• Nem Talált Eredményt

eddig megjelent számai: U A Magyar Irodalmi Ritkaságok ц

N/A
N/A
Protected

Academic year: 2022

Ossza meg "eddig megjelent számai: U A Magyar Irodalmi Ritkaságok ц"

Copied!
108
0
0

Teljes szövegt

(1)
(2)

U A Magyar Irodalmi Ritkaságok ц eddig megjelent számai:

jH 1. Bessenyei György: A törvénynek útja. Tudós Щ ц§ társaság. Ára T— P.

Щ 2. Péterfy Jenő dramaturgiai dolgozatai.

= Ára 2-— P.

Щ 3. Benyák Bernát: Joas. Piarista iskola- Щ dráma, 1770. Ára 1-50 P.

= 4. Bessenyei György: Egy magyar társaság Щ iránt való Jámbor Szándék. Bécs, 1790. щ Ára —80 P.

Ш 5. Károlyi Gáspár: Két könyv... Debrecen, ш j g 1563. Ára 1-50 P.

Ш 6. Szemelvények Temesvári Pelbárt műveiből. Ш

§§ Ára 2— P.

= 7. Péterfy Jenő zenekritikái. Ára 1-50 P.

= 8. Édes Gergely: Eredeti oktató mesék.

Щ Ára 1-— P. Щ

Щ 9. Dugonics András: Magyar példabeszédek Щ ' özmondások c. gyűjteményéből. Щ Ш 10. Kazinczy világa. Ára 3- P.

§Ü 11. Szent Erzsébet legendája. Szent Elek legen- Щ dája. Halál Himnusza. Ára 1— P.

Ш 12. Siralmas panasz. Ára 1*50 P.

Ш 13. Péterfy Jenő dramaturgiai dolgozatai. Má- Щ Щ sodik sorozat. Ára 1-50 P.

Щ 14. Vedres István: A Tiszát a Dunával összve- = Щ kapcsoló új hajókázható csatorna. 1805.

Щ Ára 1-50 P.

Ш 15. Bessenyei György: Anyai oktatás.

Ára 1*.. P.

= 16. Bessenyei György: Magyarság. A magyar щ

= néző. Ára 1-— P.

Ш 17. Hajnal Mátyás: Az Jesus szivét szerető Щ

Ш sziveknek ájtatosságára. 1629. Ára 2*— P. Ш

(3)

•M- . О ' 4JLVH

V -

/ Hg . 1

A L 4G I R O D A L M I R I T K A S Á G O K S Z E R K E S Z T I V A JT H Ó LÁSZLÓ --- XLVIH. SZÁM... ■■...

M A D Á C H I MRE VERSEI

I.

KI RÄLYI m a g y a r e g y e t e m i n y o m d a

It

í

; :

!! I I

(4)

Kiadta dr. Bajusz Györgyné és Tanártársai l e á n y g i m n á z i u m a

рПГдюа гайутхн*]

i , ^ .KdvedöíaöpSá- E

Felelős kiadó: Dr. Bajusz Györgyné.

33.754. — Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. (F .: Thiering Richard.)

(5)

A vezetésem alatt álló leánygimnázium is öröm­

mel vesz részt abban a nemes munkában, mely immár kerek tíz esztendeje egyesíti közös célra az crszág középiskoláit. Gyümölcsöző pedagógiai szempontból, ha növendékeinket az a tudat tölt­

heti el, hogy cdaadó buzgalmukkal maguk is hozzájárulnak az irodalomtörténeti emlékezet meg­

újításához, tanulságos számukra a munkában való részvételük s ugyanakkor hasznos munkát végez­

nek a legnemzetibb tudomány, a magyar irodalom- történet számára. Köszönjük a „Magyar Irodalmi Ritkaságok“ megindítójának és szerkesztőjének, hogy meghívása munkánkat lehetővé tette.

E kötet előkészítésében a magyar nyelv és iro­

dalom tanárainak, dr. Lukács Imréné Szombat­

hely Etelka dr.-пак, dr. Waldapfel Imréné Petrolay Margitnak és dr. Waldapfel József né Spiegel Rózsa dr.-пак vezetésével Erős Éva, Fodor Zsu- zsánna, Fürst Éva, Kahle Magda, Kolmann Zsuzsánna, Magyar Éva, Nánay Edit, Oberländer Sarolta, Réti Éva, Rottmann Hedvig, Ungár Márta, Vas Zsuzsánna és Wcisz Éva VII. osztályú, Deutsch Ilona, Eisner Lívia, Goldmann Alice, Gregersen Margit, Landesmann Judit, Markovits Eva, Mayer Noémi, Reiner Erika és Tárnoky Ilona VI. osztályú, Földes Zsuzsánna és Holló Vera V.

osztályú tanuló vett részt.

De. Bajusz Györgyné Kossányi Edit.

(6)

Madách Imre összes verseinek első teljes kiadása indul meg az itt közreadott kötetkével. E kiadás szükségéről a szakemberek régóta meg vannak győ­

ződve; azt hisszük, maguk a költemények meg fog­

ják győzni róla a nagyközönséget is. Elég e helyt annyit jeleznünk, hogy majdnem felerészben ki­

adatlanok, a kiadottak jelentékeny része is a ki­

adótól itt-ott lényegesen megváltoztatott vagy kez­

detlegesebb szövegezésben ismeretes, és a költemé­

nyek élmény szerint való összetartozása is igen ke­

véssé világosodik meg az eddigi közlésekből.

Abban a rendben és azzal a szöveggel adjuk itt a verseket, amint költőjük életének legutolsó hó­

napjaiban sajtó alá rendezte, — már amennyire ez a többszörösen átjavított kéziratból megállapítható.

A nehézségekről, néhány helyen megmaradt két­

ségeinkről, általában eljárásunk részleteiről jegy­

zetekben fogunk számot adni.

Kedves kötelességet teljesítünk, midőn a Madách kézirati hagyatékát őrző Országos Széchényi- Könyvtár kézirattára tisztviselőinek sok szíves­

ségükért őszinte köszönetét mondunk.

Bizonyára nem tökéletes, de a nagy költő-gondol­

kodó iránt való hódolattal és feladatunk értékének

tudatával végzett munkánk eredményét Madách

Imre tisztelőinek szíves figyelmébe ajánljuk.

(7)

SÁRGA LOMB.

Gazdag bőségén a n yárnak A virágot fel se vesszük, Minden óra új gyönyört ad — A hervadtat porba vetjük, M íg az ősz jő hűs szelével, A virágok m ind kihalnak, S nm lt idők emlékéül csak Sárga lom bjaik m aradnak.

öszveszedjük akkor őket Édes bú emlékeképen — Egy-egy napnak érzeménye Írv a van minden levélen.

Egy egy lomb minden dalocskám, Mely a m últban éle-nyíla — Ez kertben, m íg az vadonban, Ez lányszűt, az s írt virasztva.

S a tavasznak halvány képe Száll előttem egyszer még el, Amidőn a dalt mosolygva Zengem el — könyűs szemekkel.

(8)

S Z E R E L E M

KIS LEÁNY.

Díszes leánysereg' között Áll egy kicsiny leány, Fél gyermek, oly igénytelen És olyan halavány.

Tán azt hiszi, hogy ötét ott Még észre sem veszik?

Megmondjam-e, kitárjam -e Szívem rem ényeit?

De hátha meg nein értene, S ta n ít szeretni bár,

Még nem tanúi és szíve csak G yerm ekjátékra jár.

Inkább szó nélkül küldöm el E kis füzért neki,

A nap csókjától égnek úgy Lengőke kelyhei.

H ahogy m egérti azokat, Ügy engem is m egért S hervadni látom estve m ajd Hó keblén a füzért.

, , W v í m A T iszát a ---

(9)

H a meg nem ért, füzérem úgy J á té k u l lesz neki,

És én megnyugszom abban is, H a örvendezteti.

HÓDOLAT MARIÁNAK.

Neked szentelt ifjú szívem Minden vágyat, szerelmet, Te a nap, én meg a fűszál, Mely nyíló általad lett.

Fogadd el, lányka, szívesen Mit szellemed teremte, Minden fűszálnak nyílnia A nap is megengedte.

És bár egy-egy életsugárt Lövel minden v irágra, Nem ég kevésbbé fényesen Ragyogó koronája.

Nem mondom én se, hogy szeress, Csak adj su g árt, hogy éljek, S neked virágként illatot, Színt, h arm ato t szenteljek.

7

(10)

A BOKRÉTA.

M ért hervad le a bokréta kebleden;

T án haragszik, hogy szépítni képtelen S bájaidnak tengerében elmerül,

M int a csillag, hogyha a nap felderül?

V agy meleg volt tán, leányka, kebleden S attól hervad a v irág oly hirtelen?

Tűzz kebledre m ás bokrétát úgy, leány, Melynek meg nem á rt a szív melegje tán.

Ily bokréta lenne e szív, hidd nekem, Benne sok szerény v irág h a jt kedvesen.

B á ja id ra sem lesz irigy, jól tndcm, Sőt m iattu k jobb szeret még angyalom.

FEHÉR RÓZSA.

H alvány és szende vagy, M int gyönge rózsaszál, Előttem e v irág N agy 'kedvességben áll.

De százszor kedvesebb Illa tjá é rt nekem, L eánynál illatúi Van tiszta szerelem.

Oh lány! ha rózsa vagy, Tanulnod tőle kell,

(11)

S az illatát csupán Éltével h ag y ja el, M ert hogyha elröpűl A rózsa szerelem, B ús csalogányoddal, Leány, mi lesz velem

ELSŐ CSÓK.

Szenvedtem érted, Szép kedvesem, Sokat szenvedtem Oly szívesen, Hisz pályabérért, Minő te vagy, Nincsen fáradság Eléggé nagy.

De szív! ki érti Meg titkodat?

K i nyugton tű rtél Villámokat,

Most m ár midőn int A békepárt,

L ankadni készted A vágyó kart.

S ki nem hajoltál Meg bú m iatt, Üdvtől roskadsz le E gy csók alatt.

(12)

10

ELVÁLÁSKOR.

A búcsú inte, szűm m ajd megrepedt, M egátkozám az ádáz végzetet, És csókot nyom va lánykám Szemérmes homlokára,

E gy könny ra g a d t szememből P iros kicsiny arcára.

Tudtam , m ert ismerem m ár a világot, Örvénye nyel s nem ad ki boldogságot.

M int szám űzött angyal m enny ajtaján , Ügy álltam a búcsúzó csók u tán És ő mosolyga mégis

H ívőn tekintve égnek, Könnyében is szivárvány Gyanánt rem ényi égtek.

S szent hittel olyan m egnyugodva szóla:

Hisz jó az Isten, s ő vezet búcsúra.

Ah, e m egnyugvást én is ism erem — Szebb volt világom akkor, jobb szivem, Midőn mosolyga nékem

Is még a létnek arca,*

Mely most tükörbe néző M agunkat a d ja vissza.

A m ig gyászom ra csak villám ot öltöz, Neked hajnalt, neked virágot tükröz.

S tükrözzön végig, — szín s illatja ez Lelkűnknek, melyet istencsók szerez Keblünket szentesítve

A hitnek fénykörével,

(13)

M int színt ad a virágnak, Mely szépségben ragyog fel, Míg durva kéz csapásai nem érék V irág s léleknek e legszebbik ékét. — S ha egykor s ír borúi is majd föléd Elnyelve minden vágyat, szenvedést, S írodra még a szent csók

Bűvös virágot h int el, M íg rám h a s ír borúland, Borul kopár sötéttel. —

De csak tudjam , hogy ra jta d még ragyo Az istencsók — könnyebben meghalok.

EMLÉKSZEL^?

Emlékszel-é a szép napokra, Midőn oly boldogak valánk, És minden oly szép összhangzással Mosolyga ránk,

Emlékszel-é?

H allgattuk a pacsirta dalát S midőn eltűnt felhők megett, Lelkűnkben halkan folytatók a Lágy éneket.

Emlékszel-é?

Akkor szívünkben is tavasz volt, Szerelmem a pacsirtaszó.

(14)

Felhő borít most engem is, de A dalra óh

Emlékszel-é?

Folytatja-é azt, lány, szived még, M it csak neked danoltam én?

H a nem, — dalával e szegény szív Is halni mén,

H a feledéi.

Nem zeng fel ú jra , m int pacsirta, A szívre nem jő két tavasz, S szám om ra benned, oh leányka, M ár veszve az,

H a feledéi.

S ha mondok is dalt, őszi szél az, Mely hord hervadt virágokat, Miket a dús tavasz feledve Az őszre hagy,

M int fe le d é i.---

(15)

[ KERTBEN ETELKÉHEZ.

R ózsakertben testvérek közt Ültél, lányka, n y ári reggel,

Szent im át rebegtek ajkid Buzgalommal, hű reménnyel.

Jöttem , édes ajkaidnak Szent im áját csókolám le, M int v irágidnak h arm atját F orró napnak lángszerelme.

Így folyjon bár végig élted:

Testvérek közt játszi csendben, S ajkadon olvadjon öszve H it, rem énység és szerelem!

NYILVÁNOS

t i t o k

.

Mondanám, hogy nem vagy szép, leány.

H ogyha nem néznél tükörbe,

Mondanám, hogy jó sem vagy talán, H ogyha nem néznél szívedbe.

És ha tükröd s szűd d acára még Nem tudod, m i szép, mi jó vagy, Én sem mondom el, m ert bájad így Ö ntudatlan kétszer oly nagy.

(16)

14

Mondanám, hogy lelkem nem szeret.

M it mosolygsz — oh, hallga, haliga!

H add m aradjon szíveinknek ez N yilvánságos d rága titka!

Boldogíts csak, boldogíts tovább, És ne tudd — elég ha sejted, M int a gyöngyház, oly önkénytelen Kedvem gyöngyeit h a termed!

Ah, de balga én, ha tőled is Rejtem, üdvöm m ért fecsegni ki?

V agy nem-é fél boldogságom az, H ogy nem tu d ja senki, senki?

H add ragyogjon, aki azt hiszi, Hogy csak irigyelve boldog, Én homályos csendben élvezek A lány keblén és mosolygok.

BÜCSÚÉRZETEK.

Álltam ősi háznak ajtajáb an , V ándorbot volt reszkető kezemben, Ámde felvidultam , m ert a férfi Sorsa, hogy csatát próbálni menjen.

Hisz ha k a rja lankad, vérzik melle, M ajd e ház lesz ismét nyugta, enyhe.

Búcsúzám gyöngédszívű anyától, Á ldást hinte s könnyeket fejem re, Ah, de hisz’ hogy fészkéből kiszálljon

(17)

15

A fiú, ez v á r m inden szülőre, Gondolám, s h a fénnyel visszatérek, Mily öröm lesz a kedves szülőnek.

E lszakadtam egyetlen baráttól, Hej nehéz volt e perc életemben, Ah, de olyan önző lett-e e szív, Gondolám, hogy szinte szégyeneltem.

É letpálya n y ílt a jóbarátnak, Ez vigasztal s könnyeim elálltak.

Válnom kéne, kedves lányka, tőled, S nem vigasztal pályád ragyogása, Hisz neked nélkülem, d rág a lélek, Istennek sem kellene világa.

E lhervadnál, m int virág, ha jő tél, N élkülem ki élni elfeledtél.

Nem vigasztal, hogy sorsunk folyása, M int szülőmtől, tőled messze lenni;

Nem vigasztal, hogy ha koszorúval Megjövök, fog örömet szerezni;

Nem néznéd te fényes koszorúm at, Csak, hogy éltünkből mi sok lehervadt.

Nem vigasztal, hogy h a a világban L ankad e k ar és lelkem szerelme, H ázam m al m eglellek téged is, lány, S m ajd öled lesz e kebelnek enyhe, Oh a ház, a kő dacol a vésznek, Lány, tavasz, ifjú ság elenyésznek.

(18)

16

A

HOTELEN.

K o rán sú jto tt a sors keze, Más gyerm ekek m íg vígadénak, S írh a n tjá n ültem jó atyám nak, Én árv án síró gyermeke.

Nem hittem , hogy még lesz idő, Melyből óhajtva viss^a-vissza Tekintsek könnyre, néma sírra, M int üdv u tán a szenvedő . . . S úgy lett, m it üdvének nevez Szivünk, csak két rosszból a kisebb.

Mitől ma még borzadva retteg, Talán egyetlen kincse lesz. — H alvány a börtön mécse bár, K it sírfenékre élve tettek, J u ta lm a m indkét életének Ü dvéért lenne ily sugár.

S mi még előtte rém ül állt, A tengereknek b arn a szirte Lesz a hajósnak vágya, enyhe, H a a hajó fenékre szállt.

Oh, hogyha volna nékem is Könnyem ! de férfikönny kiszárad.

Nem enyhül többé tőle bánat, S ki nem sír, az vigaszt se hisz.

-»»«sara. 1629. Ara

2

p~'~ И

__

(19)

O ltárul s ír sem áll nekem E m lékéül a hűtelennek,

Nem érzem csókját szellemének, Mely öszvekötné még velem.

S hol vigaszt minden szív talál, A síron túl sincsen reményem, O tt is, ki itt feledt, a hűtlen E gy más rokonlélekre vár.

Ö N V Á D .

Én voltam a hibás m agam, leány!

Téged ne nyom jon semmi szem rehányás!

Könnyelm űen csupán én téptem el Az édes rózsaláncot köztünk, nem más.

M agam szenvedjek érte büntetést!

És szenvedek, kebeledtől eltépve, M ert a mennyből, mely ellen vétkezőm, ö n a k a ra t önkénytesen száműze.

Oh d rág a hölgy! álbüszkeségből m ért Nem h allg attam keblem nek jobb szavára, B izalm asan és m egbocsátva hűn

Tőled kérvén ír t szívem nek bajára*?

M ért hallgatám meg sutto g ásu k at A közbenjárók vészes seregének, K ik két szív közt akként tolonganak, M int nap s föld közt gyászfellegi az égnek,

Madách Imre versei. 2

(20)

18

S tá p lá ljá k a vak szörnyet gondosan, Mely önkeblén pusztít, a félreértést, M íg egy bizalm as szó, egy p illantás E lvégzett volna köztünk m inden kérdést.

Nem fe rd ü lt volna tiszta érzetünk H ideg szám ítás ronda alk u jáv á;

Nem volnék m int szám űzött Á dám most, K inek az Édent önkeze bezárá.

Mit adhatsz még, m it adhatsz most nekem ! Nem hozhatsz vissza egy su g á rt a múltból.

A dj h á t egy könnyet ú titársam u l, H ogy álm odjam rólad s elm últ napokról.

M int nap, derü lt reám Arcád, felhőtelen — L assan halványodál E l ködnek lepliben.

És ám uló szemem K önnyezve még kísér, Midőn, m int esti fény, M ár régen e ltü n é l. . . H elyetted éj vagyon És fénylő csillagok, M inden csillagban egy Szentelt emlék ragyog.

ajiaiussagara. 1629. Ára 2 — p. Щ

UTÓHANG.

(21)

Melyik, hölgy, a tié d 1?

Én búsan kérdezem, Oh, m ert m ár csillagod Is alig ismerem.

S ha egy-egy csillagot Látok, hogy elesett, Megborzadok, nem-é Volt az, nő, a tied;

S rólad, ki egykoron Égő napom valál, Tán csak hulló csillag Hoz h írt, hogy elbukál.

(22)

LUJZÁHOZ.

M it kereesz te, lány, e gyógyvizeknél Dúsan ifjúság- és kellemekben, Nem lehet, hogy a halálnak árn y a Tégedet, lány, eltak arn i m erjen. — Szellem vagy te, testet mely azért ölt, Hogy nyilatkozhassék a világban.

És a test átszellem űle benned, M int a fa — a ragyogó virágban.

H ogyha m ár te is sírhoz közelgesz’,- É rettnek kell lenni a h alálra

Az egész világnak — s oh jaj, oh j a j ! Mégis úgy van — szűm borzadva látja.

Elveszesz — nem hervadó virágszál — Meteor, mely súgározva hal meg.

Egy-egy élet á ra a pirosság

Arcodon, s mely környez, az igézet. — Érzed-é te, oh kedves leányka, Hogy jegyese vagy m ár a halálnak, Azt hiszem, nem érzed, euyelegni, Mosolyogni néha hogyha látlak.

(23)

Ah, de hogyha elmeiengsz az űrben K is kezed kezem között feledve — Hozzám simulsz és m egrendül ajkad, M intha ném án hívnál védelemre, K éjjel szívod a napnak su g árét S ifjú lelked a jövőbe nem já r,

H allgatsz, hogyha én festem varázsát — Látom, érzed, az nem a miénk már.

E gy titok van m indkettőnk szívében S egym ástól ta k a rju k kím élettel, Mosolyogva, m int ha a sötét sírt Jó b a rá t virágokkal fődé el.

21

KÖNNYELMŰSÉG VARÁZSA.

Látom, mily közelről les rán k az enyészet És szívünk világa m ily múló, mi röpke, Ah, de véled élni-halni int a végzet, S játszom és enyelgek, m int kertén a lepke.

Látom, délibáb, nem forrás, am i bíztat, H asztalan epeszt el e szív szörnyű szomja — Haldokló szerelmed csak csillám ot adhat S ón mégis követlek, lányka, a vadonba.

In g a föld alattam , dördül a tűzakna, S intő szózatának a fülem bezárom.

O tt rakok ta n y á t — és hogy nyugodt a lap ja E gy virágszőnyeg lesz — gyermekész, de várom .

(24)

22

F á k a t ültetek, m int h ittel ültet az agg, Melyek enyhe árn y a nem fölötte leng majd.

A jelennek élvét hordom áldozatnak E gy lidércért, melyet szűm a jövőben hajt.

Ó, szent könnyelm űség — lelkünk bűvirága, Illato t lehelsz, hol megdöbben, ki számol — Mosolyogva mondod: hős élted kis ára A borostyánnak, mely zöldéi a halálból.

Ó, szent könnyelműség, legdrágább ajándok, M elyet külde Isten a föld emberének — Egyedül te vagy, mi m indenen sugároz, M indenen végigzeng, m int túlföldi ének.

És m íg m inden ember itt egy-egy elítélt, Hogy mégis m osolyghat, te tanítod őtet, S egy n y á ré ji álom, hogy szívemben is kélt L ujzáról, azért is hála, hála néked!

N yitott ablaknál álltam kedvesemmel, Az őszi n ap utószor még m egállt, S betölte m indent oly szelíd özönnel, M int a szülő, h a haldokolva áld, És m int körűle mind elcsendesednek, Oly ném a lesz a szálló éj, felé

Csak a szél su tto g —> m intha a b e te g n ^ H ogylétét résztvevőleg kérdené.

BETEG KEDVESEMHEZ.

(25)

23

H alvány köd űl a földre, szürke á rn y a Minden jól ism ert tá rg y a t átbüvöl, Á brándos rémek him bálnak bólintva, T ündér lig et épül és összedől,

Zördűl a fák harasztja, borzad a szív, E gyüttérzés b o rú lata fog e l --- S a ném a gondolatra, mely gyötör, vív, Közénk repülő sá rg a lomb f e l e l --- Elsápadsz — tán a lombbal egyetemben E szél arcádról rózsaszirm ot ráz r—i Meg elpirulsz — m itő l? hiszen kívülem P iro sra arcod nem csókolja m á s --- V agy e p ir arcodon csak őszi lomb-e, Mely percnyi fényiért halált cserél —---- Az elbukó nap bíboros lemente,

Virág, mely díszük, hogyha halni kél? — Nem, nem, neked, leányka, élni kell még, Csak a haldokló ősz k áb íta el.

Az reszket — fénye, d alja elhagyá rég —, De m ennyit re jt m ég néked e kebel!

S m iért választanád a m ás világot?

Az, m íg nem ösmer, könnyen nélkülöz.

Én elfeledtem minden boldogságot K ívüled — éltem hez más nem kötöz.

S" h a m eghalhatnék véled — oh, hisz akkor H alál lesz élni s élet a halál —,

De ism ét elm erengek a sóhajtól, Mely a v irág o t oly gyilkolva jár.

H add, hadd tegyem be ezt az ablakot, lány, S ne nézz az égre, irig y az s megöl,

H a látja, hogy szemedben szebb su g ár van. — Nem e n g e d e d --- Kebled keblem re dől,

(26)

K éjjel szívod a léget és sováran, M int messzi hon felé — a holdba nézsz M osolygva szendén, m intha intne onnan Jó l ism ert s mégis tú lv ilág i kéz.

A jkad némán mozog — szemed lezárod, Az égbe in t kezed, a reszketeg - 4

Távol h aran g szól — h alvány hold világol — Fagyos szellő sír — oh lány, értelek.

CSAK EL, CSAK ELI

Csak el, csak el az em berek köréből, K i a szabadba .— búcsúnkat ne lássa H ideg kíváncsiság — hisz életünkből Úgyis legtöbb fogy vesztegetve m ásra!

E néhány percet éljük h át m agunknak, S az őszi est velünk mosolyg, velünk sír — Az em berek m ás baján csak m ulatnak, M egérteni csakis rokonérzés bír.

Nézd lány, mi tiszta, nézd, mi csendes az est, M int hogyha a n y á r végbúcsúkat intne, A ztán hideg lesz, ily múló varázst fest Ez a búcsú is, lányka, életemre.

Ládd, hogy csillám lik a deres mezőség S itt-ott feledve még egy kis v irá g áll, H a látod, hogy mosolygok m ostan is még, Az ragyogó dér, az csak ily virágszál.

(27)

Ellebben, s m egm arad az á rv a élet, Oh jaj, m iért ism ertem n ála jobbat!

Ez m egkettőzteté a veszteséget, — Szerelmes lelked ígéret-országát.

Nézd, hogy megcsendesült a szós patakcsa!

H ajd an virágok néztek tükörébe, Talán h a lá lh írre l vagyon beírva A ra jta úszó sárga falevélke.

N ekünk írá-e a term eszei aztat?

Nem, nem, rem ény int, látod, a magasból, Sejtéstől űzve szállanak a darvak S bizton regélnek m ár az új tavaszról.

A rétet szívárványháló borítja, F en t szellő játszik tünde fonalakkal.

T alán az égből nyúlnak így alá, hogy Földünket összekössék szebb hónukkal.

De a szivárvány fu tv a fu t előlünk S deres füvet h ag y csak bús lépteinknek, A fényes szálakat nem v onja földünk, S ki tudja, m erre, ú jra ellebegnek. — Oh lány! szerelm ünk is h a ily ezüstszál, Ilyen szivárvány a kopár mezőn csak, Mely égből szállt le, m egbüvölt, de elszáll;

M ert nem való e föld rideg porának!

(28)

EGY EST EMLÉKE.

Oly rekedt meleg volt, Oly borús az est, L ankadt lom bban a szél Nem te tt semmi neszt.

A m adár felhangon B úsan énekelt, Távolról d alára H alk m oraj felelt.

M indezt eg y ü tt érzénk S já rtu n k szerte-szét, Némán — m ert helyettünk A bús est beszélt.

S hogyha néha-néha Volt is egy szavunk, Suttogónk, úgy érzők, S írok közt vagyunk.

S féltünk felrettentni A halottakat.

Féltünk, kél szívünkben Életgondolat.

Oh pedig oly édes Volt, mely m eglepett, A h alálnak vágya M indkettőnk felett.

(29)

E lv áltu n k — sok év folyt M ár azóta el,

Sok gyönyör m ent sírba, Sok v irú la fel.

H alovány emlékben Él az este csak, Melyben óhajtásaim H alni hívtanak.

De ha fel-feltűnik, E szemben könny ég, Hogy halni kívántam , M íg boldog valék,

S most, hogy a halálvágy Szűmből elveszett, Élni vágyom és szűm Élni elfeledt.

FAGYVIRÁGOK.

(Lujza sírján.)

I.

K i sír velem, ah Istenem , ki sír?

A vagy nyugton viselni ily keservet, Mely végtelen, m int istenek hatalm a, Em berkebellel egyedül ki bír?

(30)

Egész keservem négy rövidke szó, Egykedvűen vajh hányszor m ondjuk el, H a a lélekharang konogva szól, — K i gondol arra , hogy tán egy kebel K íntól reped meg?

Én m ár tudom, m ert én is érezém, Értem , mi kín az egyedül kesergni, Midőn zokogjuk: ő többé nem él. — Л-h én is tudnék egy rokon kebelt, Egész széles világon egyet, egyet, R eá hajolva kínom at kinyögni — De m ostan óh hová, hová hajoljak, Midőn ép érte kellene kesergnem ! — Oh lány, m iért h altál meg, mondd, m iért Cseréltél e forró kebel helyett

H ideg sírt? —

Nem szívtam el — csókolva — lelkedet.

H ová le tt most az á rv a elszakadva V ilágától, e szerető kebeltől?

Hol tévelyeg rideg, sötét m agányban V ilág a nélkül a szegény, sz e g é n y !--- T alán nevettem, am íg haldokoltál, Talán vigadtam , am íg szenvedél,

S nem jö tt el, hogy m egintsen, szellemed.

Van-é, van-é hát még szellemvilág? — Oh lány, te el nem h ag y tál volna engem;

Te liűtelen levél hozzám bizonnyal;

Hogy dúltad volna fel a szép világot K ülönben, m elyet Isten k én t teremtél, íg y egy csapásra?

V agy nem melengetém el csókjaim m al

(31)

29

Eléggé tőled a zordon halált?

M iért az inkább engem nem talált?!

M iért m aradtam meg, m int a virágszál A blak között az első téli éjre,

H ogy lássam még az eltaro lt mezőket S bútól hervadjak lassanként utánok? — Átok reád s z í v! m ért vagy oly erős, V ilágoddal m ért nem roskadsz te ie le, M ért élsz, hogy rom jain v irra sz tv a számold Csak veszteségeid hosszú sorát?

Vagy m ért a természet, m ért oly kegyetlen?

Mosolyg, örül egész világ körűlünk, M int hogyha káröröm m el felkacagna, Hogy néma tél ül a kebelben. — M ért játszik a napnak su g ára A síron, m int a kis virágon, S a fej fáról m adárka énekelget, Mig lent halott van?

M ért iia egy szív megreped, Nem gyászol véle minden élet?

A pusztaságban résztvevőt találn a Az árv a szív,

Míg így azt lá tja csak,

H ogy isteneknek gondjuk nincs reája, S h a egy em ber vesz, egy v irág lehullt, M indegy előttük, ők mosolyganak csak, Az ember oly kicsinyke, nyom orult.

(32)

30

H át itt vagyok m egint, oh d rág a völgy, Ajtód előtt állok, kicsinyke ház!

Jó l ism erőiek egykor, s most m iért Egész Amiódnak a rc u la tja más?

Hisz egykor itten az élet lakott, Most a halál ü tö tt sötét tan y át, E lszállt a szellem, s h u llá já ra a Természet dobta halvány fátyolát.

E lváltozott azóta szívem is, Sok édes hangú h ú rja m egrepedt, E g y ü tt sira th atják , mely elrepült, A rán k mosolygó kedves szellemet.

Téged nem költ fel a pacsirta-dal, Engem fogadni lánykám nem siet, Neked nem zeng a visszhang d alra dalt, S nekem nem m ondja senki, hogy szeret.

Mi jól esik e gyász is, hogy közös, S fonnyadt lombod közt a szél zúgva já r, M íg véle a nászkoszorúra szánt

V irág herv ad tan a sírkei'tbe száll.

Csak szállj virág, m it is keressz te itt, Rejtőzzél hozzá, szállj a sírba le, Meleg van ott, keresztjét éri csak És engem a tél fagylaló szele.

II.

(33)

V idítsad ott, vidítsd a d rág a lányt, K i életében úgy ápolt, nevelt, Súgj a tavaszról édes álm okat, Míg álm ánál is szebb valóra kelt.

S midőn tavasszal feljössz újólag, Ne hagyjad ott legszebb testvéredet!

K i rátok küldi — Isten — a tavaszt, H ogyan sajn áln a tőle — életet?

De a hó könnyen olvad s mély a sír, Oh türelem , csak türelem azért:

Egy perc meghozza a legszebb dijat, E gy hosszú élet szenvedésiért.

III.

M ég itt feküsznek fe ltárt könyvei, I t t a füzér, m elyet félbenhagyott, És a nekem szánt drága kis levél F élig m egírva végét v á rja ott.

Sétálni m ent talán csak asszonya, De. jaj, m ikor, m ikor tér vissza majd, H a elfeledt levélt, szivet, füzért, H a lelke m ár nem vágyik és óhajt?

De el, sötét kép, óh hisz ő enyém, Mind egyre megy: halott, távollevő?

Ez és az em lékünkben él csupán,

S m ég jobb a holt, m ert nem lesz hitszegő.

(34)

32

M indkettő a jövőben visszatér, H ervadtan bútól a rég elszakadt, M íg a h alo tt szunnyadva édesen Virágzóan, m osolygva m egm arad.

IV .

H ah! ő beszél-e, vagy k in t sír a szél?

K oporsóját verik, vagy szüm dobog?

M indegy, m indkettő híven őrzi őt, És m indkettő felett a h it ragyog.

Zúg a szél, m int kisértetes beszéd, Kocog, kocog szobámnak ablakán, És fagyvirágok néznek r a jta be, H erv ad t virágok halvány lelke tán.

Megnépesül szent képekkel szobám, S szivemben is egy fag y v irág terem, A fag y v irág Lujzám . . . mécsem lobog, Ah érzem szellemcsókod, kedvesem. —

V.

K ifá ra d t m unkás hogyha m egy nyugodni, Rendén van az; nyugodjék csendesen!

H a ősszel a lomb sárg án hull a földre, H ulljon — helyette más üdébb terem.

De csak feltűnni s télre válni ú jra, H ogy veszte jobban öljön, a tavaszt, De a h ajn aln ak m ár vak éjbe fúlni — Oh ja j ki látta, ja j ki lá tta azt?

(35)

33

Nem, nem, ki rózsát h in tettél körödben, A m íg m agadnak csak tövis m aradt, Kell hogy síron tú l ú jr a összeszedjék A nékünk n y ú jto tt bájvirágokat.

Nem kétkedik az a jövő világról, K inek szivében szent h a lo ttja van, Lehull előtte a sötét sorompó, M it a halál von olyan zordonan.

F él lelke túl van, s hogyha földi kínok Em észtik, onnan hoz szelíd vigaszt, S felettem is szép L ujza d rága képe, M int egy-egy enyhe álomkép, viraszt.

S uttogva m ondja: „Addig álmodol te Leánykádról, m íg kebleden leled,

De még könyű lesz akkor is szemedben, Mely nélkülem örülni elfeledt.

És nékem is könny fog szememben égni A boldog percben, m ert eszembe jő, M ilyen soká valál e bús világon H íved nélkül te árv án szenvedő.“

VI.

Lelkem ben elvonult m ár a vihar,

N yugodt vagyok m egint, m int hajdanában, Hiszen nyugodt a holt is sírlakában, Csak a haldokló küzd fájdalm ival.

Csak az újon felásott sír kopár, Később virágok term ének felette,

Madách Imre versei.

3

(36)

Keblem ben is h alo tt van b ár temetve, Arcám on elvonúl egy-egy sugár.

A hosszú b án at csendes lesz s szelíd — Szelíd, m int éj, melyen reng hold világa, De mégis éj, csak gyászt m u ta t sugára, Egy á rv a bim bót létre nem derít.

S ha zeng dalom, m int sírőrző, teszek, K i lám pákat rak az emlékkövekre, Azok díszéül, akik eltem etve A lattok a mély sírban fekszenek.

B á r csillagot g y ú jth atn ék mécs helyett, B ár zengenék dalt, mely m indig fog élni, És egy világot részesemmé tenni

B írnék te benned, szent emlékezet!

K önnyülne lelkem, m ert Lujzám neve E reklyéül m arad n a a világnak,

Em lékéül szent könnyek hullanának, Midőn felőle szólna a rege.

Míg így m agam tülök, ja j, egyedül, És vélem eg y ü tt búm is sírb a száll le, Nem gondol senki a lány szent nevére, Érzés, keserv, mind feledésbe dűl.

VII.

H ová e kő, lánykám s írjá ra tán?

H agyjátok azt a büszke férfiúnak, Fellengő álm ait hadd nyom ja le — H ogy meg ne törje zárját sírlakának.

(37)

A gyenge hölgyre púha gyep való, S virágok, e kis földi csillagocskák H add álljan ak ő rt testvérök felett És rezge á rn y u k fáty láv al ta k a rjá k ! M ajd a virághoz e ljá r kis m adár, Az sír felette, hogyha ném a lettem , S mosolygni fog, m in t egykor a leány, A sírvidék is, ahová temettem.

S ha m ajd lenéz a csillagok közül, Csendes lak át szívesen lá tja így meg;

ír á s se álljon sírján , csak neve, E név egész v ilága az erénynek, M int hogyha lá tju k Istennek nevét.

Ti ism erétek őt, s él lelketekben, M íg az utóvilágnak hasztalan írn o k le oly rideg, rideg betűkben.

A z ő jelképe itt ez áloé,

Mely egy-egy században virágzik egyszer, És m int a földön minden, am i jó,

A lig születve m ár m eghalni té r el.

E gy reggel kezdett ő is fej leni, M íg az egekbe n y ú lt fel szép virága, Isten megkedvelő, s letépte, hogy Gyönyörködtesse édes illa tá rja .

3*

(38)

36

Neked a korán sírt érzés ásta, lányka, K étszeresen érzél bánatot, gyönyört te, Köznapi telkeknek hosszas (?) életú tja K u rta életedben á r g y an án t fu to tt le.

Lányka, nemesebb lény voltál, m in t az ember, S ép azért nem voltál tán való közéjök, Néked fájt, am it m ás néz mosolygó szemmel, S végre elriaszto tt h itv án y törpeségök.

Dal, v irág s az élet mind szebb gondolatban, M int m egtestesülve — elvész szűz zománca.

Tán az Isten üdve is csupán abban van, H ogy m it itt mi élünk, ő azt csak gondolja.

M egnyugszom h á t én is, lányka, végzetedben, H isz örök csalódás lenne földi sorsod,

E ltö rp ü ln i látnád, am it képzetedben Alkotál. — Istennél most m ár folytathatod.

VIII.

(39)

LUJZA LEÁNYTARSÁHOZ.

lm itt a sír, szent m indkettőnk előtt az, Ládd, érzem ényünk hol találkozott.

S írju n k közösen orm án, jö jj, leányka,

S szent lesz könyünk, mely eg y ü tt foly ki ott, S ha nő virág, mi m ajd m egism erendjük, Hogy egyesült könnyből keletkezett, M int a m egnyugvás, mely szintén föléled H íven m egosztott fájdalm unk felett.

S szent lesz szívünknek ez édes keserve, M int a hideg, de tiszta őszi nap,

Hogy a v irág sem sejti meg, m iként csak H alo tti csók az, m elyet tőle kap.

S ha szűm h alo ttjai közt angyalul lész, ö rü ln i fognak, jól tudom, neked

S elégedett h a lész te is helyeddel, Ez á rv a szív leginkább az lehet.

A FAGY VIRÁGOK FELOLVASÁSA UTÁN.

A fagy v irág o k at felolvasám E lőtted ép, te fel sóhajtva m ondtad:

M eghalnék én is szívesen, h a rám Költő szerelme szintén ily füzért ad.

(40)

Oh lány, h a költőd ism ét én vagyok, S örök dicsőség lenne minden ének, Dicsőséggel, dalom m al felhagyok E gy percéért m egm entett életednek.

EGY LEÁNYKÁHOZ.

Ah, látom, látom, hogy szeretsz, leányka, K it annyian m egcsaltak, kedveled.

J a j istenem, be jól esik e sugár, Midőn az éj m ár m ajdnem eltem et.

De oh, a bú m ár úgy benőtt szívembe, Hogy a boldogság fájv a illeti,

M int a szemet, mely mély börtönben sínyle, A jótékony nap fényes színei.

Inkább ne is szeress tehát, leányka, Oly szent ajándok az a szerelem, Midőn először rán k m csolygja az ég, Hogy nem való az m ár többé nekem.

Te felkelő nap, én meg alkonyúló, Te fejlő rózsa, én m ár liervatag, E lőtted egy v ilág n y íl dús rem ényben, Engem rem ényim rég elhagytanak.

M iért dobnád síro k ra koszorúdat?

Én sírfü z é rt adhatnék csak neked;

N yugodjál h á t meg, szebb jövőt derít rád, H idd el, leány, bizonnyal végzeted.

(41)

39

Száz új remény, száz új tá rg y lép elődbe, S emlékem elhalványul közte m ajd, De szent m arad. Ah, adj kezet e frigyre, S szelíd mosoly v áltan d ja fel a ja jt.

N álam meg arcod, m int bús életemnek Utolsó fényes képe, m egm arad,

És álm aim nak tá rg y á t képezendi, H a m ajd a sírn ak h a n tja rám szakad.

HAGYJ EL.

Oh lány, m iért, m iért szeretsz!

H agyj el, még jókor van talán!

I t t reng a föld, villám cikáz K edvelted árv a homlokán.

E hon rideg leendene Neked, te gyönge rózsaszál, Keszketnél keblemen, szivem V ihardús dobbanásinál.

O tt lent a völgy való neked, H ová a szélvész m íg elér, H alkan súgó szellő leszen, V irágról mely v irá g ra tér, M int emlékünkben m últ idők V ih a rja hogyha megjelen.

T ündér fátyol lepi s nekünk Még fáj, de fáj oly édesen.

(42)

40

S ha m ajd felőlem is beszél Neked, leány, én enyhülök, H ogy téged lágyan foly körül, Mi itt körűlem mennydörög, H ogy még soká boldog lehetsz, M ert egybe nem köt végzetem, Mely vad vih ark én t összetör M indent, am it ölel kezem.

H agyj el, s álm od lesz rózsaszál És pilleszárnyu angyalok.

Velem — sötétség és halál, Én testesült átok vagyok.

HA LÁTTOK IS.

H a láttok is vad élvek tengerébe M erülten olykor még kéjelgeni:

Ne irigyeljetek, szivem m agányát K ívánom én csak elfelejteni.

K érek habzó pohárt és kérek csókot, Hogy részegüljek meg, felejtsek el, De elsápad csókomnál a rózsás ajk, K ifo rd u l a m ár-m ár ízlelt kehely.

Oh, m ert ha ott ragyognak is felszínén A nagyvilágnak szép örömhabok, Jó l látom én, a fénypalást a la tt mi Szörnyű sötétek, m ily mélyek azok.

(43)

Mind eladó, m it a világ b ír adni, S a köznapiság mocskába tapad, Minden kéjből csak elaljasodása S a jóllakásnak u ndora m arad.

E lsápad hát minden gyönyör előttem, M ert elérésénél nincs küzdelem,

S nem bír lelkem gondolni sem m agast, mi M int csillag lenne utólérhetlen.

E gy van csak, am i lelkem et feltartja, E gy emlék, am ely élvet ád nekem, Hogy egykor boldogítál, d rá g a lányka, S tisztán m aradtál, hála, istenem!

És jobbnak érzem önm agam keblét is, M elyet, leányka, egykor szerétéi, És jobbnak tartom a bűnös világot, Melyben m egszentelt alakod kisér.

S ki nem lelek k éjt m ár a nagy világban, Hol vásárolni m indent m eg lehet, Egyetlen kéjem e vásárolhatlan, U tólérhetlen szent emlékezet.

(44)

IDÁHOZ.

I. Templomban.

E gyházba mentem, ott valál, M int angyal, buzgón elm erülve, Á h íta t fogta keblem el

A hívők zengő énekére.

Ügy tetszett, m int ha ez im ák Mind, mind lábadhoz hullanának, Hogy tisztább szellem, lányka, te M utasd be Isten zsámolyának.

Oly jól esett e képzelet,

S mégis, mégis, ha lenne ígyeu, Ö rült kín, féltés, gyötrelem , — E sok közt szóm tán k árb a mégyen.

Ah fáj, ha nem hódol neked Minden, s ha hódol, szinte úgy fáj.

Engem rabol meg, úgy hiszem, M inden mosoly és m eglesett báj.

Lábadhoz raknám a tavaszt, Éj csillagit, föld gyom ra kincsét S kívánnám , hogy szivem nekűl K evés legyen mindez neked még.

(45)

Ne kárhoztass, ne kárhoztass!

Nem is szeret, ki féltni nem tud.

A koldus já r csak gondtalan, Míg a dústól a nyúgalom fut.

1

II. Társaságban.

K étségtül űzve szűmben felriadt A féltés véres óriása; —

Fel kell keresnem a kedves leányt, U tán a h át a társaságba! —

Mi kellemes, bűvös v ilág fogad, Mosoly, nyugodtság m inden arcon.

Nem jö-e h á t sem bú, sem szenvedély K eresztül e csodás határon?

E ljö tt velem . . . O tt látom a leányt Más k a rjá n lengni, édelegni, Ah, aki így cseveg, ki így mosolyg, H ogy tu d n a az, m int én, szeretni!

V ajh, m it beszélt, m it hallgat? — hasztalan, A társa sá g szent illemének

K ín p ad ján nyög szivünk s azt tisztelik Örömek, kínok, szenvedélyek. — H a házunk ég, m osolygunk édesen Dúló lán g ján ál sütköződve — H a lelkünk egy világa süllyed el, Közömbösen állunk felette.

(46)

Nevetséges, ki m ásképen teszen, M ulassunk hát, m ulassunk szépen, Hiszen enyelgni olyan kellemes, Csak a szó szűnkbe ne vezessen.

S ha g ladiátorként m ajd elbukunk, Ügyességünknek taps a bére;

Sebünkre honn m ajd tá n a kőfalak Részvéttel is tekintenek le.

SZERELMEM.

Lány, velem ne játsszál, hogyha hízelegni Látsz, m int lan y h a szellőt! — a szellő csevegni Rózsák közt szokott csak, rózsa a szerelmed.

H ogyha megcsalsz, a szél vad v ih a rrá éled;

S rettegj, rettegj szörnyű bosszújától!

Lány, velem ne játsszál, hogyha tünde kedvvel Fényleni, ragyogni látsz — oh tudd, a tenger H oldfénynél ragyog csak, holdfény a szerelmed.

H ogyha megcsalsz, éj lesz, mélye az enyészet.

S rettegj, retteg j szörnyű bosszújától!

Lány, velem ne játsszál, látván álmodozva!

E zt az álm ot rám csak tündérének hozta, És e tündérének, lányka, a szerelmed.

H ogyha megcsalsz — m ajd a vad oroszlán ébred, S retteg j, rettegj szörnyű bosszújától!

(47)

45

IGE A MÚLTBÓL.

H ajfü rtö m et adám egykor, leány, neked, Öröknek esküvőd akkor szerelmedet,

S a h a jfü rt gúny jelül volt, színében m aradt, Midőn az esküszó rég semmivé apadt.

M it tesz most m ár vele, mondd, lányka, m it teszesz?

Levél az, hervadtan mely szélben tévedez.

Vesd el, bár kedvelőd a rózsa illatát, L ehullott szirm a, oh túlélte m ár m agát.

V agy sok mások között e gyászemlék neked H irdetni lesz csupán egjTik győzelmedet1?

Sírok közt, oh leány, szerelmeskedni félj,

Mely h erv ad t lomb között játszik, fagyos a szél.

Legjobb, tedd fürtöm et a régi könyvbe el, Melyből szerelmi dalt olvastam néha fel, H add légyen ott az ősz szélűzte levele, Meljrről nem tu d n i m ár, mely fáról hulla le.

Mit álljon még írás a síron, m elyre m ár A részvét könnyeket áldozni úgyse já r S porladjon fürtöm is az édes dal felett, Melynek visszhangja m ár kebledben ném a lett.

A dtál,'lány, akkoron te is virágfüzért

S mondád, m inden szirom re jt egy-egy érzeményt.

tm érzeményeink hervadt füzére h á t Az egyetlen való, m i álmomból m aradt.

M egtartom s gyógyulok rá nézve, hogyha még Em berbe egykoron tán hinni kezdenék.

Ne s írj, leány, szemed veres lesz, és m iért Áldoznád bájad at egy m egtörő szívért?

(48)

Oh szent a könny, kíméld e szent ajándokot, Ah én is ism ertem egykor, ma kacagok.

Nem jó m ár ennyi álkönny közt m utatni bút, S egy cseppből végre is — ily bánatnak mi jut?

A CSAPODÁR ÁTKA.

Érzéseket cserélsz, m int a ru h át,

Ma ezt veszed fel, holnap m ást kívánnál, A m int szeszélyed súgja, s azt hiszed, H ogy néked az mind, dőre lányka, jól áll.

Most ú jra felvevéd szerelmem is, Ez egykor oly fehér ru h á t m agadra, B ár azt feledve új gyönyör között Régen pihenni lökted a porondba.

Ne bántsd, ne bántsd, m ért hoznád ú jra fel?

Jobb annak ott pihenni elfeledve, N apsúgarakból volt az szőve, és Most lássam az idők mocskát felette?

Ládd, oly nyugodt valék m ár, azt hivém, Szerettél egykor őszintén, leányka,

S bár Isten rendelé, hogy elfelejts, A csók, mosoly igaz szívből lön adva, — M íg most, ha látom, ism ét úgy pirulsz, M int akkor, úgy hullám zik Éva-kebled, Azt látom, oh, hogy am időn hívék, Hogy akkor is csalatkozám tebenned. —

(49)

M iért nem hagytad e sírt meg nekem!

K acér mosollyal m it csábítsz felette*?

N agy a világ győzelmidnek, m iért N yúltál szentségtörően e kebelbe? — H a szívednek szerelme lám pa csak, Mely új o lajjal újólag föléled,

H ogy büszke termeken ragyogjon, úgy Veled szerelmet, lány, én nem cserélek.

De azt se féljed, hogy kísérteni

J á r fel talán m ajd m egvetett szerelmem, És eltip o rt üdvét követeli,

M elyet mosolygva esküvél te nékem!

Nem, m int e szív képedtől puszta lett, Ügy puszta szív lesz átkod is, leányka, Te nem tanultál, csak tetszelkedést, Közted s szíved közt hízelgő had álla:

H a m ajd lehullnak bájid, s elhagyott E had, szíved kietlenét megérted, És életúntan és örömtelen

N yugalm at esd. csendet kér árv a lelked;

De hivatásod vesztve, úgy leszesz, M int szótlan gondolat, gyümölostelen fa, Testetlen lélek, árván, hontalan

A sem m iség örvényében bolyongva.

Az édes házi kör helyett csupán H ideg h a lo ttjait leled a m últnak, Míg ólom súllyal a sír h a n tja i S iratlan puszta kebeledre hullnak.

(50)

V ad öröm volt, am it eddig éltem, K ábulás és m ámor, semmi más, M int ha bánatunkat hogy feledjük, Részegítve já r az áldomás,

S hogy szivünknek ja jjá t átkiáltsuk, Felzengünk egy pajkos éneket, E lcsitítni véle azt a sírót, Mint a dajka a kis gyermeket.

P ásztortűz volt minden üdvöm, élvem, Mely a téli éjben pislogat, —

Elmelegszünk nála, hajh de éltet A pásztortűz sem m inek nem ad —, M íg te jöttél, m int a felkelő nap, E lhalványult minden fényeden, Betöltéd a földet, s ám ulattal Üj ragyogványt láttam mindenen.

Érezém a rózsa s méh szerelmét, Érzém, árv án hegy nincs semmi sem.

Szerelem szent lánca a mindenség, S benne m ink is egy kicsinyke szem. —

VADRÓZSÁK.

( Erzsinek.)

(51)

És m int hogyha megcsókoltad volna E kebel vadon zengő dalát,

Képzetemben minden e világon Oly dicsőén szelleműle át.

49

II.

M ért g y ú jto ttál lángot e kebelben, H ogyha m ost hideg m aradsz, leán y 1?

M ért ta n ítá l meg forrón szeretni, H ogy kacagjad kínom at csupán?

Oh, mosolygj, mosolygj reám , leányka, H idd el, néked jobban illik az,

Megdöbbent talán a nagyszerű tél, De mi bájol, az csak a tavasz.

Meglep a szobormű is, — csodáljuk, H ogyha általlengi ideál ,—

Nem mozdul mégis szívünk, hiába, M ert rokonvilágra nem talál. — Ládd, leányka, a nap, mely v irág o t Szül, hevével el nem égeti,

Egy-egy harm atcseppet küld reája És a lankadót felélteti.

N ap szemed, s ha részvét h a rm a tá rja Nem hull rá ja , e kebel elég,

S e neked nyíló érzésvilágot Tán k ár lenne elrombolni még.

Madách Imre versei. 4

(52)

60

III.

Óh leányka, nem szégyenled-é, ha D u rv a bérc kegyesb, m int kis szived, A kit Isten ie m ár ízről-ízre

Szerelemmel átm elengetett?

Nem remegsz-é, hogy m egbánja, ennyi B á jt hiába m ért pazarla rád? — Ládd, ha nemmel válaszolsz szavam ra, V igaszt nékem az a szikla ád.

Elpanaszlom, hogy bizony leánykám Azt mondá, hogy engem nem szeret.

„Szeret“ a bérc így felel enyelgve S felüdíti lankadt lelkemet.

Jó barát, te! ah tudom , csalódok Sorsom oly bús, sorsom oly kopár, H ű szerelmem a hideg leánytól Viszonzásra többé nem talál.

„Talál“ m ondja ú jra a kegyes bérc.

Gúnyol-é vagy jobban ism eri Édes titk á t a leánykebelnek, S szebb jövőm et jósszó hirdeti?

IV.

Lány, ha oly hidegséget m utatnék, M int m inőt te játszol szüntelen, Tán jobban szeretnél, ah, de ilyen Lángoló szív a rra képtelen.

(53)

Kis sebet könnyű elrejtenünk, de A nagyot, ha elrejted, megöl;

Ily sebem van, s hogyha rejtenem kell, Meghalok, hidd, szenvedésitől.

Óh, h a volna ra jta d oly hatalm am , Aminő van néked híveden,

M egtanítanálak, hogy mi kín, ha V álasztottunk oly érzéstelen.

És mégsem lehetnék ily kegyetlen, Én szenvednék ism ét általa,

Én szenvedném m ind a kínt, amellyel A hidegség téged sújtana.

Rab vagyok, rab, kétség dúl szívemben, Sorsom élet-é avagy halál?

Mondd ki, mondd ki, bárm i az ítélet, Benne lelkem m egnyugvást talál.

Csak világot! b ár m utasson az m ajd Mennyet, poklot, m indegy m ár nekem, Szűnjék a sors szörnyű vajúdása, — Ami jő, m egadva viselem.

Mondd ki, lányka, m ert m int lassú m éreg Bú s rem ény közt a kétség megöl, E ddig ta r t erőm, itten hivék célt, Vidd tovább még, és keblem ledől.

51

4*

ia

(54)

52

Merre, m erre, lányka, régi kedved?

H ol van a pajzánkodó szeszély?

Hisz te egykor egy kicsiny virágban, Lepkeszárnyban örömet leiéi. — Most komoly vagy, tévelygő szemednek P illantása messze-messze jár,

M int hajósé, aki tornyosuló Felleget s p a rto t kétkedve vár.

M ért remegsz most, hogyha felkereslek, M int v irá g az őszi szél előtt?

Bizalom m al h ajlo ttál szivemre És mosolygó arccal azelőtt.

H onnan, honnan e p ir arcodon most, M íg szived sebesebben dobog?

Tán szivednek titkos vágyú álm a Az, mely b á jja l tükröződik ott?

Ism erém lelked fehér zománcát, S hajnal arcod p írja ra jta , lány, Boldogság h ajn alja, s m égis a szív N yugalm ának alkonya talán.

Bolygó fén y t látok, leány, szemedben, Az szívedben kincset á ru l el.

Süsd le, süsd le, óh m ár mind hiába, Szívem új, több-több ta n ú ra lel.

V.

(55)

Minden ízeden újabb kecs éled, S ú ja t nem terem t többé az ég, Csak ha a természetben tavasz van, V agy nőszívben a szerelem ég.

Óh igen, látom, szemed borúja Nem fellegzi m ár be e kebelt, M ert belőle szivárvány gyanánt a Szerelem n y ú jt édes békejelt.

VI.

Látnom téged és szeretnem egy volt, Óh leányka, honnan, honnan ez?

Hisz különben ember e világon Üdvöt csak hosszú harccal keres.

Nem kérdeztem én, ki vagy, mi sorsod?

Mit mooskított volna ily salak,

L áttam , lány vagy, ez nekem elég volt, Mert szerethetsz és im ádhatlak.

V ajh m i az, m i így hozzád varázsol?

Más tetszik, ha ez s az ra jta szép, R ajtad arc, haj és szemek világa Nékem bájos, m erthogy a tiéd. — Nem tudom, hogy barnák-é a fürtök, Kék-e a szem avagy éjsötét,

Azt tudom csak, a kedves egészre F én y t az üdv legszebb su g ára vét.

53

(56)

Téged Isten e szívnek teremte, És e szív azonnal m egtalált, Amidőn nálad, m int régi kedves Ism erősnél, meglepetve állt.

És valóban, lelkünk ismerős volt, Istennél csak egyet alkotott, És hogy ú jra feltalálja egym ást E világon, ketté v ált legott.

S fá jt félléte, kínozó sebében Vágyó hévvel nyugtot nem lele, M íg lelkedben azt m ost feltalálta, S önm agának jobb felét vele.

Mit csodáljam most m ár, hogyha régen, Még előbb, m intsem m egláttalak, Édesarcú álomképeimben,

Tiszta lánggal m ár im ádtalak.

És ne m ondd te se, könnyen hajolván Kebeledre hogy hűtlen leszek, Nincs korán azt teljesítni, am it Rég végeztek a nagy iste n e k .---

V II.

Óh talán bűn is, ahogy im ádlak, Keblem oltár, melyen képed áll, És kívüle az egész kebelben Semmi, semmi más helyt nem talál.

(57)

55 S hogyha képed elhagyná e szívet,

Borzadok, mi ű r m aradna ott, Isten s emberektől elhagyottan, Mint egyházból elpusztult romok.

Óh, de hogy lehetne bűn szeretni, Istenünknek rendelése az,

Azt ta n ítja ég, föld, csillag és szél, Azt ta n ítja rózsa és tavasz.

Hogy lehetne bűn az, így szeretni, Tőle jő minden, szűmben mi jó, Érdemes lehetni birtokodra Küzd e szív, e fá ra d t harcoló.

Á ltalad dülének el, leányka, Szűm hiú, hamis bálványai, Éretted tanultam még az Istent Is hálásabban im ádani. —

S m egtudám , hogy am it dőre keble Embereknek száz alakra tép, M ert nem b írja a dicső egészet, Áldásos, erős egy istenség.

S b ár te azt gyerm ekkebled hitével, Rózsakoszorúban tiszteled,

Én kereszten vérző képletében — Óva áll ő mindkettőnk felett.

Te tanítál, hogy lelkünk fog élni, M ert a láng, m elyet közénk lehoz, Nem fér e földnek gyarló körébe S visszaküzd az üdv sugárihoz.

(58)

56

BOLDOGSÁG ÉS SZENVEDÉLY.

Nem vagyok m ár, aki hajdanában, Szirt-éleknek zúgó csermelye — Benne forrongó, de vad erő van, Mely megdöbbent, ú tjá t futva le. — R ónaságnak lettem most patakja, Mely szelíden, lassan folydogál, Csillagocskát tükröz sím a árja, És m ellettem p a rt v irá g a áll.

Lelkem többé m ár nem árv a felhő, M elyet a szél m ennydörögve űz, M íg keblében óriási h arc fő, V ad sötétség s szentelt égi tűz.

Lelkem ősznek lön most tiszta napja, Mely gyüm ölcsét híven érleli,

S bár a n y á r körül m ár nem ragyogja, F ergetegjeit sem ism eri. —

Tűzvész volt szerelmem — most egész m ás — Mely dühöngve n yargal házakon,

És előtte fény, u tá n a romlás, V isszarettent s mégis vonva von.

Lám, mivé lett — kisded jóltevő tűz, Mely a szentelt házoltáron ég, Biztosan melenget s együvé fűz K is körében csendes házi bék.

(59)

Költőibb volt és nagyobbszerű a Bömbölő ár, tűzvész és vihar, M int a sím a víz, ősz hűs sugára És a láng, mely házoltáron áll;

Ah, de mindezek költő-varázsa Mégis, mégis az emlékezet, Róluk őszi nap kis tűz körül ha A megbékélt boldogság cseveg.

BORÚRA DERŰ.

Sokszor m eggyötörtelek hiába, S fájó kéjjel lestem könnyedet, Ámde még Isten t is károm oljuk És szívünk mégis hozzá vezet.

Megbocsátál, nő, te is, te h ajlál Első hozzám csókkal ajkadon, Szégyenülten és kéjtől remegve, H ogy bevallám, vétkezőm nagyon.

Oh,, de hisz, kihez nem vonz az érzelem, A ttól űgy-e, úgy-e, nem fáj semmi sem.

Sokszor bántál, nő, te is hiába, A sors bűnét is reám vetéd, — Aki hallott volna, azt hiendő,

Rosszabb férj nincs is m ár, m int tiéd, Ámde a legkedvesebb fiúra

(60)

58

le rivalgunk: hordjon a manó, S életünket áldoznék fel é r t ( ; Ügy-e úgy van, d rá g a zsarolói

Óh, hisz azt a rossz fé rjt hogyha érte baj, Meghiszem, sirattad — s titkon ölt a jaj.

M egszűkültük házi kis körünket, E lra g a d t a képzelet szele, M int hajóst révéből bűvarázzsal V onja a tenger végetlene — Ah, de csakham ar nyugalm at óhajt, Azt az á rv a ősi tűzhelyet.

K éjjel tér meg, m int m i visszatértünk.

Legszebb a nap kis házunk felett,

M ert h a nem tündérhon is, melyet lakunk, Benne ketten, úgy-e, mégis elvagyunk.

E lvonult a felleg, felsüt a nap, Szép v ilág van, boldogság megint, Kedvesebb még, a múló borúra, S életünkkel gazdálkodni int.

Nem m a ra d t szívünkbe rejtv e fullánk, Mely érzést öl s m érget g yűjtve vár, M indenik kínos pere száz gyönyörtelt Ó rával van kárpótolva m ár —

Minden percért százszor áldjon istenem, Gyerm ekim nek anyja, szépem, kedvesem!

(61)

LÉLEKERÓ.

B á tra n m egálltam fegyver fegyver ellen, Nagyok h arag játó l nem rettegék,

D e kétkedém, elég erős-e lelkem, H isz férfitől ez csak kötelesség.

Szerencse csábja nem győzött felettem, Nem részegített m eg szép szem sugár, De kétkedém, elég erős-e lelkem, H a a sorsnak súlyosb p ró b ája vár.

Ellentállottam nőnek, hogy könyörge, Szerettem et hallgattam , m int zokog — Most m ár jöhet sorsom nak bárm i vésze, N yugodtan várom , óh, erős vagyok.

(62)

SZÓKE IPOLY. ..

( P - h o z . )

Szőke Ipoly kicsi barna lánya!

Eszem azt a gyönyörű szemed.

Megsebez, ha rám néz, s hogyha nem néz, A naptól rabol meg engemet.

Jó, hogy arcodon, kis bájgödrében Játszn i látok pajzán szellemet, Mely, ha eebzesz, írt önt a sebembe És mosolyg, ha kell, napom helyett.

Szőke Ipoly kicsi barna lánya!

Eszem azt a szós picinyke szád, F á j, h a nem hallom csevegni, és fáj, H ogyha hallom, m ert rem ényt nem ád.

Jó, hogy a kebel két renge halm a Hévvel hullám oz még akkor is,

S üogyha nem szólsz, szólanak helyetted, H ogyha szólsz, m ondják: a lány hamis.

Szőke Ipoly kicsi b arn a lánya!

Eszem azt a bűvös lelkedet.

H ogyha távol vagy, vonzasz magadhoz, H a közel vagy, űzesz engemet.

Jó, hegy a világ végében is még Távol volnék, s visszavonzanál, Jó, hogy az Ipoly meg úgy kiáradt, Hogy nem férek hozzád, barna lány.

__________________ __ , j

(63)

EGY TÁNCVIGALOMBAN.

lem ertem nálad ezebbeket, leányka, H ajoltak hozzám nálad jobbak is, Nem b írh a tla k s nem vágyom birtokodra, Mi, jól tudom , kiábrándulni visz.

Mi vonz hát mégis oly hévvel tehozzád, M ért fáj, h a m áéért ver szíved talán, Mi káp rázat reng gyöngéid felett is? — Megígézél bizonnyal, kis leány.

Átengedem m agam a bűvöletnek, Fénym ám or-, illatkéjjel élvezem, E term en és e kedves szemeken túl Idő, v ilág ne létezzék nekem!

Húzd, húzd, cigány! fáj bár, de mégis édes A hang, m elyet lelkemből vonsz elő;

Mi ott szenderge titkos sejtelemként, Vonód alatt az m ind életre jő. — Zenédben egy küzdő szívnek világa, öröinsikoltás, elhaló sóhaj,

E gy jobb szellemvilág visszhangja rendül, Lágy olvadó bú és vad csatazaj. —

M ajd a zenére a tán c is m egindult, K aro m ra fűzöm a kedves leányt, Önérzettel, büszkén vezetgetem fel, Mint az erős tő a lengő v irányi.

(64)

Hozzám hajol, m ajd pajkosan meg elhagy, K örüllebeg epedve, csintalan, —

Dac és békűlés, féltés és enyelgés F elv áltv a reng a tánc hullámában.

M ajd érzem szíve gyorsuló verésit, Lélekzetét, — karom ra dűl a lány, Hozzám szorítom, s pörgő őrületben Ég, föld enyész, őt ölelem csupán.

H a az igézet végre elenyészik, Fény, illat és zene kihal, eláll, S a köznapi v ilág néz ú jra rám le, A költőitlen re g sugárinál:

Képed, leány, egész kéjjel m arad fel, Minél tán nem több szűd bírása sem — S menten m arad mégis minden salaktól, Mi a bírást követni kénytelen.

(65)

EGY ELADÓ LEÁNYHOZ.

I.

Szép lányok sorában voltál a legisszebb,

Nem volt arc mosolygóbb, nem volt szem szerényebb, És midőn mélyében arcom festve láttam ,

H ittem , o tt vagyok m ár mennyek országában.

Kebled érzem ényi m ostan fejledeznek, V édük ifjúságod, s a v ilág szelének Még nem érezhették fagylaló hatását.

Tisztán látom benned Isten gondolatját, Nem kell, csak kezedbe a liljom nak szála És szentnek állítlak a szentelt oltárra.

H át még am in t lelked versenyezve szállá Vélem túl a földön a tündérvilágba, Hittem , most leiék m ár lelkemnek p á rjá ra , H ittem , nem leszek m ár a v ilág árv ája, S m int Isten házában, lelkem úgy reszketett, A m int lábaidhoz tettem szerelmemet,

H ogy nem lészen-é az m egbántó ajándék Kebled oltárán, hol olyan tiszta lán g ég.

Balga szív! ki hitte, óh, ki hitte volna, Hogy tükör előtt volt mindez bétanulva És k it úgy im ádtam , szűm ez ideálja Nem más, m int egy csinos eladó leányka.

Mások hozzá feltett kalapokkal lépnek, Ami nékem szentség, tá rg y a élceiknek.

És te vélek eg y ü tt mosolyogsz és m úlatsz, Rólam is, h a úgy jő, élceket szikráztatsz.

Hivatkozások

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK

Vörösmarty is csakhamar fölkeresett; mintha érezte volna, hogy érdekeinek nálam melegebb szószólója senki nem lehetne, vágyott régi kedvencével, habár gyermek

kési Emil: Magyar írók Hunyadi Mátyás király korából. Huszti József: Aeneas Sylvius humanista törekvései III. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1919. a.:

Vörösmarty ról nagyon sokféle értekezés, monográfia jelent meg. Ezek közül egyet említek, mert első: a Toldy Ferenctől valót. Midőn Vörösmarty még

EÖrűlly üzegény lelkem, ki a’ fogságban valál, Kinek már kinokat kéfzitett volt a’ halál, Mert bűn bocsánatról, s’ az irgalmafságról, ma

íme, ezek a természeti viszonyok alakítják mássá a déli ember lelkét, mint amilyenné az északi ember lelke alakul s ebből a lélekből egy más stílje,

Megindult ekkép a keresztyén míveltség terjedése a magyar népben; de esuda-e, hogy ez lassúbb volt mint más népeknél, ha azon szomorú időket elgondoljuk,

den emberben természet magát fenntartani. Következik, hogy ami ennek kell, amannak is. Itt az erőszak és veszély. E szerint a természet, mely reád nézve

Ismét ezen az oldalán billent fel a mérték (mert az emberek sohasem állanak meg ott, hol kellene, hanem ott csak, ahonnan már odébb menni lehetetlen), mely