Eltanultunk mindenféle kifejezéseket akkor a vízügyesektől. Amikor más azt mondta, mindjárt nyakunkra jön a Tisza, ők arról beszéltek, meghágja a víz a töl-tést, vagy nem hágja meg. Hajszálon múlott. Amikor forrás fakadt a kemence lábá-nál, és féloldalra billent a nyoszolya, amikor csónakázni lehetett volna a kis ház körül, akkor fakadó vizekről meg buzgárokról beszéltek. A buzgárt pedig — ezt is megtanultuk — el kell fogni, mint valami vadállatot. Fineszes csapdát csináltak, ho-mokzsákkal rakták körül. Kizöldült a homokzsák, életmagra kapott a szálai közé szorult búza, akár jósolni lehetett volna belőle, mint karácsonykor a lucabúzából.
A csapdának, a zsákból rakott kerítéssel befogott víznek is volt neve: ellennyomó medence.
Tápén is, Algyőn is úgy álltak a házak a töltés lábánál, mint a sárból és nyálból rakott fecskefészek az eresz alatt. Ha nem engedték be a vizet fölülről, megtalálta azt az egérlyukat is, amelyiket még meg se fúrtak, és bejött alulról. Fönt már apadt, alulról még buzgott. Ha nem is fut, de legalább menjen, ki merre lát, mert a háza-kat szét kell szedni. Ott az Űjosztás, mindenkinek építenek oda sátortetős házat. Az a legokosabb, aki oda megy. A kölcsönt majd kifizetik, annak fakadó árja, kamata nincsen, de ez a terület visszaszáll a vízügyre, hadd védje a partot ezután úgy, ahogy akarja.
Bodó István, ha nyugdíjba megy egyszer, és rászánja magát, hogy összeírja, hány embernek kellett imádkoznia tanácselnöki minőségben, menjen már, de mén-jen, és ne félmén-jen, mert jó az az új ház, ha összeszedné minden fényképét és mellé tenné forgatott filmjét is, súlyra talán nyomhatna annyit, mint a mostani monog-ráfia. Pedig a nagy vízi veszedelem elmaradt.
Rácsapok szinte, hogy gondolkodni sok ideje ne maradjon, és kérem, sorolja el, kik mozdultak nehezen. A Domonkosék, a Cs. Nagy Pista bácsi, a Berta család, az Ács néni (a táncos Gyurka bácsi özvegy felesége), a Miklós András, a Vincze József, a Mikós József, a Maros partján a Makai József, a Lele Ferenc, a Török József — mondaná tovább, hogy a Terhes Antal is nehezen költözött nagyon, de arra biztatom inkább, azt mondja, aki legjobban haragszik rá. Aj, régen lecsitultak azóta az embe-rek. Olyan is van, aki elismeréssel mondogatja, az akkori föllépés helyes volt. Meg-értették, nekem végre kellett hajtanom, ami parancsot kaptam, azt meg tapasztalhat-ták, hogy senkivel nem erőszakoskodtunk, minden gondhoz emberséggel nyúltunk.
Ügy tudom, emiatt haragosom nincsen.
Cs. Nagy Istvánék házát én is sokat kerülgettem akkor: na, öreg halász, most mit csinálsz? Kilenc év után rázörgetem az ajtót, mondaná el, amit akar, hadd hámozzuk ki belőle, mit nő be a fű ennyi idő alatt, és mit nem. Leginkább azt, mi-lyen az ő ellennyomó medencéje.
Járhatott nála már betűt hányó-vető ember, talán több is, mert könnyen
kötél-nek áll. Ámbár az a nyugdíjas, aki tartja magát valamire, szinte biztosra veszi, majdcsak rányitja valaki az ajtót, előveszi a noteszt és a ceruzát, és fölteszi a nagy kérdést: hogyan eszi a fene a szegény embert? Tisztességes válasz rá: ütjük-verjük az életet, amíg ő nem üti a nagyobbat. Vagyishogy az már nem is ütés lesz, hanem belénkrúg egyet.
Pista bácsi tehát leül az asztal túlsó végére, a konyhaablak mellé, hátratolja a fején a sapkát, ami azért is lehet, mert melegebb van idebent, mint kint, meg azért is, mert aki nagy beszédbe fog, az legalább a sapkáján igazítson hol előre, hol hátra, aztán belevág olyan klasszikus kezdéssel, hogy a memoárírók inaskönyvében iniciálé-val kellene indítani:
— Nekem csak egy munkahelyem volt egész életemben, a Tisza meg a Maros.
— Az az egy éppen kettő.
— Na, menjen csak ki szépen, és nézze meg, hogy kettő-e, amikor itt folyik össze. Olyan egy az, mint az egy, csak két ága van. Mondhatjuk azért kettőnek is, mert egészen más a természete a Marosnak, nem olyan, mint a Tisza, de az a lényeg, hogy 1919-ben a kezembe vettem az evedzőt, azóta az én kenyéradó gazdám ez a két folyó.
— Jó gazda?
— Rossz halászat nincsen, csak jó szerszám kell hozzá.
— Jó halász még nincsen jó szerszám nélkül.
— Csak ha megöregszik. Elosztottam a két gyerek között.
Jó lenne megtudni, hogyan osztódik a halászi juss, amikor beüt a nyugdíj, ka-nyargunk is a beszéd gyalogútján jó sokat, de leginkább csak oda jutunk, hogy az a szerszám, ami a Tiszát megilleti, az neki mind megvolt. Ezerszámra horog, egy-nullás, kétegy-nullás, háromegy-nullás, négyegy-nullás, ötnullás és tizenkét nullás is. Horog van átkötős is, kolomppal, benyújtós is, kobakos is, de ő azt nem használta, mert anélkül is fogott háromszor annyit, mint más, csellel. Most ki kell mennünk az előszobába, megnézni a keretben a 97 kilós és 70 dekás nagy harcsát a fényképen. Fára akasz-tották itt a város közepén, a halcsarnok előtt. Látszik a képen, kétszer akkora, mint aki fogta: ő meg a Lele Antal. Megint olyan mondat következik, amelyiket muszáj leírni:
— Beleléptem 1919-ben a Lele Antal bácsi csónakjába, azóta a vízen úszunk.
Ö vett pártfogásba, meg is szeretett, én is szerettem,' mert nagyon határozott ember volt. A harcsát pedig András-napkor fogtuk, délután fél háromkor, egyes horoggal, hetvendekás menyhallal.
Varsából volt 130 vagy 140, amikor az osztás történt, kicsi is, nagy is. A mély vízhez a nagy szerszám kellett, ahol csekély a víz, ott a kicsi többet fog. Az pedig sentencia a halászoknál, hogy ahová a nagy kell, oda a kicsi nem jó, és amelyik víz a kicsit kívánja, az a naggyal nem boldogul. Az is aranybetűs szabály, hogy aki akkor készíti a szerszámot, amikor más már fogja, az nem halász, hanem kanász. Ez a mondás nem a vízen született, hanem a parton, a bérlők szájában, de Pista bácsi is erősíti, hogy halászban is volt kanász, mint ahogy más szakmában is akad bizonyosan.
Volt kece, reginás tapogató, marázsa és keszeges hál'ó is — na, most ugorhatunk át az árvízre. A hetvenesre, és nem a tizenkilencesre, mert az volt az igazi, nem ez.
Centivel mérve ugyan kisebb volt, de akkor két hétig is verte a partot a hullám.
De micsoda hullám!
— Tizenkilenc nagypéntekjén olyan vihar volt, mink meg kinn a vízen, hogy a révészek azt lesték, mikor jövünk föl. Amikor fönt voltunk a hullám tetején, lenéz-tünk, mint a háztetőről. Gyerek, félsz-e, ezt kérdezte az Antal bácsi. Mondom neki, félni én nem félek, meg vissza se forduljunk, ha már egyszer elindultunk. Mentünk is hullámról hullámra, amíg oda nem értünk az erdőhöz. Az enyhelyben szépen megálltunk. Folyamoknál mindig a hetedik hullám a legnagyobb, mi úgy mondjuk, de hogy hogy van ez, azt már a fene tudja.
Mindebből az következik, hogy összeteheti a két kezét minden vízmenti ember, hogy hetvenben nem jött a hullám, mert ekkora víznél ha az elindul, az Isten
irgal-57
mázzon mindenkinek. Miután kiderül, hogy egész vízen való életében ekkorának a Tiszát egyszer se látta, bátran kérdezhetjük: na, öreg gyerek, hát most félt-e?
— Hogy én?
— Magasabb volt a víz, mint a ház. Ha kilép, magukat viszi először.
— Maga mérnök sohase volt?
— Nem.
— Pedig a beszéde után lehetne.
— Miért?
— Mert bolond beszéd.
— És a mérnök?
— Várjon csak, várjon, mert összegubancolódunk. Előbb a víz, aztán a mérnök!
Okos ember itt nem félhetett a víztől akkor se, ha ablakból kinyúlva kanállal merítheti, mert ha megindul a Tisza, fogja magát, fölmegy a töltésre, és mindjárt kinn van a vízből. Elfutni előle nem lehet, de minek is futna, amikor itt a töltés.
Az biztos, hogy itt el nem szakad, mert itt a legerősebb (!), akárhol szalad meg a víz, itt csak kisebb lesz, tehát hely van bőven.
— Deszka, mindenféle gerenda, meg a szétkapcsolható szín készen volt, ha b a j . lett volna, fölállítjuk öt méterrel arrébb, széltől, esőtől védve vagyunk, víz meg tovább nincsen, meg vagyunk menekülve.
Biztosan így lett volna, de jó, hogy nem lett, mert a bentiekre mindenképpen rossz világ jött volna. Mindenféle jószándékú vizes mérnököktől azonban bocsánatot kell most kérnem, mert ami következik, a szakma dicsőségét soha nem szolgálja.
Pista bácsi a vízzel annyiszor békült meg, ahányszor haragba keveredett vele, de a parton járó mérnök kilenc év után is hergeli.
— Én aztán megmondtam neki.
— Mit?
— A magamét.
— De mit?
— Odamentem hozzá. Idefigyeljen, mérnök úr! Kap maga ezért fizetést? Azt mondja, kapok. Maguk mi ellen védekeznek, ha szabad kérdeznem? Azt mondja, ellennyomás készül. Ne haragudjon, én nem akarom megsérteni, meg nem is érde-kes, de csak megkérdezem, mikor csinált már ilyen munkát? Még nem csinált, azt mondja. Mert ha én lennék a miniszterelnök, én magát mindenesetre elzavarnám, vagy börtönbe csuknám, és másodmagammal fönntartanám a vizet. Jobban mondva föltartanám, hogy be ne jöjjön. Ezt a katasztrófát, amit maguk csináltak, én ki nem fizetném, az biztos, hanem tíz meg húsz éveket sóznák arra, aki tette. Űgy elment, azt se mondta, papucs.
Megkockáztatom, hogy jó-jó, a halásztudomány a legnagyobb, de a mérnök is érti a maga dolgát. Rosszul szóltam, a sapka hol előre, hol hátra csúszik a fején, és csak az jön ki alóla, hogy a halásznak van gyakorlata a vízben, mert abból él, min-dennap rajta jár és azon hál, de a mérnök csak a partról nézi. Makón jogos volt a védelem, mert ott átszaladt a víz a töltés alatt, jaj, de csúnya világ lett volna Fe-rencszálláson is, meg az egész újszegedi oldalon, ha elibe nem állnak, de ideát a legnagyobb rendben volt minden.
— Dehogy volt, Pista bácsi! Maga is látta, hogy följött a víz.
— És aztán? Máskor is jött, és el is ment. Nézzen ki az ablakon, most is ott a csatornája, és tizenkilencben is ott volt. Ha átjött, elfolyt. Ezek meg körülrakták zsákokkal. Menjen be inkább a házakba. Akkor aztán be lehet bizonyítani, hogy veszedelembe vagyunk. Ha elkezd hasadni a fal, és ha beúszik a kacsa az ágy alá, akkor mindenki tudja, hogy b a j van. Még örül a végén, hogy elmehet.
— Volt, aki örült?
— Olyanról én nem tudok.
— De ha maga ért a vízhöz, akkor tudhatja, hogy ennyire közel a gáthoz nem lehet ház.
— Az ellen nincs apelláta, azt én értem. De azért rám is figyeljen egy kicsit.
A mi házunk még a nagy víz előtt épült. Nem az ment a gát nyakára, hanem a töl-tést rakták oda. Így a legkönnyebb kirakni a szegény embert a saját portájáról.
— Jött tehát a parancs, hogy szét kell szedni a házat.
— Én meg azt mondtam, elhiszem. Ha a vízügynek kell az a terület, akkor biz-tosan igaza van. Jól ismertem a Bodó Pistát, én avval szembe nem álltam, tudtam, hogy neki is parancsolnak, mást tenni itt nem lehet, de azt is mondtam, én a saját házamhoz egy ujjal se nyúlok hozzá.
— Üj házat ígértek a százesztendős helyett.
— Nem tudja maga, milyen ház volt a mienk. Ha a górét, tyúkólat, nyári színt, nyári konyhát mind beleszámolom, meg a kamrát, meg a többit, tizenegy helyiségből állt. Itt mindennek helye volt.
— Ezt sajnálta?
— Nem. Ha egészség van, ilyesmit tud csinálni az ember az új helyen is.
— Hát?
— A Tiszát. Én az Üjosztásra nem vezethetem el a Tiszát, oda tehát én nem mehetek lakni.
— Pedig úgy volt, hogy megy.
— Úgy volt, de sehogyse volt. Én csak azt mondtam, hogy nem jó vége lesz
•ennek. Szerencsére beleszólt a szerencse.
— Kinek a képében?
— Eljött hozzám egy este a fiam. A kisebbik, a Pista. Hajóács volt, de fizetéssel nem nagyon becsülték akkor a munkáját, azt mondta, halász akar lenni. Mondtam neki, vigyázz, mert ez nem átjáróház, itt vagy megmaradsz, vagy nem. És itt nincs ma vagy holnap, de az sincs, hogy most nem, majd délután megyek. Ahogy a Tisza parancsolja. Hát ennek a Pista fiamnak vettünk egy házat. Előre szóltam a gazdájá-nak, ha eladjátok, vevő leszek rá. Három hónap múlva jön a levél, hogy aktuális.
Elkezdünk egyezkedni, azt mondja, 110 ezer forint. Rámondom, hogy százat adok
•érte, de egy fillérrel se többet. Komoly vevő vagyok, jól gondolja meg. Legalább százöt legyen, azt mondja. Egy fillérrel se több. Kerek százért el van kelve, elszámo-láskor ki van fizetve. Kocsmába én nem járok, handabandázni nem szoktam, amit mondtam, tartom. Így aztán a miénk lett, belejött a fiam.
Nagy néni ritkán szól bele a beszélgetésbe, kint jön-megy leginkább, de most bekanyarodik:
— Hétszámra nem volt itthon az én emberem, én meg ha mentem be Szegedre itt a töltésen, ez előtt a ház előtt, mindig de benéztem: ha nekünk ilyen szép házunk lenne egyszer!
Pista bácsinak szélesre szalad a szája a dicséretre. Biztosan tudja, ha még egy-szer megszólal élete párja, egészen mást mond, nem várja a folytatást, az elhagyott hálószembe akasztja be a szavak fonalát.
— Ott voltunk tehát megszorítva, hogy vagy megyünk, vagy visznek, de a helyünkön nem maradhatunk. Akkor jön a Pista fiam: mondanék maguknak vala-mit? Mit szólnának hozzá, ha mi kimennénk az újba, maguk meg itt maradnak?
Amikor ez a szó elcsöngött a fülemben, én azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy leány.
Hát ilyesmi lehet? Te vállalnád, hogy kimész? Mint amikor a halott föltámad, én olyan voltam. Kitalálták, hogy elvernek a Tiszától, ha nem megyek, talán a fejem fölül is lebontották volna a házat, de mégis kifogok rajtuk. Nem megyek, csak azért se megyek!
— Ott is van víz. A maguk portája a második a csatornaparton.
— Ugye maga engem most bolondnak tart? Hogy az is víz? Nem a vízről van szó, hanem a Tiszáról. Kimegyek a töltésre, itt a Tisza.
— Csak azért mondom, mert ez se a Tisza. Csak a téli kikötő.
— Ebben magának van igaza. Ez csak arra jó, hogy megtudjam, lejjebb szállt a Tisza vagy árad. Evvel nekem más dolgom nincsen.
— És az élővel?
— Avval van. Nincs olyan nap, hogy föl ne mennék.
59
— Mit néz rajta?
— Nekem az az életem. Azon nevelkedtem, nekem azt látnom kell.
— Ismeri már, kívülről tudja.
— Látni kell! És dolgom is van vele.
— Most hetvennégy éves.
— A halász azt mondja, a szerszám szereti az embert, de az embernek is sze-retni kell a szerszámot. Ott a csónak, azt gondozni kell. Mindennap kimerem belőle a vizet.
— Ennyi?
— Most csak ennyi. De amíg a hideg be nem jött, jártam én ladikkal a folyót.
Életem egyharmadát a víz hátán éltem le, az a legjobb a világon, ha oda kimegyek.
Megint visszakanyarodunk a kishalászok nagy halászataira, és a Tisza mindenek fölött való dicséretére.
— Aki otthon alszik, nem is tud a halról mondani semmit. Azt hiszi, ha rájön a sötétség a vízre, akkor az is alszik. Amikor elkezdenek a halak enni, csuhogni, amikor a nagy ragadozók odacsapnak, az a zuborgás, zuhanás úgy el tudja altatni az embert, mint a tévében a cigányzene. Amikor fölébredtünk, arcunkon a legtisz-tább gyöngyharmat. Csak néztük egymást: Tóni bácsi, maga csupa víz. Te is, fiam, te is! Mosakodni nem kellett, csak törülközni.
— De most mit néz rajta?
— Mindig azt, hol lehetne halat fogni. Télen, jégeredéskor, amikor zajlik, akkor is. Mindenhol nem jár a jég, oda mindig elfér egy-két varsa. Ha nekem innen el kell mennem, olyan leszek, mint hal a parton.
— Most már nem kell.
— Haj, dehogynem! összekajszogtuk a kis házra valót, a vége csak az lesz, hogy itt kell hagynunk. Anyu mindig azt mondogatja, kötnivaló bolondok vagyunk. Még egyszer lakhatott volna parkettás házban, fürdőszobával, de elrontottam a szerencsé-jét. <5 Röszkéről jött, paprikás családból, neki a víz nem sokat tesz. A hetvenes víz is megártott neki, ráhozta az idegességet, azóta nincsen nyugta. Előtte vegyszer is mérgezte, a kertészetben, mert odajárt, az is lehet, hogy onnan számítódik a baja.
De azt a parkettás házat mindig hajtogatja. Engem meg attól ráz ki a hideg, hogy egyszer bele kell menni.
— Ki kényszerítené?
— Az idő. Ha leesek a lábomról, ott a gyerek, csak oda mehetek. Anyut biz-tatom, menjen, beszélgessen, amikor akar, ha annyira szereti, de nekem borsóká-zik a hátam tőle.
— A háztól?
— Attól, hogy ott nincsen Tisza.
Bejön a felesége, rossz hírt hoz. Azt beszélik, hogy a gyevi halász belefordult a ladikból a vízbe, és ott is maradt. Ismerte? Hogyne ismerte volna. Vezsenyig járt, addig mindenkit ismert, aki a Tiszárul élt. Szegény gyevi halász, hát ez lett a vége?
Magas -volt a vérnyomása, megszédülhetett, megbillent, beleesett. Csak így történhe-tett, nem másként. Belegondolt ő is egyszer, hogy ott marad a vízben, de az m á r régen volt. Akkor tanult úszni. Csak addig ment, hogy a lába földet érjen, de valami partszakadás lehetett ott, vagy mi, elég az hozzá, hogy ment lefelé, és közben el-búcsúzott a világtól. Azért rúgott egy nagyot, amikor leért, kicsit oldalt, megint partot fogott a lába, így maradt meg. Ha akkor ez a rúgás rosszul sikerül, most nin-csen öreg Cs. Nagy István. Az öccsét is a víz vette el, szegényt, a szeme láttára.
Látta, ahol lement, azt is látta, az utolsó gyöngy honnan jött föl, de mire beért volna, hogy kihúzza, már nem jött föl. Akárhogy is, biztosan kihúzza, ha megtalálja, de hamarabb lehúzta a folyó. Másnap első vetésre megtalálták, a fülébe akadt be a horog.
— Az utolsó leheletét is láttam, mint most magát. Ahol az utolsó gyöngy följött, ott találtuk meg. Azt is mondják, Kisgyálán meg a ladikban találták a halászt, de már nem mozdult.
Nem tudtam kitalálni, ezt tartja-e rosszabbnak vagy a parkettás házat, amelyik
messze van a víztől. Nem is hagyott rá időt, mert megint a hetvenes áradást mondja, amikor a Maros sorban megdöntötte a nagy fákat, és sírt a víz az ágak között, mint valami gyerek. Erőlködött a csónakmotor, csak tartotta magát, de nem haladtak egy lépést se, olyan erős volt a sodrás. Megevezték a csónakot, minden erős sodráson átjutottak valahogy.
A jó időt várja, amikor nemcsak kimeri a vizet a ladikból, hanem bele is ül.
És elmegy jó messzire a parkettás háztól.
&mWejULÚ a JHagyar TDaiuítsköztársaj ágra
CSATÁRI DÁNIEL
A szükségszerűség lehetőségei
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG NEMZETI-NEMZETISÉGI POLITIKÁJA
A rendet szerető történetírás látszólag közmegelégedésre teljesítheti kötelességét.
Minthogy csupán a megtörtént események adatainak számontartására, azok kom-mentálására törekszik, valóban a tisztaság látszatát kelti. Éppen ezért interpretálói-nak szándékaitól függ, hogy az események adatai közül melyeket illeszti be a törté-nelem — számára egyszerűnek tűnő — állóképébe, s hányat kényszerít — rendet zavaró jellegük miatt — a feledés homályába.
Az adatok okaira választ kereső igényesebb megközelítés már mélyebb rétegekbe hatol, összefüggéseket sejtető folyamatokban gondolkodik. Ezeket azonban gyakran fatalista módon érvényesülő végzetszerűségként, a megtörténteket megmásíthatatlan-ként kezelve, a történelmi változások és változtatások korabeli erőfeszítéseivel, az általuk képviselt alternatívák elemzésével és az osztályerők küzdelmének dinamiká-jával szemben érzéketlen.
Ha van történelmünknek olyan eseménye, amelynek megértését az említett fel-fogások évtizedekig nehezítették, úgy 1918—1919 sorsfordulója minden bizonnyal ezek közé sorolható.
Az ellenforradalmi korszak történetírása 1918—1919 eseményeit olyan múló — s így kiiktatandó — közjátéknak tekintette, amelyek nem illeszkedtek be az általa egyszerűnek minősített nemzeti történelmünkbe. A folyamatokban gondolkodó törté-netírás viszont 1919-et hosszú ideig a szocialista világforradalom olyan megnyilvá-nulásának fogta fel, amelynek konkrét adottságait, az összetettségekbe ágyazódó — így 1918-cal s a térség polgári demokratikus mozgalmaival összefüggő — sajátossá-gait, az osztályerők küzdelmének erőviszonyaitól függő lehetséges változások alter-natíváit nem elemezte.
A történetírásnak erre a helyzetére is illett Illyés Gyula megállapítása: ..Aki egy patakot meg akar tisztítani, annak épp a sár és iszap megbolygatásával. az úgyneve-zett mélység megzavarásával, vagyis a tisztaság látszólagos tagadásával kell kezde-nie, a látszólagos tisztaság tagadásával! Nem művészet, hanem szemfényvesztés az, amely nem egyszerűségre törekszik. De az az egyszerűség, amely nem vet számot a mélységgel, az viszont csak laposság és felszínesség. Az egyszerűség, az igazi rend:
az a legkeményebb küzdelem, a művészetben is. Petőfi a legbonyolultabb erő birto-kában egyszerű. Az ő egyszerűsége azonban már nem lehet a mienk. Mert közben ú j "mélységei nk« támadtak. Az ú j világosságért s rendért nekünk is meg kell har-colnunk."
Minthogy történetírásunk ilyen szellemben az utóbbi években nagy erőfeszítése-ket tett az 1918—1919-es forradalmak kutatása érdekében, lehetővé vált, hogy törté-nelmünk e sorsfordulóját ne a nemzeti vagy társadalmi, polgári demokratikus vagy szocialista, egyetemes vagy hazai egymástól elszigetelt részigazságainak, hanem a bonyolult, szüntelenül változó folyamat egészének, összefüggéseinek fényében értsük és megértsük.
62
Amióta a történelem menetét az az osztály határozza meg, amely — Marx sza-vaival — „méhében hordja az emberiség megújhodását", az elnyomás bármilyen for-mája ellen küzdők harcának sikere egyre inkább elválaszthatatlan a nemzetközi munkásosztály felszabadulásának győzelmétől. Így a nemzetek szabadsága, a nem-zetiségek egyenjogúsága, a faji diszkrimináció megszüntetése, a gyarmati uralom meg-döntése összefonódik a proletariátus társadalmi felszabadulásának ügyével, a polgári demokratikus forradalmak sorsa a szocialista forradalmak sorsával, vagy ahogy Marx éppen a magyar 1848/49-es forradalom és szabadságharc és a párizsi júniusi fel-kelés leverésének egyetemes összefüggéseit elemezve megfogalmazta: „A magyar ne legyen szabad, a lengyel se, az olasz sem, míg a munkás rabszolga marad." — „Az új évszázad olyan eseményekkel kezdődik — írta Kari Kautsky egy fél évszázaddal később, 1902-ben —, amelyek arra a gondolatra késztetnek, hogy a forradalom köz-pontjának további eltolódása várható, mégpedig Oroszország f e l é . . . Oroszország, amely annyi forradalmi kezdeményezést vett át Nyugattól, most talán képes arra, hogy maga legyen a Nyugat forradalmi erőforrása. Meglehet, hogy a lángra lobbanó orosz forradalmi mozgalom lesz az a roppant tényező, amely kiirtja az ernyedt nyárspolgáriasságot és a hidegen számító politikai törtetésnek sorainkban terjedni kezdő szellemét, s újból lángra lobbantja majd a harci kedvet, a mi eszményeink iránti lelkes odaadást. Oroszország már régen nem az az ország, amely Nyugat-Európa szempontjából egyszerűen a reakció és az abszolutizmus támasza. A dolog most alighanem éppen fordítva áll. Nyugat-Európa válik az oroszországi reakció és abszolutizmus támaszává... A cárral az orosz forradalmárok talán már rég elbán-tak volna, ha nem kellene egyúttal szövetségese — az európai tőke — ellen is har-colniuk. Reméljük, hogy ezúttal sikerül nekik mindkét ellenséggel elbánniuk, és hogy az ú j »szent szövetség-" gyorsabban omlik majd össze, mint elődje. De bárhogy vég-ződik is az Oroszországban most folyó harc, a vértanúk — akiket, sajnos, túlontúl nagy számban fog szállítani — nem ontják hiába vérüket, szenvedésük nem lesz hiábavaló. A kiontott vér és a szenvedés meg fogja termékenyíteni az egész civili-zált világon a társadalmi forradalom hajtásait, bujább és gyorsabb növésre serken-tik ezeket a hajtásokat. 1848-ban a szlávság kemény fagy volt, amely elpusztította a népek tavaszának a virágait. Most talán a vihar szerepét szánta neki a sors, amely megtöri a reakció jegét, és feltartóztathatatlanul meghozza a népek számára az új, a boldog tavaszt."
A történelmi folyamatok következtében beállott változások megállapítása pon-tosnak bizonyult, és a forradalom súlypontjának áthelyeződésével megteremtődtek a feltételei a népeket elnyomó soknemzetiségű korhadt birodalmak szétverésének is.
Lenin, aki az ú j történelmi körülmények között alkotóan alkalmazta Marx gon-dolatait, világosan felismerte, hogy az oroszországi proletariátus úgy tud a siker reményében a szocialista forradalom győzelméért harcolni, ha felkarolja a Kelet-Európában meg nem oldott polgári demokratikus forradalom demokratikus követe-léseit is. A lenini permanens forradalom elméletében ezért hangsúlyosan szerepel az a gondolat, hogy a proletariátusnak „ . . . meg kell valósítani a teljes demokráciát, tehát nemcsak a nemzetek teljes egyenjogúságát kell valóra váltani, hanem az el-nyomott nemzetek önrendelkezési jogát is."
A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme, megnyitva a mindenfajta elnyomást megszüntető szocialista világforradalom történeti folyamatát, igenlő vá-laszt adott a Habsburg-birodalom népeinek Ady-megfogalmazta sorskérdésére:
„Vájjon lehet-e jobbra várni?
Fejünk és lelkünk f á j bele.
Vájjon fölébred valahára A szolga-népek Bábele?"
Amíg ugyanis Kosztolányi szerint a francia forradalom a királyi pompa fényét törölte el, addig az Októberi Szocialista Forradalom a nép szenvedéseinek sötétsé-gét. Ezáltal kedvező feltételeket biztosított és ösztönző hatást gyakorolt a Habsburg-63