FÓRUM
Állománynagyság mint fügefalevél
Vajda Kornél cikke -Az állományapasztás néhány kérdése (3K, 2004/1. szám) - számtalan szívhez és észhez szóló érvet hoz fel a könyvtári állományapasztás fon
tossága mellett. A cikket olvasva triviálisnak tűnik, hogy az apasztás legalább olyan fontos, mint a szerzeményezés. A mai magyar valóságban persze minden máskép
pen van. Nem úgy a profitérdekelt információs központokban, ahonnan módszeres hajigálás miatt inkább folyamatosan csökken a nyomtatott könyvek állománya, mi
vel kárt okoznak a felesleges tételek; helyet, figyelmet, takarítási kapacitást stb.
foglalnak anélkül, hogy hasznot hajtanának.
Az avulásnak jogászi szövegben nincs helye - húztam alá egyebek mellett Vajda Kornél cikkében, melyet az apasztásra vonatkozó jogszabály változtatási szándékának felmerülésével kapcsolatban írt. Emlékszem, amikor az avulás fajtáit német, holland könyvtárosoknak kíséreltem megmagyarázni, nem voltak képesek felfogni, hogy nekünk, magyaroknak miért nem elég indok pusztán az, ha évek óta nem veszi kézbe senki a dokumentumot.
Üzleti szemlélettel persze sokkal könnyebb. Mint ahogyan az „önszabályozó"
kiskereskedői polcok esete mutatja. A kiskereskedelmet jóval csekélyebb mértékű állománygazdálkodási bürokrácia nehezíti (most tekintsünk el az ötéves tervek gyakorlatától). A boltok, áruházak lényegében a „szolgáltatási végpontok" szint
jén határoznak az „állománygyarapítási" elvekről. Ez a „szerzeményezési politi
ka" szinte kizárólag azon alapul, hogy az egyes termékekből az ügyfelek mennyit visznek. Az üzletkötők (vö.: kiadók és kereskedők) által kínált termék (vö.: do
kumentumok) belistázásról (vö.: állományba vételről) a termékzsűri (vö.: szerze- ményező munkatársak, jobb esetben egyenesen a tájékoztatók) döntenek. Amely termékből átlagon aluli a fogyás, leegyszerűsítve: alacsony a megtérülési hányad (vö.: keveset használják, kölcsönzik) - rövid úton lekerül a polcokról. A fogyasz
tás (vö.: használat) optimalizálásáról a termékmenedzserek heti rendszeres láto
gatásaik során gondoskodnak, javaslatot tesznek az áru elhelyezésére, figyelik a szavatossági időket, ártükröt készítenek1, az üzlet tulajdonosa szintén optimalizál, és a folyamatos árufeltöltést felügyeli. Az elv jól működik a könyvek esetében is: a kínálat spektruma, elrendezése és ennek változásai önmagában is kommuni
kálnak, tudást hordozhatnak.2
A könyvtári szakirodalmat figyelmesen olvasónak nem idegen ez a „primitív üzleti" szemlélet. Idézet több mint tíz évvel ezelőttről: Az állománykalkulációban
„kiindulási pont az állomány és a forgalom megfelelésének követelménye. Ennek mérése a következő módon történik: Az állomány minden témacsoportjánál rend
szeresen megvizsgálják, hogy a kérdéses csoportnak az állomány egészéhez vi
szonyított aránya és a csoport forgalmának a teljes könyvtári forgalomhoz viszo
nyított aránya azonos-e. Ha a csoport forgalma relatíve magas: állományát növe
lik, ha relatíve alacsony: a kevésbé keresett műveket kivonják, illetve várhatóan nagyobb forgalmúakkal helyettesítik."3 Miért bonyolítsuk, ami egyszerű: addig
apasszunk, míg a kölcsönzés nem csökken, illetve addig szerzeményezzünk, amíg a kölcsönzés (vagy használat) növekszik. Ha átlépjük a határt, az adófizetők bi
zalmával élünk vissza.
Az állomány finomhangolását segíti a csökkenő határhaszon elmélete is (Gossen I. törvénye), mely az optimális könyvtárosi létszám meghatározása mellett az állo
mánynagyság optimalizálásában is segít: az egymást követő pótlólagos jószágegy
ségek elfogyasztásakor a teljes haszon egyre kisebb mértékben nő. Az állományra fordítva: az állomány fokozatos növekedése eleinte növekvő mértékű használói elé
gedettséget (pl. kölcsönzés) vált ki. További növelésnél csökkenni kezd az elége- dettség-„hozam" növekedése, majd megáll, sőt abszolút értékben csökkenhet is (!).
A jelenséget kirajzoló ún. hozamgörbe könyvtári alkalmazására egy másik cikkben lesz érdemes kitérni.
Az apasztás jelenlegi bürokratikus útjának megszüntetése tehát igen kívánatos.
Feltehetően a nem-szabályozás jelentheti a legjobb utat. Ezt a lehetőséget azonban több szempont is gátolja. E tényezőket érdemes újból áttekinteni4:
1. Szakmai „kiválasztódás". Könyvtárosképző intézmények felvételi beszél
getésein talán a leggyakrabban visszatérő válasz a „miért szeretne könyv
táros lenni" kérdésre: mert szeretem a könyveket. Nos, aki ab ovo a köny
veket szereti, és nem elsősorban a szolgáltatói attitűd ösztökéli, annak az apasztás gondolata - érthető okokból - a foghúzásra hasonlító élményeket idézhet. Nem csoda, hogy igyekszik elkerülni az ilyen helyzeteket.
2. Történelmi szemlélet túlzott kiterjedtsége. Bár az utóbbi tíz évben szemmel láthatóan csökkent, a könyvtáros tananyagokban továbbra is számottevő a könyv-, könyvtár-, könyvtárostörténelem, önálló tantárgyként és más stú
diumokba integráltan is, pl. a katalogizálás, az osztályozás stb. története.
Az évtizedeken keresztül ekként szocializálódó könyvtárosok szemlélete a használói elvárásokhoz képest erősebben koncentrál a múlt relikviáinak megőrzésére. A könyvtári rendszer szintjén nem feltétlenül jelent gondot, de az egyes végpontokon belül komoly torzulásokhoz vezet. (A történelmi szemlélet megtestesül a „kulturális örökségben" mint szabályozó entitásban is. És mivel tét nélküli dolog, nyugodtan eljátszadozhatunk a gondolattal, miképpen változna a helyzet, ha a múzeumkönyvtárak és a megőrző könyv
tári funkciótól eltekintve a könyvtárak, mondjuk, a gazdasági tárcához tar
toznának. Ez annál is inkább érthető lenne, hiszen a könyvtárak - legalábbis elvileg - a tudásgazdaság alapkövét jelenthetik, olyan gazdaságét, amelyben a tudásmenedzselési kompetenciák jelentik a hatalom alapját. Vö.: a tudás - hatalom. Vagy ezt csak elméletben gondoljuk igaznak?). A történelmi, meg
őrző szemlélet túlterjedtsége a könyvtárak potenciálját is csökkenti. A fe
lelősség természetesen házon belül keresendő.
3. A patinás könyvtár képzete. Magyar könyvtárosok anno egy nagy angol köz
könyvtárban rákérdeztek, hol vannak a régi könyvek. A válasz meglepte a hallgatóságot: „korábban voltak ugyan ilyenek, de mivel nekünk a használó
kat kell szolgálnunk, a régi könyveket átadtuk a múzeumnak, hiszen azokat ők tudják használni". (A hazai és az angol múzeumok képességei között per
sze lehetnek eltérések.) Hasonló szemléletet találunk Németországban: „A BDB [a Német Könyvtáros Egyesületek Szövetsége] ajánlásából az is kide
rül, hogy ideálisnak az ötös kölcsönzési mutatót tartja [egy dokumentumra
átlagban évi öt kölcsönzés jusson]. Ezzel nemcsak a fenntartóhoz szól, hanem a könyvtárosokat is szorgalmas és tervszerű apasztásra ösztönzi. A BDB ajánlása szerint az állomány elvileg 20 év alatt cserélődik ki teljesen. Az állomány fele így 10 évesnél fiatalabb, a másik fél pedig 10 évnél régebbi.
Az UNESCO javaslata ezzel szemben: legkevesebb 40 százalék legyen öt évesnél frissebb. Az NDK-ban annak idején ötéves tervekben határozták meg a teendőket; lehet, hogy most [az új tartományokban a fentiekhez] hasonlóan kellene szabályozni a dokumentumok átlagéletkorának csökkentését."5 A nem növekvő könyvtár gyakorlati megvalósulásáról a hazai szakmai közé
letben még mindig nagyon kevés szó esik.6
4. Fügefalevél. Gondoljuk csak el: hogyan „nézhet ki" sok könyvtár állomá
nya, ha - őszintén! - kihajítjuk az ott szükségtelen köteteket, rég nem hasz
nált (legtöbbször bekötött!) folyóiratokat, vinillemezeket stb. Mármint azo
kat, amelyeket a használó sok éven keresztül nem kívánt, tehát nem minő
ség. (E gondolat felmerülésekor egy neves megyei könyvtár tájékoztató munkatársa megrettenve jegyezte meg: akkor ki kellene dobni az állomány felét!) S ha ezt így lenne - gondoljuk csak tovább - , akkor hogyan lehetne nagyobb könyvtárépületért, nagyobb költségvetésért lobbizni?! Vajda Kor
nél idézi Maruszki Józsefet, aki attól tart, hogy egy őszinte leválogatás esetén „besétálunk a restrikció kitátott szájába".7 E súlyos szemlélet tovább
élni látszik. Feltételezésem szerint azért, mert a könyvtáros - mint entitás - könyvek vaskos mennyisége nélkül identitásában jelentősen csorbulva érzi magát. Még akkor is, ha ezek a könyvek igazából használhatatlanok, funk
ció nélküliek! Maurice Line mondotta volt, hogy a könyvtárak állományát három részre lehet osztani:
• A használók számára nagyon értékes és jó dokumentumok (ezeket már ellopták).
• A további még érdekes dokumentumok (ezek nem találhatók a polcon, mert kikölcsönözték Őket).
• A maradék, legkevésbé érdekes dokumentumok (amelyeket bőszen őriz
nek és óvnak a könyvtárosok).
Nyilván e harmadik csoportot érdemes - minél kisebb bürokrácia bevoná
sával - likvidálni, [sic!] Mi marad akkor?
A japán Iskolai Könyvtárosok Szövetsége sikertelenül lobbizott költségve
tés-növelésért. A képviselők ugyanis nem értették, miért panaszkodnak, ami
kor tele voltak könyvtáraik könyvekkel. Hiába bizonygatták a könyvtárosok, hogy az állománynak csak töredéke a használható rész. Erre a könyvtárosok stratégiát váltottak: a használhatatlan állományrészt eltávolították. A kongó polcok látványa olyan hatást tett az illetékes parlamenti bizottságra, hogy 1993-ban, az általános recesszió idején csak az iskolai könyvtárak ott önálló tételt jelentő kiadási tétele nem változott - ti. az összes többi csökkent. Ké
pesek-e a hazai könyvtárügyi irányítók a stratégiaváltásra?
A hazai könyvtárpolitika irányítói és a szakfolyóiratok cikkei is gyakran és szívesen hangoztatják az egyébként nagyon helyénvaló szlogent, hogy a könyvtár legfontosabb erőforrása a munkatársak közössége. Mihelyt azon
ban e kijelentéseket, szövegeket átvizsgáljuk, kiderül, hogy a legfontosabb
erőforrásnak továbbra is az állományt tartják; érdemes megfigyelni a felso
rolások sorrendjét, az erőforrások egyes tételeinek kifejtettségét és logiká
ját.9 A kultúraváltás tehát egyelőre csak felszínes, ami szintén megkérdő
jelezi a szakmai sikerjelentések valóságtartalmát is. A könyvtár továbbra is túlnyomórészt a csökkenő vagy egyenesen negatív értéket képviselő infor
mációt kívánja menedzselni, a tudásmenedzsment (más kifejezéssel élve:
ismeretgazdálkodás) - benne tervszerű tudásfeltárás, tudástérképezés, -meg
osztás és -generálás, a kommunikációs gátak lebontása stb. - kevés kivé
teltől eltekintve a nyilatkozatok szintjén valósul meg.10
Fenntartói és használói „nyomás". Az apasztással kapcsolatban komoly té
nyezővé válhat a könyvtárosok által is elnevelt használói kör, illetve a meg
tévesztett fenntartó. Nem egyszer fordult már elő, hogy a rég kézbe nem vett dokumentumok kiárusításán felháborodó használó a fenntartóhoz szalad a
„hitleri könyvégetéshez" hasonló cselekedetet tapasztalva. (A kifejezés nem véletlenül került idézőjelbe. E sorok hasonló cselekedeten ért írója egyik igazgatói figyelmeztetését e szavak kíséretében kapta.) Az apasztást tehát érdemes speciális használó- és fenntartóképzéssel kezdeni, hogy elkerüljük a kellemetlen helyzeteket. Ami ennél is fontosabb: a könyvtárost egyre in
kább a könyvtár fizikai vagyontárgyaival tudatosan gazdálkodó, igény sze
rint folyamatosan szerzeményezőés apasztó gazdálkodóként tartsák nyilván, és egyre kevésbé múzeumőrként.
Belső tehetetlenségi nyomaték. Vajda Kornél nem biztos abban, hogy az apasztás kérdéskörét jogszabállyal, rendelettel érdemes szabályozni, s e bi
zonytalanságot e sorok írója is vallja, hozzátéve, hogy a kevesebb szabályo
zás legtöbbször jobb, mint a több szabályozás - főként önálló, tudatos szol
gáltatók esetében. Annak ellenére, hogy ez a mindenkori szakmai rezsim(ek) kompetenciája, és a jogszabályalkotás mennyiségi paraméterei nem ritkán válnak tévesen értelmezett identitásának a kérdésévé, produktivitásának fon
tosnak vélt mutatójává. E belső nyomás az önszabályozó - ha tetszik, fel
nőtt - szakmai önirányítás kialakulása ellen hat.
A könyvtár mentálhigiénés fejlődésének kívánatos útja- meglátásom szerint - , hogy a könyvtáros az olvasó szemével gondolkodva a könyvet csupán eszközként tekinti ugyanúgy, mint a hasznos információt hordozó webhelyeket, telefonon elér
hető informátorokat, tévé- vagy rádióműsorokat, csevelyszobák közönségét. (Más a helyzet a könyvtári rendszer egészét tekintve vagy múzeumkönyvtárak esetén. Ez utóbbiak azonban funkciójukban gyakorlatilag inkább a múzeumokhoz, mint a könyvtárakhoz állnak közelebb.)
A könyvtári információ- és tudásszolgáltató tevékenység - egyben teljesít
mény - legfőbb princípiuma a használói igények irányában proaktív szolgáltatói attitűd és készség. Ehhez képest minden más jószág (eszköz, állomány, berendezés stb.) másodlagos szerepű. Az ezzel rendelkező információs és könyvtári szakember akkor is megállja a helyét, ha háta mögött csak feleakkora vagy még kisebb kézzel megfogható állomány található. Ilyen esetben a nagy állomány fügefalevele nélkül sem meztelen a király. Talán érthető e gondolat a képzavar ellenére is.
Örvendetes, hogy egy, már a megszületésekor megkérdőjelezhető hasznosságú, majd' harmincéves jogszabály felülvizsgálata van készülőben. Felmerül persze az a kérdés is, hogy mi a helyzet a közelmúltban elkészült, a gyakorlatban rosszul m ű k ö d ő jogszabályokkal, pl. közalkalmazotti törvénnyel (fenntartja a kontrasze
lekciót, nem bátorítja a friss szakmai, és azon túli gyakorlat elterjedését stb.) vagy az 1997-ben megjelent kulturális törvénnyel (nem határoz meg szankciókat az elégtelen teljesítés esetén)? Indokolt tehát a kérdés: most lesz-e bátorság és böl
csesség a kívánatos változtatásokra?
JEGYZETEK
1 A konkurens termékek árainak feljegyzése, árazási gyakorlatának vizsgálata, összeve
tése a saját gyakorlattal.
2 „Egy jól működő piacgazdaságban a boltok kínálatából érdekes következtetéseket le
het levonni. Jómagam a vezetőképzés területén dolgozom; ha meg akarom tudni, mi újság a szakmában, meglátogatom kedvenc londoni könyvesboltomat, és megnézem, hogyan rendezik el a polcokat. (...) Új téma, új kategória a könyvek csoportosításához.
A kereslet és a kínálat direkt módon egymásra talál." = Bőgel György: Tudásmenedzs
ment: a láthatatlan hatalom. = Magyar Távközlés (1999) 10. 3-8. p.
3 Bestandaufbau in der dreiteiligten Bibliothek / Konrad Umlauf. = Buch und Bibliothek 44 (1992) 9. 800-808. p. Referálva: Állományépítés a hármas tagolású könyvtárban.
A korábbi koncepciók továbbfejlesztése. = Könyvtári Figyelő 39 (1993) 2. 3 0 1 - 302. p.; http://w3.oszk.hu/manscr/wwwi32.exe/lin-ref1 .in]/?93/l36*16931 4 Egy korábbi áttekintés: Mikulás Gábor: Gondolatok az állományellenőrzésről és a se
lejtezésről. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 3 (1994) 8. 20-23. p.
5 Darf etwas mehr sein? Zur Höhe des Erwerbungsetats / Konrad Umlauf = Buch und Bibliothek 46 (1994) 12. 972-979. p. Referálva: Lehet egy kicsivel több? Az állo
mánygyarapítási keret nagyságáról. = Könyvtári Figyelő, 41 (1995) 2. 336-337. p.;
http://w3. oszk. hu/manscr/wwwi32. exe/[in=refl. in]/? 95/129*21916
6 Egy kivétel: cikk a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárról: Cseri Péter: Biblio
téka egymilliárd forintból : számítógépes kölcsönzési rendszer az Év könyvtárában. = Népszabadság (2003. okt. 9.) http://www.népszabadság.hu/Default.asp?DocCollID=
13645 3 &DocID= 119908
7 Maruszki József: Gyakorlatias gondolatok a „túlhizlaltságról". = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 4 (1995) 3. 36-39. p.
8 Mikulás Gábor: Iskolai könyvtárosok, mint politikai nagytőkések. = Könyvtári Leve
lező/lap 7 (1995) 10. 23-24. p.
9 Pl.: Skaliczki Judit: A könyvtári terület stratégiai céljai 2003-2007 között. Ld.: http://
www. ki. oszk. h u/dok/strat. rtf
10 Egy ilyen nyilatkozat volt a 2003. évi vándorgyűlés kilenc fontos mondata közül az első: „Az információgazdálkodásra képes könyvtár minél előbb és minél inkább térjen át a tudásgazdálkodásra!"
Mikulás Gábor
