Időtől, tájtól távol élő ember azt hihetné, hogy az árvízi katasztrófa éjszakáján gyanútlan nyugalommal aludt a város hetvenezer lakosa, s csak az éjfél után két órakor félre vert harangok zúgása ugrasztotta őket talpra, miközben utcáikon, házaik küszöbén bömbölt az áradat.
A szegedi évszázadok óta ismerte, szerette, félte a Tiszát. Vizei között élt és csónakon járt, ha szomszédolni, dolgozni ment, akár valami velencei lakos.
Az utcákat szigetképző erek és tavak határolták körül. Annus-ér, János-ér, Kígyós-ér, Maty-ér, Szil-ér. Az erek kiöblösödései, a víztükrök tavak, tócsák, tankák, csöpörkék. A szegedi, ha nem is az ezer tó, de a száz tó országában érezhette magát.
Ma már csak térképek őrzik régi vízrajzunk egykori állapotát, neveit: Cziprus-tó, Csöngölei-tó, Bogárzó-tó, Fehér-tó, Jerikó-tó, Kelő-tó, Kenyérvári-tó, Lándzsás-tó, Vár-tó és a többi. Évszázadokon át nem volt abból violencia, ha bejött várost látni a Tisza, hiszen a szegedi lakott a Tiszában. Hanem amikor ott is házat akart épí-teni az ember, ahová őkelme partot nem rakott, szirtos magaslatot nem kubikolt, abból bajok következtek.
A város 1750 óta védekezik a Tisza ellen. Csak azért, hogy az ölébe épített fész-keit, éppen a dajkáló anya tavaszi vizeivel szemben, megvédelmezze.
A várostól északra olyan hét-nyolc kilométernyire kezdték építeni a gátakat, mert évszázadokra menő tapasztalatokból tudták, hogy a föntebbi nagy kanyarok szorulatai közül tör elő a Tisza, s hátulról zúdul rá a városra, amikor kilép a med-réből.
Igen híres vízveszélynek ismeri a történelem az 1616-ost. A mindenre odafigyelő kortárs, Vedres István írja: „Február elején kezdődött a veszedelem. A Tisza magas vízállása a belvizeket is fölfakasztotta, a gyöngébb anyagú házakat összeomlasztotta, s oly nagy volt a félelem, hogy óránként verték félre a harangokat, amire a lakos-ság ezrenként szaladt a partokra töltéseket erősíteni. Az otthonmaradottak meredt szemmel fürkészik az utakat, merre fussanak, hogy kiragadhassák magzatjaikat a halált okozó nagy veszélybül, megfeledkezvén minden vagyonukról..."
Mellesleg, ekkor az ijedelem nagyobb volt a veszélynél, de nem oktalanul féltek a szegediek a Tiszától. És nem utoljára. 1830-ban akkora volt az árveszély, hogy az ország figyelmét fölkeltette, közöttük Széchenyiét, s a folyószabályozó Vásárhelyi Pál mérnökét. Az ő intenciójukra tetemes gátvédelem indult a Tisza mentén. De hát visszaéltek ezzel is, mint annyi mindennel a széles hazában.
A földesúri kapzsiság a Fölső- és Közép-Tiszát több kanyarátvágással olyképp szabályozta, hogy kiegyenesítette s ezzel fölgyorsította a folyó vizeinek futását, s rázúdította az Alföld legmélyebb pontján levő Szegedre és vidékére. Annyira, hogy 1852-ben már nem voltak elégségesek a többször fölmagasított gátak, újabb és újabb árveszélyek fenyegették a tájékot, különösen olyan tavaszokon, amikor a marosi ár-hullámokkal egybeesett a Tisza áradása.
Mintha csak nagy drámájának főpróbáját csináltatná magának a Tisza a várossal, 1876 márciusában majd kilöttyent a gátak közül, olyannyira, hogy összeült a vész-bizottság, és éjjel-nappal talpon, ötven napi kemény helytállás után mentette meg Szeged testi épségét a részbeni vagy teljes pusztulástól.
Azonban ez a főpróba hasznára vált a városnak, a szervezettség, az eszközök előkészítése, a gondosság rutinírozásá tekintetében. Nemkülönben a közben elhanya-golódott töltések kijavításában, fölmagasításában.
A régi város végzetes éjszakáját megelőző hetek alatt bizony nem aludtak nyu-godtan a szegediek.
A Tisza vize már 1878 karácsonyán hat és fél méter magasan szaladt gátjai között, s a tetejében be is fagyott. Pár nap múlva egy kis enyhülésre zajlás indult.
A jég megtorlódott a vasúti híd lábainál. A jégdugó pedig földuzzaszthatja a vizet.
S hideg ám az télvíz idején, ha kiönt. A város ekkor összetrombitálta a vészbizott-ságot, mert a gátak magassága alig van fölötte a vízjárás szintjének.
• Félő, ha egy kis enyhülés valamelyik mellékfolyón olvadást okoz, bekövetkezik a tragédia. A város vízvédelmi bizottsága rutinos gyakorlottsággal hozta működésbe szervezeteit. Négy védelmi szakaszt jelölt meg. A Tápéi kaputól a vasúti hídig, onnan Szentmihálytelekig, onnan Paphalomig. Negyedik veszélyes vonal volt az új-szegedi töltések szakasza.
A Szegedi Napló nagy figyelmet szentelt a védekezési munkálatoknak, de a közpolgár is ügyelte a történéseket. És fölvisított a Napló hasábjain, hogy: „Igazi veszedelem most sem a tiszai töltések felől fenyegeti a várost, hanem északról, a baktói, szilléri töltések felől vagy még föntebbről, Dóc tájékáról, ahol szűkmedrű kanyarulatokban fölerősödve, kitörésre készen szorong a Tisza." Az volt az ötödik védelmi vonal. Rohamozták is a szegedi ezrek.
A Napló, ismerve a veszély nagyságát, nyugtatgatja a lakosságot, hogy talán elkerülhetjük a nagyobb bajokat. De közben a koplalós kocsisoktól a köpködőn lé-boló napszámosokig munkára verbuválnak mindenkit a gátakra. A védelmi szaka-szokon a szakmák, iparok csoportjai vállalnak területeket, s azokat munkálják becsü-letes buzgalommal.
1879. február 25-én teljes erővel védekezik a város, de közben jól tudják, hogy a percsorai árvízmentesítő társulat dolgai nincsenek r e b b e n .
A veszélyes terület a Pallavicini uradalom része Tiszástól, gátastól együtt.
Ha jó a védelem, a grófnak mentett területei vannak. Ha rossz, viszi a várost, s a grófnak megvannak a halászó területei. így Szegednek érdeke, hogy a maga erejé-ből javítsa az uradalom töltéseit. Régi nóta ez a tájékon, pör és vita tárgya száz év óta. Elvileg maga az állam vette kezébe a partvédelmet, hiszen neki mindenütt érde-kében áll a mentés, nem úgy, mint a földesuraknak. Ezért kormánybiztosokat állí-tott az árvízmentesítő társulatok élére.
A Percsora—Szeged társulat élén egy Kende Kanut névre hallgató úriember állt.
De hát neki a kormánybiztosság csak arra volt jó, hogy jövedelemhez jusson általa.
És az egészen természetes volt abban a világban, hogy Kende Kanut semmit sem értett az árvízvédelemhez, s nem is érdekelte, hiszen a veszedelem mindenkori szín-helyétől távol, Budapesten élt. Amikor Szeged nagy védekezési lázában világgá ki-áltotta segítségkérő jajszavát, Kende Kanutot többször, sürgető táviratokkal hívta, ha az nagy elfoglaltságában nem olvasván az újságokat, nem figyelt volna oda a kenyerére.
Semmi hívó szóra nem reagált, társulatában működő hivatalnokainak utasításo-kat nem adott.
Kende Kanut kormánybiztos és országgyűlési képviselő megtehette ezt, hiszen a kormány is nagy indolenciát mutatott a várható veszedelem iránt. Kendét sem uta-sították, hogy menjen a bajok színhelyére, aki magától semmiféle indíttatást nem
31
érzett a lejövetelre. Pedig itt, bár semmihez sem értett, szükség lett volna a szava-zatára, a vészköltségek megítélésénél.
Kendét pár év óta ismerték, de nem szerették a szegediek. Tudták, hogy szak-avatlan, s ha becsülniük kellett volna azért, hogy ezt nem is titkolja, tudtak erre is kádenciát, amely úgy szólt: a tanulatlan orvos kész hóhér!
És Mikszáth még erre is rátetejéz, amikor Kende Kanutot jellemzi: „ . . . való-színű Kende maga is csudálkozott, amikor annak idején kinevezték kormánybiztos-nak, hogy is juthatott 6 a vízműépítés tudományához, amikor csak nők körében tudott udvarolgatni, cigánnyal mulatni, s ruháit az első szabónál varratni. Ebből állt Kende Kanut, s ettől lett kormánybiztos!"
És a rábízott társulat kasszájában ezekben a pillanatokban 1200 forint kotyogott, a védelmi terület raktáraiban száztízezer karó, nyolcezer szál deszka, hetven vihar-lámpa és egy ölre való fáklya volt a készenlét.
Az éjjel-nappal virrasztó városházi vészbizottság tanácstermébe bármikor be-mehetett akármelyik polgár, meghallgathatta miről tárgyalnak a városatyák, s javas-lattal élhetett. Ide érkeztek a védelmi vonalak jelentései, kívánságai, amik, különö-sen a Percsoráról érkezettek tekintetében, teljesíthetetleneknek minősültek, hiszen több ezer ember erejét, több tízezer tömőzsákot, eszközöket követeltek.
Természetesen a védelmi bizottság előtt Kende Kanut ügyét is nyíltan tárgyal-ták, szidalmaztárgyal-ták, de nem kímélték a kormányt sem. Slingelt volt a szája a szege-dieknek békésebb viszonyok között is, most aztán volt okuk cifrán beszélni.
Taschler József főkapitány pedig, ahogy erősödött a veszedelem, február 27-én dobszó útján hirdette ki városszerte, hogy a baj nagyobb, mint bármikor valaha.
A védekezés és menekülés helyzetéről is állandóan tájékoztatták a lakosságot.
Miközben a percsorai partszakaszon, a szilléri töltéseken és a vasúti töltés ma-gasításán is dolgoztak már az emberek ezrei, a kényszermunkán túl a város ötven-krajcáros napszámot ígért és adott munkásainak. A föladat nagy volt. Az összes védelmi vonalat három nap alatt kilenc méterre magasítani! A munkákhoz töltés-szakaszonként háromszáz lovas kocsit rendeltek ki, minek eredményeképpen szépen szaporázódott is a munka.
Erről ad hírt március elsején a Szegedi Híradó:
„A vész itt dörömböl a kapukon, s védelemre szólít b e n n ü n k e t . . . Aggodalomra ekkora okaink sohasem voltak, mint ma. Két dolog előidézheti a katasztrófát: a közönyösség és a gyáva kétségbeesés. Az utóbbitól nem nagyon tartunk. Szeged annál edzettebb, hogy elszaladjon. Azonban ebből egy másik félelem következhet, az ugyanis, hogy lekicsinyeljük a bajt."
A Napló ugyanakkor így ír: „Nagy a veszély, de nagyok az erőink is... Mert hol van az a nép, amely földmunkában vetekedhetne a mieinkkel? Nincs! Hazánk határain kívül is keresett a szegedi kubikos... A védmunka sikere, ha mindenki teljesíti kötelességét."
A lapok rövid hírei között sokkal keményebb információk húzódnak meg:
„— Március elsején este 6 órakor a víz magassága 720 centiméter."
„— Fölhívom a Szegedi Csónakázó Egyesület tagjait, hogy lakásomon, Tükör utca 14., az árvízveszélyre való tekintettel sürgősen jelenjenek meg.
Nyilassy Pál egyleti elnök"
„— Az iparos ifjak képző és segélyző egyesületének tagjai másodikán 2 órakor közgyűlést tartanak a szokott helyükön.
Nigrényi Pál asztalos legény, elnök."
A vészbizottság sebtében számolta meg a védekezésre fordítható pénzeket. A vá-ros kasszájában 6500 forint található, ami hallatlan kicsi pénz, ötvenkrajcává-ros gya-lognapszám mellett.
Tudta ezt Kis Dávid tőzsér is. Kéznél levő 40 000 forintját azonnal a város ren-delkezésére bocsátotta kamatok nélkül. A magistrátusnak évek óta félre volt dugva az új gimnázium építésére szánt 52 000 forintja, most ezért is benyúlnak a páncél-szekrénybe. Ez a summa akar eléje állni a Tiszának.
A kormány holmi vámtörvényekről tárgyal. Mit neki Szeged? Annyi baj volt már vele.
A Hunyadiak óta rossz város. Ott volt Dózsa György, Csornij Jován cár, Rózsa Sándor és mások szennyes ügye. Mindig az urak fejét fájdítják!
A szomszéd városok kicsit figyelmesebbek. Temesvár hadtestparancsnoka, Pultz Lajos altábornagy 46 pontonnal, 86 utászkatonával a legnagyobb szükségben jelent-kezett a vészbizottságnál.
Pálfy Ferenc polgármester örömmel fogadta a kínálatot, de mindjárt rimánko-dásra fogta a köszönetet:
— Nagyon kevés! Hússzor ennyi kell, méltóságos uram!
— S a híres szegedi halászok? — kérdezte a tábornok.
— Azok mindent megtesznek, utasítás sem kell nekik. Már hatvan ladikot be-hoztak, s lerakták a város legmélyebb, legveszélyeztetettebb pontjaira — válaszolt a polgármester.
Pultz táviratára műszaki zászlóaljak érkeztek Temesvárról, s kezdték a vár-falakhoz támaszkodó deszkaföljárókat megépíteni.
Ha a szegediek nem is tudták volna, mi vár rájuk, ebből már láthatták, hogy valóban komoly a baj: itt csak az marad meg, aki úszni tud!
De viccelődtek, amint a katonaság satrak hosszú sorát fölvonta a majdani me-nekülőknek a várfalakra, s deszkabódékat építettek a töltések szárazulataira.
— Hát koma, én már kinéztem egy új deszkaszállást magamnak, abba költözök a szomszédasszonyommal.
— Hát a saját asszonya?
— Az maradjon a régi vályogházban!
Az ötvenkrajcáros napszám és a lovas kocsik forintos bére sem volt már elég vonzó március 5-én a lakosságnak.
Fáradni kezdtek. Fogyott az erő. Sokan menekülésre fogták a nagycsaládúak közül magukat. Egy-egy partszakaszhoz nyolcvan kocsi rendelődött, de nem bolyon-gott ott csak tíz.
Lovas huszárok járták a határt, s kényszermunka alá hajtották azokat, akik a vészbizottság rendeleteit a maguk jószántából nem akarták tudomásul venni.
Dorozsma ez időben városi titulusra hallgatott, egy svadron huszárból állt a helyőrsége. Most azok siettek a szegedi kocsik összepásztorítására, amit igaz öröm-mel tettek, hiszen legalább így vízvész idején visszafizethettek a szegedi földön élő gőgös szegedieknek, amiért unos-untalan lekicsinyelték őket.
Azonban az állandó veszélyt is meg lehet szokni, s el lehet ernyedni az örökös riadókészségtől. Ebből riasztgatja'ki a lakosságot a rendőrkapitány által kibocsátott egyik komor hangulatú plakát, amely városszerte szabályozza a kocsmák és bormérő helyek záróráját, egységesen este 11 órára.
Ugyanilyen rendőri hirdetmény adja tudtul, hogy vészlövésekkel értesítik a lakosságot az esetben, ha a Tisza a percsorai gátat elszakítja. Ekkor még nem kell elszaladni, magyarázza a plakát, további gát védi a várost. S maga a jóisten! Ezért hát senki ne veszítse el a fejét, van remény.
Mikszáth jókedvűen figuráz a vészlövésekre vonatkozó felszólításon.
„Minek a vészlövés, ha az nem a végső baj jele? — Hogy a nép ne aludjon! — válaszol ő maga. — Mert aki alszik, nem bűnözik, a bűntelen üdvözül, ha meghal."
A tréfákat állta a város, hanem 6-a körül már erősen esett a hó, ami rögtön el is olvadt, sárrá téve azt a töltésföldet is, amit addig fölhordtak a régi gátakat magasítva.
Az országgyűlés, pedig a lapok Szeged halálos veszedelméről írtak, alig figyelt a városra. Ugyan Mocsáry Lajos képviselő nagy körülményeskedve a kormány lelki-ismeretéhez intézte fölhívását, megkérdezte március 6-án, hogy mit tett Szeged vé-delme ügyében, hanem erre a szónoki kérdésre Szende Béla honvédelmi miniszter válaszolt, ő is olyan körülményesen, mintha nagy államtitkot takargatna, hogy már-cius 5-ig Szegedre küldött nyolcvan utászkatonát, s nem 83-at, nem 79-et.
Másnap Tisza Kálmán miniszterelnök is megszólalt, szemére vetve Szegednek,
3 Tiszatáj 33
hogy nagy baját maga okozta magának, amikor pár évtizeddel ezelőtt nem engedte, hogy a Marost a város alatt kössék a Tiszába.
Mikszáth vidám képpel járja a védelmi vonalakat, vigyázva az események min-den mozzanatát, hogy annál komorabb igazságokat írjon meg: „ . . . S z e g e d hiába vár a kormánytól segítséget. Évszázadok óta maga nem győzi a gátak emelését, fönn-tartását, mert azok költségei fölemésztik magát a kommunitást, ennélfogva az lesz, ami évszázadok óta volt, egy veszedelmes mély fekvésű nagy falu!
Oka ennek, hogy a kormány bűnös telhetetlenségében tartományokat megy hódí-tani a nemzet pénzén (Boszniát), itthon lomhán nézi Fél-Magyarországnak évről-évre megújuló halálvergődését..."
Tett azért a kormány intézkedéseket. A végveszély esetére szegedi kormány-biztosnak küldte ide Lukács György temesvári polgármester urat, Tisza Kálmán birtokszomszédját és vadászótársát, olyan megbízó levéllel, amely a végveszély ese-tén lép életbe, és statáriális eljárásokra is fölhatalmazást nyújt.
Mikszáth a város közönsége nevében közutálatának adva kifejezést, megapre-hendálta a kormány ilyen sunyin hathatós támogatását.
De hát megaprehendálni pillanatnyi múló harag csupán, mi az a tornyosuló bajhoz képest?
Március 5-én este a vízvédelmi bizottság üléstermében alig lézeng az újságíró-kon kívül néhány ember, a tornászok, csónakázók ügyeletesei. Embereik az emeleti folyosók szétdobált szalmazsákjain alusznak, kártyáznak, vagy uram bocsá, isznak!
Fűtetlenek a termek, hűvösek az éjszakák. Iszogatnak, de nótaszó nélkül, s oda-figyelnek az eseményekre. Este tíz óra körül a hajóhídtól futásban jön egy. hajdú, s a butája azt jelenti, méghozzá örömmel, hogy apad a víz!
Taschler vakarta fejét, hogy biz ez b a j t jelent, nagyot, ha igaz, nem örömet, mert ha nem a hó esik, akkor az eső, de attól nem fogyhat a Tisza vize, csak attól, ha valahol elszakadt a gát vagy átvágták.
11-kor újra jön a hajdú, hogy két ujjnyit csillapodott a víz. Mégsem rossz a mérés s nem téves a leolvasás, nem hamis hír hozódik a hajdúval a torony alá.
Taschler táviratokat küld Vásárhelyre, Kanizsára, kérdezi: „Mi történt? Itt apad a víz, valahol elszakadt a töltés?"
Éjfél tájban jött a sürgönyös válasz Nóvák Józseftől, aki a petresi gátat védel-mezte: „A Tisza árja Petresnél 17 öl szélességben elszakította a gátat."
A rendőrkapitány nem tudta hol van Petres, városi ember létére sosem volt vele dolga. A sportegyesületek szegedi fiataljai sem tudták. Pirinyó hely lehet az! Tasch-ler azonban fönnszóval meditál közöttük:
— Ha Petres a Tisza jobb oldalán fekszik, akkor elvesztünk, hanem ha a bal oldalán, megmenekültünk!
A székház épületében végül valaki mégiscsak tudta, hol van a szakadás helye, s mondta is: Dóc és Mártély vonalában, de a jobb parton. Tehát az elveszés partján.
Bár még előtte áll az árnak két töltés.
Vaklármát nem vertek ezen az éjszakán, de azért felköltötték a város gondosait, Pálfyt meg Lukács kormánybiztost. Közben az ár rohan Szeged felé. S a szegediek tudták, hogy a rókusi állomástól a Vásárhelynek menő alföldi vasút töltéseit kell fölmagasítaniuk, ha a várost meg akarják menteni az elveszéstől.
Világos reggel táviratozták meg a kormánynak az eseményt, amely régóta úgy vélekedett: „Szeged nem azért vesz el, mert a Tiszát hanyagul szabályozták, hanem mert a város rosszul védekezett."
A víz pedig fenséges erejének tudatában rohanva, nyugodt biztonsággal jött.
Előbb a mélyedéseket töltötte meg, kicsi örvényeket vetve, azután meghágta a ma-gasulatok'at, a pár méteres halmokat kerülgette körül, s ahogy birtokába vette őket kiszámítottan ballagott, olykor trappolt nagy port verve, szemetet tolva maga előtt.
Hatodikán este már a macskási töltés, azaz a második frontvonal lábához feküdt, mintha ott akarna megéjszakázni. Hanem akik védték azt a szakaszt, tudták, nem alszik az.
Hullámai reggelre átcsaptak a második védőgát tetején is, s ezzel szabaddá is lett járása Algyő, Tápé és Dorozsma felé.
A szegedi rendőrkapitánynak 7-én kiadott plakátja már csak a menekülés útjai-ról tájékoztatja a lakosságot, amivel egyidőben Algyő és Tápé a Tisza hullámsírjába merült. Algyőn a grófi kastély, az is az első emeletéig megbuggyant, Tápén csak a templom maradt lábon. Ott Mikszáth másnap hajóval járt, ő írja:
„Egy uszályt oldottunk le, adtuk oda a szorongatott lakosságnak, hogy aki a partokról menekülni akar, rakodjon abba. De senki sem akart menekülni.
— Miért nem jönnek? Itt veszi meg magukat az Isten hidege.
— Csak nem hagyhatjuk itt a tűzhelyünket — felelte mogorván egy deres hajú öreg ember, aki egy megmaradt taliga végében feküdt.
Ez a tűzhely, persze most csak szimbólum, mert a vékonyka töltés kivételével a falun mindenütt víz ült, azon olyan hely nem akadt, ahol egy szalonnasütésre alkalmas tüzet gyújtani lehetett volna.
Egy másik gyékényfonó paraszt azt mondta, hogy ő azért nem megy sehová, mert minek is menne, meg hova is menne.
— Hát Szegedre!
— Oda is elmegy a víz — mondta meggyőződéssel.
— Szegedről Temesvárra menekülhet!
— Oda is elmegy — mondta vállat vonva.
— Ne beszéljen bolondokat, mindenhová csak nem érhet el az ár?
— De bizony, elmegy!
— Tán Svájcba is? — feleselt az öreggel a hajó kormányosa.
— Oda is elmegy — replikázott az öreg —, ismerem én a Tiszát, mellette nőttem fel, ha az egyszer megbolondul, nem áll meg a világ végén alul, de ott is egy-öles lesz!"
A korabeli pesti lapok a kormány szájíze szerint aprehendálták Szegedet és népét, ahogy akkor a hivatalos álláspont kívánta. Írták, hogy nem munkálkodik tel-jes erővel a partokon, s hogy tulajdonképpen a védelem vonalain alig vannak sze-gediek, hát hová lett a szegedi virtus?
A karácsony óta tartó nagy háborúságban a vízzel, bizony megcsappantak a szegedi seregek. Az emberek elfáradtak, elfásultak, s most különösen a petresi gát-szakadás hírére mindenki szaladt haza övéit ajnározni, biztonságos helyre hurcolni, élelmet, meleg motyót összekapkodni. A végleges tragédia előtti harmadik nap holt-pontja volt a védelemnek.
Hanem addig vidéki vízveszélytől mentes városok munkásait verbuválták a sze-gedi gondosok nagy pénzekért a partokra. Két forintot is fizettek napidíjul, de volt is munkás a Bánátból és a még távolabbi országrészekből bőven. És ha nem ömlött seregestől, hát a katonai erők rukkoltak a város védelmére. S jött a pesti segítség, amit viszonzásul nyújtott a főváros Szegednek, az 1876-os vízveszély idején adott támogatásért. Mentőcsónakok, élelmi cikkek és különböző sportegyesületek fiataljai tömegeltek Szatymazig a pesti vonatokon Szegedre.
Március 9-én és 10-én, meg az utolsó napon a veszélyeztetett gátszakaszok kilo-méterein már ezernél is több ember nyüzsgött, tömte a zsákokat földdel, vonszolta a töltések tetejére, karózta, szádfalazta a fölázástól megtántorodott partszakaszokat.
Lázas napok voltak. A vízvédelmi bizottság sem tudott teljes számban összejönni, mindenki a kiosztott védelmi szakaszán tipródott, hiszen a támadó ár szintje és a védőmű még így is elkívánt minden erőt. A vízszint és a gát magassága között har-minc centi lehetett a különbség. S a föltámadóban levő széltől korbácsolt hullámok veszedelmesen omlasztották a sáros földet. Ennek láttán sokan letették a lapátot a szegediek közül, mert értelmetlennek vélték a további erőfeszítéseket. S tényleg újra annyira megcsappant a szegediek száma, hogy a kilométerenkénti ötszáz utász mel-lett alig dolgozott 37 idevaló polgár. Az volt a mélypont, amikor jöttek Pultz nái, akik nem félcipőben s puszta kézzel álltak az elemekkel szemben, hanem kato-nailag összefogott erővel, eszközökkel vették fel a harcot.
3* 35
Március 9-én délelőtt az a Dorozsma is megúszott, amelyik azelőtt soha nem látott vizet. Dél körül a falu vályogházai a partokra menekült lakosság szeme láttára süllyedtek örökös sírjukba. A dorozsmaiak feldühödtek, s a kiskunok önbíráskodásá-val jegyzőjüket, elöljáróságukat akarták agyonlövöldözni, hogy ők eresztették falu-jukra a vizet Szeged érdekében, ezer forintokért, mivel engedték fölrobbantani a Maty-hidat. (Ami azért történt, hogy a kiömlött víz útját szabaddá tegyék a Tisza felé.)
Dorozsma ettől fogva a kezére kerített szegedieket a községháza börtönébe zárta, s azt is halállal fenyegette, aki enni hozott a foglyoknak. Rálövöldöztek a szatymazi végállomástól Szeged felé csónakázó mentőexpedíciókra is, mivel ezen a szakaszon már vonat nem közlekedhetett.
Halálos betegek csalják meg utolsó órájukban a szorongó hozzátartozókat azzal, hogy egészen gyógyultnak mutatják magukat. Március 11-én délelőtt pár óra hosszáig Szeged is abban a hitben élt, hogy elkerülte a katasztrófát. A víz nem apadt ugyan, de nem is áradt. Az eső és a hózápor alábbhagyott, a felhők mögül kicsit kimoso-lyintott a márciusi nap, s friss munkáserők buzgólkodtak ekkor immár háromforin-tos napszámért a gátakon. Hanem a naplemente vészjósló vörös színekben vizsgálta meg utoljára, éjszakára hagyott rohamainak színterét, a régi várost. Az ég alatt lakók tapasztalatból mondták ezekre a jelenségekre, hogy nagy szél támad. S a sö-téttel valóban megjött a szél, amely tíz óra tájban tátorjános erejűvé fokozódott, de annyira, hogy a viharfáklyákat eloltogatta, s a fölkorbácsolt hullámokat nekiverte a friss, döngöletlen töltéseknek. A végleges tragédia bekövetkezését minden percben várták.
A bánáti sokszázas munkáscsapat a puszta életét mentve, mivel sárrá válva mál-lott ki alóla a töltés, levonult a védelmi vonalról, s zárt sorokban menetelt a hajó-hídon át hazavezető útján, míg a szuronyos katonaság vissza nem parancsolta, for-dította, s kísérte őket újra zsákokat tömni, réseket bedugni. De nem volt annak már foganatja, s a gátak nagy szakadásait csak a katonák egyéni bátorsága fogta még meg ideig-óráig. Azok beleálltak a szakadásokba, s a többiek láncban adogatták le ömlő vizek között a zsákokat, amikkel, ahogy Szegeden mondták, valamennyi időre elfoghatták a vizet. De ha volt száz, életével játszó katona, a víz ezer helyen próbált rárohanni a városra. Este tíz óra után vaklárma is futott végig az utcákon: betört az ár! Jelző lövések is dörrentek.
Lázár György, a vész napjaiban fiatal jogász ember, a csónakázók egyesületének tagja, erről az éjszakáról írja:
„ . . . A vasúti töltésen még erőt, anyagot nem kímélve folyt a küzdelem a föl-lázadt elemekkel, amelyek játszottak a gyönge nyúlgátakkal. Az iszonyatos parton a fölhasznált tömérdek védőanyagot valósággal elnyelték az elemek. Karók, zsákok, csak percekig maradhattak helyükön, aztán a víz mint tenger benyelte őket. Este tíz óra körül a hullámok a négyméteres cölöpöket is pehelyként dobálták a gátak men-tén, s 11 órára orkánná változott a vihar, amely a legbátrabb szíveket is megremeg-tette. A sebtében fölemelt nyúlgátak olyan lazák voltak, mint a keshedt posztó, amit foltozni nem lehet. S az emberek nagy buzgalmukban iszonyatos zajjal és kiálto-zással próbáltak meg még mindent a töltések vonalain. A vihar végig elköpdöste a világító eszközök lángját, s teljes sötétségben történt meg a végleges tragédia. A rő-kusi állomás utolsó váltójától százötven méternyire elszakadt a töltés. Nem volt mentség tovább. A százméteres szakadás egy órán belül kilométernyire tágult, s mélyült.
A harc befejeződött. Az ember alatta maradt az elemek erejének. A további győzködésnek ésszerű módja, oka nem maradt. Csak a menekülés. Minden szegedi harang, nekünk legalább úgy tűnt, akik készenlétben álltunk, a szél zúgásai között a riasztó vészt kongatta. A városháza nagyharangja a temetők csendítő hangján hir-dette, hogy a régi Szegednek sorsa beteljesült."
Mikszáth ezt így fogalmazza meg: A városháza termében alig ült már né-hány ember. Hanem Nagy János nevezetű fiatalember sárosan, vizesen a terembe