irány komponense lesz, de a Kurt Badt által meghatározott kép-olvasás irányának megfelelően szimultán is: egy alulról fölfelé tartó irányultság elemévé is válik. S ez már a szigo-rúbb értelemben vett nyelvi jelentés fogalmi szintjétől való elszakadást is jelzi, egy tisztán optikai látásmód alapján felépített szövegírást.
A saussure-i kétféle olvasási mód60 tehát egyszerre érvényesül a be-fogadás során: a betűről betűre való lineáris haladás mellett a nyelvi jelelemek és a kép hierarchia nélküli kapcsolatában szimultán módon is, tehát mint egészet fogjuk fel a művet. A megértő észlelés folyamata elválaszthatatlanul így kapcsolódik egybe az irodalmi alkotások ol-vasási módozatával. A vizuális költemények sajátos ereje ez: a kép szövegstátuszának és a szöveg képstátuszának együttes jelenléte.
Viszont a szegmentumok egybeolvasztása megkérdőjelez minden korábbi, megszokott írásos kommunikációmintát és további kérdése-ket vet fel: mennyire pontos, s egyáltalán fontos-e a konvenciók által meghatározott tagolás? Egy mondat születése előtt nem így gyűrűz-nek elő valahonnan az értelem mélyéről a betűk, a szavak? S a tagolat-lanság nem éppen a szavak egymásba fűződő mágikus erejét érzékelteti?
59 Bónus Tibor, Az olvasás optikája = Filológia – interpretáció – médiatörténet, szerk. Kelemen Pál – Kulcsár-Szabó Zoltán – Simon Attila – Tverdota György, Ráció, Buda pest, 2009, 474.
60 Saussure szerint „az új vagy ismeretlen szón betűről betűre megyünk végig; a közhasz-nálatú és ismerős szót viszont – az alkotó betűktől függetlenül – egyetlen pillantással átfogjuk”. Ferdinand de Saussure, Bevezetés az általános nyelvészetbe, ford. B. Lőrinczy Éva, Corvina, Budapest, 1997, 61. A szimultaneitást jelen esetben nem az ismerős szó, hanem a képiség biztosítja.
A szó „elmélyítése” a szó születését, jelen esetben egy mélyebb érzelem kialakulását is jelenti, egy újabb értelmet, jelzést a külvilág, a másik személy felé, s ennek a folyamatnak lehetünk részesei a képvers szemlélése során. A szavakból való tölcsérformálás pedig tárgyiasí-tást, anyagiasítást sugall, a Szó, az Ige által (általa és vele) a szóból, az anyagból, a sárból való isteni teremtést. A kimondott, a megfor-mált szó erejével ugyanis teremteni, építeni vagy akár rombolni is lehet. A szavak erejével, hatalmával való felruházása ez az ember-nek. S az alkotó, a költő különösképp részesül ebből az isteni erőből, a teremtésben való társ-szerepből. Az egymásba fűzött és a szokatlan helyeken való megtörése a betűláncolatnak ezt a konnotatív értel-met is magában hordozza. Sőt a kommunikáció fontos eszközévé válik a mű.
L. Simon László szavakból formált tölcsére ugyanis a kapcsolat-építés eszköze. A teremtő-építő, alkotó szóé, a személyes (szerelmi) vallomásé. A költő bizonyára ismerte Szenes Iván 1969-es híres slá-gerszövegét, a később is népszerű Tölcsért csinálok a kezemből című-refrénkezdetű dalt, ami a korabeli médiumok, a lemezek és gramo-fonok szövegbeli megörökítése mellett az emberi kézből formált tölcsér beszédet felerősítő sajátosságát a gyermek perspektívájából mutatja meg.
Az emberi hang önmagában nem hangzik messzire. Az ősi hang-szerek, hangszerelődök némelyike is ezt az erőtlenséget pótolta: az üreges kövek, botok, kifúrt csontok, a harc során is használt nádsí-pos hangszerek, kezdetleges kürtök átható hangjukkal a felerősített jelek, üzenetek eszközeivé váltak. Az egyszerű jelzéseken kívül az erős hang, a megfelelő frekvencia viszont nélkülözhetetlen a hangzó be-széd megértésében is. A tölcsér sajátossága pedig az, hogy egyfajta akusztikai impedancia-transzformátorként működik: a tölcsérto-roknál a hanghullámok nagy nyomásváltozásúak és kis kitérésűek, a szájnál viszont már kis nyomásúakká és nagy kitérésűekké válnak, azaz a toroktól a tölcsérszáj felé mozogva a térfogat egyre nő, és
a részecskék felgyorsulnak.61 Azaz a tölcsér akusztikus erősítőként, hangfelerősítő rezonátorként összegyűjti és a továbbítás során fel-erősíti a hangrezgéseket. Így segíti a megértést, a megértetést. A fo-nográf feltalálója, Th omas Alva Edison is ezzel a megoldással élt:
a hangsugárzó membrán hangjait tölcsérrel erősítette fel.
Ha egy materiális dologi viszony képként jelenik meg, az „ikoni-kus diff erencia” előhívja az imaginárius „túlerejét”. S a képben benne lévő látás aktusa új elemeket és összefüggéseket teremthet.62 Az akusz-tikus tölcsér immateriálist megjelenítő manifesztációjának üzenete mellé így kapcsolódhat a forma másik funkcióját megjelenítő ikoni-kus erő, az erotiikoni-kus képi potenciált is előhívó töltő tölcsér imázsa.
A töltést megkönnyítő tölcsér tengelye töltőállásban függőleges hely-zetben van, és egybeesik a mérőedény tengelyével. A szavakból for-mált tölcsérben a szavak áramlása a „kifolyócsonk” felé: a teremtő és ajándékozó tett megnyilvánulása. A teljes önátadás jele, az eggyé válás aktusának képe,63 a másik megajándékozása („feltöltése”) ön-magával. Ez a szerelem, szeretet egyik legértékesebb és legszebb meg-nyilvánulási formája. A bizalmat feltételező, mégis a másikat feltétel nélkül önmagáért szerető, önmagáért elfogadó cselekvő-szeretet.
A tagadás viszont („nem félek”) feltételez egy előzetes ismeretet, egy korábbi szorongásélményt. Egy olyan állapotot (a félelem státuszát), aminek az adott helyzetben természetszerűen jelen kellene lennie.
Hiszen minden emberi kapcsolatban, így egy szerelmi történetben
Hiszen minden emberi kapcsolatban, így egy szerelmi történetben