AZ I PARMŰVÉSZET

AZ IPARMŰVÉSZET

1896- ban .

Györgyi Géza terve után. hímezte Konderth Mária.

AZ IPAR ­ MŰVÉSZET

1896 ^-BÁN.

MILLÉNNIUMI EMLÉKKÖNYV.

A MAGYAR IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT MEGBÍZÁSÁBÓL

SZERKESZTETTE

RÁTH GYÖRGY

ELNÖK

szerkesztőtárs: GYÖRGYI KÁLMÁN, társulatititkár.

BUDAPEST

KIADJA A MÁGYAR IPARMŰVÉSZETI TÁRSULAT 1897.

1896

Az elmúlt esztendőben ünnepeltük nemzetünk európai történetének ezer­ esztendős folyását. Ez évaz ünneplés és a munka esztendeje volt. Történelmi s jelenkori kiállításunk látogatói hírét vittékannak a maroknyi nemzetnek, mely a Duna-Tisza közén megtörte a régi hagyományt: állandó hatalmat, alkot­ mányos országot és magasratörő kultúrát alapított és tartott fönn azon a területen, melyen sema rómaiak világ-uralma, sem a népvándorlások nagy hatalmassága nem tudtak meggyökeresedni. S ez az esztendő, a mely Európatörténetének egyik legjelentékenyebb eseményét, a magyarok honfoglalását, hívta vissza emlékezetébe, mint egyhatalmas szertartás, nyitotta megújkori történetünket:

a mívelt s nyugatiszínvonalú magyarság új korszakát.

A mennyire záróköve itt élő s folyton munkáló szellemi és politikaiműkö­

désünkbenmegalkotott históriánknak;ép annyiraalapköve jövendőnknek. Mert a magyar nemzet ezredéves múltja daczára fejedelme s a külföldnek megilletődő képviseleteelőtt erőtől duzzadóan mutatta be múltjátés jelenét: jövendőjének biztos alapjait. Anyagi és szellemi tevékenységének bemutatásakor egymásután vezette föl ama tényezőket, kik megóvták és erejét nevelték: a népet, a mint falujában faja és vidéke egyéniségének hű kifejezésével életének külső kereteit megalkotta, s abban ízlésének,művészi ösztöneinek éskényelmiigényeinek meg-

nyilatkozását kimutatta; a munkáskezeket, a mint egyfelőla nyerstermelésés a kézművesség terén, másfelől a forgalom ésa szellemi élet körében dolgoztak.

E bemutatkozás során, hátul, de nem legvégül, szerényen, de önérzetesen megismertette iparművészetét, a mint az új korszak fölpitymallásakor a magyar kultúrának új adeptusává szegődik.

A bemutató tisztétlegelői az IparművészetiTársulatteljesítette;szerény keret­

ben,deelég nagyban arra,hogy a magyariparművészet majdnem minden iparág­ ban bizonyítékátadhassa nagykorúsága elértének. Igazolhassa, hogy felszaba­

dultazidegenbefolyások zsibbasztó hatása alól, hogy tud és akar is önálló lenni.

Társulatunk 12 évi küzdés után a közöny, az előítéletek, a kicsinylés, sőt az egymásra utalt munkatársak kölcsönös bizalmatlanságaellen, amintamillennium ünnepe ránk köszöntött, az igaz, nemzeti ügyért való munkálkodás és küz­

delem tudatában, még egy nagy erőfeszítésrevállalkozott. Egészsereg művészt toborzottunkmagunk mellé, akik a modern művészet szellemétől áthatottan készek voltak a magyar iparművészet szolgálatába állani. És magunk mellé gyűjtöttük a műiparosok egész sorát, akik azoknak a művészeknek terveit ugyanolyan szellemtől ösztökélve, nagy buzgalommal, lelkesedéssels a magunk hatékony istápolásával kidolgozták.

Már az előkészítés munkájában hatalmas támaszt találtunka minden hazafias czélt felkarolószékes főváros áldozatkészségében.

Ilyenformán fegyverkezvejelentünk meg a millenniumi kiállításon, hogy nagy­

végre meghódítsuk magunknak azt a helyet, a mely nemzetünk nyilvános kul­ turális életében megillet bennünket.Büszkén mondhatjuk, hogy diadalt arattunk.

Az iparcsarnokban elhelyezett gyűjteményes kiállításunk egyaránt kivívta a szakkörök s a nagyközönség elismerését. Az egész sajtónemcsak azt ismerte el,hogy igenis megteremtettük amagyar iparművészetet, hogy ez az előkelő művészi ízlésmagaslatán áll, hanem azt is, hogy a magyar stilus megalkotása jóformán sikerült, a mennyibenművészeink lehetővé tették, hogy a magyar nép használta évszázados díszítő motívumok a szónak legjobb értelmében szalon­

képessé legyenek.

És ezt az általános ítéletet szentesítette, megdönthetetlenné tette felséges Urunk királyunk bölcs kegye, aki mikor gyűjteményes kiállításunkat meg­ tekintette, nemcsak dicséretére méltatott,hanem törekvéseink éseredményeink elismerésekép a kiállított tárgyak közül többet megvásárolt, s ezzel a kétel­

kedőknek félreérthetetlenül tudtára adta, hogy magyar iparművészetünk a leg­ finomabb és legkényesebb ízlést is kielégítheti. Ezzel a királyi elismeréssel megszűntaz a lidércznyomás, amelytől olyan sokáig nem akarták az iparmű­

vészetet a művészet birodalmába tartozónakelismerni. Ezután nálunk is, csak­

úgy mint szertea művészet dolgában művelt Európában, a művészetet és az

iparművészetet úgytekintik, mint egy ugyanannak a nemes törzsnek két haj­ tását. Ennek az új felfogásnak megvolt már a látszata az 1896-ki karácsonyi kiállításban, a melyen a festészettel és szobrászattal együtt jelentünk meg a műcsarnok termében. S ez az új felfogás teszi lehetővé, hogy a készülő párisi világkiállításon együtt és egyformák legyünk képzőművészeinkkel.

Urunk királyunk atyaikegyéért érzett hálánk melletthálátmondunk a kor­ mány anyagi éserkölcsitámogatásáért, a melyetügyünknek juttatott.

Báró Dániel Ernő,magyar kereskedelmi miniszter, tárczája átvétele óta élénk érdeklődést tanúsít társulatunk, meg a magyar iparművészet iránt és anyagi istápolásával lehetővé tette, hogy gyűjteményes kiállításunkat méltó módon mutathattuk be anyilvánosságnak.

És hálás szívvel emlékezzünkmeg, a magyarkulturális politikaez idő szerint való vezetőjéről, Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterről, a ki áldásos hivatalos tevékenységének kezdete óta nemcsak gondosan őrzi elő­ deinek ama hagyományait, a melyek aművészet ápolását hazafias kötelességnek tüntetik föl, hanem messze körültekintéssel ésteljes erővel fölkarolta amagyar iparművészet ügyeit is. Ő bölcsen belátta, hogy a képzőművészet és ipar­

művészet nem állhatnak elváltán egymástól messze, hanem együvé tartoznak, ésteljesen rokon czélok szolgálatában állanak.

Nálunk hatásosabban, meggyőzőbben fejezi ki ezt a termékeny gondolatot az a fejtegetés, a melylyel a vallás- és közoktatásügyiminiszter azezidei állami költségvetésben az iparművészet fejlesztésére szánt összeg fölemelését meg­ okolta, s amely a következőket mondja :

«Ha a külföldi államokóriási összegeketfordítanakarra, hogyiparcikkeik­

nek a művészi kidolgozás folytonos tökéletesítésével régóta élvezett világfor­

galmi versenyképességét biztosítsák, úgy hazánkban annál inkább hárul az államra az afeladat, hogy egyes ágakban örvendetesen fejlődőművésziiparun­

kate nyomasztó versenynyel szemben megóvja s áldozatok árán is itthon és a külföldön hazai termékeinkforgalmát fokozza. A közel húsz év óta fennálló iparművészeti iskola évről-évre képez újabberőket, de azok itthon csak elvétve találnak kellően jutalmazó, állandó foglalkozást; a képzett növendékekközül sokan szegődnekelkülföldivállalatokhoz;mások pedig a külföldiképzőművészeti akadémiákba lépnek át,hogy — cserbenhagyva a művészi ipart — a szobrászok és festőművészekszámát kelleten túlszaporítsak. Különösen két lényeges fel­ tételevan annak, hogy a magyar művészi ipar felvirágozzék. Az egyika külföldi minták utánzásától való függetlenítésben, önálló, nemzeti felfogásból merített forma-kincs gyűjtésében rejlik; a másika vásárló közönség ízlésének és fogé­

konyságának mentői szelesebb körűképzésénalapszik. Az e két feltetel meg­ valósulására irányzott törekvés támogatása az állam részéről igen üdvösered-

ményre vezet és szükséges is azért, mert a művészi ipar rendszerint nemesebb, s ennekkövetkeztében drágább anyagból, költséges művészi munkával hozza létre versenyképes termékeit. Fontosságotkellett tulajdonítanom ezért annak, hogy az országos iparművészeti társulatközhasznú, desajnos kellő pártolásban még nem részesülő tevékenységét, továbbá egy gondosan szerkesztett szak­ folyóiratnak, eredeti színes mintalapoknak, és e szakba vágó díszmunkáknak kiadását, valaminta művészisokszorosításnak nemesebb fajait, különösena réz­ metszést, a rézkarczolástés a kis plasztikát, az eddiginél nagyobbmérvűsegé­ lyezésben részesíthessem, az iparművészeti kiállítások színvonalát kiválóbb magyar művekdíjazásávals megvásárlásával emelhessem,az iparművészeti iskola jelesebb növendékeit egyes művészi ágak meghonosítása czéljából ösztöndíjjal támogassam, szóval a mennyire egyelőre lehetséges volt, növelnem kellett az iparművészet fejlesztésére szánt javadalmazást, annak eredményesebb előmozdí­ tására, hogy a magyar művészi ipar nemzeti művelődésünknek és vagyonoso- dásunknak gazdag forrásalehessen».

De nemcsakebben nyilvánulaz az elismerésés jóakarat, melyben a minister a magyar művészetetrészesíti. Fényesen megííyilvánul az új iparművészeti palo­ tában, a melyben az iparművészeti múzeum gyűjteményei végre méltó helyhez jutnak, s amelyben az iparművészeti iskola is, társulatunk is végleges otthont kapnak. O Excellenciája bölcseségének és elhatározottságának köszönhetőaz, hogy az új palota, a mely a magyar iparművészet három leghivatottabb ténye­ zőjét magábafoglalja és így életczentrumává lesz, külsejével is megfelelhet ennek a hivatásának. Aző közbenjárásánakköszönhetjük, hogy apalota hom­ lokzatán megtették amagyardíszítő stilnagyszabású alkalmazásánakelső,s most mársikerültnek is mondhatókísérletét.

Az új palota fölavatásaamagyar iparművészeinek ünnepies elismerésévélett, amelyet O Felsége a király, a ki afelavató ünnepségben részt vett,a közélet kitűnőségeinek ujjongóhelyeslése közben legkegyelmesebben adott neki.

Azok aszavak, a melyekkel Wlassics Gyula a felséges urat üdvözölte, annak a megismerésnek voltteljes programmja, hogy mi tulajdonképen és mi legyen az iparművészet. Ezek a szavakczélt és irányt adnak nekünka jövőre, s ezért ismételni akarjuk őket mint társulatunk jelképezését:

«Császáriésapostoli királyi Felség!

LegkegyelmesebbUrunk!

Nagy történelmi évfordulónk kimagasló ünnepeinek nemcsak fényét,de melegét is Felségednek legmagasabbjelenléte, nemzetünk örömével és lelkesedésévelösszeforrt fenköltfejedelmi együttérzése adta meg.

Hű népének áldása kíséri ezért is Felséged minden lépését, és ma midőn Felséged legmagasabb jelenlétében a sorrendben utolsó ezredéves ünnepünkre gyűltünk össze, legyen szabad azegész nemzet szíveéslelke hő vágyát kifejezni, midőn hódolatteljes hálánkat a trón elé viszszük azért a fáradságot nem ismerő legkegyelmesebb gondos figyelemért, melylyel Felséged nemzeti ünnepeinket örökké maradandó hatásuakká tette.

Ily el nem múló hatás sugárzik Felséged mai legnagyobb meg­ jelenéséből a magyar művészeti iparra is.

Azépületkülső díszévelés nagy arányávalmintegy monumentális tanúságot kívántunk tenni a magyar iparművészet művelődési és közgazdasági fontosságú és az eddiginél nagyobbstílbenmegvalósí­ tandó fejlesztésemellett.

Múzeumot és iskolát szerves kapcsolatba hozta, hogy együttesen az életre legélénkebb kihatással legyenek és felvirágoztassék az igazi versenyképes, afinom műízlést terjesztő és a közvagyonosodást előmozdítómagyar művészeti ipart.

Azt a művészeti ipart, mely nem utánzatban emészti felerejét, de a melyeredeti, önálló, értékes alkotásokkal vívja ki a nemzetközi művészeti iparelismerését is.

Ezért e díszes épület nemcsak a már meglevő intézmények, az iparművészeti múzeum és iskola czélszerű elhelyezésére szolgál, de hatalmas arányával egy egész programmot kívánjelenteni.

Programmot, melyet minden tényezőnek, törvényhozásnak, kor­ mánynak, de főleg az intézmények vezetőinek, tanítóinak és tanít­

ványainak becsületesen be is kell váltaniok.

És be is fogják váltani, — mert nemcsak e monumentális alkotás fogja szünet nélkül ékesszólóan követelni, hogy a magyar művészeti ipar minden tényezőjeteljesítse kötelességét és igazolja a reményt, melyet a csarnokhoz a nemzet fűzött, de Felségednek a mai ünne­

pélyes felavatásban való részvétele,soha el nem mulólag acsarnokba varázsolja a kötelességteljesítés legmagasztosabb példaképét és az mint áldás lebeg a magyar művészeti ipar jövő útjai fölött.

Adja a Gondviselés, hogy ez áldás gyümölcseibensokáigés sok öröme teljen a mi hőnszeretett királyunknak! Éljena király!»

Ezeknek a lelkes szavaknak, eza czéltkitűzőés irányt jelzőbeszédnektörvény­ erőt adottaz amagasztos visszhang, a melylyelfelséges urunk,szeretett királyunk következő válaszszal/eleit rájuk:

«

művészeti iparnak

­ sápi fontosságától,

e

épület

és

jöttem

felavatásához-

Nem kétlem,

mindazok,

elérésére

hivatvák, teljes buzgósággal és

fogják teljesíteni feladatukat,

ipar­

művészet

minél

fejlesztésére

finomabb mű-

által

műveltség

mindenkor örömömre

Ezeka felségesszavak ösztökélőinklesznek, hogy csakúgy mint eddig, tán- toríthatatlanul előre haladjunk kitűzött czélunkfelé. Tudjuk kötelességünket és teljesíteni fogjuk.

Shogy most befejezzük évkönyvünkbeköszöntő sorait,a nagy magyarközön­ séghez fordulunk kérő szavakkal. A letűnt évben érdeklődést és jóakaratot is kezdett juttatni törekvéseinknek. Ne forduljon el tőlünk most, hogynagyobb lett amunkánk. Gyarapodjék ez az ő jóindulata, mert egynagynemzeti kulturális czél eléréséről vanszó. A mi munkánk, a mi törekvésünk hiábavaló, ha aköz­

vélemény nincs velünk. Ha amagyar közönség a mi ügyünketnem mondja a magáénak. Álljon mellénk, támogasson bennünket. Csakis így valósulhat meg az az óhajtás, melyet az azokirat fejezki, a melyet O Felsége urunkkirályunk maga írt alá, hogy helyezzékel késő idők számára az iparművészeti palotazáró­ kövébe. lm itt következik az a szent óhajtás :

Isten kegyelméből ausztriai rsászár, Csehország királya stb., Magyarország apostoli királya — őszinte ürömmel jelentünk mer a ma* napon az íparműbészeti múzeum és iskola fényes palotájában, záróköbének ünnepélyes letétele béreit, hogy a* épületet, mely a bazai építő-mübészetnek. a magyar állam fennállásának ezrebik ébforbuló- ján befejezett egyik kíbáló alkotása, álírást kozó közműbelőbési renbeltcté- sének átabjuk. € hatalmas épület marabanbó tanúsága lesz annak, hogy kebbelt Magyarországunk ezerébes múltjából merítbe jöbő nagysága iránti bizalmát, a míbelőbés és balabás utján, a nemzeti munkásság színbonalának folytonos emelésére törekszik, az általános ízlést nemesítő intézményekre forbitott nagy álbozatokkal. Ejonoljon e termekben a hazafias és lelkes törekbésnek lankabatlan szelleme s fokozza a mübészetnek termékenyítő befolyását a magyar ipar felbírágzására. Rója a mínbenható, hogy itt a felhalmozott berses mintákból s az itt kiképzett ifjak szorgalmából műbészí iparunk magas fejlettségének és ezer ébes szeretett hazánk jólétének gazbag forrása fakabjon. Éjeit Bubapest székesfőbárosunkban ezernyolezszáz- kílenrzbenbatobík ébí október hó h«szonötöbik napján.

AZ

EZREDÉVES ORSZÁGOS KIÁLLÍTÁS

TÖRTÉNELMI FŐCSOPORTJA.

A

KIÁLLÍTÁS

IPARMŰVÉSZET.

Nem alaptalan az a panasz, hogy mi, a modern kor szülöttjei, a kelle­ tén túl historizmusban szenvedünk. Volt ugyan már egyszer olyan korszak, a mikora világ, vagy legalább vezető szellemei hasonló történelmi túltengésben szenvedtek. Alexandria korára gondolok, a nagy könyvtárak korszakára. De mily nagy a különbség akkor és most közt! Akkor leginkább a múltakbékói tárták fogva alelkeket, csiklandozó kéjjel búvárolták az elmúlt idők emlékeit, megmámorosodtak tőlük, s e mámortól mint szenzácziójsovár dekadensek, nagyon ideges, elfinomúlt ízléssel ébredtek fel. Ma már nincs egység a szellemek köztársaságában; két táborra oszlik. Nem ellenségesekre ugyan, de mindenesetrekülöntáborokra. Egyika múlttól ittasodott meg, mint az alexandriai iskola,a másik a jövőtől. Azok közt, a kik a humanisztikus tudományokhívei közé tartoznak, minden olyanformán történik, mint az alexandriaiak közt, csakhogy alaposabban, kellő szereposztással. Felbújkálják a múltat, mindenféle múltat, minden kis rejtek szögletét, bemutatják csupaszon, nem titkolva semmit. Leleplezik előttünk minden korszak érzelmeit, szenzáczióit, ízlését és ízléstelenségét: — válaszszatok! És mind esoktól egyreújmegúj szenzáczióért eped alexandriai fajta ízlésünk; túlidegessé lesz, elfinomodik.

Ellenkezőkép tesz, de majdnem ugyanavval a hatással van az ember intim életére a modern lelkek másik tábora, az exakt tudományoké. Nem törődve a múlttal, hévvel csaponganak a jövő irányában, arra felé, a mi sohse volt, a hol egyiktalálmány a másikat éri.Valósággal megújhodik tőlök az emberilét;

finomabbá teszik, ezerszeresen megsokszorozzák az ember érzéseit és érzelmeit, s így nevelik az embertszenzácziósovár, túlideges, elfinomult ízlésű lénynyé.

E viszonyokból magyarázható meg, hogy mi mostanság semmiféle saját

művészeti stílustnem bírunk létrehozni, nempedigamasokszoremlegetettfable convenu-ből, hogy napjainknakművésziedena felfogása.

Nem szólok a nagy művészekről, a kiket korunk teremtett, sem arról, hogy az életnek szinte minden ága bele van vonva a művészet birodalmába.

Arról sem, hogy több a művész, mint valaha. Csupán egy jelenségről akarok beszélni. Oly kort, amely minden idő és ország művészeti szenzáczióját nem csupán átélvezni, hanem átérezni is tudja, még pedig oly mélyen, hogy az a szenzáczió szinte új életre ébred: művészieden felfogással vádolni, eszte- lenség is felületesség is. A nagy tömeg bizony lehet művészieden. Volt-e valaha máskép ? Ertett-e valaha máshoz a nagy tömeg a művészeti dolgok­ ban, minthogy arra menjen, a merre a divat és a reklám húzza? Hiszen Michel Angelo is, hogy a köztetszést megszerezze, egyik szoborművét a földbe ásta, s aztán mint antik művet ásatta fel, mert akkor az «antik» divatja

KÜLÖNFÉLE EGYHÁZI TÁRGYAK ÁTTÖRT DÍSZÍTÉSEI.

járta. De különben, valamely kor, hogy külön művészeti stílust hozzon létre, épenséggel nem szorúlművészeti szellemre. Legvilágosabban bizonyítja ezt az elsőfranczia császárság skora, melyet nagyonjellemez a finom műérzék hiánya.

Ez az egész korszak híjával van azigazánnagy művészeknek, sőta művészeti virágzás valamennyi feltételének, mégis saját külön stílust alkotott, még pedig teljesen jellemzetes, pregnáns stílust, mely igazi tükre az egész kornak és mozgató elemeinek.

Stílus és művészet: édes-kevés közük van egymáshoz. A művészet, hogy legyen éshasson, ezerszeresbonyolúlt feltételre szorúl; a stílus csupán egyre:

az egységre. Mindama korszakok, a melyek egyegységes, nagygondolat uralma alatt állottak, vagy a melyekben érzés és gondolkodás dolgában azirányadó, vezető szellemek egy egységes czél felé törekedtek, vagy legalább egységes alaphanghoz alkalmazkodtak,—e szellemi egység kifejezésére sajátstílust hoztak létre. Mostani korunk azonban sokkal bonyolultabb amaga gondolataiban és érzéseiben, czéljai sokkal szerteágazóbbak, semhogy határozottan jellemzett egységes művészeti irányt bírna teremteni.

Eszterházy Miklós herczegtulajdona.

És az, a mit itt a művészetről mondtam, méginkábbáll aziparművészetről, mert hiszenez még szorosabb és bensőbb összefüggésben van az ember intim életével, mint az, a mit rendesen a nagy müvés^et-nek nevezünk. Az uralkodó stílus csak akkor érezteti hatását az apró művészetben is, ha az eszmeirány, amelyeket ez a stíluskifejez, már teljesen vérévé vált az embernek.

Századunk három ízben tett kísérletet egy saját stílus megalkotására, s egyik kísérlete sem volt elvitázhatatlan, tartós, a művészet minden ágára kiterjedő hatású. Azelső kísérlet külön művészeti stílus létrehozására Franczia- országból indúlt ki aharminczas évek elején. Ez az akor, a melyet röviden a romantizmus korának szoktunk nevezni. Viharszerű mozgalomvolt. Ép oly hir-

HATOLDALÚ ÁLDOZÓPOHÁR LAPDISZÍTÉSEI.

Bethlen Károly gróf tulajdona.

télén, ép oly heves, akár a zivatar,de époly múlékony is. E mozgalombizonyos karakterisztikus irányra tett szert az irodalomban és festészetben s részbena plasztikában is, de az építészetre és apró művészetre semmi hatással sem volt.

A második kísérlet egy saját művészeti irány megteremtésére a hetvenes években történt. Emozgalom szellemi apja a romantizmus ellentétekép érvé­

nyesülőrealizmus volt. Egészsor remek alkotást köszönhetünk e mozgalomnak úgyaz irodalom, mint afestészet és szobrászat terén. Se felfogás, a realisztikus szellem, becsúszott az apró művészetek irányzatába is. Nehezemre esik azúj, realisztikusstílust valami jelzővel jellemezni. Nem nyilatkozik valamely vonal­ elrendező módban, sem egy bizonyos szín előtüntetésében, kiemelésében, sem egybizonyosszerkesztés-formában, hanem csupán egyetlen általános elv­ ben. Az irodalom és a magas művészet így fejezi ki ezt az általános elvet:

«A realizmus az életet adja elénk; nem másolatát, nem bizonyos mozza-

natok kiválasztását, hanem az igazi, dúsvérű, erősen lüktető életet a maga természetes érzéseivel és gondolataival». Az apró művészetekre alkalmazva így szól ez az elv: «Realizmus a legtökéletesebb, leghívebb alkalmazkodás az anyaghoz és a czélhoz, és e kettőnek összhangba hozása». Ez az elmélet csak­

nem teljesen uralkodik a legutóbbinegyedszázad iparművészeiének esztétikájá­

ban. Szinte minden kritika, a mit az iparművészeti kiállításokról írtak,szinte

KUPA HAAN SEBESTYÉNTŐL.

minden tanács, melyet hivatott és hivatástalan az iparművészetnek adott, ebből az elvből indúlt ki, s ez az elv magyarázza mega mutatkozó hajlamot, előszeretetet a renaissance-munkák iránt, a tartózkodást minden később valótól, kivált a rokokótól.

így volt ez az elméletben. A gyakorlatban persze kissé máskép alakult a dolog. Gyakorlatbana realizmus semmiesetre sem jutott érvényre teljesen, mégkevésbbé általánosan; elnyomta azt és mindenképen megszorította a fan­

tázia, a divatszeszély és az eredetiség hajhászata. E viharos küzdelem közepette keletkezett a harmadik áramlat, amely sajátstílust akart alkotni,vagy legalább

újjáalakítani, s ezaz áramlat a praerafaélizmus. Mi most kellő közepében lévén enneka mozgalomnak, nem mondhatjuk még most,hogy hová fogvinni. Két jelenségre azonban már is rámutathatunk. Egyik jelenség az, hogy — és ez figyelemre méltó — e stíltörekvés szinte minden művészetben és művészeti gyakorlatbanugyanabban az időbenkez­ dődött és lelkes hívekre talált. Másik jelenség az, hogyestíltörekvés —mely épenséggel nem puszta majmolása a praerafaélitikus stílusnak, hanem csak ráruházza annak sajátszerű, naiv modo­ rát a maga saját megfigyelésére — aműkedvelők körében, sokak ez idő- szerint való lelkiállapotának kiváló­

képen megfelel, amennyiben a külső naivság a belső szellemi raffinement- nal benneszerves kapcsolatban van.

NŐI DERÉK KÖZÉPPÁNTJA.

Kállay Béniné, szül. Bethlen Vilma grófnő tulajdona.

Ha végig tekintünk századunk egész lefolyásán, észrevehetjük, hogy az em­ pire-stílus óta ez a század nemtudott sajátkülön stílustteremteni. S ha most ezta tényt odaállítjuk amamásik tény mellé, hogy az iparművészet ama első tény daczára is az utolsó félszáz év alatt technika, vagyis kézművesség dol­

gában, valamint szellemi, vagyis művé­ szeti tekintetben akkorát haladt, a mi­

lyenrőllegmelegebb barátai sem álmod­

tak: akaratlanul is felmerülaz a kérdés, hogy vajjon kell-e egyáltalában saját, kifejezett, határozottan körülírt stílus.

Azt hiszem, hogy erre a kérdésre érett megfontolás után egésznyugodtan «nem»-mel válaszolhatok. Azúj stílus keresését, s az e végre szükséges elvek konstruálását nyugodtan átengedhetjük a szoba- éskönyv-esztétikusoknak. A gyakorlatban elégséges az iparművészet virágzásához, ha egybevágó a korszellemmel, ha a bennünket legközelebb, legbensőbben érintő eszméknek művészi kifejezést ad. Igen, de aziparművé­

szettel hatásviszonyban lévő tömeg érzése és gondolkozása főképen kettős:

historiko-eklektikusés nemzeti. És mais e két irányban kénytelen haladni min­

den iparművészet. Először is eklektikusnak kell lennie. Perszenemszabad egy­

szerűenmásolnia akülönböző stílfajokat, vagy azok mintadarabjait,hanem tartozik minden stílus és minden technika jellemzetes vonásait és szépségeit magába fogadni, adoptálni és — ha lehet —szabad és egyéni felfogás szerint feldol­ gozni. E fogalomtól: «s†íls^erü», rég felszabadította magát a modern ízlés.

Manapság nemjárja, hogy egy szobát épen egy bizonyos stílusszerint rendezzünk, nem vigyáznak olyan nagyon a vonalrendszer, vagy a színösszeállítás egységére. Ellenkező­ leg.Jobban szeretjük a finom ellentéteket, mint az egyhangú harmóniát, s inkább egyes árnyalatokban keressük az élvezetet, mintáz összehatásban.

Elmondok itt egy jellemző esetet. Leg­

utóbb egy igen finom ízlésű gyűjtőnélegy csinos paravent-t találtam en rocaille, mely­ nek középső falában, azon a helyen, a hol rendesen á la Greuze és Watteau amoret- teket, juhászokat és juhásznékat szoktunk találni, két ó-német szentkép, a Jézuskával volt beillesztve. S még is elragadó volt a ha­

tás 1 Az en rocaille raffinált kokettériájának és a két ó-német praerafaélita kokett naiv- ságának ellentéte, minden művészet-gour- mandra ellenállhatatlan hatással volt.

Az iparművészet mesterei, hogy a mai ízlésnekmegfeleljenek, kénytelenek lehető­ leg minden eddig létezett stílusban dolgozni.

De azonfelül még ama második, ma oly hatalmas szellemi és érzelmi iránynak is megkell felelniük, a nemzeti iránynak.Meg kell ragadniok, föl kell dolgozniok lehető­

leg minden tisztán nemzeti hagyományt, minden tisztán nemzetimomentumot.

Szükségem volt e meglehetős hosszú bevezetésre, mint captatio benevolen- tias-re. Ugyanisa modern stílkeresőkmár megvetik a retrospektív kiállításokat.

Ma már nem várják tőlök az iparművészet üdvösségét, sőt inkább azokat ártalmasaknak tartják, mert az iparművészetet a régi stílus- és ízlés-irányok ördögmalmában tartják fogva. Ám én ellenkező véleménynek hódolok. Még

BAKÓCZ TAMÁS INFULÁJA.

r

mindig úgy nézem a retrospektív kiállításokat, mint az iparművészek legdere­ kabb mestereit, valamint a közönségízlésének legjobb nevelőit.S a miezred­

éves kiállításunk történelmi csoportja e tekintetben kétszeresen figyelemre méltó. Nem csupán a történeti eklektikusszellemiiránynak adott sokatés sok­

félét, hanem ugyancsak sok érdekeset adott anemzeti szellemi iránybólis.

Rámutatni némely tanulságra, melyet a kiállítás a műipar terén eredmé­

nyezett, valamint némely kiválóbb tárgyra, mely főlegaz iparművészet nemzeti irányára való tekintetből figyelmünket különösen felkölti, ezt akarom az alábbi sorokkal. A történelmi kiállítás kimerítőbb ismertetését megadja az a nagyszabású díszmű, melyelőkészülőbenvan.

Ezért is szemlémnél, eltérően a kiállítás beosztásától,az egyes műiparágakat tartom szem előtt.

AZ ÖTVÖSMŰVÉSZET.

Bizonyára nincsolyan ága az iparművészetnek,amelya ránk maradtemlékek oly nagy számával dicsekedhetnék, mint az ötvösség. Jóllehet már több kiállí­

tásnál nyílt ráalkalom, hogy e kincseket boldog tulajdonosaik a nyilvánosság­

nak megmutathassák s jóllehet e kiállítások mindegyike új meg új anyaggal bővelkedett: az ötvösművészet köréből való amatárgyak, a melyek Magyar­ országban vannak, nem mind ismeretesek s a helyenként való buzgó kutatás még sok újat fedezne fel ezen atéren.

Mindenegyebet nem tekintve, az ötvösmunkák eme bőségehatározott bizonyí­

téka annak, hogye művészetet a korábbi évszázadokban nagybuzgalommal űz­

ték nálunk. A kiállítása legkülönbözőbb korbólvaló s a legkülönbözőbb stílus­ hoz tartozó sok művet mutatott be nekünk s ezek túlnyomó részéről bátran mondhatjuk, hogy hazai termék. Tudjuk, hogy az ötvösök Erdélyben már a xiv. századvégén nagy tekintélynek örvendtek. Shogymicsoda hírneve volt a magyar aranyműves mesterségnek a xv. században, az kitetszik abból a gyakran felhozott tényből is, hogy 1488-ban III. Iván moszkvai czár Mátyás királytólötvösöket kért udvara számára. Az ötvösművészet főhelyei a xv. század­ tól a xviii. századig Kassaés Kolozsvár és azerdélyi szászvárosok voltak.

Egész sorát a rendkívül pompás éshatározottan mintaszerű ötvösműveknek láttuk akiállítási Vajdahunyad várának első emeletén.

Itt első sorban egy érdekes fajta templomi szert akarok kiemelni, melyet nem csupán szépsége, hanem az is kiválóvá tesz, hogy hazai termék s már bizonyos összeköttetésbenáll avval, a mit specziálisan magyar ornamentikának nevezünk. Ezek a gót-stílű, úgynevezett sodrony-zománczös templomi szerek, melyeknek egész tömege volt kiállítva a vajda-hunyadi vár emeleti lovag­ termében. Ezeknek az edényeknek nagyobb lapjai, a talpak, s kelyheknél

PARNAHAJ-BETET.

gyakran a kupa isfinom, de tágfiligrán-hálóval borítváksa háló-szemek közei többnyire fehér vagy zöld opák-zománczczal vannak kitöltve. Ez a zománcz- technika nem azonos azú. n. émail cloisonné-val (Zellenschmelz), hanem sokkal inkább filigrán-zománczozás, vagy a jobb magyar elnevezés szerint sodrony- zománczozás. E technika, — mely noha kisséelfajult, máig fentartotta magát Erdélyben s mostanában némely budapesti aranyműves műhelyben meglehetős sikerrel keltikúj életre, —abban áll, hogy a fémalapraráforrasztjáka filigrán-

FELSŐMAGYARORSZAGI CSERÉPTÁNYÉR.

drótszövetet s a szemek közeibe jó vékonyan rakják a zománczfestéket, úgy, hogy afiligrán kiemelkedika zománczfölébe. Egészenhasonló technikájú munkákat találunk a xvi.ésxvn.században Oroszországban s úgy ezek,mint a hazai munkák, közös keleti befolyásra vallanak. Eredetüket rendesenabizanczi émail cloisonné-ra viszik vissza, a sodronyzománcz ornamentális rajza azon­

ban ellene szól ennek a feltevésnek. Ugyanis az itt kérdésben levő sodrony- zománczú díszítmények rajza, majdnem úgy hat, mint egy elfinomult, kissé lapos, zománczczal ékesített gót mértani mű (Masswerk). Jobban megnézve

azonban észreveszi az ember, hogy a filigrán szitaszövet zománczczal kitöl­ tött szemközei stilizált apró virágokat ábrázolnak, melyekszázszorszépre, tuli­

pánra és gránátalmára emlékeztetnek, vagyisolynövényekre, amelyek jellemzők a későbbi magyar ornamentikára. Másrészt azonban ez az ornamentális rajzolás sok tekintetben emlékeztet egyes régibb perzsa motívumokra, a Sassanida-kor- ból, úgy, hogy szinte joggal jut eszünkbe, ezekben a darabokban keresni a régibb orientális, specziálisanpedig perzsa munkákés a későbbi magyar stílus

FELSŐMAGYARORSZÁGI CSERÉPKORSÓ i654-BOL.

közötti összekötőkapcsolatot. Akárhogy áll is a dolog — igazat ad-e a tüzetes nyomozásennek a feltevésnek, vagy sem,— mindenesetre megérdemlik ezek a munkák iparművészeink különös figyelmét, mertnemcsupán szépek, hanem az eredeti és — joggal mondhatni — nemzeti motívumok sokaságát is elé­

bünk tárják.

Ilyzománczdíszről érdekes részleteket mutatnak a czikkünk élén reprodukált zománczmezők, melyek bizonyosan már valamivel későbbi időből, még pedig a xv. század végéről, vagy a xvi. század elejéről származnak. Virágdiszitéseik

sokkal határozottabbanviselika későbbimagyar jelleget, mint a hasonló korábbi munkáknál, pl. a híres győri kehelynél. Egyébiránta növénydiszítés hozzátarto­ zottazakkori általános ízléshez. Némely xv. századbeli egyházi tárgyon, mely-

HOLICSI MAJOLIKA-TÁNYÉR.

nek tömör müvíí díszítése a keleti, vagy későbbi magyar ízléssel semmiféle összefüggésben nem áll, olyan virágdíszekettalálunk, melyek minden nagyobb fantázia nélkül amagyartulipánra és százszorszépre emlékeztetnek, mint külön­ féle egyházi tárgyak áttört díszítései, mutatják, melyekből hármat rajzbanide

HOLICSI CZÉHKANCSÓ.

Az orsz. m. iparművészeti múzeum tulajdona.

mellékelve közlünk.Anem stilizált, hanem teljesen naturalisztikus gót növény­ díszítésnekszép példáját mutatja a Hunyadyakpajzsával díszített hólyagserleg, mely a Korvin Mátyás kálváriájával szemben felállított üvegszekrényben volt kitéve. A pohárhoz forrasztott, szabadon álló virágdísz, azonkívül megfelelő módon zöldre és vörösre van festve, hogy annál természethívebbnek lássék.

Arra, hogyhogyan dolgozták át a keleti motívumokat s hogyan vettékfel foko­

zatosana magyar jelleget, érdekes példát szolgáltataz az áldozó pohár is, mely­

nek hat oldalára az itt ábrázolt gazdag virágornamentekvannak bevésve, talpa pedig állat-alakokkal ékes.

Agót épület első emeleti dúsgazdag kincseiből még egy darabraakarom különösebben felhívni a figyelmet: Korvin Mátyás ismert pompás kálváriájára, mely mindenlátogatót elragadt. Nemereszkedemitt belea régi aranyművesség e világszerte bámult remek termékének részle-

tesb leírásába és méltatásába, hanem a mű csu­ pán egy tulajdonságára akarok itt rámutatni, mert ez fölötte tanulságos mai műiparunkra.

Tudvalevő, hogy ez a műtárgy két különböző stílű részből áll. Míg a felső rész, a tulajdonképeni kereszt,tisztán agótikusstílusszerint van dolgozva, még pedigafranczia góthikára emlékeztető ízlés­ ben, addig az alsórész, a kereszttartójaés talpa tiszta olasz renaissance-formákat mutat, még pedig olyanokat, amilyenek e stílusnak már virágzása korába tartoznak. De azért a hatás csorbátlan.

A kétféle stílus egymás mellett, — egyfelől a telt, kerekded, másfelőla sovány, szögletes formák — nemzavarjaszemünket, sőt szinte aztmondhatnám,

hogy minden stílfajhoz szokottés nuanceokra nézve kényesszemünkre a kelle­

mesellentéthatásával van. A mita véletlen itt összehozott, majdnem úgy tűnik fel, mintha szándékosvalami volna, de mindenesetre az egész esztétikailag har­

monikus. Szélesen kanyarodó vonalai, valamintaz alkalmazott figuráksokasága, bizonyos törzsökös, az ily talapzathoz illő szolidságot adnak a tartó résznek;

a felső rész keskenytornyocskái, fiale-i és tagozatai pedig magasbatörő könnyű­ séget fejeznek ki.

Élő bizonyságaez a darab annak, hogy a mi modern műiparunk, melynek bizonyamodern ízlésszámára kell dolgoznia, nem lehet egyoldalúan «stílszerű»), nem lehet az a feladata, hogy elméleti szabályokat és elveket követve új stílust keressen, hanem legjobban teszi, ha ízlésesen és értelmesen eklektikus.

Példának okáért csupán egy, az újabb esztétikától elismert általános elvre

4

akarom itt emlékeztetni az olvasót. Arra, hogy azépítészet szabályait és formáit nem szabad direkte alkalmazni a műipar termékeire, bútorokra, dísztárgyakra stb. Bizonyára akadunk a műiparban, egész sor ízléstelenül alkalmazott építészeti motívumra, de ily esetben mindig a művész a hibás. Mert nem hiszem, hogy az elméleti esztétika szigorú emberei belébotlottak valaha az oldenburgi szarvba, melynek ivókürt létére góth várformája van, vagy fenn­

akadtak volna valamelygótikus kehely nodusán, mely gótikus kápolnákkal van körüldiszítve. Általában az egész gótikus műipar elve nem egyéb, mintaz építé­ szeti motívumok és formák átvitele, alkalmazása a műipari tárgyakra.

ELEFÁNTCSONT-NYEREG.

Batthyány-Strattmann Ödön herczeg tulajdona.

Természetesen eszembensincs, hogy helyeseljem a gótikus művek direkt után­ zását, vagy a gótikus művészet ^elveinek alkalmazását a modern műiparban;

csupán meg akartam mutatni,hogy bizonyosmérséklettelésészszerűséggelezáltal is igen gyakran jó siker érhető el.Egyébiránt eznem az én felfedezésem. Már a renaissance-időben ugyancsak sok olasz műiparos tudta. A xv. század mű­

tárgyaiban, — melyek épen a mi modern ízlésünknek oly nagyon megfelel­ neks arra oly nagy befolyással vannak, igen gyakran ép ily keverékettalálunk, mely renaissance-szellemből és gót motívumokbólvan összealkotva. Különféle oltárokon a figurális alakítás teljesen antikoskodó, az akkori kifejezés szerint

«all’antica» stílustmutat, míg a keret gót építészeti stílus szerint van csinálva.

Egész sorszépötvösmű volt közszemlére kitéve a kiállítási renaissance-épület

földszintjén és emeletén s a rajtuk látható különféle stílusok és technikák, a modern műiparosnak sok tekintetben tanulsággal szolgáltak. Különös figyelmet érdemelnek a részint vert, részint vésett és zománczolt vagy niellált művű, különböző ornamentális szalagok, arabeszkek és groteszkek a renaissance-kori serlegeken, csészéken és egyéb szereken. Az efajta díszítést Erdélyben különö­

sen a xvii. században rendkívül gyakran alkalmazták. A háborús idők nyomása alatt akkor kissé hanyatlott az erdélyi ötvösművészet, mert a vagyonosabb osztály, a melynek az volt a főgondja, hogy vagyonát praktikus, de mégis könnyen értékesíthető formában megtartsa, — most már nem oly gyakran dolgoz-

A HERCZEG BATTHYÁNY-FÉLE NYEREG MÁSIK OLDALA,

tatta fel oly drágán s annyi szorgalommal a birtokában levő aranyat és ezüstöt, mint az előbbi években, hanem használatra szánt egyszerűbb darabokat készí­

tett belőle. Ebből a körülményből magyarázható ki az, hogy oly gyakran fordái­

nak elő a sima felületű poharak, melyek vagy csupán egy-egy ornament-szalag- gal, vagy érmekkel diszítvék, s a melyeket a könnyebb kezelhetőség okáért is olyformán készítettek, hogy egy egész pohár-gárnitura egybejárjon, vagyis hogy valamennyi egymásba legyen illeszthető.

Hogy egyébiránt az ötvösművészet még a xvii. században is virágzott, azt bizonyítják Haan Sebestyén pompás művei, kinek fedeles kupáját, mely a nagyszebeni prezsbitériomhoz tartozik, itt reprodukáljuk.

Különösen érdekelnek bennünket azonban azok az ötvösművek, a melyek -p

nemcsak hogy hazai származásúak, hanem a magyar stílus motívumait is mu­

tatják.

A viszonyok itt ugyanazok, minta feljebb említettsodronyzománczos,gótikus egyházi szereknél. Az itt tekintetbe jövő egyházi szerek formáin sehol sem mutatkozik speczifikusan nemzeti vagyhelyi befolyás, hanemcsak a díszítéseken látszik az meg. A renaissance- vagybarok-stílusú formák lapjait magyar stílusú s többnyire zománczozott virág-ornamentek fedik itt is, ott is. Némelykor ez adíszítmény tiszta filigrán munka, némelykor sodronyzománczosmű, némely esetben pedig cloisonba foglalt festett zománcz munka. Az alkalmazott virág- diszítés többnyiretulipánokat mutat, melyek azonban már inkább naturalizálva vannaks már nem azt a tisztánvonalosstilizálást mutatják, mint a korábbiművek.

Különösen áll ez ama műveknél, a melyeken a virágok körvonalai vékony bádogszalagocskákból vannak csinálva, ép úgy, mint az émail cloisonné-nál, sa meglehetős nagycloison-okközeibe nem egyszerűen vékony zománczréteg van öntve, hanem a virágok émail-lalvannak festve. Erre majdnem mindigkét festéket alkalmaznak: fehéret és világos vöröset,az utóbbival csinálják a virág árnyékolását.

Sokkal speczifikusabb nemzeti jellege van több ékszernek. Habár a törté­ nelmi főcsoport e tekintetben messze visszamarad az 1884-iki ötvöskiállítás páratlan gazdagsága mögött, — a mi bizony nem is csoda, mert a nemzeti múzeumban felhalmozott dús kincsekből egy darab sem jutott a kiállításba — de ezúttal is megállapíthatjuk, hogy a nemzeti ruhaviselet sajátságánál fogva, sokféle ékszertárgynak nem csupán az ornamentatioja, hanem a formák maguk is nemzeti jellegűek, s ezt a legújabb időig híven fentartották. Az ornamentatio itt is részint csupán filigrán, mely az alsó lapra van forrasztva, mint annál a szép női övnél és a női derék közép pántjánál, mely Kállay Benjaminné tulajdona. Igen gyakran fordúl elő sodronyzománczos, valamint festett zománczos díszítés is. Az ornamentatio motívumai ugyanazok a stilizált virágok, a melyeketmárfentebb az edényeknélemlítettem. Gyakran fordulnak elő diszítménykép a zománczozott rozetták, melyek különben önállóan is talál­ hatóks néha meglehetős nagyok.

Jóllehet az ékszereknek e régi nemzeti formáinés díszítési motivumain rend­ szerintnem találkozunk a vonalvezetésamafinomságával,a színösszeállítás ama harmóniájával és gyöngédségével és ama megkülönböztetett elegancziával, melyet a renaissance csaknem minden ékszerdarabján csodálhatunk: azért a művészi tökéletességnek e kellékeit nem ritkán feltalálhatjuk a xvi. és xvii. századbeli hazai aranyműveseink előkelőbb termékein is. Egyike a leg­ kitűnőbbpéldáknak erre atörténeti kiállítás katalógusában 4421. számmal jel­

zett nyakláncz, mely hét darab áttört művű, zománczozott, gyöngyökkel ki-

rakott aranyboglárból áll, a melyekhez egy ugyanabból a korból való násfa sorakozik.

Főereje azonban a hazai munkáknak az eredetiség. Ezért nem eléggé ajánl­

hatjuk emezeket mai ékszerészeink figyelmébe. Már évtizedek óta készí­ tenek ugyan több budapesti műteremben régi magyar ékszereket, különösen díszöltözethez tartozókat, meglehetős mennyiségben, s ezek a munkák igen derék, gyakran a régi eredeti műveket is felülmúló technikára vallanak, de fájdalom, e munkák szinte minden önállóságnak híjával vannak. Vagy direkt másolatai ezek régi jó mintadaraboknak, vagy kombinácziók, több, különböző régi darabrólvett motívumból.Igen csinosak is azefajta munkák s korunknakaz ódonságokat kereső és kedvelőízlésefolytán kelendők is lesznek. Ezek előállí­

tásával azonban még távolról sincs kimerítve az a befolyás, a mely a régi magyar ékszerművészetet azúj művészeti iparban megilleti. Az volnamármost ötvöseink feladata, hogye régiformákat és díszítési motívumokattovábbfejlesz- szék, szintemondhatnám, modernizálják,olyanformán,mint ahogy WalterCrane a praerafaélitikus modort a mi modern ízlésünkkel összhangzásbahozta. Röviden szólva,nemszabad, hogy arégidarabok mintaképül szolgáljanak, hanem csak kiindulásul. Meg vagyok róla győződve, hogy a régi magyar ékszerművészet megfelelő fejlesztésével épen olyan eredményeket lehetne elérni a világ- piaczon, mint a milyeneket a hatvanas és hetvenes években a római arany­ művesek értek el, mikor a régi római és etruszkékszerek motívumai újéletre keltek.

HÍMZÉS ÉS RUHÁZAT.

Evek ótaazon igyekszika műérzékkel bíró férfiaknak eg^sz sora, hogy renais- sanceot teremtsenek hímzőművészetünkben. A régi hímzésekben nagyrészt megtaláljuk a magyar stílus elemeit s e nemzeti hagyomány felelevenítésében újjáalkotandó műiparunkegyik támaszát keresték. Kiindulási pontulszolgáltak az ország különböző vidékein, különösen Dél magyarországban és Erdélyben a nép körébenmégélőhagyományoksa paraszt háziiparnak ezen alapuló marad­

ványai. Lett is bizonyos eredménye, a mennyibenaközönség megvonta a kegyét az ízléstelen, sablonszerű, úgynevezett «ó-német» hímzésektől és megkedvelte azt a hímzést, a melyet általánosságban «kalotaszegi varrottasnak» nevez.

Fájdalom, itt is bizonyos hiányt vagyunk kénytelenek konstatálni. Ezújraélesz­

tett háziiparágak művelői egész olyanformán járnak el,mint az aranyművesek a régi ékszerekkel: vagy másoltatják a régi, jó mintákat, vagy a legjobb eset­ ben összekombinálnak több régi, de híven átvett motívumot. Ezzel az egész mozgalmat az a legnagyobb veszedelem fenyegeti, a mely művészetet egyáltalá­ ban érhet:az, hogy konvenczionálissá válik. De máritt teljesigazában helyén

való finom érzékű műbírálónknak, Hevesi Lajosnak szava: «Akonvenczioná- lizmus minden művészetnek a halála. Nemzeti és még aztán — a mennyire lehet — egyéni:ez az akét forrás,a melyből merítni kell. Csak ezekben van az üdvösség, a jövő csak bennük található».

A «nemzeti» forrás dúsan folyik az újra feléledt régi hímzőművészetnél, az

«egyéni» forrásbólazonban csak vékonyan csepeg az éltető nedv. A történeti kiállítás pedig fényesen bizonyította, hogy a régi munkák itt is gazdag impul­ zust adhatnának. A becses régi hímzésekből ritka sokaság volt ott összeállítva.

Nem a szép olasz, német és franczia munkákról akarunk itt szólani,hanem csupán a hazaiakról. Ez utóbbiak megdöntötték azt az általánosan uralkodó hitet, melyet a kereskedelemben előforduló «kalotaszegivarrottas»-okkeltettek, hogy a magyar hímzések egyhangúak. A sok munkadarab a közös alap­

motívum egyénítésének csodálatos gazdagságát tárja fel, teljesen megtartván a nemzeti jelleget. Szinte minden darabbanmás-mása stilizálás, aszínösszeállítás és a kompoziczió. A művésznők, a kik csinálták e szép munkákat, át voltak ugyan hatvaanemzeti hagyományoktól,dea kivitelben teljesenazegyéni, sőt gyakran azidőszerű ízlésvezetésére bíztákmagukat. így némely darab kecses, egyszerű vonalvezetésével a renaissance-kor arabeszkeire emlékeztetett, némely pedig gazdagságával,sőt túlterheltségével határozottan barokmunkákhoz hasonlított.

Képviselvevolt ott minden ízlésirány a nemzeti jellem teljes megóvásával.

Fájdalom, a térszűke nem engedi meg, hogy az értékesebb darabokat itt egyenkénttárgyaljam; azért itt csupán két érdekes darab ábrázolatátmutatjuk be: egy infulát, mely az esztergomi dóm kincseiből való, és egy aranynyal, ezüsttel ésselyemmel hímzettpárnahaj-betétet a xvm. századból. Mindenesetre nagyon érdekes és fölötte tanulságos volna, azokat időés származási hely szerint rendezni. Afentebb említett, még sajtó alatt levődíszműben remélhetőleg lesz is ilyes kimutatás. Csupán egy egészen általános megjegyzést akarok kocz- káztatni. Miutánáttekintettem,ámbár nem teljes részletességgel, a történelmi kiállításnak ezt a részét, arra a meggyőződésre jutottam, hogy hazaihímzéseinket két nagy osztályra lehet csoportosítani, melyek közt bizonyos elvi különbség van, ú. m. erdélyiés felsőmagyarországi munkákra. Az első csoportnak jellemző vonásaa szigorúbb lineáris stilizáczió, és az, hogy gyakran emlékeztet a keleti munkákra, ideértve a délszláv hímzéseket is. Afelső-magyarországi hímzéseken azonban már szabadabb felfogás látszik, több naturalizmus és evvel együtt élesebb egyénítés.

A hímző-művészetet különben a múltban nálunk is bőségesen alkalmazták a ruházatok készítésénél, még pedig úgy aférfi, mint a nő ruhákénál. A kiállí­

táson erre megszívlelni való példákat láttunk, nem sokat ugyan, de érde­ keset, s a modern szabóművészre nézve tanulságosat. Ilyen például Thököly

Éva bársonyruhája, a mely Eszterházy Pál herczeg tulajdona, s a renais- sance-épület földszintjén volt kiállítva. Alsó része dúsan van diszítve, arany- és ezüst-hímzéssel, ajellemzetes magyar stílű virágokkal: tulipánokkal, százszor­

szépekkel és gránátalmákkal. Semeteljesen eredeti díszítés szépségét fokozza az, hogyaz ornamentumok széleidúsan kivannak rakva korallokkal. Egyszerűbb díszszel van ellátva,de rendkívül jellemzetes azerdélyi munkákra nézve Bethlen Gábor fejedelem nejének, brandenburgi Katalinnak pruszlikja és szoknyája, mely a renaissance-épület első emeletén volt kiállítva. A szoknya majdnem keleti mintákraemlékeztet, nyolcz sor arany sezüstszálakkal hímzett szegfűvel, tulipánnal van diszítve. Egészen hasonló alilaszínű selyem bársonyból készült pruszlik is.

Azt tekintve, hogy a legújabb időben, mint pl.a millenniumi ünnepségek alkal­

mával már a hölgyek is magyar viseletben jelentek meg, sikeresen lehetne ezeket a régi hagyományokat feléleszteni. A modern szabófantázia rövid idő alattép oly szépet és ragyogót nyújthatnaezen atéren is, mint a férfiak dísz­

öltözeteinél, mely utóbbiaknak most egyre gyakoribbá váló használata mű­

iparunk némely fontos ágának új lendületet adott.

BÚTOROK, FA- ÉS VASMUNKÁK.

A történelmikiállítás látogatóinak nagy többségére kétségkívüla különböző intérieurök voltak a legfőbb vonzóerővel. Az ilyen kor-L és stílszerű össze­ állítások sokkal világosabban ésszemléltetőbben szólanak a közönség történeti érzékéhez, mint egyes tárgyak, bármennyire jellemezzék is ezek a saját korukat.

Azonkívül az ily intérieurök bemutatása annyival helyesebb a múzeumféle kiállításoknál, merta nem csupa hasonló, hanem összetartozó tárgyakból történt elrendezés gyorsabb áttekintést enged; ennél az egyes részletek ésnuanceok világosabban kidomborodnak s — last nőt least — nem hatnak oly fárasztóan.

Amúzeumszerű rendezés ellenben, mikor a hasonló és azonos tárgyak egész tömegétegyüvé csoportosítják, a jelzettelőnyök elesnek és igazán elmondható az ilyrendezésről, hogya sok fától nem látjukaz erdőt.

Ezt az álláspontotszemelőtt tartva, kétségtelen, hogy hasonlóalkalmakkor a teljes korhű intérieurökbemutatásának igazi becse van, sőt e nélkül az ezredéves múlt visszatükrözésére hivatott kiállításunk szembetűnőn hézagos lett volna;

tekintve azonban az ízlésnek újabbkoriegészséges alakulását, nem leheteléggé óvatosságot ajánlani a tanulságok levonásánál. Voltak a kiállításon intérieurök a középkorból, a bárok-korból, a rokokó- és empire-korból. De bármennyire vágyakozhatott egyik-másik finom ízlésű műkedvelő ezeknek az intérieuröknek némely tárgyaira, nem hiszem, hogy valamely igazánfinomízlésűmodern ember-

nek kedve támadtvolna,hogy lakását egészen ama intérieurök valamelyikének mintájára berendezze.

S ezcsak természetes. A modern intérieurtől megkívánjuk, hogy nem csupán az ízlésnek, hanem a modern emberszokásainak is megfelelő legyen. A közép­

kori szoba tehát ebből az álláspontból véve, csupán érdekes történetiemléknek tekinthető.Azakkori idők meglehetős kényelmetlen, szinte mondhatnám, hideg

CASTRIOTA GYÖRGY SISAKJA.

formái megfelelő átalakítás nélkül nem illenekbele ami lakásainkba,melyek­ től első sorban lakhatóságot, kényelmet és otthonosságot várunk. Méltán csak oly lakberendezés tetszhetik a művelt embernek, a melya lakó lelkületével, kedélyének legintimebb vonásaival összefüggésbenvan.

Valamivel otthonosabb benyomást keltett bennünk a barok-szoba. De kétkedem benne, hogy ez az intérieur igazán korhű és stílhű volt. Az egyes darabok egytől-egyig valódiak, elhiszem. De az összeállítás?! Hiszen épen abbanazidőben, a xvii. század második felében az ünnepies, üres pompa volt uralkodó. Úgyillett, hogy minden egyes bútordarab nagy és szembeszökőlegyen,

5*

túlgazdag, sőt buja ornamentikával. S hogy e pompa még jobban feltűnjék, nagy tágas szobákat kedveltek, lehetőleg kevés bútorral. A kiállítási barokszoba egyesdarabjainakcsakugyan ilyenpompázó, buja jellegevolt. De márabútorok összehalmozása, festői rendezése, a falak bedrapirozása szőnyeggel,meg a sok bibelot, már nem stílhű, hanem valósággal modern volt. A szóban levő szoba egyes bútorai, bármily érdekesek voltak máskülönben a maguk nemében s a gyűjtőre nézve bármily értékesek, egyáltalában nem alkalmasak arra, hogy a modern ízlés inspirácziótmeríthessen belőlök. Ep oly kevéssé lehetett rajtok valami nemzeti vonást felfedezni. A csavart oszlopok, afaragványok túlságos gazdagsága s az ornamentumnak szinte furiozusjellege, mindezközös jellemző vonása általában a bárok ízlésnek. Az pedig, hogy esajátságok abbanazidő­

ben Magyarországban is otthonosak voltak, azt bizonyítja, hogy Magyar­

országmár akkor rajta állott a sokat emlegetett, sokat óhajtott, alapjában véve mégis kétes értékű európaiszín­

vonalon.

KELETI SISAK.

Eszterházy Pál herczeg tulajdona.

Máskép áll a dolog azokkal a búto­

rokkal, a melyek az Eszterházy-inté- rieurekben voltak szemlére téve. Magu­ kon az intérieurökre s stílhűségükre nézve volna ugyan némely kifogásom, de az egyes darabok közt, be kell val­ lanom, egészen kitűnő példányokat ta­ láltam, melyekről modern műasztalo­ saink az egyes motívumok,satechnika dolgában ugyancsaktanulhatnának. Az intérieurökre nézve a következő megjegyzésem van. Ezek tudvalevőleg Mária Terézia korából származnak s az egyes darabok részint XV. Lajosutolsó évei, részint pedig már XVI. Lajos stílusában vannak tartva, mire az ósdiaskodó motívumok többé-kevésbé erős belekeverése vall. Deteljesen hiányzik ezen szobákból az ékeskedő kellemességnek, a szellemes incselkedésnek az a zománcza, amelyet teljes joggal követelünk minden rokokószerűségtől. E be­

rendezésekre semmiesetre sem alkalmazhatók azok a versek, a melyekkel Voltaire gúnyolta ezt azízlést:

Parfaits dans le petit, sublimes en bijoux Grands inventeurs de rien, nous faisons des jaloux.

ESZTERHÁZY PÁL HERCZEG KELETI SISAKJÁNAK DÍSZÍTMÉNYEI.

Még kevésbbé lehet alkalmazni ezekre az intérieurökre azt a dicséretet, a melyet abban az időben legtöbbre tartottak: «c’est bien coquet». Mert ezeknek aszobáknak összbenyomásaoly hideg, fagyos,tisztán pompázó, mintha

a roi soleil virágkorában élnénk s a regence szabadosságainak és apásztor­

szalonoknak az ő gáláns csevegéseivel még híresem volna. Ennek az anakro­

nizmusnaka magyarázatabizonyára abban rejlik,hogya múlt századbeli fraknói nagy urak vásároltak ugyan szép és modern bútorokat, de saját ízlésükkel csak lassacskán döczögtek utána a divatnak s mint apró napkirályok, még az előző század közepén érezték magukat tele csupa üres pompával,feszszel ésgran- dezzával.

Az egyes darabok közül különösen arra a két asztalra szeretném felhívni a figyelmet, a melyek axli.sz. díszteremben voltak, valamint a zöld teremben elhelyezett tükörasztalra. Az antik motívumok e finom és diskrét alkalmazása igazán mintául szolgálhat arra, hogyan kell arégibb stílust ami korunk szelle­

méhez illesztenis azt szinte újjáalakítani.

A bútorokról és azok munkájáról nyert tanúságokhoz megszívlelésre méltó kiegészítésselszolgálnak azok azempire-intérieurök, a melyek arenaissance-épü- letszárnyrészébenvoltakelhelyezve. Ugyanispéldát adnak arra, hogy mennyire nemszabad valamely korábbi stílustésmotívumait megújítani, egy más korszakba átvinni. A formákat, a mennyire lehetett, hozzá alkalmazták az antik egyenes építészetivonalakhoz,a miáltala kényelem idomtalansággá ferdűl, azékespedig csupa czifrává lesz. Ép így áll a dolog az ornamentummal ott is, a hol abba egyiptomi motívumok is bele vannak vonva. Azért még sem lehet elvitatni e bútoroktól bizonyos bájt samodern bútorgyárossokat tanúihat belőlük. Első, a mit eltanúlni érdemes, az anyag kitűnő összeállítása. A mahagonifa barna, lágy, meleg s mégis tükröző fénye kitűnő alap a tiszta aranyfényíí, komoly díszítésű bronzfoglalatokhoz és véretekhez. Az empirevigasztalan színsivatagá­

ban — mivel abban az időbenmég a rokoko bágyadt, szelídszínei is túlságosan erősek voltak, sa piszkos színeknek adtak helyet, melyeket pompeji színeknek neveztekel, de melyek valóság szerint nagyon messze állottak az antik színek ragyogó fényétől— ebbena vigasztalan sivatagban úgy tűnnek fel e bútorok, akár az oázisok. Második, a mi az empire-bútorokat oly figyelemre méltóvá teszi, a mesteri technika, a foglalatokban és véretekben, úgyszintén az orna- mentben is egyaránt. A rajzmindig a legkisebbaprólékosságigtiszta éspontos.

Ügy a vert, mint öntött és sajtolt veretek és foglalatokfinomsága mintaszerű.

Egyszóval, itt még minden darab kézműves és nem pusztán gyári termék, mintazempire utáni ötven évből származó csaknemvalamennyi bútordarab.

Volta kiállításon ezeken az intérieurökön kívül egy egész sor Boulle-féle bútor XIV. Lajos idejéből, továbbá láttunk elefántcsont-intarsiákkal díszített, valamint rózsafa, ibolyafa, atlaszfaés egyéb drágafurnirral ellátottbútorokat, a milyenek a xvin. századbankülönösen divatosak voltak. A technika remekei ezek, rend­

kívül becsesek a gyűjtőre és az antiquariusra nézve. De a mi modern műipa-

runk számárakevesebb értékük van, még pedig azért, mert az e fajta technikát ma már csak nagyon korlátolt módon gyakorolják, de meg azért is, mert erő­

teljes felélesztésére és szélesb körű terjesztéséregondolni sem lehet. Nem lehet pedig két okból; egyrészt, mert ez a technika drága, másrészt pedig, mert tulajdonképeni helye, a «szalon», a polgári lakásokból hovatovább eltűnik s mindenszoba lakószobává alakul át.

Olyan bútor, mely ornamentácziójában és dekorácziójábana hazai művészet-

MAGYAR SISAK DISZÍTMÉNYRÉSZLETE.

Batthyány Iván gróf tulajdona.

modor befolyását árulná el, igenkevés volt látható, még kevesebb olyan, amely példa éstanúlság gyanánt szolgálhatnaarra,hogyan lehetne amagyar ornamen­

tikát beleilleszteni a bútorstílbe. Hogypéldát említsek, volt ottegy szekrény a xvii. századból, a báró Radvánszky Jánosé, melynek az az érdekessége, hogy a felső ajtaja, meg alsó ajtaja is magyarúl stilizált, színes intarsioművű virág­ bokrétával és kacsokkal van ékesítve. Egészen hasonló munka észlelhető a báró Nyáry Jenő birtokában levő czéhpadon, mely az 1705. évből való. E munkák technikája nem valami nagyon magas fokon áll s hatásuk szerény, bár

nem művészieden. Ily formájú bútorokhoz ez az ornamentáczió egyáltalában nem való. Ellenben gyöngéd, karcsú formákra alkalmazva, a milyeneket a modern angol bútorstíl kíván, talán nagyon kedves hatással volna.

MAGYAR TORNASISAK, A BECSI UDVARI FEGYVERGYŰJTEMÉNYBŐL.

Kevés figyelemre méltót találtunk aczéhszekrényeken.Csaknemvalamennyi, teljesen az ismeretes német mintára készült, a nélkül, hogy technikai vagy művészeti tekintetben valahogy kiemelkednék. Érdekesebbek a mézeskalács­ formák,melyek anépipar közepére visznek s egészen sajátos, teljesen nemzeti formaérzékrőltanúskodnak,

Hogy a vasipar s általában a fémipar a xvn. és xvni. században, külö­ nösen Rákóczy korában meglehetősen virágzott, s hogy voltak derék mesterek, a kik értettek a vasnak művészi feldolgozásához, — az nem csupán az akkori különböző tudósításokbóltűnik ki, hanem világosan meglátszik a reánk maradt pompás fegyverdarabokon. De a fegyverművesség, úgy látszik, annyira

elfoglalta műlakatosainkat, hogy egyéb művészi dologra alig maradt idejök.

Ez lehetaz oka annak, hogy, valamint általában vasból és egyéb fémből készült régibb munkákra a régiségkereső nálunk aránylag ritkán akad, ily darabok a kiállításon iscsak kevésszámmal voltaktalálhatók.

A legkorábbi fémművekközül kiemelkedik, mint a gót stílusnak kiváló darabja, a csütörtökhelyi kápolnában kiállított két húsvéti gyertyatartó s különösen

6

a Jodok mestertől, 1475-ből származó öntött művű keresztelő medencze.

Ide csatlakozik a még egészen gót modorban készültkeresztelő-medenczefedél, mely a Bakács-kápolnában volt kiállítva s ezta feliratotviseli: «Mathias Zimer- man Kupferschmidt: 1656.» Ezek és a hasonló munkák,— különösen néhány csinos ajtókopogtató, ajtóra való veret, gyertyatartó, konzol és rács — me­ lyek nagyrészt a renaissance-épületben voltak láthatók, arra vallanak, hogy a lakatosművészet nálunk már a xv., xvi.és xvn. században is meglehetősen ki voltfejlődve.

Minden jelentőség híjával vannakakiállításon látott bronz-, vörösréz-,ón- és sárgaréz-tárgyak, nem számítva ide a fegyvereket. Feltűnő, hogy, míg a mű­

ipar minden egyéb ágában találtunkoly darabokat,amelyekre magyaréi stilizált

D1SZÍTMÉNYRÉSZLET EGY MAGYAR LOVAGSISAKRÓL.

Batthyány Iván gróftulajdona.

ornamentumok alkalmaztattak, — ezen a téren alig mutatott fel az egészkiállítás egyetlen egy darabot, jóllehetavirágok és kacsok nagyon alkalmasak orna- mentűl a vasmunkákra.

AGYAG- ÉS ÜVEGMUNKÁK.

Mikor mintegy hét évvel ezelőtt a régibb magyar fayenceről rövid, rend­ szeres vázlatot állítottam össze s e végre végigtanúlmányoztam a különböző nyilvános és magán gyűjteményeket, magam is meg voltam lepetve attól a gazdagságtól, mely technikai és művészeti tekintetben elém táréit. Ép így jártak tavaly a történelmi kiállítás látogatói, mikor az illető osztályt meg­ tekintették. MégHevesi Lajos, műiparunk méltjánakezen oly alapos ismerője is e szavakkal végzi ismertetését: «Némileg meglep bennünket a saját ter­ melőképességünk »

Legkiválóbb szerepük volt odakint a holicsi munkáknak, melyek közül több

díszpéldány a királybirtokában van, pl. a szép asztalfelszerelés (katalógusbeli száma 3958), karyatidák, asztaldísz és tányérok. Ezek közül egyet reprodu­

kálunk itt, melynek diszítése a chinai virágmotivumok bájos feldolgozását mutatja. De bármily magas rangot foglalnak is el a múlt

évszázad eme majolikaművei, még sem szerelném sem ezeket a holicsi gyártmányokat, sem Nyugat-Magyar­ ország múlt századbeli többi gyárainak — Pápa, Tata, Stomfa, Girált, Gács, stb. — termékeit a mi modern fayenceunkkal valamelyesközelebb összeköttetésbehozni.

Igaz, hogy Hólics, valamint a többi magyar gyár, mely mind Holics példája és nyomdokai után indult, igen finom és szép árút produkált, mely minden tekintetben kiállotta az összehasonlítást az akkori nyugat-európai termékekkel: mégis az egész termelésen végig vonúl egy alaphiba, az eredetiség hiánya. A porczellán ellen való versenyharczban a gyárosnak nem támadt egyéb mentő gondolata, csak az, hogy a porczellánt utánozza, úgy, hogy az e fajta múnkák gyűjteménye olyan, mintha porczellánutánzatokból állana. A legnagyobb rész ó-bécsi minta szerint van készítve, de akad köztük olyan is, a melyet Alt-Meiszen, Straszburg, Rouen, Niederwiller, Marseille, China, Japán, stb. mintái szerint csináltak.

Egyébirántezaz utánzásra való hajlam, rosszulmagyarázott versenyszempontból eredt, krónikus, állandó hibája a magyar műkeramikának, sezaz oka, hogy a legtöbb gyár, technikaiszempontból nézve ragyogó termelésedaczára, rövid virágzás után gyorsan elbukik. Csupán az egy Zsolnaytudja megóvni magát, legalább részben, ettől a veszedelemtől.Szerencséje, mert abba bukottbele a régibb herendi gyár is. Fischer Mór, mikor herendi gyárát

1839-ben megalapította, minden szakértőt meglepett munkáival.Ahanyatlás korának kellő közepén az ő gyárt­

mányai technikai iskolázottságot mutattak, biztos tudást, szinte páratlanul álló jártasságot és ügyességet minden proczedurában ésspecziális technikában; de eredetiségről

DISZÍTM ÉNYRÉSZLET EGY MAGYAR KARDPENGÉRŐL.

Teleki Samu gróf tulajdona.

nem tanúskodtak egyszikrányit sem. Nem csináltmást, mint utánzatokat; igaz, hogy kitűnő utánzatokat, még a legalaposabb szakértőt is csalódásba ejtő utánzatokat. így egyszer a hatvanas években a South-Kensington’i múzeum Londonban egy olyan ó-ázsiai porczellánokból álló gyűjteménytvásárolt össze,

6*

melyek állítólag Ispahanból származtak ; csak azután, hosszadalmas vitákés vizs­ gálatokután derűit ki, hogyaz egész gyűjtemény herendi gyártmány.

Egészen másképáll a dolog az úgynevezettparas ^majolikával,mely fajtából szintén meglehetős sokat láttunk a kiállításon. Ezek közül itt két igen érdekes felsőmagyarországi darabot mutatunk be: egy tányért 1718-ból és egy korsót

1654-ből. A művészi ízlésnekolyan kincsesbányája található ebben a csoport­

ban, az érdekesés eredeti színornamentácziónak olyansokasága, a nagymérték­ ben kifejlett technikáknak olyan sorozata, hogy azokból az impulzusokból, a melyeket ad, kerámiái iparunk évekig élhetne. Jellemző, hogy a kiállításon bemutatott modern, sokkal alantabb fokon álló parasztmajolikát iserősebben keresték a külföldiek, holott a műmajolikát kevesebb figyelemre méltatták.

Valamint mindenipari munkára, úgy a fayenceokra nézve is Észak-Magyar- ország ésErdély az iparűzésfőhelye. Észak-Magyarországon főleg az úgynevezett haban-ok befolyása alatt állanak a fayence-munkák. Habanok pedig a Dél- Németországból elűzött anabaptisták, kik elsőbb Morvaországba menekültek, s midőn 15 27-ben Thurzó Szaniszló olmützi püspök rendelete folytán onnan is elűzték őket, Magyarországon találtak barátságos otthont. Az anabaptisták fő egyházközsége Szoboticson volt, Nyitramegyében. Száműzetésük daczára folyvást fentartották azösszeköttetést a német, holland és svájczi testvérközsé­ gekkel. Új meg új impulzusokat hoztak onnan az iparnak,melyeketaz itthon találtakkal egy eredeti egészszé olvasztottak. Mindössze négyszínnel: sárgával, kékkel, zölddel és violávala legcsodálatosabb hatásokat érték el. Dekoratív tekintetben gyakran mintaszerűek ezek a darabok s a rajz,helytelenségedaczára is annyi biztosságot éshatásismeretet árúi el, hogynem egy akadémia képzett­

ségűrajzolómegirigyelhetné.

Egészen más jellegük van az erdélyi paraszt-fayenceoknak. Ámbár ott is volt anabaptista gyarmat, Alvinczen, s ámbár ott szászok is laktak, az erdélyi népiparban semmiféle nyugat-európai befolyást nem lehet megállapítani. Ott mindenütt eredeti munkákat találunk s csak néhol némi keleti befolyás is látható. A legkülönbözőbb technikákkal és dekorácziófajtákkal találkozunk.

Ornamentáczióúl mindig csupán szigorúan stilizált rajzokat alkalmaztak. De különböző festett rétegek egymásra való rakása által a fény, színezetés tónus tekintetében a legmeglepőbb eredményeketérték el, —ez az úgynevezett engobe- technika. S amellett minden ornamentum biztos és egyszerűsége daczára aleg­ nagyobb mértékben hatásos. Fentemlített dolgozatomban, melyet a magyar paraszt-fayencerólírtam, hét egymástól élesen különbözőtípust különböztettem meg a habanok befolyásaalattálló felsőmagyarországi majolikamunkák között, melyek azonbanmind ugyanazt a technikát mutatják. Erdélyben öt típust talál­ tam, melyek úgy dekoráczióra, mint technikára nézve különböznek egymástól.