tiszatáj
979. MÁRC. • 33. ÉVF.
Csorba Győző,
Simái
Mihály,
Jzepesi Attila versei; Féja Géza,
Sarkadi Imre kiadatlan novellája;
emlékezés a szegedi nagyárvíz is a Tanácsköztársaság évfordulójára;
műterem-
látogatás
Segesdi
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS LÁSZLÖ Főszerkesztő-helyettes: A N N U S JÓZSEF
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László 79-511 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — 6740. Táviratcím: Tiszatáj, Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI Budapest, József nádor tér 1. sz. — 1900) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 10 forint. Előfizetési díj: negyedévre 30, fél évre 60, egy évre 120 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza. Indexszám: 25 916.
ISSN 0133 1167
Tartalom
1979. MÁRCIUS
XXXIII. ÉVFOLYAM, 3. SZÁM
CSORBA GYŐZŐ versei: Lecke, Kegyelem, Parabola ... 3 SZEPESI ATTILA versei: 1946, Varsó, ősz, Három baga-
tell 4 FÉJA GÉZA: Hazatérés (elbeszélés) 7
versei: Lorcáért, a holdra, Hold- VÁRKONYI ANIKÓ
udvar, Udvara van a holdnak, Barátság, állócsillag 11 SIMÁI MIHÁLY versei: A táltosfiú balladája, A Kísér-
leti Hős, A kert 14 SARKADI IMRE: Párbaj (novella; közli: Csontos Sán-
dor) '. 17 A szegedi nagy árvíz 100. évfordulója
TÓTH BÉLA: Város a vízben .' 30 Az újjáépítés ,.••• 41
SZ. SIMON ISTVÁN: A város új arca 49 HORVÁTH DEZSŐ: Ellennyomás 56
ÖRÖKSÉG
Emlékezés a Magyar Tanácsköztársaságra
CSATÁRI DÁNIEL: A szükségszerűség lehetőségei (A Ta-
nácsköztársaság nemzeti-nemzetiségi politikája) 62 GÁL ISTVÁN: Babits legtevékenyebb korszaka (Babits
a 133 nap alatt. Tények és adatok) 73
KRITIKA
POMOGÁTS BÉLA: Déry Tibor: Botladozás 83 GREZSA FERENC: A Kortársaink sorozat új kötetei
(Tamás Attila: Weöres Sándor, Alföldy Jenő: Kál-
noky László) 85
ACZÉL GÉZA: Bojtár Endre: A kelet-európai avant-
garde irodalom 88
MŰVÉSZET
TANDI LAJOS: Műteremlátogatás Segesdi Györgynél ... 92 Színház
NIKOLÉNYI ISTVÁN: Köz, élet, rajz (Maróti Lajos
esettanulmánya a szegedi Kisszínházban) 97 Film
MOLDOVÁN DOMOKOS: Magyar fazekasok (forgató-
könyv, Sárosi Bálint rajzaival) 100 Beszélgetés Palotás János szeged-alsóvárosi fazekas-
mesterrel 109 Szerkesztői asztal 112
ILLUSZTRÁCIÓ
Segesdi György munkái a 6., 16., 29., 61., 72., 82. és a 91.
oldalon, valamint a műmelléklet VII—VIII. oldalán (Ács. S. Sándor fotói)
Segesdi György arcképe a 92. oldalon (Ács S. Sándor felvétele)
Moldován Domokos fotói a 101., 103., 104., 106., 107. és a 108. oldalon
Somogyi Károlyné felvételei a műmelléklet V—VI. oldalán Enyedi Zoltán felvétele a 112. oldalon
C S O R B A G Y Ö Z Ö
Lecke
Leveri a szél a virágot,
s nem termékenyül mindenik.
A szépség helye dúlva tátog jövő ilyenkorig.
Sors-szél is fúj, s csak emberekre, s itt is akad hulló virág.
De nem jövőig, már örökre kopasz marad néhány gally, ág.
Kert, minek kezded újra a szokásos évi leckét?
Tudom, hogy az ember fia számára semmi mentség.
Megtanultam, s fújnám ha kéne, álmomból is riasztva —
rászorulnék, Isten szegénye, inkább vigaszra.
Kegyelem
Kíméljetek!
vissza vigyázva térjetek ne véljetek
mint régen annyit elbírónak karácsonyok
adventek régi mákonyok ugyancsak megpróbál e hónap Ó gyermek-ébresztő december kegyelmet kér egy öregember
Parabola
A késő éjszakai házfalak, tetők, utcák, terek bő varázslattal szabad- jára engedik a fantáziát.
Dúskálkodik a néző a lehetőségekben. Sőt még serkenti is képzeletét, hogy minél szebb legyen a kaland.
De kelet felől világosodni kezd. Vetkőztető markaival jön a hajnal.
Lekopaszt minden gyönyörűséget a világról.
Mi lesz a házfalakkal, tetőkkel? Mi lesz az utcákkal, terekkel? Zsan- dárrá válnak: bilincsbe verik a fantáziát, ketrecbe zárják a kalandkeresőt.
1 egyenlő lesz 1-gyel.
Imé, valamely csodálatos történetek ösztövér parabolája.
Akinek van füle a hallásra, hallja!
És essen meg a szíve a csodálatos történétek védtelen főszereplőin!
• S Z E P E S I A T T I L A
1946
már a. vidám aratók hazatérték a távoli rétről
• parti kövek tetején billeg az éji madár
ködbe merül a vidék huhukolnak a rengeteg erdők árny fut a tűzfalon és retten a kandi gyerek
Varsó
gyertyalángok a harangszóban a lovak kőfején
a pupillák szűkülő folyosóin a háztömbök
süllyedő röghegyek arctalanul
jársz az idegen városban
az apokalipszis lovasai nyomán két éjszaka között
fekete napsütésben
Ősz
rongy akácos őrizd magad te jöttment kövek között ércektől ittasan megállj
1977 októberében
termő üresség újra körülveszel tar ágaiddal kései őszidőn
villog ezüstben áll a város
varjú se száll feketén suhogva magok pihennek lassúi a lüktetés kék kristály-háló rejti a lombokat
hűlő redők közé letöpped álom a rügy a levél s a porzó
Három bagatell
FOLYÓ
mélybarna folyó görgeti az éjszaka arctalan-fénytelen
tested meghasadó gyümölcsét AIÓN
még én vagyok
járkálok itt az őszben
de hallom már
ahogy az aión körbeér egyre közelebb
sárkánygyíkok rikoltanak
ÜDVÖZLET találomra
felütsz egy régi könyvet lapjai közt
bársony havasigyopár
SEGESDI GYÖRGY: ANYA GYERMEKÉVEL
F É J A G É Z A
Hazatérés
Ült a tornácon, a vadszőlő lugasa mögött, a szeptemberi verőfény békéjé- ben. Levél se rezdült, még a mindent ellepő, sűrű, vastag por is pihent. Ült lehunyt szemmel, kíntól fáradtan, zsibbadozva. De szíve tája ismét sajogni kez- dett, majd megkezdte szilaj táncát a fájdalom. Hiába minden, Mária halott.
Ott fekszik a szobában lezárt szemmel, fejénél két gyertya félénk fénye imbo- lyog. Föl szeretett volna kiáltani, de ajkába harapott, csak a könnyei csorogtak.
Többen laktak a városszéli udvaron, néha egy-egy asszony feléje lopakodott, kémlelte, majd visszahúzódott. Most látja, mennyi melegség lakozik az egy- szerű szívekben. Megmosták Máriát, kiterítették, a gyertyákat is ők tették a feje mellé, a kertben leszedtek minden virágot, ö t meg délben, este behívják meleg ételre, pedig jó szót is alig hullajtott eddig feléjük.
Tizenkét esztendeje menekült ide, bár nem kergette senki. Hadak vonultak, kiegyenesedett a megtiport nép, ő meg dideregni kezdett a tágas portában, amit a nép kastélynak is elkeresztelt. Igaz, a földekre rátették kezüket, ám azért hagytak volna néki valamit. Haragosa sem igen akadt, bizonnyal jó szívvel veszik, ha közéjük áll. De keserű gőg ágaskodott benne, hogy „akkor vesszen az egész". Ruhaneműt dobott táskájába, elindult gyalog a vasút felé, az emberek pedig csak néztek utána, szót sem ejtve. Ide húzódott egyetlen testvéréhez, holott csak ímmel-ámmal vállalta eddig. Űgy történt az, hogy nagyapja még paraszt volt, híres szerző ember. Apja amolyan fél úr, és szün- telen előre serkentette, hajszolta fiát. Főként azóta, hogy Mária megszökött a rektorral, és itt a városban raktak fészket a család csúfságára. Az apa kegyet- lenül kitagadta leányát, néki meg gazdag feleséget szerzett, bár betegeskedőt, de úgy vélte, a pénz mindent meggyógyít. A birtok nőttön nőtt, urak pajtás- kodtak véle, de az asszony köhécselt, fogyott, nemsokára éppen csak vonszolta magát. Ha leült, a távolba meredt, mintha utazásra készülne. El is költözött nemsokára. A kicsinye, Gáborka két esztendő múltán követte, pedig a lelkét adta. volna érte. Karján cipelte, babusgatta, járni meg beszélni tanította, nap mint nap meglepte valamivel. A kicsi oly görcsösen kapaszkodott a nyakába, mintha megmentését várná tőle, de csak sorvadozott, akár az anyja, végül már alig bírt fölülni. Ágyacskája mellett gyötrődött éjt s nap, azután egyszer külö- nös fény csillant a gyerek nagy kerek szemében, ő meg. reá borult, felfogta utolsó leheletét. Itt, arca jobb. felén most is égeti, ki tudja tapogatni, hol illette az elszálló élet utolsó üzenete.
Feledni próbált, kocsin, lóháton száguldozott, csattogott a kártya, fogytak a palackok, a vándor színtársulat olykor belőle élt. Máriát csak nagyritkán nézte meg este, lopakodva, özvegy rektorné volt már a testvére akkor. A hamu- tálca alá csúsztatott néhány bankót, és sietett — azután mégis ide szorult.
Naphosszat zakatolt Mária varrógépe, néha majd beleőrült, az udvaron téblá- bolt, csúnya időben a patikába ment ücsörögni, fecsegni, amúgy keresztbe szal- 7
»
mát nem tett. Egyszer behívták a rendőrségre, fiatal tiszt faggatta, miután hellyel kínálta.
— Mondja, miből él?
— Nem teszek én az urak ellen semmit.
— Nem vagyunk mi urak, csak dolgozó emberek. Azt pedig jól tudjuk, hogy nem tesz ellenünk semmit. De érettünk sem mozdítja a kisujját.
Akkor felhorkant benne valami:
— A fiam lehetne — vágta oda keserűen a tisztnek.
Az meg nem is annyira haragosan, inkább szomorúan nézte.
— Olyan idő jár, mikor néha a gyerekek tanítják a megletteket.
Baja azért nem lett. Mária pedig varrt és ellátta, főzött, mosott, hófehér inget tett ágya mellé, ö meg elfogadta. „Fölélted, emberevő vagy" — suttogta kétségbeesetten. Az önvád tovább mardosta, kísértettek az emlékek: esténként, vacsora után látszott Márián, hogy beszélgetni szeretne hosszan, évtizedek aszúja sűrűsödik odabenn, és meg akar indulni, akár a forrás, ö azonban min- den este elment. No, nem úgy, mint annakelőtte a kávéház szivarfüstjébe, má- jusi kertben terített fehér asztal mellé, színésznők öltözőjébe. Elmúlt az a világ, de a megmaradt tegnapi urak azért összebújtak vigasztalódni, vakremé- nyeket élesztgetni. Távoli hangokat kerestek a rádión, biztatást, hogy a tűnt idő visszatér. Ment közéjük nap-nap után, akár a megszállott, csak éjféltájt lopakodott haza . . .
Fölrezzent kínjaiból, a szomszéd asszony hívta, tányér levest tett elébe, egyék, hiszen közeledik a temetés órája. Csak néhány kanállal fogyasztott, azután bement a halottas szobába, nézte az összeaszott kis testet, a békébe tért arcot, majd ráborult. Amikor megérkeztek a gyászhuszárok, összegyűlt a szom- szédság, és telt, csak telt az udvar. Ismeretlen arcok néztek feléje, már szo- rongtak az emberek, suttogást hallott mindenfelől: „szegény rektor néni". Hát ennyien szerették? ö olyan Hamupipőkének tekintette, és íme, mennyi szív hordozta, ringatja. A sírnál még beszélt is valaki, ismeretlen munkás, és olyas- mit mondott, hogy Mária meg az ura az övék volt. Hát így is lehet élni? So- kakban? És a halálnak kellett ide suhannia, hogy megtudja ezt a titkot?
Ki lép majd az ő koporsója után? Ez a kérdés zakatolt benne, midőn ma- gába süppedve elhagyta a temetőt. Észre sem vette maga körül az éjjeli bará- tokat, pedig egyik karjába is kapaszkodott. De most meg emlék gyúlt ki bévül, az utolsó reggel, amikor elhagyta a pusztát, és az emberek csak nézték. Ott akarták tartani? Vagy ítéletet hirdetett a szemük?
— Vissza kellene térnem. Meg kell tudnom — motyogta félhangosan.
Mellette haladó barátja aggodalmasan tekintett arcába, tán megtébolyo- dott? Nem szóltak az úton, csak a kapunál mondotta a hajdani bíró:
— Azután ne feledkezz meg rólunk.
Bólintott, de gondolatai máshol jártak. Egyedül ért az udvarba, majd be- lépett a kihűlt lakás kísérteties csöndjébe. Járt-kelt, az éjjeli szekrény előtt megtorpant. Térítőjén két öreg pénzdarabot pillantott meg, valamelyik szom- széd asszony helyezte a halott szemére. Megcsókolta, belső zsebébe tette, a szíve fölé. „Éz a vagyonom" — suttogta. Azután három nap és éjjel viaskodott.
Biztatta magát némán, suttogva, majd hangosan kiáltva, hogy a lakók megáll- tak az ajtaja előtt:
— Vissza kell térnem!
A negyedik napon úgy döntött, hogy mielőtt útra kelne, mégis elmegy
„azokhoz", a barátokhoz, a régi urakhoz. Hadd mondja el nékik mindazt, ami bévül viharzik. Tartozik ezzel. Már együtt voltak az öreg bírónál, kertre néző, gondosan függönyözött szobában. Várt valamit tőlük, legalább egy nagyon mélyről felbukó szót, hiszen mindenkinek van még valakije, egyedül ő maradt árván. Ám a házigazda óráját nézte, majd csavargatni kezdte a rádió gombját.
Ekkor elöntötte az indulat:
— Hagyjátok! — szólt határozottan.
Csodálkozva meredtek rá mindannyian. Ö meg egyre elszántabban foly- tatta:
— Elég volt a hazugságból!
— A hazugságból? — ámultak.
— Abból, esztendők óta önmagunkat csaljuk.
— Megbolondultál? — méltatlankodott az egyik.
Nézzétek, pusmogunk, megrészegedünk a hazugságtól, mivel borra nem telik, szövetkezünk az éjszakával, holott minden reggel fölkél a nap.
— Ha terhedre vagyunk, ezen könnyen segíthetsz — vélte a volt városi tanácsnok. Majd gúnyosan hozzátette: — Ügy látszik, jobb társaságra akadtál.
— Az igazságot találtam meg — felelte most már kigyúlva.
— Halljuk! — érdeklődtek gyanakodva.
— Hazamegyek.
— Tán visszakapod a „kastélyt" meg a földet?
— Nem úgy, hanem a többi közé.
— Parasztnak?
— A nagyapám még az volt, a dédapám meg, mint mondják, kétkezi.
Fölállott, kezet akart nyújtani, de az arcokról elutasítás fútt felé. Csak biccentett hát, majd annyit hallott még, hogy bezárják mögötte a kaput.
Űtnak indulni könnyebb volt, mint leszállni a vonatról, mikor pedig ott állott hajdani portájának egyik ajtaja előtt, és nézte a táblát, hogy „Iroda", csaknem visszafordult. Mégis belépett, javakorbeli férfi fogadta, arca ismeret- lennek tűnt, hát megmondta a nevét, az meg kezet nyújtott.
— Találkoztunk mi már valaha.
Kérdőn nézett a szemébe.
— Félkommenciós voltam a tehenek mellett, suttyó gyerek még, megértem, hogy nem emlékszik már rám. Engem tettek meg elnöknek.
— Visszajöttem.
Az elnök most már bizalmatlanul nézte, de ő megelőzte:
— Dolgozni szeretnék.
A reá tűző tekintet megenyhült.
— Minden munkáskézre szükségünk van. Nem tőlem függ ugyan, a gyűlés dönt, bár nem hiszem, hogy elutasítanák, hiszen nagy utat tett meg. Ám kissé benne van már a korban . . . — Gondolkodott egy kicsit. — Elment a határ- csőszünk-, ha elvállalná . . .
— Boldogan — válaszolta mohón.
Nem emelt szót ellene senki, pedig jó néhány régi embert megismert, Pali parádés kocsisa volt, Mihály bácsi pedig vezérigás. Elfogadták a paroláját, de úgy; látta, mégis kerülik, ha szót váltott vélük, gyorsan elhúzódtak. Hát csak ki a csőszházba, ott elfeledett mindent. Kezébe vett egy rögöt, hosszasan nézte, majd elmorzsolta. Egész éjszaka járta a földeket, most ismert meg igazán min- den csapást, ösvényt, öreg fa alá húzódott, ha eső csepergett: „Lám, te itt ma- radtál" — suttogta melegen, és megsimogatta törzsét. Furcsa érzés járta át, mintha most lett volna igazán övé ez a föld.
Mikor már üres lett a határ, kijött hozzá az elnök:
— Jól vigyázott — ismerte el, és gondolkodott, vajon miként szólítsa, majd csak kimondta — Imre bácsi.
Ekkor mosolygott először, mióta hazatért, de egykettőre szorongás lepte el:
— És télen mit csinálok majd?
— Nézze, betesszük a darálóba, és keresünk szobát, ahol meghúzódhat.
Másnap bement a majorba, a baromfiudvar mellett vitt az útja, és egy- szerre gyökeret vert a lába. Egy asszony állott a csipogó aprójószág között, de őt nézte, akár a megigézett.
— Ágnes! — kiáltotta, és hozzászaladt —, Ágnes, hát itt vagy?
— Itt én, esztendők óta.
— És még csak nem is izentél ki a csőszházba?
9
Ágnes a földre nézett, nem felelt. Benne meg lélekjárást kezdett a múlt.
A felesége halálos kórban, s körötte Ágnes, a szép szolgáló, minden mozdulata az életet hirdette a halál színe előtt. Egyik éjszaka együtt voltak, azután nap mint nap fülébe súgta a parázs hívást. Már hónapok teltek, mikor Ágnes el- rebegte, hogy baj van. Számolatlanul nyomta kezébe a bankót, ígérte, hogy ád majd még, csak menjen, akármerre, csak el innét, hiszen ha megtudja a nagy- beteg, akkor vége: „És gyilkosok leszünk mindketten." Ágnes másnap eltűnt, utóbb néha-néha felvillant az arca, érezte melegét, azután végképp szertefoszlott.
— Messzire mehettél akkor — szólt végre félénken.
— Maga küldött.
— És a gyerek?
— Fiú volt, feje, szeme akár a magáé. Két esztendőt élt.
— Éppen annyit, mint Gáborka — sóhajtotta.
Ágnes folytatta:
— A pénzem elfogyott, munkában voltam napestig, hol erre, hol arra bíz- tam, de útjában volt szegényke mindenkinek.
Szólni se tudott, csak simogatta az asszony arcát. Később vette észre, hogy a közelből Mihály bácsi figyeli.
Azután nap mint nap leste Ágnest, beszélt néki mindenről, csak a szót nem találta el, a megváltó mondatot, ki benne muzsikált egész nap, éjszaka meg fölverte álmából. Végre is Ágnes kezdte:
— Még be se nézett hozzám.
Hát belépett, és megcsapta a tisztaság lehelete.
— Én is beköltözöm rövidesen — közölte —, már helyet is adtak — és a porta oldalszárnya felé mutatott.
Ágnes pedig olyan egyszerűséggel, ahogy a madarak beszélnek:
— Ellakhat nálam is.
Megfogták egymás kezét, hogy a szédület le ne terítse őket.
Futott az idő, karácsony közelgett, késő este jött a darálóból, sokáig tisz- togatta, kente a gépet. Sűrű, téli sötétség nehezedett a tanyára. Összerezzent, érezte, hogy közelében áll valaki, de meleg emberi hang nyugtatta meg:
— Hát hazatért.
Mihály bácsi szólt. Először meglepődött, hiszen jó fél esztendeje itten él már. Azután átfutott rajta a szó értelme, valóban, most tért meg igazán.
És utána mondta, akár az esküt:
— Igen, hazatértem, Mihály bátyám.
Az meg nem szólt többet, csak szorongatta a kezét, mintha nem akarná elengedni. De tovább ballagott mégis, ö pedig a szelíd fényre nézett, ki Ágnes ablakából hívogatta. Ment nyugodt, biztos léptekkel. Űgy érezte, hogy mindig ezt a fényt kereste.
| V Á R K O N Y I A N I K Ó j
Lorcáért, a holdra
Tűz van!
Halak nyerítnek a tóban.
Minden állat álom-tóban, Fény alatti csöndességben, Víz alatti vendégségben.
Ó, hogy én így kizáródtam, Talpig égő harangszóban, Kikötve a Nagyfa-törzshöz, Égigérő temetőhöz.
A borvörös pusztaságban Vérző tollú kakasok.
Ó, kinyílott hajnalóra!
Ó, halál vérző virága!
Bánat mandragóra-bokra!
ölyü-sírás, galamb-hullás.
Angyaljárás nyárutóban.
Holdudvar
Udvara van a Holdnak.
Udvarnak udvar: szép kerek.
Fázik a szív benn, didereg.
Nincsen itt fűszál, sem felhő, behajló bodzaág.
„Kis csillag, mely a Holdat kíséri", A csillagom sincs már sehol.
Kérlelhetetlen söprűvél csupán A zord Rend söpröget.
Fölmegyek a hegyre — siralomvölgy, látom:
Nevet, zokog, vérpirosán lüktet a létezés.
11
Anyám, hazám, gyermekkorom
Szerelmeim, halálaim — szépek a kárhozottak is.
Állok a Hegyen.
Könnyemet hullatom.
Tudtomra sem adja, hogy el akar hagyni:
Hadba megy az Élet.
Adjon az én Uram, szép szilaj pogánynak, Hatalmas Üristen boszorkányhatalmat, Mielőtt eltűnik, hogy azt az Elmenőt örökkévalóság varázsgyűrűjébe, Holdas tekintetem udvarába zárjam,
Alá ne sodródjék idő-Niagara vad zuhatagában.
Udvara van a holdnak
dalokból, átokból fonott kerítése:
szerelem korának ezüstös sövénye,
gyötrelmes éveknek, nagyobb szerelmeknek:
időnek, hazának dérmart szögesdrótja, ének tengerének sótlan, kopár partja, fájdalom dünéi —
vad táncok krátere, csörömpölés, láncok.
Holdudvar, szép-maga
mind-fényességestül a poklok kapuja:
világra kitárva, világra bezárva.
Öklök dübögése, lantok muzsikája.
Szomorúságunk köldöke, kétségeink tála.
Udvar, udvar, szép kerek csönd, tébolyodott némasága holtak arénája.
Tükör, miből rég kiléptünk.
Ottfelejtett arcainkból nevünk kiabálja.
Barátság, állócsillag
Hullócsillag-szerelem:
törött szívem cserepeit sírva szedegetem odalenn a porban.
Állócsillag áll fölöttem, kéznyújtás-közelben.
Üstökös csóvája:
világ hamvadása.
Hull az eső, hamueső fényes dél havára.
Ragyog fenn egy csillag, bánatomat szánja.
Visz az idő, vágyak — látszik csillag távol.
Hoz az idő, gondok árja — csillagfény a gátja.
Barátság, állócsillag, harcokban és örömökben könnyen-feledéssel
hányszor megcsaltalak.
Harcból térten, fájdalomban
égre csapó nagy hűséggel hányszor megáldalak.
Legigazabb jóság!
Vagy mint a föld, anya!
Otthonos szép haza!
Evilági csoda!
Nyugalmat ha tudnék-bírnék, szemközt veled az égbolton magam is megállnék, mindenség határán, a semmi határán fennen tündökölnék.
Választott magányom örökös vártáján
remegve vigyáznék
mind a földön futkosókra mind az égben bujdosókra mind a földben zokogökra Ahogyan te őrködsz,
barátság,
szomorú állócsillag.
Ahogyan te őrködsz, tiszta derű,
barátság, állócsillag.
13
S I M Á I M I H Á L Y
A táltosfiú balladája
— Már-már megfogtam a csodát.. . Kisiklott, elszállt... nem tudom, hol van Anyám, hol a hatodik ujjam?
— Fiam, az Idő amputált;
hogy társaid ne gúnyolhassanak, jött az Idő a nagy szikével
s lemetszette a táltosujjadat.
— Anyám! Falak s mögöttük új falak!
Egy árva szempár rajtuk sose lát át...
Anyám, anyám, ki vette el a harmadik szemem világát?
— Jött a Bíró s azt mondta: Nem!
nem istentől való e szem!
Ez a hatalom kinevet hatalmam csúcsán engemet.
Törvénye más — ezt én nem értem;
pecsétet rá a törvény nevében!
Izzó vasat, tüzes pecsétet;
Kiégetni az égszínkéket!
— Anyám, jaj, nincs hatodik ujjam!
Anyám, anyám, a harmadik szememre megvakultam!
— Fiam; már táltos nem lehetsz.
Nem istenülsz; emberré emberedsz.
Vihar ha készül, ujjad helye fáj.
Éjnek érkeztén szemed helye fáj.
Volt-szemedben szivárványt fen az Élet.
Csonk-ujjadon kaszát fen a Hálál.
A Kísérleti Hős
A fénykép megállította a zuhatagot a film megindította a zuhatagot és vissza is fordítja ha akarod
föl és vissza a hegyperemre
föl és vissza a kanyargós kanyonba vissza vissza
a forrásig amely még tiszta Nézd a fölborult forgó csónakot
visszabillen
fölfelé csorog mint az idő
a Kísérleti Hős a rég-halott itt még mosolyog
Készül a halál nagy jelenetére dublőr nélkül
egyszál magában fütyörészve
s azt kurjantja: szégyeld el magad ha már csak a trükkökben vagy szabad akkor inkább a zuhanás
a ZUHATAG
A kert
mintha ütések csíkjai mint sebhelyek
léckerítés árnya borítja testemet léc-árnyékok vas-árnyak sok-sok éjszínű dárdahegy
fenyegetés előttem és hátam megett
nem én akartam kert lenni?
most az vagyok!
— fa és bokor virág és gyümölcs vagyonod
vadonod lennék inkább önmagát kötő
s oldozó dzsungel fényért küszködő virágok nem törnek rést
— csak gyomok gazok
15
törik az ajtót szaggatják a lakatot
egy irtózatos-szép nap még dzsungel leszek
elözönlőm zölddel a művelt telkeket
s ha nyögök csak lián-korbácsaim alatt s nem viselek el mást csak saját árnyamat
SEGESDI GYÖRGY : MOBIL TÉRPLASZTIKA
S A R K A D I I M R E
Párbaj
i.
A vizsgáló ügyész hosszasan tanulmányozott egy ügydarabot. Varga János, négyholdas parasztember izgatási ügye. Varga János bicskával támadt a ta- nácselnökre, több ízben demokráciaellenes kijelentést tett, izgatott a termelő- szövetkezetek e l l e n . . .
— Csodálatos — csóválta az ügyész a fejét — s éppen egy négyholdas parasztember teszi ezt. Mi baja lehet neki evvel a világgal?
Aztán rendelkezett, hogy hozzák elé kihallgatásra Varga Jánost.
Varga János nyugodt modorú, alacsony, ötven év körüli parasztember aztán, amikor az ügyész elé került, azt mondta, hogy mindebből semmi se igaz.
Először is termelőszövetkezeti tag volt — igaz, hogy kényszerűen volt az, nem a saját jószántából s ebből a faluban se csinált titkot. De úgyse volt titok, hi- szen evezett ebben a hajóban más is. A tanácselnök, Pótor András, őt üldözte, az sem igaz, hogy izgató kijelentéseket tett, hacsak az nem izgatás, hogy az őt ért sérelmeket elmondta másnak is. Az sem igaz, hogy bicskával támadt a ta- nácselnökre, nem is volt nála bicska, mikor szóváltásba keveredtek.
Szóval Varga János vallomása egészen más volt, mint a rendőrségi jegyző- könyv.
— Milyen ember lehet ez a Pótor András tanácselnök — gondolkozott el az ügyész. S küldetett neki is idézést a Varga-ügyben.
2.
Pótor András egyébként éppen olyan, ötven év körüli, sokat dolgozott pa-»
rasztember volt, mint Varga.
1956 májusában közölte az Űj Hang Sarkadi Imre Párbaj című novelláját.
Ez az írás szerzője egyik legértékesebb, s egyben legkevésbé ismert paraszttárgyú kisprózája, kötetben eddig még nem jelent meg. Sarkadi olvasói azonban ismerhetik az anyagából készült töredékes drámát, amelyből az író filmet is tervezett. A film forgatókönyvéből 40 oldalnyi töredék készült el. A filmforgatókönyvet azonban meg- előzte az itt közölt filmnovella, amelynek lezárása már megjelent az író Drámák című kötetében, első kilenc része azonban eddig kiadatlan volt. (A kilencedik fejezet utolsó néhány sora hiányzik, ezt szaggatott vonallal jeleztük.) A Párbaj ról szólva még azt kell elmondanom, hogy egyik főhősét, Pótor Andrást az említett munkákon kívül még két Sarkadi-novella jeleníti meg: A kis Madár lába és a Tanács-
elnök. Kcföyvben mindkettő az író 1956-ban kiadott Elmaradt találkozás című kötetében jelent meg először.
CSONTOS SÁNDOR
2 Tiszatáj 17
Mikor megjelent az idézésre, az ügyésznek az jutott eszébe, hogy ezek tel- jesen egyformák. Csak éppen Pótor nem rabként állt előtte, hanem igen maga- biztosan. Sőt, túlságosan magabiztosan. Eleinte nem is igen válaszolgatott a kérdésekre. Legtöbbre azt mondta, hogy a rendőrség előtt tett vallomását olvassa el az ügyész, abban mindent elmondott. Szóváltásba is keveredtek. Az ügyész erélyes lett, Pótor nem vesztette el a magabiztosságát. Végül is azt mondta, hogy nem hivatalosan megmondja, mi is ennek a Varga János-ügynek a háttere.
— Varga János alapjában véve derék ember lenne, de túlságosan nagy hatással van a faluban másokra. Vámosfalu, az ő községe, tízezres nagyközség, majdnem teljesen szövetkezeti már. S a szövetkezetesítés egyik nagy akadálya Varga János. Nem izgat ő a rendszer ellen, ámbár amit mond, hiába idézi az alkotmányt és hiába hivatkozik a jogokra, az mégiscsak izgatás. Az emberek Varga Jánosra hallgatnak s ímmel-ámmal vannak a szövetkezetben akkor is, ha beléptek, ki is lépnek, aztán sok be se lép. Varga Jánost egy időre igenis el kell távolítani a községből.
— Én vagyok a község tanácselnöke, nekem az a feladatom, hogy a köz- ségemben a szocializmust építsem. S akkor is ezt tenném, ha hivatali feladatom nem lenne. A tsz alapító tagja voltam, mielőtt tanácselnöknek választottak volna. Én voltam az első években a szövetkezet elnöke is. Aki a szocializmus építésének akadályozója, legyen az akármilyen ember egyébként, azt félre kell dobni az útból. Nincs rá paragrafus, hogy Varga Jánost a viselkedése miatt megbüntessék? Hát keressenek rá paragrafust itt, az ügyészségen, hiszen itt is az a feladat, hogy a szocialista építést elősegítsék. Keressenek paragrafust és csukják le Varga Jánost, akár bicskázott, ákár nem.
Az ügyész ezek után aztán azon gondolkozott, hogy milyen ember lehet tanácselnökként ez a Pótor s van-e igaza a maga szempontjából vagy nincs.
Mindenesetre később úgy döntött, hogy akár igaza van Pótornak a maga szem- pontjából, akár nem, Varga János ellen elejti a vádat és szabadlábra helyezi.
3.
Pótornak egyébként főtt a feje, nemcsak Varga János miatt.
Egy tanácselnök napi gondjai bizony sok mindenre ki kell, hogy terjedje- nek, ügyes-bajos dolgai reggeltől estig tartanak, s nemcsak a hivatali szobájá- ban, hanem otthon is — a kérelmezők a házánál is megtalálják s van olyan szomszéd, öregasszony, régi ismerős — aki nem is a hivatalába megy szíveseb- ben, hanem a házhoz. Arra is gondja kell, hogy legyen: megcsinálta-e már Bucsi Vince a kéményét? Mert kicsap a láng, ha bedurrant a kemencébe s tűz- veszélyes. Azzal is őt keresik fel, hogy Cselleginének az ura megint otthagyta a munkahelyét, mikor letiltatta a mélyépítőnél a fizetését — most elment ür- gézni a Hortobágyra, csak azért se ad haza a családjának semmit. S az özvegy Zsupposné földjét is valahogy valakivel meg kell műveltétni, mert ez a gyá- moltalan öregasszony úgyse tud vele mit kezdeni — de elvenni se lehet tőle, hiszen az egész nem több egy holdnál s Vígh Imréék nem akarják bevenni a szövetkezetbe, mert bibliás, bolondos vénasszony, aki folyton égitüzet jósolgat és sír, de hát valahogy mégiscsak kell élni neki is.
Aztán meg van neki a saját családja is: a menye veszekszik, vagy ha nem veszekszik, hát legalábbis haragszik, s a haragját mutatja, mert eltelt egy fél év s mégse kapott az ura lakást Debrecenben, külön élnek azóta, vasárnapi házasok s éppen az édes gyerek van távol, a meny pedig otthon, a férj szülei házában, aki azóta úgy érzi, hogy ha nincs mellette az ura, hát ő csak vendég itt — és a többi.
Aztán itt vannak a szövetkezetek: hiszen van jó szövetkezet isjde a másfél ezer holdas Petőfi például, első típusú szövetkezet, annak a hülye earabásnak az elnökletével — az éppen semmit se csinál. Nem is szövetkezet, mert együtt semmit se végeznek, nem is egyéni, mert magában meg mindenki azt hiszi, hogy
szövetkezet, hát intézkedjenek, hogy mi legyen. A földművesszövetkezet ital- boltvezetője sikkasztott, az iskolaigazgató a nyakára jár, hogy büntesse meg a sorozatosan mulasztó gyerekek szüleit, igen, de ha meg is bünteti,, ott azok már úgyse vizsgáznak le, ha eddig nem jártak, s mennyi sírás-rívás lesz belőle s a büntetést, ha nem fizetik, hát hogy hajtják majd be? Foglaljanak? í
Szóval ez a Pótor András napi gondja, akkor is, ha Varga Jánost, kienge- dik, akkor is, ha benntartják, tehát kicsi pont neki Varga János ügye tulajdon- képpen, de mégis nagy, mert mindezek mögött ott van az, hogy az ügyintéző mellett politikus is ő — a pártbizottságon vita volt a Varga János-ügyben, mikor beszámolt az ügyészségi beszélgetésről s a rendőrparancsnok ellene fog- lalt állást, kikérte magának, hogy minderről ő csak most, hónapok múlva értesül — s mindezek mellett az néha a Pótor érzése, hogy; dolgozhat -ugyan reggeltől estig, lehet az övé tízezer ember gondja, ez előtt a tízezer ember "előtt népszerűtlen, nem szeretik, és sokan pedig megfojtanák egy kanál vízben.
S itt vannak a szövetkezetből való kilépések és szövetkezetek feloszlásai — nem öröm tehát az élet.
4.
Mikor néhány hónapos raboskodás után Varga János hazatért, hát érthető, hogy Pótornak a legkisebb gondja Varga János volt. De csak egy darabig, egy- két napig, mert aztán észrevette, hogy az, amiért Varga Jánost el akarta tün- tetni a faluból egy időre, az mégiscsak ésszerű dolog volt: Varga Jánosnál gyülekeztek hazatérése óta a falu egyéni parasztjai, nemigen csináltak, ugyan semmi egyebet, csak beszélgettek, de azért mégis mindenki tudta, hogy ott be- szélgetnek, s azt is mindenki sejtette, hogy miről. Amellett Varga János a ta- nácshoz benyújtott egy hivatalos iratot, amit benyújtott a szövetkezethez is — a szövetkezetből való kizárása ügyében. A kizárást, úgymond akkor határozta el a tagság, amikor ő börtönben volt, a megkérdezése és meghallgatása nélkül, azoknak a vádaknak az alapján, amit az ügyészség elejtett, mert amik sohasem is voltak igazak — szóval Varga János rehabilitációját kérte és Pótor érezte, hogy sok ember, sok száz ember lesi és várja, hogy most ezek után mi fog történni:
rehabilitálják-e Varga Jánost, és ha igen, hogyan — s valahogy az is kiszivár- gott, hogy a rendőrparancsnok mellette foglalt állást néhány hete, mellette és Pótor ellen —, szóval Varga János ügye mégis ügy lett, anélkül, hogy bármit lehetett volna ellene tenni.
Ilyen módon határozta el egyszer Pótor, egy nyomott kedvű délutánján, hogy elmegy személyesen Varga Jánoshoz, tegyék ezt a kettőjük közti, eddig elintézetlen ügyet tisztába.
5.
Varga Jánosnál éppen voltak.
Tulajdonképpen azért jártak hozzá emberek, mert sok jó embere volt s most hazatérése után igyekezett mindenki meglátogatni. Varga János unta is már, nem akarta tizedszer és tizenötödször elmesélni, hogy hogy is, mint is történt, egyáltalán mentől kevésbé akart ő feltűnni most, örült, hogy hazajött, s örült, hogy dolga után láthat — dolga volt éppen elég. De ha látogatók jöt- tek, jó emberei, mégiscsak le kellett velük estefelé ülni, aztán bort is hozott fel, azt lassan megiszogatták s beszéltek erről-arról.
Persze, úgy nem lehetett beszélni, hogy végül is ne torkollt volna a politi- kába. Vagy hát a helyi politikába, jobban mondva — ne esett volna szó. a szö- vetkezetről, a termésről, beadásról és adóról. Esett szó, de kommentár nélkül.
— Boda Palitól még egy borjút kívánnak b e . . . .
— Hát bizony...
— Kérdés, van-e neki.
2* 19
— Ha beadja, majd nem lesz.
S ezzel el volt intézve a borjúügy. Mindenki gondolt, amit gondolt, aztán az egyik megkérdezte Varga Jánost.
— Választ kaptál már a beadványodra?
— Még nem.
— Milyen beadvány — kérdezte a harmadik, mert ő még nem hallott róla.
— Semmi. Nem nagy eset — mondta Varga János és töltött.
A kérdező aztán megmagyarázta a másiknak.
— Tudod, csak az, hogy J á n o s . . . merthogy felmentették — most el sze- retné a szövetkezettel is ismertetni. Mert azok kizárták.
— Ja.
— Majd megjön. Én nem siettetem.
Ilyen módon beszélgettek akkor is, mikor betoppant közéjük Pótor.
A jelenlevők igen feszélyezetten kezdték magukat érezni. Hogy Varga Já- nos milyen viszonyban van Pótorral, azt mindenki tudta. Hazaérkezte óta nem találkoztak, hol is találkoztak volna. Azelőtt pedig — hát azelőtt tudott dolog, hogy milyen viszonyban voltak. De Kertész Kálmán például jó viszonyban volt Pótorral, semmi baja nem volt vele. Pótor csendes, jól gazdálkodó, megnyerni való embernek tartotta Kertész Kálmánt, megbecsüléssel beszélt vele, Kálmán bátyámnak szólította, pedig nemigen sokkal lehetett nála az idősebb. Most Kertész zavarba jött, hiszen Pótor azt, hogy éppen itt találja, akár maga ellen irányulónak is felfoghatja. — Nos, hát fogja fel annak — s megkeményítette a nyakát.
Zavarban volt Szűcs Elek is — ő meg azért, mert rosszban volt Pótorral, feltűnően alig-alig köszönt neki, nem járt soha hozzá, akkor se, ha baja volt a tanácsnál, sőt még olyat is mondott már, hogy mással jobban tudja ezt el- intézni, mint vele.
Kállai és Nagy Gyula pedig sehogy se voltak vele, de most sajnálták, hogy éppen itt vannak, mert ez a két ember veszekedni fog. Varga és Pótor alkal- masint.
Űgyhogy igencsak elhallgattak, mikor a tanácselnök megjelent köztük, s feszengve ültek a széken, maguk elé nézegettek.
Kinn ültek a kertben, a lugasban az asztalnál, hát még kopogni se kellett, ajtó se volt, amin bejöjjön, egyszer csak ott volt, köszönt. Odament, kezet fogott mindenkivel.
Varga János pedig egy kicsit gondolkozott, hogy most neki mit kellene csinálni, állva megvárni, hogy mit akar a tanácselnök, vagy vendégnek tekin- teni — úgy döntött, hogy az utóbbit teszi, széket nyomott Pótor alá, s bement a konyhába, hogy újabb széket és poharat hozzon. A kancsó éppen tele volt, azt nem kellett megtölteni.
Míg odajárt, Pótor elhelyezkedett, rágyújtott, letette a kalapját is, s azt mondta a többieknek, felnézve az égre.
— Egy kis eső elkelne . ..
— Az el — mondta készségesen Kállai. A többi nemigen szólt egy szót se.
— Te már elcsépeltél Kálmán bátyám — fordult oda Szűcs Elek Kertész- hez, szándékosan őhozzá szólt s hogy az biccentett, hát tovább is feléje for- dulva azt mondta, hogy az ő búzája bizony roppant gazos volt.
Varga János közben megjött a székkel és a pohárral, teletöltötte és oda- állította Pótor elé a poharat, aztán leült ő is, nem mellé, hanem az asztalnak majdcsak a túlsó végére s megemelte a poharát. — Hát Isten, Isten — aztán koccintgattak egymással és megitták a bort. Ahogy megitták, Szűcs Elek megint csak Kertésznek azt mondta, hogy az ő szomszédja — már hogy a Kertész szomszédja — nagyon rossz lovat vett a múlt heti vásáron, ő figyelmeztette, hogy be fogja csapni az a kupec, de nem hallgatott rá.
A történet vége felé Kállai felállt, kezelt Varga Jánossal, aztán a többiek- kel s egy jó éjszakáttal elindult haza. Kertész meg megnézte az óráját, azt
mondta, hogy: bizony ideje is van hazakészülődni... s felállt ő is. Nagy Gyula most Szűcshöz fordult, kérdezett még valamit a lóról, aztán Varga János megint kiöntött egy kör bort, ezt már Kertész csak állva itta meg, de nagy Gyula azt mondta: egy az útjuk, megy ő is — aztán Szűcs is felállt s nem telt bele tíz perc se, elmentek mind a négyen, anélkül, hogy Pótorhoz a köszöné- sen kívül egy szót is szóltak volna. Varga János aztán visszaült az asztalhoz.
— Kicsit megsavasodott már ez a bor — mondta.
— Nem a. Jó bor. Nekem már nincs.
— Nekem még van vagy egy hektó. Másfél is. Nem volt időm meginni.
Pótor fürkészve nézett a másikra: ezt most azért mondta-e? De hogy elejét vágja, hogy ne célozgatással beszéljenek ezentúl, ahol ő bizony nem tud mit válaszolni a másik sokat jelentő mondataira, felhajtotta a bort, cigarettával kínálta Varga Jánost, amit az elhárított — nem élek vele — s azt mondta.
— Nézd, azért jöttem én hozzád, hogy beszéljük meg s intézzük el ketten .is ezt az ügyedet, ami az ügyészségen már elintézést kapott, hát kapjon itt-
hon is.
— Az jó lesz. Én is azért adtam beadványt.
— Tudom. Olvastam a beadványodat. Avval majd a szövetkezet foglalko- zik, mert az a tanácsra nem tartozik, de én inkább a magam részéről akarom lezárni ezt az ügyet.
— Akkor egyetértünk, mert én is a magam részéről.
— Nem is bánom, hogy elmentek a többiek...
— Én nem küldtem őket.
— Hiszen azt láttam. Gondolták, hogy veled van beszédem. Így is van.
— A tanácsnak nincs veled ügye — az ügyészség elejtette ellened a vádat, én meg személy szerint azt szeretném megkérdezni, hogy leszünk majd ezentúl egymással?
Varga mosolygott. Benne volt a mosolygásában, hogy: mintha ugyan ez nem tőled függne . . . elsősorban.
— Én megírtam a beadványomban, hogy legyünk. Éngem igaztalanul el- vittek, börtönbe tettek, kizártak a szövetkezetből — kapjak igazságot, azt akarom.
— Mondtam, ez a szövetkezet dolga l e s z . . .
— Azt csak te ne mondd. A szövetkezet nem magától zárt ki, hanem mer te akartad, ne tegyél úgy, hogy az nem a te dogod. Az történik itt ebbe a falu- ban, amit te akarsz, eléggé rátetted a falura a nyerget.
— Csendőrködök tán, mi?
— Én rádhagyom.
— Jól elcsendőrködtem, ammán igaz. Különösen, ha így estefelé végig- megy az ember vasárnap a piactéren, azt látja, hogy felőtöztek elég jól ezek a mai fiatalok, míg én csendőrködtem. Pedig ugye, pofoztam, rúgtam, vertem ő k e t . . . Vagy nem? Tán nem is hagyták vóna magukat? Mer megnőtt ám az önérzetük, oszt még vissza tanálták vóna a d n i . . . mer e nincs kiszolgáltatva nekem egy se. Ha nem tetszik neki a képem, elmegy máshová, más csendőr- höz, ugyi komám? Hát, hogy ne áltassuk mán evvel tovább magunkat, nem bántam én meg semmi lényegeset abból, amit tettem, semmit én, még akkor se, ha csináltam egyet mást rosszul is, de a lényeg mégis a vót, hogy úgy el- csendőrködtem a községbe vagy tíz év óta, hogy csak az idén tavaszon is száz- húsz ház é p ü l t . . .
Varga János csak vonogatta a vállát s bort töltött, azt mondta, az mind szép, neki ez ellen nincs is semmi kifogása, de hát evvel az ő ügye még nincs jóvá téve.
— Ide figyelj János, éppen ezt akarom, ezért jöttem. A szövetkezet elnöke Vígh Imre, az én keresztfiam, tudod. Azt beszéltem meg vele, hogy ide látogat ő is estefelé, nem is tudom, hol késik. Megbeszéljük vele hármasba. Ha te azt mondod, hogy azért akarsz a szövetkezetbe visszakerülni, mert igazságtalan, 21
hogy kizárták, mert hozzáértő, jó gazdaember vagy — senki se tagadta sohse
—, szorgalmas, jó munkás — ezt is tudjuk —, hát nemcsak, hogy visszavesz- nek, de' még tisztséget is kaphatsz — hanem akkor másképpen kell magad viselni.
— Még jó ez, hogy te szabsz feltételt.
— Csak annyit, amennyit mindenkinek. Többet ártottál te annak a szövet- kezetnek, mint használtál.
— No, azt legalább megtanultam, hogy ezentúl csendesebb ember legyek.
— Nem csendes ember kell nekünk, hanem olyan, akinek szívügye az, amit csinál.
— Énnekem már csak az marad a szívügyem, hogy meglegyen ami kell, nekem meg a családomnak, aztán hagyjatok nekem békét.
Ilyenformán végződött az első találkozásuk. Nem valami barátságosan, de tulajdonképpen nem is nagyon ellenségesen. Varga elváláskor még koccintott is ismét, s azt mondta, hogy harag egyébként a részéről nincs, hagyják őt békén, adjanak neki igazságot, nem tesz ő egy gazszálat se keresztbe, még csak meg se fogja hallgatni, hogy mással mi van, annyira nem érdekli. Elege v o l t . . .
6.
Vígh Imre, a szövetkezet elnöke, fiatal, harminc év körüli, jóképű, erélyes ember, csakugyan el is indult Vargáékhoz, ahogy a keresztapjával megbeszélte, de egyre csak kellett még valamit csinálni, egyre jutott a szövetkezeti irodán valakinek valami az eszébe, hogy úgy már alkonyodott, mikor elindult. Meg- mondta hóvá megy, hol keressék s. mikor kérdezték, mi végett megy oda, hát a vállát vonogatta, hogy a békességet helyrehozni. Amit a többiek ki így, ki úgy vett tudomásul: volt, aki szerette Vargát, volt, aki nem — de valami különö- sebben senki se mutatta, hogy érdekli az ügy, pedig valószínűleg mindenkit érdekelt, mert hiszen íme Varga itt van, ha a törvény se marasztalta el, hát akkor ők biztosan mégis igazságtalanul marasztalták el s ezt el kell valahogy intézni.'
Vígh Imre elindult s a Vargáék utcájában találkozott a Varga János özvegy menyecskelányával. Ennek az ura másfél éve halhatott meg, nemigen tudni, hogy mibe. A falubeliek úgy tudták, elfogyott a vére. Egyre kevesebb vére lett,, mert sokszor kapott vérátömlesztést, de ez se segített rajta s a kór- házban aztán meghalt. A fiatal özvegy csinos is volt, kedves is volt, sokan for- golódtak körülötte, de a fiataloknak idős volt már — túl a húszon —, idősebb özvegy embereknek pedig túl fiatal és túl szép, s aztán ezekkel nem is igen törődött, bár az ilyen korán megözvegyült menyecskéknek úgyis csak az a sor- suk, hogy maguknál jóval idősebbel kell, hogy beérjék aztán.
Mikor Varga János belépett, hát vele lépett a család is, de mikor őt ki- zárták, hát a család — az asszony meg a lány — úgy vették, mintha ez rájuk is vonatkozna s nem mentek be többet a szövetkezetbe. Egyszer Vígh Imre el is látogatott hozzájuk, megmagyarázni, hogy ez az ő tagságukat nem érinti — de az asszony csak hallgatta, anélkül, hogy egy szót is felelt volna. Ágnes pedig csak a vállát vonogatta, s azontúl ha be is ment, inkább csak a kötelező munkaegységek miatt tette: dolgozott egy hétig, ha beosztották valahova, aztán magától nem jelentkezett a munkára ha avval végeztek, s az asszony jelezte is, hogy az idény végével nem akar bennmaradni, nem bánja azt se, ha kizárják őt is — adják ki, amit bevittek.
Vígh Imre avval köszönt Ágnesnek, hogy találkoztak:
— Éppen hozzátok megyek.
— Hozzánk? Ott van a tanácselnök is.
— Tudom. Éppen azért.
S megállt vele beszélgetni. Ágnes húzódozott egy kicsit, mert az apjával történtek miatt haragudott mindenkire, az egész szövetkezetre, különösen Vígh
Imrére, aki tetszett neki annak idején, még egy év előtt, s úgy látszott, hogy- annak se közömbös, de a kizárás óta különösen úgy érezte, hogy ez se rendes ember, csalódott benne s azóta nem is igen találkoztak, Ágnes legalábbis ke- rülte — s kerülte Vígh Imre is, mert meglátta benne a húzózkodást.
Most elmondta, hogy éppen azért megy oda, mert elhatározták Pótorral, hogy Varga Jánosnak elégtételt adnak. Nem mondott ugyan teljesen igazat, hiszen azt beszélték meg Pótorral, amit az az előbb Vargának mondott — tehát forma szerinti ultimátumot —, de félig-meddig mégis igaz volt s egyszerre el- fogta a nagylelkűség.
— Hibáztunk abban, amit János bátyámmal tettünk — mondta.
Ágnes szomorúan mosolygott, de erre felcsillant a szeme.
— Na ugye.
— Hát ezt akarjuk jóvátenni.
S ránézett az asszonyra.
— Akkor te is jobb szívvel leszel hozzám, nem?
Ágnes nem felelt egy darabig, aztán azt mondta, hogy férfiak dolga a politika, sőt azok is rosszul teszik, ha nagyon beleártják magukat, különösen az ő apja.
— Nem az a baj, hogy beleártotta magát, hanem hogy nagyon önfejűen csinálta.
— Ki tudja azt megállapítani, mi a jó, mi a nem jó.
Bele is jöttek a beszélgetésbe, Imre évődni kezdett Ágnessel, hogy ugyan miért bíz mindent a férfiakra, hiszen az asszony is csak valaki, tán az első férje mellett is ilyen visszahúzódó volt?
— Annak énrám volt szüksége, mert már a második évben beteg volt, ahelyett nekem kellett valamit csinálni. Mindent.
— Máskor meg a férj csináljon?
— Mindig az erősebb.
— Én azt mondom, az asszonyok sokszor erősebbek.
—• Attól függ, miben. Kitartásban — lehet.
S elbeszélgettek egy jó darabig az utcasarkon álldogálva, míg Imrének eszébe nem jutott megkérdezni, hogy Ágnes hova indult.
— Jaj, bizony a népboltba, az pedig mindjárt bezár.
Imre elindult vele a népboltba, eszébe jutott, hogy neki is kellene egy csomag cigaretta.
7.
Pótor, mikor elbúcsúzott Vargától barátságos volt, de mire kiért az utcára, dühös. Hiába, evvel az emberrel nem lehet másképpen bánni.
S amikor az utca végére ért s meglátta, hogy Vígh Imre a Varga lányával jön igen lassan szembe, meg-megállnak beszélgetésre, akkor meg nagyon dühös lett.
A keresztfiára is, meg a lányra is. Miért vannak azok együtt.
Elég nyersen, kurtán mondta hát.
— Jó estét. — Az özvegynek kezet se nyújtott. — Vártunk egy darabig Imre, nem jöttél, aztán már be is fejeztük. Gyere most már, mert van még veled valami megbeszélni valóm.
Imre azt akarta mondani — ő is mérges volt —, hogy nem megy, hagyjon neki a keresztapja békét, de Ágnes zavart volt, amiért így találták őket, mind- járt azt mondta: jaj, de késő van, jó éjszakát s elment. így aztán Imre is meg- indult Pótorral visszafelé a faluba.
— Nem lehet evvel az emberrel mit csinálni — mondta Pótor.
— De valamit csak kell.
— Kell. Egyelőre békén hagyni.
— Hát a szövetkezeti ügye?
23
— Vissza nem kell venni, az biztos.
— A tagság meg úgy érzi, azt látom — vissza kell.
— Eh — rántott a vállán Pótor, jelezve, hogy mit bánja ő, mit gondol a tagság. S mérgesen avval folytatta, hogy: tán annyira szép szemei vannak a menyecskének, hogy már pártolod?
— Nekem tetszenek a szemei — mondta Imre komolyan —, de a kettő közt nem látok összefüggést.
— Pedig úgy veszem észre, van.
Félig-meddig össze is vesztek. Legalábbis Vígh Imre megsértődött, amiért Pótor gyámkodni akar felette, Pótor pedig haragudott, amiért a másik kikéri magának a gyámkodást.
8.
Varga János ügye nem mozdult előre semmit. Tekintve, hogy ő nem volt szövetkezeti tag, a családja pedig papíron az volt, hát Varga János a háztájiban dolgozott, vagy elment az állami gazdaságba. Pótor nyugtalankodott, de nem jutott eszébe, mit kellene csinálni. Várta, hogy Varga majd csak közeledik egy kicsit, hogy felvegyék vissza — már tulajdonképpen bánta, hogy nem taktiku- sabban kezelte —, vagy pedig mond, tesz olyasvalamit, amivel aztán elő lehet rukkolni, hogy: no lám, bűnvádi eljárás nem kell ugyan ellene, de mégis látni, mi lakik benne.
Hanem Varga nem csinált semmit, az égvilágon semmit. Pótor pedig hagyta telni a napokat — volt más dolga is — s a szövetkezeti ügy, aminek pedig a hetek folyamán mégis valahová dűlőre kellett volna jutni, csak nem jutott sehogy se dűlőre.
Vígh Imrét igazgatósági ülésen meg is kérdezték emiatt. Zavart lett, azt mondta, hogy a pártbizottság foglalkozik az üggyel. Bele is pirult, mert nem volt igaz. De aztán csak felkereste Pótort és megmondta neki, hogy most már ez ügyben határozat kell. S ha Pótor halogat, hát a fegyelmi bizottsággal el- intézi ezt ő Pótor nélkül is. S el is ment Vargáékhoz, hátha otthon találja az embert, de csak Ágnest találta otthon, aminek nagyon megörült.
Megmondta, hogy miért jött, hogy az apját keresi szövetkezeti ügyben, de hozzátette: annak még jobban örülök, hogy téged lellek.
S nevetett.
— Tegyünk már pontot ezután az ügy után. Visszavesszük, megmondhatod neki, már csak azért is, mert akkor többet találkozok majd veled.
— Ezt is megmondjam neki?
— Nem. Ez neked szólt.
— Akkor inkább semmit se mondok neki.
— Az lesz a legjobb. Majd eljövök holnap megint. Mikor nem lesz itthon apád, hogy tudjam, akkor jöjjek . . .
S ezen elnevetgéltek, eltréfálkoztak, míg Vígh Imre megijedt, hogy egy- részt lopja itt az időt s pletykára adhat alkalmat, másrészt nagyon tréfás han- gon beszélnek ahhoz, hogy az asszonyka mást gondolhasson, minthogy szóra- kozni jár ide — hát gyorsan elköszönt és elment.
Este aztán Ágnes annyit mégis mondott, hogy Vígh Imre itt járt s azt akarta tudatni, hogy visszaveszik, de majd újra eljön.
Varga elgondolkozott s látta a lánya arcán a zavart, míg erről a témáról beszélt s talán hallott is valamit, elgondolkozott. Mikor Ágnes kiment valahová s egyedül maradt a feleségével, meg is mondta mire gondol.
— Én ugyan így érzem magam a legkényelmesebben . . . eljárok az álla- miba . . . keresek, nincs bajom senkivel... hanem mégis, ez úgyse mehet a végtelenségig. A föld benn van, ti is benn v a g y t o k . . . én azt mondom, nem bánom, vegyenek vissza, ámbár akkor kezdődik majd a baj, a veszekedés megint.
— De miért kezdődne? Miért vagy te olyan nyugtalan természetű?
— Én már ilyen vagyok.
— Hát hiszen a vége úgyis csak az l e s z . . . ha nem jövőre, akkor két év múlva, ha nem két év múlva, akkor tíz év múlva . . . úgyis csak neked kell fejet hajtani.
— De amikor én nem szeretek fejet hajtani.
— Muszáj.
— Az igazság előtt, az előtt igen. De Pótor András előtt, az előtt nem.
Majd, ha igazsága lesz, akkor. Akkor persze. Én már arról le nem mondok.
9.
Szinte egyidőben történt, hogy Pótor is elbúsulva beszélt a családjával ott- hon. Rossz napjai voltak — amióta Varga János hazajött a faluba, mintha avval új korszak kezdődött volna a Pótor életében. Azóta egyre-másra azt érzi, hogy nem sikerül úgy minden, ahogy eddig, pedig nem csinál másként most se semmit, mint eddig, mégis más hatása van. Kezdődött avval, hogy a rendőrparancsnok nyíltan szembeszállt vele és kijelentette, hogy hitvány dolog volt a részéről, amit tett Vargával (illetve tétetett vele — a lelkiismeret fur- dalta persze, s jobb volt most a tanácselnökre fogni mindent, mintha nem tudta volna, miről van szó — gondolta Pótor), aztán összekoccanásai Vígh Imrével, Varga János nyakas makacssága, amit nem tudott megtörni semmi- képpen s amiről azt hitte, hogy ez az erkölcsi fölényét akarja vele éreztetni — s a Varga Jánosnál tett látogatás, amikor az ottlevő parasztok egyszerre csak elszaladtak előle, mintha félnének tőle, de amíg ott voltak, addig se szóltak hozzá egy szót se, aztán Pótor l á n y a . . . s a keresztfia... aztán sok csip-csup apró dolog, amiből megint csak lehet következtetni: még az a link Barabás, vagy a gyámoltalan Gém Imre, a határbeli kis szövetkezet elnöke is, mintha már nem úgy viselkednének vele szemben, mint e d d i g . . . a helyi TIT ankétot rendez valamiről, anélkül, hogy előzőleg tőle kérnének tanácsot s mikor ezért szól, hát Bordás tanító még csodálkozik is, hogy: de hát te nem is vagy tagja a társulatnak, Pótor elvtárs, miért kellene tőled kérdezni, hogy mi mit csinál- junk? Azt mondtad, mikor hívtunk alapító tagnak, hogy van neked elég dol- god, majd lesz azért időd eljárni, odahallgatni...
Szóval, rossz kedve volt Pótornak s a fiával is összezördült, amiért valami traktorügyet így vagy úgy bonyolított le. Nem is a lebonyolításban volt a hiba, hanem abban, hogy úgy vette észre, a fia is mintha fölényeskedne vele
— akkor rágorombított, a fiú megvonta a vállát, kiment s becsapta az ajtót avval, hogy: ha apám veszekedni akar, hát tegyük el inkább holnapra, nekem korán kell kelnem . . .
S hogy egyedül maradtak a konyhában az asszonnyal, a felesége egyszer csak pityeregni kezdett, ami módfelett meglepte Pótort. — —
10.
Néhány nappal később Pótor motorbiciklivel ment a községházára, az egyik kevéssé forgalmas mellékutcán két gyerek játszott, rájuk dudált, azok szétfutottak, aztán az egyik fejvesztetten visszakanyarodott s a motor előtt akart átfutni még — fékezett, de elütötte.
A gyors fékezéstől maga is nagyot bukott, csupa vér lett az arca, ahogy végigszántotta vele az utat, fejjel előre zuhanva, a tenyeréről is nyershúsig lejött a bőr. a csuklója meg is rándulhatott, de szaladt oda a gyerekhez, aki sivalkodva feküdt a porban. Felvette, akkor még jobban bömbölt. Kérdezte, mi fáj, de a gyerek csak bömbölt.
25
A dudára, a bőgésre s a motor zajára, mert az mint egy döglődő állat feküdt a földön, de a kereke csak forgott s pöfögött, mint egy rossz daráló- malom, egyszer csak innen is, onnan is emberek, de főleg asszonyok kerül- tek elő.
Segítségül senki se jött — bár nehéz lett volna megmondani, mit kell most itt segíteni —, hanem megálltak vagy tíz-tizenöt lépésre a tanácselnöktől s nézték, mit csinál.
Pótor pedig egy ideig egyáltalán nem tudott mit csinálni, végül is aztán — hogy a motorja éppen utolsót hördült s elhallgatott, hát elindult a gyerekkel, hogy majd csak orvoshoz viszi, amire neki is éppen elég szüksége volt, érezte az arcáról s kezéről folyó vérből.
Akkor megjelent az asszony, Madárné, az elgázolt gyerek anyja, se szó, se beszéd, elvette Pótor kezéből a gyereket s elindult vele. Pótor fejcsóválva utána. Zúgott is a feje a zuhanástól, az idegességtől, a fájdalomtól s félkézzel előrángatta a zsebkendőjét, hogy az arcára nyomja, legalább ne vérezzen, ne folyjék a nyakába.
S hallotta, hogy beszélik körülötte:
— E jó . . . v á g t a t . . .
— A gyerek a már ne is játsszon az u t c á n . . .
Pótor körülnézett s csupa ellenséges pillantást látott maga körül.
— Olyanok a kisgyerekek, mint a kiscsirkék — mondta az egyik közelé- ben álló csoport felé. — Hát ez is, nem a motorom alá szaladt?
Kis csend után azt mondta egy sovány, fekete asszony.
— Még a csirkére is vigyáznak. De a kisgyerek nem c s i r k e . . .
Pótor megdöbbenten ment tovább, nem értette az egészet, azt látta, hogy őt hibáztatják mindenért. Elment az orvoshoz, ott a várószobában ültek vagy néhányan, de ahogy meglátták vérezve, hát helyet, utat engedtek neki, mind- járt ment volna be, akkor jutott eszébe, hogy a kisfiú is itt lehet az anyjával.
Megkérdezte, mondták, hogy éppen most van benn.
De aztán őt is kezelésbe vették, rettenetes módon kimosták az arcán, kezén a sebeket, ami fájt kegyetlenül, s utána kapott egy tetanuszinjekciót, be is kötözték s ment vissza, a motorjáról közben el is felejtkezett. Aztán jutott eszébe, hogy be kell majd jelenteni az esetet a rendőrségen; de gondolta, majd telefonon szól át.
A telefonról meg közben elfelejtkezett, mert érkezett valami sürgős levele, s aztán interurbán hívták a járástól. A tanácsházán megfogott egy fiút, azt elküldte a motorért, hogy vigye haza s nézéssé meg, történt-e valami baja, aztán a telefont végül is rábízta Béres Sándorra, az szóljon be a rendőrséghez, hogy ez meg ez történt — s elkezdett foglalkozni a napi dolgaival.
11.
Mikor Pótor András otthagyta a gázolás helyét, hát a csoportosulás egyre nagyobb lett s végül is előkerült a piactéren szolgálatos rendőr, azt vették körül. De kiabált mindenki, minden asszony fújt Pótor ellen. Az egyik azt mondta, száguldott az, ahogy a motor bírta, ő látta. A másik azt, hogy nem is tért, hogy csak dudált, a harmadik azt, hogy nem is dudált, a negyedik ki tudja mit még. Összevissza, egymás szavába vágva kiabáltak.
— Na, csak név szerint — mondta a rendőr s elővette a noteszét. Erre egy kicsit hátrébb húzódtak s nem is igen lesz semmi, ha elő nem lép Bucsi Vince s azt nem mondja, hogy őt csak írja fel nyugodtan tanúnak a rendőr, mert ő látta, bizony a megengedettnél nagyobb sebességgel hajtott Pótor s nem is fékezett még az utcán se.
— Hát mennyi az a megengedett sebesség? — kérdezte a rendőr.
— Azt én nem tudom, annak kell tudni, aki a motoron ül, de hogy füs-
