Az állami támogatás legfontosabb klasszikus csatornái Stigler [1975] szerint:
1. a közvetlen pénzbeli támogatás
2. a potenciális versenytársak belépéseinek korlátozása (kvótarendszer, földtulajdonlás és -bérlés szabályozása)
3. a piac befolyásolása helyettesítő és komplementer termékek versenyének szabályozásával
4. az árak meghatározásának módszere.
III.1. Közvetlen pénzbeli támogatás
Ennél a támogatási formánál az állam, illetve az Európai Unió meghatározott szabályok alapján pénzben támogatja a piaci szereplőket. A pénzben nyújtott támogatások főbb típusai:
! bevételt növelő illetve költséget csökkentő támogatások
! hitelek kamattámogatása
! fejlesztési célú támogatások.
A pénzben nyújtott támogatások normatív alapon és pályázat útján egyaránt adhatók. A normatív úton nyújtott mezőgazdasági támogatások közül Magyarország vonatkozásában legnagyobb jelentősége a területalapú támogatásnak van. A pályázatos támogatások közé tartoznak például a beruházási támogatások (AVOP).
III.2. A potenciális versenytársak belépéseinek korlátozása
Ebben az esetben a szabályokat alkotó (állam, EU) közvetve támogatja az adott területen tevékenykedő vállalkozásokat azzal, hogy lehetetlenné teszi, vagy megnehezíti a versenytársak belépését. Jellemző példája ennek a kvótarendszer, amely új belépőt a piacra csak a kvóta megvásárlásával, illetve kvótával rendelkező gazdaság megvásárlásával enged be. A földtulajdonlás és -bérlés szabályozása is felfogható közvetett támogatásnak, amennyiben védi a jelenlegi piaci résztvevőket az új belépőktől.
III.3. A piac befolyásolása helyettesítő és komplementer termékek versenyének szabályozásával
Ez a támogatási mód a mezőgazdaságban már ritkábban fordul elő. Jellemző példája az ásványi eredetű üzemanyagot kiváltó biodízel előállítás szabályozása. A legtöbb uniós országban kisebb a biodízel jövedéki adója, valamint a területpihentetéssel érintett földeken is termelhető a biodízel alapanyaga.
III.4. Árak meghatározásának módszere
Az Európai Unióban fő szabály szerint a közös agrárpolitika nem avatkozik be a piaci szereplők által kialkudott árakba. Piaci zavarok esetén azonban egyes termékeknél (például gabonafélék) intervenciós ár meghirdetésével lehetőséget ad arra, hogy a tulajdonosok eladhassák a feltételeknek megfelelő terméküket. A másik lehetőség az árak meghatározására az irányár meghirdetése egyes termékeknél, amely nem bír kötelező erővel, bár vámok és támogatások kifizetését köthetik az irányárhoz is.
III.5. Az állam beavatkozásának elméleti alapjai
Hosszú időszak átlagában a fejlett és a fejlődő országok agrárpolitikája látszólag illogikus módszereket alkalmaz. A fejlett országok nagy része igyekszik a mezőgazdasági árakat mesterségesen magas szinten tartani, míg a fejlődő országok az agrárárak alacsony szinten tartását tekintik gazdaságpolitikai céljuknak. Olson [1990] kimutatta, hogy politikai ellentmondásos helyzetet teremt az, hogy a mezőgazdaságot gyakorlatilag kizsákmányolják azokban a fejlődő országokban , ahol az agrártermelők teszik ki a társadalom jelentős részét, s ezáltal a szavazatok tekintélyes hányadát birtokolják, míg támogatják azokban az országokban, ahol a mezőgazdasággal foglalkozók töredékét teszik ki a népességnek.
Gazdaságpolitikailag e paradoxon abban a véleményben gyökeredzik, hogy a fejlődő országoknak a fejlett országokhoz hasonló iparszerkezetet kell kialakítaniuk, ez pedig a mezőgazdaság kizsákmányolásával valósítható meg, akkor, amikor a fejlett országok már erőteljesen támogatják mezőgazdaságukat.
Az igen fejlett és nem kedvező mezőgazdasági adottságokkal rendelkező országok esetében megfigyelhető az az ellentmondás, hogy az olcsó import helyett drágán termelő támogatott mezőgazdasági struktúrát tartanak fent.
Az olsoni magyarázat szerint a hosszú ideig stabil társadalmakban a kollektív cselekvést szolgáló szervezetek megerősödtek, s ez gazdasági növekedésüket lelassította. A nyugat-német, japán és olasz példa a másik póluson azt bizonyítja, hogy amennyiben diktatúrák e szervezeteket meggyengítették, felszámolták, a gazdasági növekedés felgyorsul. A szűk érdekcsoportok céljaiért lobbizó kollektív szervezetek ugyanis nem feltétlenül a gazdasági növekedés fokozásában érdekeltek feltétlenül, hanem a tagjaik számára magasabb szubvenciók elérésében is. E szervezetek akkor is folytatják érdekérvényesítő tevékenységüket, ha az általuk elért többletek az elosztási harc társadalmi költségszintje alatt találhatók, azaz össztársadalmi szinten káros a működésük.
Az olsoni megközelítésmód kiegészítésének tekinthető Bates – Rogerson véleménye, melyet Fertő [1998] cikke alapján ismertetek. Azzal érvelnek, hogy a társadalomban az egyes csoportok a termelés területén specializáltak, csupán egye termékek, vagy termékcsoportok előállításával foglalkoznak, fogyasztásuk ezzel szemben széleskörű. E csoportok koalíciókat hoznak létre érdekeik érvényesítésére, mégpedig a nagyobb taglétszámú koalíció valószínűleg nagyobb érdekérvényesítési lehetőséggel bír.
Ugyanakkor a csoport bővítésének költségei is vannak. E csatlakozási költségek annál nagyobbak, minél nagyobb a csatlakozni kívánó csoport termelésének részesedése a fogyasztási javak összességében. A fejlődő országokban az élelmiszerekre fordított lakossági kiadások aránya magas, tehát új csoportok csatlakozási költsége is magas, míg a fejlett országokban az élelmiszerkiadások aránya alacsony, tehát a csatlakozási költségek is kisebbek. Következésképpen a fejlődő országokban a farmereket általában nem fogják támogatni, amíg a támogatásban részesülő koalícióban a többi tag számára nagy terhet jelent az élelmiszerkiadások jelentős nagysága miatt a mezőgazdasági termelők
csatlakozása. Másrészről a specializált csoportok hatékonybabban érvényesíthetik érdekeiket, pl. az általuk termelt termékek áremelése formájában. A fejlett országokban – jelentős specializáció mellett – tehát a koalíció lobbiképessége erősebb, mint a fejletlen országokban , ahol általában a mezőgazdasággal foglakozók az élelmiszerek széles skáláját termelik.
Csáki [1991] megállapítása szerint: „A protekcionizmus az agrárkereskedelem általános jellemzőjévé vált. Tartósan megbomlott az élelmiszertermékek világpiacának egyensúlya, a kínálat rendszeresen meghaladja a fizetőképes keresletet, és ennek eredményeként a relatív világpiaci árak (a többi termék áralakulásához viszonyított mezőgazdasági árindex) folyamatos csökkenése megy végbe.”
A fejlődő országokban a mezőgazdaság diszkriminációjával az általános gazdasági fejlődést próbálják ösztönözni, mely kizsákmányolás hosszútávon a mezőgazdasági termelés visszaeséséhez, élelmiszerhiányhoz vezet. A fejlett országokban támogatják a mezőgazdaság működését, mely túltermeléshez és a költségvetés megterheléséhez vezet.
Ez utóbbiaknál a gazdaság fejlettsége bizonyos mértékű mezőgazdasági támogatást lehetővé tesz, különös tekintettel arra is, hogy az agrárszektor mérete ezekben az országokban általában csekély.
A mezőgazdasági támogatások nyújtásának egyik fő indoka a jövedelemdiszparitás, mely a II. világháború után vált az agrárpolitika központi kérdéskörévé. Fertő [1996] felsorolja, hogy több országban törvényben rögzítették a jövedelemdiszparitás felszámolásának szándékát (1955. Német Mezőgazdasági Törvény, 1947. Nagy-Britannia Mezőgazdasági Törvény, USA 1948. Kongresszusi határozat), sőt az 1957-es Római Szerződésben az egyik fő cél a mezőgazdaságból élők megfelelő jövedelemének biztosítása volt.
A fejlett országokban azért is szükséges a mezőgazdaságot támogatni, mert a mezőgazdaság egyik sajátossága, hogy a technikai fejlődés következtében a mezőgazdaság kibocsátása nő, amellyel a kereslet jövedelem-rugalmatlansága (Engel-törvény) miatt kisebb mértékben emelkedik. Ebből kifolyólag a mezőgazdasági árak csökkennek, viszont a kereslet árrugalmatlansága miatt a bevételek csökkennek, vagyis az árak csökkenését a fogyasztás növekedése nem ellensúlyozza. Ezért a kínálat ár-rugalmatlansága alapján a
termelők nem eléggé csökkentik a kibocsátásukat. Az egyes elméletek empirikus igazolhatóságát végző kutatások kimutatták a kereslet ár-rugalmatlanságát és jövedelem-rugalmatlanságát, valamint a kínálat ár-rugalmatlanságát. Viszont megfigyelhető a jövedelemdiszparitás megfordulása is, pl. Gardner [1992] és [1993].
Fertő [1996] leszögezi: „Az Európai Unióban a 80-as évek második felére elvégzett empirikus vizsgálatok sem támasztják alá a jövedelemdiszparitás tényét”. A jövedelemdiszparitás megszűnésének ténye a mezőgazdasági támogatási politika e területen elért sikerességét jelzi.