(Lujza sírján.)
I.K i sír velem, ah Istenem , ki sír?
A vagy nyugton viselni ily keservet, Mely végtelen, m int istenek hatalm a, Em berkebellel egyedül ki bír?
Egész keservem négy rövidke szó,
Te liűtelen levél hozzám bizonnyal;
Hogy dúltad volna fel a szép világot K ülönben, m elyet Isten k én t teremtél, íg y egy csapásra?
V agy nem melengetém el csókjaim m al
29
Eléggé tőled a zordon halált?
M iért az inkább engem nem talált?!
M iért m aradtam meg, m int a virágszál A blak között az első téli éjre,
H ogy lássam még az eltaro lt mezőket S bútól hervadjak lassanként utánok? — Átok reád s z í v! m ért vagy oly erős, V ilágoddal m ért nem roskadsz te ie le, M ért élsz, hogy rom jain v irra sz tv a számold Csak veszteségeid hosszú sorát?
Vagy m ért a természet, m ért oly kegyetlen?
Mosolyg, örül egész világ körűlünk, M int hogyha káröröm m el felkacagna, Hogy néma tél ül a kebelben. — M ért játszik a napnak su g ára A síron, m int a kis virágon, S a fej fáról m adárka énekelget, Mig lent halott van?
M ért iia egy szív megreped, Nem gyászol véle minden élet?
A pusztaságban résztvevőt találn a Az árv a szív,
Míg így azt lá tja csak,
H ogy isteneknek gondjuk nincs reája, S h a egy em ber vesz, egy v irág lehullt, M indegy előttük, ők mosolyganak csak, Az ember oly kicsinyke, nyom orult.
30
H át itt vagyok m egint, oh d rág a völgy, Ajtód előtt állok, kicsinyke ház!
Jó l ism erőiek egykor, s most m iért Egész Amiódnak a rc u la tja más?
Hisz egykor itten az élet lakott, Most a halál ü tö tt sötét tan y át, E lszállt a szellem, s h u llá já ra a Természet dobta halvány fátyolát.
E lváltozott azóta szívem is, Sok édes hangú h ú rja m egrepedt, E g y ü tt sira th atják , mely elrepült, A rán k mosolygó kedves szellemet.
Téged nem költ fel a pacsirta-dal, Engem fogadni lánykám nem siet, Neked nem zeng a visszhang d alra dalt, S nekem nem m ondja senki, hogy szeret.
Mi jól esik e gyász is, hogy közös, S fonnyadt lombod közt a szél zúgva já r, M íg véle a nászkoszorúra szánt
V irág herv ad tan a sírkei'tbe száll.
Csak szállj virág, m it is keressz te itt, Rejtőzzél hozzá, szállj a sírba le, Meleg van ott, keresztjét éri csak És engem a tél fagylaló szele.
II.
V idítsad ott, vidítsd a d rág a lányt, K i életében úgy ápolt, nevelt, Súgj a tavaszról édes álm okat, Míg álm ánál is szebb valóra kelt.
S midőn tavasszal feljössz újólag, Ne hagyjad ott legszebb testvéredet!
K i rátok küldi — Isten — a tavaszt, H ogyan sajn áln a tőle — életet?
De a hó könnyen olvad s mély a sír, Oh türelem , csak türelem azért:
Egy perc meghozza a legszebb dijat, E gy hosszú élet szenvedésiért.
III.
M ég itt feküsznek fe ltárt könyvei, I t t a füzér, m elyet félbenhagyott, És a nekem szánt drága kis levél F élig m egírva végét v á rja ott.
Sétálni m ent talán csak asszonya, De. jaj, m ikor, m ikor tér vissza majd, H a elfeledt levélt, szivet, füzért, H a lelke m ár nem vágyik és óhajt?
De el, sötét kép, óh hisz ő enyém, Mind egyre megy: halott, távollevő?
Ez és az em lékünkben él csupán,
S m ég jobb a holt, m ert nem lesz hitszegő.
32
M indkettő a jövőben visszatér, H ervadtan bútól a rég elszakadt, M íg a h alo tt szunnyadva édesen Virágzóan, m osolygva m egm arad.
IV .
H ah! ő beszél-e, vagy k in t sír a szél?
K oporsóját verik, vagy szüm dobog?
M indegy, m indkettő híven őrzi őt, És m indkettő felett a h it ragyog.
Zúg a szél, m int kisértetes beszéd, Kocog, kocog szobámnak ablakán, És fagyvirágok néznek r a jta be, H erv ad t virágok halvány lelke tán.
Megnépesül szent képekkel szobám, S szivemben is egy fag y v irág terem, A fag y v irág Lujzám . . . mécsem lobog, Ah érzem szellemcsókod, kedvesem. —
V.
K ifá ra d t m unkás hogyha m egy nyugodni, Rendén van az; nyugodjék csendesen!
H a ősszel a lomb sárg án hull a földre, H ulljon — helyette más üdébb terem.
De csak feltűnni s télre válni ú jra, H ogy veszte jobban öljön, a tavaszt, De a h ajn aln ak m ár vak éjbe fúlni — Oh ja j ki látta, ja j ki lá tta azt?
33
Nem, nem, ki rózsát h in tettél körödben, A m íg m agadnak csak tövis m aradt, Kell hogy síron tú l ú jr a összeszedjék A nékünk n y ú jto tt bájvirágokat.
Nem kétkedik az a jövő világról, K inek szivében szent h a lo ttja van, Lehull előtte a sötét sorompó, M it a halál von olyan zordonan.
F él lelke túl van, s hogyha földi kínok Em észtik, onnan hoz szelíd vigaszt, S felettem is szép L ujza d rága képe, M int egy-egy enyhe álomkép, viraszt.
S uttogva m ondja: „Addig álmodol te Leánykádról, m íg kebleden leled,
De még könyű lesz akkor is szemedben, Mely nélkülem örülni elfeledt.
És nékem is könny fog szememben égni A boldog percben, m ert eszembe jő, M ilyen soká valál e bús világon H íved nélkül te árv án szenvedő.“
VI.
Lelkem ben elvonult m ár a vihar,
N yugodt vagyok m egint, m int hajdanában, Hiszen nyugodt a holt is sírlakában, Csak a haldokló küzd fájdalm ival.
Csak az újon felásott sír kopár, Később virágok term ének felette,
Madách Imre versei.
3
Keblem ben is h alo tt van b ár temetve, Arcám on elvonúl egy-egy sugár.
A hosszú b án at csendes lesz s szelíd — Szelíd, m int éj, melyen reng hold világa, De mégis éj, csak gyászt m u ta t sugára, Egy á rv a bim bót létre nem derít.
S ha zeng dalom, m int sírőrző, teszek, K i lám pákat rak az emlékkövekre, Azok díszéül, akik eltem etve A lattok a mély sírban fekszenek.
B á r csillagot g y ú jth atn ék mécs helyett, B ár zengenék dalt, mely m indig fog élni, És egy világot részesemmé tenni
B írnék te benned, szent emlékezet!
K önnyülne lelkem, m ert Lujzám neve E reklyéül m arad n a a világnak,
Em lékéül szent könnyek hullanának, Midőn felőle szólna a rege.
Míg így m agam tülök, ja j, egyedül, És vélem eg y ü tt búm is sírb a száll le, Nem gondol senki a lány szent nevére, Érzés, keserv, mind feledésbe dűl.
VII.
H ová e kő, lánykám s írjá ra tán?
H agyjátok azt a büszke férfiúnak, Fellengő álm ait hadd nyom ja le — H ogy meg ne törje zárját sírlakának.
A gyenge hölgyre púha gyep való, S virágok, e kis földi csillagocskák H add álljan ak ő rt testvérök felett És rezge á rn y u k fáty láv al ta k a rjá k ! M ajd a virághoz e ljá r kis m adár, Az sír felette, hogyha ném a lettem , S mosolygni fog, m in t egykor a leány, A sírvidék is, ahová temettem.
S ha m ajd lenéz a csillagok közül, Csendes lak át szívesen lá tja így meg;
ír á s se álljon sírján , csak neve, E név egész v ilága az erénynek, M int hogyha lá tju k Istennek nevét.
Ti ism erétek őt, s él lelketekben, M íg az utóvilágnak hasztalan írn o k le oly rideg, rideg betűkben.
A z ő jelképe itt ez áloé,
Mely egy-egy században virágzik egyszer, És m int a földön minden, am i jó,
A lig születve m ár m eghalni té r el.
E gy reggel kezdett ő is fej leni, M íg az egekbe n y ú lt fel szép virága, Isten megkedvelő, s letépte, hogy Gyönyörködtesse édes illa tá rja .
3*
36
Neked a korán sírt érzés ásta, lányka, K étszeresen érzél bánatot, gyönyört te, Köznapi telkeknek hosszas (?) életú tja K u rta életedben á r g y an án t fu to tt le.
Lányka, nemesebb lény voltál, m in t az ember, S ép azért nem voltál tán való közéjök, Néked fájt, am it m ás néz mosolygó szemmel, S végre elriaszto tt h itv án y törpeségök.
Dal, v irág s az élet mind szebb gondolatban, M int m egtestesülve — elvész szűz zománca.
Tán az Isten üdve is csupán abban van, H ogy m it itt mi élünk, ő azt csak gondolja.
M egnyugszom h á t én is, lányka, végzetedben, H isz örök csalódás lenne földi sorsod,
E ltö rp ü ln i látnád, am it képzetedben Alkotál. — Istennél most m ár folytathatod.
VIII.