I.
H ogyha tudtad, nem szerethetsz, Mért hazudta szád, hogy érez?
Csillag lettél volna nékem, Mely hideg fénypont az éjben, S szívünk m egnyugodva nézi Jó l tudván, hogy el nem éri.
Oh de nő, te hitegettél.
S éltem bolygó lángja lettél.
Vészben elhagyói kacagva.
Öszvedűle elhagyatva, Veszve útam ; késve érzem;
Vész utánam , vész előttem.
п.
Mondod, m ást szerethetek még, R ád ki m indent elfecsérlék, — Mondod, új hit, ú j rem ény vár, — K it k ísértn i emléked jár,
S költészetnek szent varázsa, Mondod, ír t ad szűm bajára.
Oh, ha ily szem is hazudhat, A ngyal-arc poklot takarhat, S ily érzéssel g ú n y t találok, Minden költészetre átok!
III.
Rossz vagy, oh nő, látva látom, Aki voltál ideálom!
Hittem , égből szállt le lelked, S porban csúsz vágyad, szerelmed.
Meg nem értesz — aki voltál Szívemben legszentebb oltár, És én még most is szeretlek, B ár kerüllek, bár gyűlöllek. — M int a lepkét bűvarázzsal V onja a láng, m íg beléhal, Vonz és öl szemed sugára, Poklát, üdvét ha k itárja.
LEMONDÁS.
Győztél h á t felettünk, nagyvilág, V ad zajoddal, kalm ár számolással E lriasztád álomképeink,
S várod még, hogy felvert szíveink Megköszönjék, am ért m egraboltál.
96
Óh, ha üdvünk álom is vala,
M ért nem, m ért nem hag y tad azt nekünk meg?
Nagy volt benn az ember, a világ, Jó, színesb minden kicsiny virág, S így, való v agy álom volt-e, mindegy.
S m it n y u jtá l dicső álm unk helyett?
Hej, fagyos lehelleted, v ilág te!
S hogyha valam i még k é jt szerez, Az csak a m últ szent emléke lesz.
S benne a szív eltépett szerelme.
H á t búcsúzzunk! Óh nő, ládd, e szív U tad ra áldást kérni nem hagy.
Ilyen önző, ládd, a szerelem, H ogy ha boldog nem lehetsz velem, Jó l esik tudnom, boldogtalan vagy.
Hisz csak addig v agy boldogtalan, M íg szívedben teljes fényben állok.
M íg szeretlek, én is szenvedek, S inkább, hogysem elveszejtselek, V erjen engem sírom ig vad átok.
Kedves lesz nekem, tanújelül,
H ogy szerelmünk törpén nem fogyott el, H alvány holdként észrevétlenül,
Ám m iként virág, fa, mely ledűl A viharban, legdúsabb díszében.
FELEJTSÜNK.
H a a végzet rendelte, hogy soha M ár egymáséi úgyis nem leszünk.
Nincsen más hátra, m in t a végbuosu, Aztán mindent, m indent felejtenünk.
M it nézzük az üdvöt, m elyet biránk, S örökre m ár lezárva a jtaja?
B ukott angyalnak is, hogy nem feledt, A k árhozat sorsában az vala.
Ládd, a világ n a p tá ra oly rövid, H árom nap az örökhűségi szó, S egy ember bukta, csak m íg újíság, Legfeljebb szűtlen élcre hogyha jó.
Oh, a világtól m ajd tanulsz te is, Jó annak, aki tud felejteni, Kevés öröm az, am it elveszít, És m ennyivel kevesbek könnyei.
Én is tanullak m ajd felejteni, S tanúlom végig teljes éltemen, M íg síratatlan puszta sír a la tt Tán megtudom, m it kell felejtenem.
VISZONTLÁTÁS.
H ittem , hogy boldog levél nélkülem, S elválásunk k ín ja csak nekem jutott, H ittem , hogy szerető férj k arában Kebled, m int hajós a révben, m egnyugodt.
Madách Imre versei.
7
Ú jra látlak. A rcodnak rózsáin
Régi kedv helyett m ost hervadást lelek, Boldogság helyett könnyben ragyognak A h ajd an vidám, m ost lankadó szemek.
Versengtél a p acsirták dalával,
S hangod s ír most, m int az á rv a őszi szél, Kebled hervadó virágin, melyek
Oly dúsan nyilának, ahogy szerétéi.
Nem h agyott el ifjú ság m ég téged,
Óh nő, mondd, mi hát, mi ily korán hervaszt V agy nem ifjúság, de szerelem volt,
Mely reád bűvölte akkor a tavaszt?
Hej, nem keresem én úgy arcúdnak Rózsáit, de a gyászt, mely felette ül;
A rózsák m ásnak nyílnak, de a gyász É rtem áll ott, engem illet egyedül.
SZERET HÁT.
Kebled remeg, arcád ég, d rág a nő, Kötelesség, term észet küzd szívedben.
A kárm elyik győz is, leroskadasz, A ném a ajk mozgása sú g ja nékem.
Ne nézz rám , óh fordulj el, édesem, H a ú jr a játék, m it velem űzesz, csak, M ert hogyha szép szemedbe nézhetek, Megőrülök, ha azok is hazudnak.
K i hitte volna, hogy h a m ajd e szó, Am elyet egykor oly epedve vártam , Szép ajk aid ró l csendesen lezeng, A poklot b írja rejteni m agában.
Ilyen szörnyű az Isten áldva is,
V agy m ért nem ád erőt azt elviselnem 1 Búm meg nem ölt, hogy kínzzon, s a gyönyör K ínozva öl meg, hogy kéjét ne érjem.
Most tá rja fel előttem kincsemet, Midőn ellöktem azt m ár mindörökre, Most ad ja k arjaim b a kedvesem,
Midőn m ély s ír tátong köztem s közötte.
E laltatám m ár szenvedélyimet,
N yugodt valék, m ért jö ttél m int szeráf, most F elrázn i a rég h ú n y tak álm ait?
Hisz új lemondás rám újból halált oszt.
T ündér vagy-é, hogy visszabűvölél E gy édes percet m ég lefolyt időből, V agy álom volt-e m inden szenvedés, Mely elválasztott kedvesem szívétől?
Csókod felkölte most, és álm aim Nehéz alak jai m ind szétfolyának.
E ltű n t a té r — el a nehéz napok,
K arom ban, óh, te egyedül m aradsz csak?
7*
100
K i m ondja még, hogy visszadobjalak A sírba, m it köztünk ember n y ito tt meg, Téged, k it a nagy ég adott nekem, Szent zálogául végtelen kegyének?
M iért? végetted tán, zsarnok világ?
K i jégkebellel a szívnek szabályt írsz, Szénát kaszálsz lelkünk virágiból, De kárpótolni egy mosolygást sem bírsz. Szerelmed, ez egyetlen boldogságot.
BOLDOG ÓRA,
M egcsitult arcád küzdelme végre, S m int az ég v ih ar után, kigyúladt, Kebled reng csak, am int reng a tenger, H ogyha elfáradt a szél dühében.
L ankadtan dűlsz vágyó k arjaim ra, M int borostyán cserfa derekára, Esdve súgod: gyönge lettem állni, Óh te ta rts fel, vagy veled bukom le.
Ábrándos szemed félig lezárod, Félig szóra nyíló ajkaidnak
MAGYA*
fUDCMÍ,HY04 4 KADÉ M1 A K Ö N Y V TA R A
H angja elhal, m intha félne, a szó Felrettenti szóid költői álmát, S felfo rralt lélekzetté szűrődik,
Melynek édességét arcom érzi.
Nincsen vágy szívünkben, gondolat nincs, Mely ez édes percen túl repülne.
S m int a lélek, mely kikéi a testből, E gyesülve isten szellemével
Boldog, m ert most lett csak még egésszé,
M ért nem tesz most semmivé az Iste n i Ilyen boldogság u tá n nagyobbat A dni nincs úgyis elég hatalm a.
Óh talán hogy ébredjünk fel ú jra, És k örűlünk vesszen az igézet, M íg világunk költőitlen arccal B ám ul ú jra rá n k le! —