TISZATÁJ IRODALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT

1 9 7 0 1 1 5

TISZATÁJ

IRODALMI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT

A Magyar írók Szövetsége Dél-magyarországi Csoportjának lapja

Megjelenik havonként

Főszerkesztő: HAVASI ZOLTÁN Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat

Felelős kiadó: KOVÁCS LÁSZLÓ

Szerkesztőség: Szeged, M a g y a r T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T á v i r a t c í m : Tisza t á j S z e - ged, Sajtóház. T e l e f o n : 12-330. P o s t a f i ó k 153. K i a d ó h i v a t a l : Szeged. M a g y a r T a n á c s - k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T e l e f o n : 13-116. 13-500. P o s t a f i ó k 153. T e r j e s z t i a M a g y a r P o s t a . Egyes szám á r a 6 forint Előfizetési d í j a : n e g y e d é v r e 18. fél é v r e 36, egy é v r e 72 forint. Előfizethető a Posta Központi H í r l a p i r o d á b a n (Budapest, V.. József n á d o r tér 1.) és b á r m e l y kézbesítő postahivatalnál. E g y é n i előfizetések a 61 260, közületi előfizetések a 61 066 csekkbefizetési l a p r a (átutalások az M N B 8. e g y s z á m l á r a ) k ü l d - hetők be. K é z i r a t o t n e m ő r z ü n k m e g és n e m a d u n k vissza. I n d e x s z á m : 25 916.

70-1500 — Szegedi N y o m d a

XXIV. évfolyam, 5. szám 1970. május

Tartalom

ÁGH ISTVÁN versei: Megvilágosul,

Amott 403 KISS BENEDEK versei: Míg hozzád

érek, Akkor fegyvert, pénzt ruhát 404 KALÁSZ LÁSZLÓ versei: Beleköp,

Velem a halál, Sötétségük van 405 FENÁKEL JUDIT: A kétéltű (kisre-

gény) 1 407 MOCSÁR GÁBOR: Mindenki városa

(dráma) III. felvonás 417 KOVÁCS ISTVÁN versei: Amíg a hó

elolvad, Katonák 428 FARKAS ÁRPÁD: Fehérben (vers) ... 429

GYŐRI LÁSZLÓ versei: A föld, In-

tarzia 429 ANNUS JÓZSEF: Rongyokba csoma-

golva (elbeszélés) 431 RAFFAI SAROLTA: Meddig fájhat?

(elbeszélés) 435 HAZAI TÜKÖR

KOVÁTS ZOLTÁN: Sorskérdésünk —

a népesedés 439 TANULMÁNY

CSETRI LAJOS: Kérdezni vagy vá- laszolni? Déry-problémák új meg-

világításban 447 KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Váci Mi-

hály pályaképének egy fejezete — Táguló költői világkép: műfordítás

és esszé 454 KRITIKA

Tanulmány

CSUKÁS ISTVÁN: Gondolatok Né- meth László irodalomtörténeti kon-

cepciójáról 463 CSAPLÁR FERENC: Gondos Ernő:

Bálint György 470

401

Vers

GREZSA FERENC: Juhász Ferenc:

Anyám 471 OLASZ SÁNDOR: Garai Gábor: Írás

a falon 472 VERESS MIKLÖS: Horgas Béla: Séta-

lovaglás 474 Próza

BENKÖ ÁKOS: Moldova György: Te-

tovált kereszt 476 SOLYMOS IDA: Jókai Anna: Tartozik

és követel 477 FIGYELŐ

ILIA MIHÁLY: Három magyar re- gény Romániából (Bálint Tibor: Zo- kogó majom, Szemlér Ferenc: A mi- rigy esztendeje, Beke György: Bűn-

ben társtalanul) 479 (i.): Demográfiai jellegzetességek a

jugoszláviai magyar nemzetiség éle-

tében 482 MŰVÉSZET

Színház

POMOGÁTS BÉLA: Dobozy Imre drá-

mái 484 BÁRDOS PÁL: Dürrenmatt: János ki-

rály (a Szegedi Nemzeti Színház

előadása) 487 Képzőművészet

VINKLER LÁSZLÓ: Kováts Margit

kiállítása 490 KARDOS JÓZSEF: A csönd világa

(Kováts Margit képei) 493 M. G.: Tóth Béla köszöntése 495 TÓTH BÉLA PORTRÉJA (Horváth

Dezső felvétele) 495

HÍREK 495 SZERKESZTŐI ÜZENET 495

K. P.: Kis szegedi művelődéstörténet 496 ILLUSZTRÁCIÓ

KOVÁTS MARGIT MUNKÁI: 427., 434.,

438., 469., 490., 492., 493. és 494. oldalakon.

Á G H I S T V Á N

Megvilágosul

Megvilágosul, nyilvánvaló, belátni a falig,

és az a zúzott vakolat mindenki szeme láttára!

rácsosodik az akácfa karám, zsebemhe2 görbülök,

tehozzád járkálok,

túl a megváltatlan népen, ide költöztünk?

ide űztek a sarkcsillag alá!

akáckoronában lakatlan fészek, lakatlan ól a vadsóskában, lakatlan öl,

lakatlan-lakatlan,

leghidegebb a lábam hüvelykujja, milyen jó a nyilvánvaló!

nem leszünk egyedül, megvilágosul,

belát a vadnyúl,

csak húzzuk a tüskét anyám, vérezzünk, védekezzünk!

Amott

Mit csinálhatnánk amott?

tisztábbak lennénk-e, kevésbé riadozók? hallgatagabbak?

nem hallanánk ki

szívverésünkből megsemmisülést?

berendezkednénk, rendje lenne bennünk időjárásnak,

halottaink fényképeinek,

24 órának lenne magunkban rendje, nappalok dicsértetnének

törpékkel tapintatosan,

megszokva hússal összeforrott fafejet, levágott kézzel kézfogást,

emberszemű kígyókat, ballonná fújódott rovart,

mondd, mit csinálhatnánk amott?

tomboló fejünk csitítgatják az orvosok:

ha innen élünk meghalunk,

beleolvadni! élve maradunk, nyugalom!

indítsuk belépő lábunk!

oda, ahol nem tudunk semmiről, ahol sodródó bálnadögön

mindenki egyféle sózott hússal él, az országlás alatt háromkirályok ugratott csillaga golyó,

s a havas répaföldön felejtetteket kutyáik körülugatják,

onnan jönnek az inneniekért.

K I S S B E N E D E K

Míg hozzád érek

Neonreklámot gyújtott az este, lobog az égen a hold,

a költészet transzparense, szerelmesek szerencsepénze áttetsző vízmederben —

de amíg addig érek,

poroszlók meghurcolnak engem, farokra kötnek,

nyakbilincsben

vonszol a város, örvösödötten csörög rajtam vas hit és vád, ránt a kitátott Semmibe —

fekete homok pergeti be lábam nyomát.

Neonreklámot gyújtott az este.

Lobog az égen a hold,

a költészet transzparense, szerelmesek szerencsepénze mélyén az időáramlásnak.

Ilyenkor hamvadoz érted cigarettával

parázs-varázslat.

Akkor fegyvert,

Csillagzanák hólyagok tükrös tenyeremben;

megláncoltam a Napot, fényeskedjék bennem.

pénzt, ruhát

'Most kovácslom életem fegyvernek, vasruhának.

Döngicsélj csak, szerelem,

tapogass meg, bánat!

Jelöljétek szívemet időt rontó pecséttel, mert jóllehet, elmegyek egy rámgyúló éjjel.

Egy sóhajjal kibukik belőlem mint lélek,

s mint a léggömb, elszökik Napom majd az égnek.

S akkor fegyvert, pénzt, ruhát le kell tennem az útra,

s menni, menni, Nap-iránt, hamvadtan, kihunyva.

K A L Á S Z L Á S Z L Ó

Beleköp

mindenféle száj belerúg mindenfajta láb

a szégyenbe

s röhögés nyomja lejjebb

önmagánál alább

Beletúr mindenfajta kéz beleköp mindenféle száj (búza és ocsú szerelem!) belerúg mindenfajta láb csurgatják kéjjel mint a vért sarat dobnak bele s megalvad tapodják s szidnak talpukért mosakszanak ha bennragadnak

Belétúr mindenfajta kéz beleköp mindenféle száj belerúg mindenfajta láb átgondolni sem érdemes:

miért termeli az ész

gondokért folyton önmagát s gondolja ki gondolatát zubogó újabb gondokért gyötörvén újból önmagát s miért háborog a miért

frissebb mi ér t-ért szüntelen mért őrköd semmin semmiért a holtig-börtön őrhelyen?

Velem a halál

furulyázik rajtam próbálgatja nótáit

ezért nincs erőm időre osztani a sorsom se kedvem:

mindegy bármint hordom

halálé az életem

a tavasz: sírszag

minden sírásás orromig csap üde földhant

hűvös gyökérillatát túrják kettészelt giliszták

sárga pupillás madarak irányítják az utamat a halál fújja

próbálgatja rajtam nótáit velem a halál furulyázik

Sötétségük van

a fényeknek liliomoknak feketéjük

sátánszárnyakkal száll az angyal a csecsszopó dühvel felém üt ezért menjek én Ninivébe?

értelmetlen ha szól az ég is

nem bántja hogy mindennek vége?

minek áldozódjam fel én is

mért kell hogy egyszer majd bekapjon mégis ez állandóság-cethal

s kiköpjön valamelyik parton s kiabálják hol senki sem hall hamut nem szór senki magára kiröhögnek leköpnek s végül reám hull e bűnök világa

nekem nem kell menny menedékül!

nem kell jövömártíromság sem s ha kiköp a hál én némán állók vagy fajtalanul kiabálok

velük együtt részegen

Amen

F E N Á K E L J U D I T

A kétéltű

(KISREGÉNY) I.

A kis Stocker Miklós — közismert nevén Stoki — harmadik napja nem jelentkezett a munkahelyén. Két napig senkinek sem tűnt fel üresen maradt íróasztala, máskor is előfordult, hogy vidékre küldték, vagy a főnök ügyei után szaladgált a városban. A harmadik napon, talán éppen szerdán azonban a főnök egy unalmas adatot akart kikerestetni vele a múlt évi statisztikából, és akkor egyszeriben észrevették, hogy nincs. Hamarosan az is kiderült, hogy senki sem küldte vidékre, s kivételesen a főnök se bízott rá semmiféle elin- téznivalót. Stoki nyilván beteg — állapították meg szinte egyszerre, s ezen annyira meglepődtek, hogy még a lelkiismeretük is féltámadt egy pillanatra:

harmadik napja nem gondolnak rá, tőlük akár meg is halhatott. A lelki- ismeret ritkán ébred föl az emberben, és olyankor is képtelen dolgokkal trak- tálja a józan észt; Stoki természetesen nem halt meg, egyszerűen influenzás, mint annyi más ebben a lucskos őszi időben, ha pedig influenzás, egyáltalán nem kell, sőt nem is szabad látogatni a magunk s többi embertársunk érde- kében. Az influenzás emberek elkülönítése — hogy úgymondjuk — az egész közösség, a társadalom érdeke. Mindazonáltal mégsem lehetett olyan köny- nyen napirendre térni Stoki távolmaradása fölött, egyrészt azért, mert hat éve dolgozik a vállalatnál, s még egyetlen napot sem hiányzott az évi rendes szabadságát kivéve, másrészt, mert mindenképpen szólnia kellett volna leg- alább telefonon. Ez a legkevesebb, amit egy vállalat minden dolgozójától el- várhat. Ha tehát ennek a minimumnak a dolgozó nem tesz eleget, vét a fe- gyelmi szabályok ellen, bizonyos fokig az emberi együttélés szabályai ellen is, hiszen semmibe veszi munkatársai és feljebbvalói aggodalmát, a távolma- radása miatt rájuk háruló többletmunkából származó bonyodalmakat, egy- szóval magatartása mind a munkamorál, mind az általános morál szempont- jából elítélendő.

Így aztán sikerült a lelkiismeretet haragjukkal altatni el, s ahelyett, hogy Stocker Miklós sorsán tűnődtek volna, inkább hangosan méltatlankodtak fur- csa és különc eljárásán, amivel éppen az általános leépítések idején kedvezőt- lenül vonja magára a főnökök figyelmét. Ezzel eltelt a harmadik nap is, és Stoki a negyediken sem adott életjelt magáról. Ez már több volt mint furcsa, több mint különc, ez már figyelemre méltó volt. S mert az eltelt 6 esztendő alatt Stoki még semmi figyelemre méltót nem cselekedett, az emberek el- gondolkoztak az élet kifürkészhetetlenségén, és ezzel elmúlt a negyedik nap is.

Az ötödiken aztán valakinek eszébe jutott, hogy mégiscsak utána kellene

nézni Stoki eltűnésének. Ügy látszik — mondta dr. Ágh Ernő, Stoki köz-

vetlen hivatali fölöttese — ezt valóban nem halaszthatjuk tovább. Es nem is halasztották.

Kiderült, hogy egyikük sem járt még a lakásán, inkább sejtik, mint tud- ják, hogy albérletben él, meglehetősen távol a Belvárostól. Erre abból kö- vetkeztettek, hogy valahányszor egy-egy névnapot tovább ünneplendő betér- tek valamelyik vendéglőbe, mindig elsőnek távozott; neki még sokat kell vil- lamosoznia — mondta —, amíg hazaér. Végre a nyilvántartóból sikerült ki- nyomozni a pontos címét. Só u. 13. — milyen különös utcanév, senki se hal- lott még hasonlót. Közmeglepetésre dr. Ágh Ernő személyesen vállalta a reni- tens beosztott fölkutatását, s erre hivatkozva mindjárt ebéd után eltávozott.

Vállalati kocsival természetesen, hisz nem kívánhatták tőle, hogy ilyen lehe- tetlen nevű utcát villamoson vagy gyalogszerrel próbáljon megkeresni. Így is majd háromnegyed óráig tartott, míg átkelve a Dunán és sokszorosan be- csapva az egymásnak ellentmondó útbaigazításoktól, végre valóban a Só utcá- ban találták magukat.

— Só utca 13. — olvasta a céduláról dr. Ágh Ernő, és a sofőr egy hámló vakolatú emeletes ház elé kormányozta a kocsit.

— Emelet kettes ajtó — mondta a házmester —, de azt hiszem, elutazott.

— Elutazott?

— Ügy gondolom. Vasárnap délután egy kis bőrönddel láttam kimenni a kapun.

— Üzenetet nem hagyott?

— Kinek, kérem tisztelettel.. . nem volt arra kíváncsi senki. Még én se, őszintén szólva — tette hozzá megvetően — ennél unalmasabb embert nem ismertem, pedig 25 éve vagyok házfelügyelő.

— Kinél lakik? Már úgy értem albérletben?

— Ezt meg honnan tetszik venni? Főbérleti lakása van. Emelet kettő.

Dr. Ágh Ernő idegesen tépkedte kezében a cédulát.

— Nem lehetne mégis . . . bejutni valahogy?

Az öregasszony elcsodálkozott.

— Csak nem a rendőrségtől?

— Dehogy. A főnöke vagyok.

— Hát u g y e . . . talán a szomszédnál tessék érdeklődni.

Magányos öregúr volt a szomszéd. Nagyothallott, csak sokára értette meg, mit akarnak tőle.

— ön a gázszerelő? Mert nálam hagyta a kulcsot, hogy majd jönnek a Gázművektől.

— Igen — ütött a táskájára gyorsan dr. Ágh Ernő. — Onnan vagyok.

Az órát jöttem . .. ellenőrizni.

Maga se értette, mi szüksége volt erre a hazugságra, és egyáltalán miért

akart minden áron bejutni Stocker Miklós lakásába. Valószínűleg inkább a

rendőrségre kellett volna sietnie, hogy bejelentse beosztottja eltűnését. Ehe-

lyett kétszer megfordította a kulcsot a zárban, majd elakadó lélegzettel kons-

tatálta, hogy behatolt egy idegen lakásba. Ijedsége inkább formális jellegű

volt, valójában ugyanis nem tételezte fel Stokiról, hogy följelentést tegyen

ellene magánlaksértésért, vagy bármiféle kifogást emeljen főnöke eljárása

miatt. Stoki tudniillik 6 esztendeje feltétel nélkül szolgálta őt. Kezére játszott

a hivatali ügyek intézésében, magára vállalta a csöppet sem látványos apró-

munkákat: kikeresett, utánaszámolt, átírt, másolt — szóval intézte mindazt,

amit mások ímmel-ámmal csináltak vagy meg se csináltak, ha ő nem volt

jelen. Később felhasználta ezt az ügybuzgalmát saját dolgaiban is: — Kérem Stoki, ha arra jár, fizesse be az OTP-részletemet. Persze csak ha a postán lesz dolga. A villany- és gázszámlák befizetése, az autóbuszbérlet kiváltása, a tüzelőrendelés fokozatosan munkaköri kötelességei közé számított, s számítha- tott is, hisz Stoki mindezért semmiféle ellenszolgáltatásra nem tartott igényt, nem kért fizetésemelést vagy prémiumot, nem akarta későbben kezdeni a munkát és korábban abbahagyni, nem voltak elsimítandó stiklijei sem. Ide- ális tisztiszolga volt, aki még azt se veszi zokon, ha a közkatonák összenevet- nek a háta mögött, és maguk között pojácának, a főnök udvari bolondjának csúfolják. És ez a Stoki — teljes neve legföljebb értekezleteken hangzott el

— hagyta őt cserben 5 nappal ezelőtt azzal, hogy egyszerűen eltűnt, mint va- lami kóbor kutya.

Gázszagú sötét előszobába lépett. A fogason ballonkabát és ócska fürdő- köpeny, semmi különös. Benyitott a lakószobába. Dr. Ágh Ernő soha. nem tanúsított különösebb érdeklődést beosztottjai magánélete iránt, Stokiról pe- dig el se tudta képzelni, hogy van magánélete. Most mégis furcsa, ismeretlen kíváncsiság késztette rá. hogy alaposan körülnézzen ebben a szobában. Annál is inkább, mert a helyiség otthonos rendetlenségéről bárki arra következtet- hetett, hogy lakója csak a konyhába szaladt ki egy pohár vízért, vagy a sarki trafikba cigarettáért. A házmesterné unalmas lakónak nevezte Stocker Mik- lóst, nyilvánvalóan kevesebb gondot fordított rá, mint a ház más lakójára, így aztán előfordulhatott, hogy Stocker már napokkal ezelőtt visszatért a kis bőrönddel, és bevette magát a lakásába. Ezt a föltevést csak a kulcshistória tette valószínűtlenné, mert ha az ember bezárkózik a maga vackába, nem bízza másra a kulcsot. Mégis — döbbent meg hirtelen — hátha ez a kulcs volt az elterelő körülmény, és Stocker valóban itt van a lakásban valahol, de . . . holtan. A kulcsot azért adta át a szomszédnak, hogy előbb-utóbb föl- fedezzék a holttestét. Már látta lába előtt heverni a szemekifordult, bűzös Stockert, puffadt, vizenyős arccal és a görcsöktől megmerevedett végtagokkal.

A szobából egy másik szobába nyitott, onnan vissza az előszobába. Elhatá- rozta, bármi történjék is, férfiasan viseli el. Megtalálta a konyhát. Az aszta- lon ételmaradék, a vízcsapot félig zárták el. A gáztűzhelyen jénai teafőzőben megbarnult teavíz. Minden jel arra mutatott, hogy ez a lakás nem gazdátlan, hogy a közelben kell lennie valakinek, aki nemrég itt reggelizett ennél az asz- talnál, vizet öntött a teáskannába, és aztán elfeledkezett a vízcsapról. Régimódi fürdőszoba, a kád fölött a sötétkék csempén is vízcseppek, mintha az a valaki az imént zuhanyozott volna.

— Van itt valaki? — kiáltotta rémülten, pedig elhatározta, hogy bármi történjék, férfiasan viselkedik. Űjra és újra körbejárta a lakást. Benézett a szekrényekbe, felgyújtotta, majd leoltogatta a villanyokat. Negyedóra is eltelt így lázas körbeszaladgálással, amíg végre elhitte, hogy egyedül van. Csak ezután vette észre, mennyi könyv és papír hever szerteszét a lakásban. A szek- rényen, fekhelyen s kisasztalon kívül könyvszekrényekből állt a bútorzat.

A belső szobában mennyezetig ért a nyitott könyvespolc, pedig ez lehetett a hálószoba. Kívül különböző nagyságú nyitott és zárt polcok, szekrények, lá- dák könyvekkel megrakva. Az asztalokon, székeken papírok. Géppel és kézzel írott papírlapok, az ágyon valamelyest elrendezve ugyancsak vastag papír- csomó. Néhány teleírt lap a földre sodródott. Találomra fölemelte az egyiket.

Stocker kézírása a géppel szántott sorok között. Nagyon jól ismerte ezeket

a jobbra-balra dőlő rendetlen betűket.

— Maga igazán kitűnő munkaerő — mondta neki nem egy alkalommal

—, csak a kézírásán kellene változtatnia. Egy kis igyekezettel elsajátíthatná a szabvány betűformákat.

Ügy kezdődött, mint egy levél, csak a megszólítás hiányzott róla.

„Nem válaszoltam a leveledre. Nem válaszoltam rá, mert ultimátum volt.

És ultimátumra igennel vagy nemmel kell felelni. De én szívem szerint nem írhatok neked se igent, se nemet. Csak azt írhatom, hogy még egy kicsit, egy kicsit legyél türelmes. Nemsokára úgyis felhagyok ezzel a reménytelen kísér- lettel. Addigra azonban összegyűlik utánam annyi papír, amennyit egy életen át se írhattam volna tele, ha nem választom a lehetetlent. És — ne haragudj, hogy emlékeztetlek — te annak idején vállaltad az életformámat. Vagy csak rád kényszerítettem? Nem tudom. Nagyon megzavart a leveled, most semmit se tudok biztosan. Gyerekkoromban ha valami szörnyű vagy érdekes, vagy különös történt velem, sohasem azt gondoltam: ezt nem fogom elfelejteni, ha- nem azt: ezt még egyszer megírom. Nem szabad elfelejtenem, hogy megírhas- sam. Érted a különbséget? Azt hiszem, most már majdnem mindent leírtam, amit akartam, amiről valaha is azt mondtam, hogy ezt még egyszer megírom.

De még hátra van az elrendezés. Egyelőre túlságosan zilált, összedobált ez az egész. Persze az is lehet, hogy a rendszerezés meg árt a hitelének. Nincs tanácsadóm, nincs senki, akinek az ítéletére rábízhatám magam. Erről egye- dül én tehetek, egyedül én. Régóta kivontam magam mindenféle ellenőrzés alól, az önkontroll pedig csalóka mérce. Az is lehet, hogy ez az egész kísérlet nemcsak reménytelen, hanem hiábavaló is. Majd a házmesterné összeszedi ezt a rengeteg papírt, elgondolkodik az emberi ostobaságon, aztán viszi a MÉH-be, hisz kilóra is szép summa, meg kell hagyni, rengeteg papírt fogyasz- tottam. De nekem akkor is meg kellett csinálnom. Nem az eredményért, ha lenne is megszöknék előle; önmagamért."

Itt vége. Pedig még volt a papíron néhány sornyi üres hely. A megszó- lítás és az aláírás hiányzott erről az érthetetlen levélről. No és a dátum is.

Hiába szokta meg a hivatali levelezésben, hogy dátum, ügyintéző neve és a levél száma nélkül nem mehet el boríték. Dr. Ágh Ernő zavartan tartotta kezében a papírlapot, mintha fölbontott volna egy nem neki szóló magán- levelet. A magánlevelek mindig tele vannak csak két ember számára értelmes rébuszokkal, az idegen nem tud mit kezdeni velük, mert nem rendelkezik a titkos írás kulcsával, amitől aztán minden szó visszanyerné szokásos jelenté- sét. Most az asztalról emelt föl egy papírt abban a reményben, hogy ide, a sorok közé rejtették el azt a bizonyos kulcsot, s a titkos írás mindjárt kö- zönséges levéllé változik:

Kedves X

Kívánom, hogy soraim jó egészségben találjanak, én magam egészen jól vagyok, mióta a náthából 'kigyógyultam.

„Boldog voltam, hogy megértem ezt is. Méghozzá elég fiatalon. Nem az

igazi nevem volt fölötte, a szerkesztő lebeszélt róla, hogy a Stocker névvel

indítsam útnak magam az irodalomban. Hosszas huzavona és levelezgetés után

a Sági nevet választottuk. Sági Miklós. Az évfolyamtársaim nem akarták el-

hinni. De aztán megkaptam a honoráriumot, és becsülettel elittuk. Akkor

aztán elhitték. A lapból hazaküldtem egy példányt anyámnak, ő is boldog volt,

dísztáviratot küldött rá válaszul. Nem sokkal a karácsonyi szünet előtt jelent

meg az írás, jólesett rágondolni, hogy otthon majd élvezhetem a dicsőséget, anyám bizonyára elújságolta az ismerősöknek. Rettenetesen kívántam a hír- nevet és azt, hogy választott nevemet minél gyakrabban lássam nyomtatás- ban. Elképzeltem, ahogy az emberek súgdosnak a hátam mögött: ez Sági Mik- lós, a híres író. A kislányok autogramot kérnek tőlem, az írásaimat felolvas- sák az irodalmi esteken, sőt önálló szerzői estet rendeznek nekem, kritikák jelennek meg rólam. Minden nagyszerűnek látszott, hiszen most már elindul- tam. A szerkesztő biztatott, azt mondta, az írásban benne van az oroszlánkö- röm, csak így tovább, ne hagyjam el magam. Ügy gondoltam, megtaláltam az életem tartalmát; ami az irodalmon kívül van, csak mellékes és alárendelt szerepet játszhat az életemben.

Néhány nappal karácsony előtt érkeztem haza. Vártam, hogy anyám mindjárt az állomáson a novellámról fog beszélni, meg arról, mit szóltak az ismerősök. De mintha már elfelejtette volna az egészet, közömbös históriákba kezdett: ki beteg, ki utazott el, ki költözködött a környéken. Szégyelltem ma- gam hozakodni elő a dologgal, és mélyen megsértődtem, lám, a saját anyá- mat nem érdekli a fia jövője. Nem volt kétség bennem, hogy ez a jövőm. Más- nap aztán — mintha akkor jutott volna eszébe — azt mondta: — a tiszte- lendő úr szeretne beszélni veled. Arra kér, látogasd meg minél előbb.

Gyanakodva néztem rá.

— Sokszor mondtam, ne avass bele ebbe a barátságba. Nekem semmi közöm a tisztelendőhöz. Nem szívesen vettem, hogy anyám foltozza a pap ágyneműjét, javítgatja az ingeit, talán néha takarítani is eljár hozzá. De anyám ezt istennek szóló buzgólkodásként csinálta, pénzt sem fogadott el érte.

Néha gyanítottam, többről van szó, mint vallásos hitbuzgalomról, és a pap személye valahogyan jelentősebb helyet foglal el az életében, mint amennyi megilletné isten szolgáját. Sose beszéltünk ilyesmiről, anyám szinte fennhé- jázó büszkeséggel viselte az özvegységet, ez volt az egyetlen, amire büszke volt, bizonyára abban a tudatban, hogy isten a jobbaknak juttatja a szenve- dést. Nem kételkedhettem a feddhetetlenségében, valószínűleg önmagával se tisztázta, mit érez a pap iránt. Engem is rá akart szorítani, hogy tiszteljem, és sokat sírt meg imádkozott az istentelenségem miatt, de arra korábban nem volt példa, hogy a paphoz invitáljon. Most tehát egyszerre csodálkoztam és haragudtam.

— Nem tudom mit akar veled — erősködött anyám —, de ha magához hív, biztosan oka van rá.

Nem szerettem, ha sír vagy jelenetet csinál. Inkább kötélnek álltam. Okos és ravasz ember volt a papunk, mindig tartottam tőle. No meg istentől való elrugaszkodásom is túlságosan új volt még, nem bírta volna el a higgadtan érvelő hitvitát. A tisztelendő azonban nem hitvitázott velem. Nagyon is ked- vesen fogadott, csak a tegezéssel adta tudtomra, hogy továbbra is a nyájhoz tartozónak tekint. Cigarettáscsomagokat tolt elém, csupa külföldi cigarettával kínált.

— Anyádtól hallom, szépen haladsz iaz egyetemen.

Azt hittem, ez csak a bevezetés. Ugrásra készen vártam, mikor tér a lényegre. De már félórája is elmúlt, hogy az ebédlőben leültetett, és még min- dig az egyetemről meg az irodalomról beszélgettünk.

— Radnóti Miklós — emelt le egy verseskönyvet a könyvszekrényéből.

— Ismered?

— Hogyne.

— Én személyesen is ismertem. Aztán gyakran találkoztam Szerb Antal- lal, bár róla most keveset beszélnek. Nekem is voltak — mondta vontatottan

— irodalmi kísérleteim. — Aztán elnevette magát, és bizalmasan megveregette a hátamat — szerencsére idejekorán felhagytam velük.

— Miért szerencsére? — kérdeztem ellenségesen, s közben észre se vettem, hogy már benne vagyok a lepkehálójában.

— No csak azért, mert így legalább életben maradtam.

— Nem értem az összefüggést.

— A kiválók majd mind elpusztultak, ez nem lehetett véletlen. Attól fé- lek, hogy az ő kiválóságuk csak ártott a többieknek, az átlagembereknek.

— Még mindig értetlenül bámultam rá.

— Anyád elhozta nekem .azt a kis elbeszélést, amit az irodalmi lapban megjelentettél.

Most... — gondoltam, és félig fölemelkedtem a helyemből. Nem tetszett neki. Nem is papoknak írtam.

— Annak a szerkesztőnek jó szeme volt. Ügyes munka. Kétségkívül ügyes munka.

Megkönnyebbültem. Elmosolyodott a sóhajtásomra.

— Éppen ezért hívtalak ide.

— Hogy ezt megmondja?

— Hogy figyelmeztesselek. Jaj a kiválóknak és jaj nekünk, ha megint lesznek hitsorsosaink, akik ki akarnak válni közülünk. Eltűnni és feloldódni a tömegben, isten vagy ahogy te mondanád a sors, megtaníthatott bennünket, hogy ez a mi utunk. Menetelni a tömeggel. Nem mellette és nem előtte. Bent a sorokban. Senkinek nincs joga felidézni a pusztulás veszélyét. Ezt akartam megmondani neked. Mert ti, fiatalok, megint fickándoztok, nem fértek a bő- rötökben, élre törtök. Pedig csak addig tűrnek meg bennünket, amíg nem vesznek észre. Észrevétlennek maradni, ez a legfontosabb.

Már nem volt a nyájas ravasz pap, aki óvatosan les rád a lepkehálóval.

Tüzelt az arca, a szeme, még a szakálla is. A mennydörgő pap volt, a bosszú- álló isten küldötte, az Örökkévalóé, aki megbüntet az apák vétkéért tizedízig- len. Féltem tőle."

Dr. Ágh Ernő most már nem a titkos írás kulcsát kereste. Mohó érdeklő- déssel emelte szeméhez a lapokat. Nem kétséges, hogy a géppel és kézzel írt sorok egyaránt Stocker Miklóstól származnak. De ez a Stocker Miklós csak betűformáival emlékeztetett a buzgó kis tisztviselőre, akinek 6 éven át köz- vetlen hivatali főnöke volt. Már nem merte magában Stokinak nevezni. Elhe- lyezkedett egy karosszékben és találomra újabb papírcsomó után nyúlt.

„Egy teljes napig táboroztunk az udvaron. Ültünk a batyuinkon és vár- tunk. Azt mondták, várjunk. Néha megszólalt felettünk a megafon: kendőt, kalapot levenni. Ilyenkor egy-egy német katonatiszt haladt el a sorok között, merev vigyázzba emelkedett asszonyok és öregemberek jelezték az útját.

Anyám előrelátó volt, csatos üvegben vizet hozott magával. De a töb-

biek az udvar végébe zarándokoltak poharaikkal, és csak sokára tértek vissza,

elcsigázva valami számomra ismeretlen szenvedéstől. A mellettünk táborozó

Feldmann néni egyáltalán nem érkezett vissza. A lánya, aki helyben maradt

a csomagok miatt, sorbaszaladgálta az ismerősöket: — az anyámat, özvegy

Feldmann Móricnét keresem —, az anyámat nem látták erre? Vízért ment

délelőtt 11 órakor. Még egy arra vetődő német tiszthez is odamerészkedett:

»meine mutter... — magyarázta — elment wasserért.« A német szó nélkül söpörte le magáról. De Feldmann néni lánya tovább kutatta az anyját, egyre távolabb került tőlünk és a csomagoktól, rekedt kiáltásait messziről is hallot- tuk: — az anyámat, özv. Feldmann Móricnét. . . Késő délután vetődött vissza, akkor már csak motyogott: — özvegy Feldmann Móricnét... Szívesen elhú- zódtunk volna mellőle, de már kinyújtott lábunk is újabb batyukba ütközött.

Így sötétedett ránk. Az öregek már szunyókáltak, mikor ismét megszólalt a megafon: — Sorakozó! — harsogta magyarul, aztán németül pattogott, majd megint magyarul —, málhákkal együtt sorakozó! Betereltek berniünket egy csarnokba, sötét volt odabent és furcsa kesernyés szag. A cementpadló sütött a hidegtől, magunk alá tettük a batyukat, de itt csak ülni lehetett, anyám hátának dőlve próbáltam aludni. Akkor Feldmann néni lánya belekezdett a Smájiszroélba. Hangosan, vékony hangon imádkozott: Smájiszroél adonáj elaj- hénu. Az emberek kiabáltak rá. Elég volt, hagyja abba, de ő változatlan han- gon tovább imádkozott. Gyereksírás tört fel a teremből. — Hallgattassák el, megőrjíti a gyerekeket — mondta egy asszony. Valaki ököllel verte az ajtót, sokáig verte, amíg kinyitották, az a valaki németül beszélt az őrhöz, aztán két katona tört utat a lábak és málhák között. Még kívülről is behallatszott a Smájiszroél, aztán két lövés gyors egymásutánban, és semmi. Mire hajnalban fölébredtem, a csomagjai már nem voltak mellettünk, de a fekete virágos piros kendőjét hamarosan megláttam egy ismeretlen asszony fején. A máso- dik transzporttal kerültünk be a nagy fehér épületbe, ahol cédulát ragasztot- tak a csomagjainkra, és elvették tőlünk. Egy fekete-fehér kockaköves üres te- remben kellett levetkőznünk és vaskampóra akasztani a ruháinkat. Lehettünk kétszázan a teremben, csupa asszony és gyerek, legtöbben kisebbek. Az asszo- nyok nem néztek egymásra, ahogy vetkőztek, csak maguk elé meredtek üres szemmel, és amikor egészen meztelenek voltak, karjukat a mellükre szorítot- ták. Anyám nehezen kezdett gombolkozni, előbb nekem segített, de aztán egy fehér köpenyes férfi szólt ki az ajtón, bizonyára sürgetett bennünket. Még sohasem láttam anyámat ruhátlanul. A mi vallásos házunkban nem volt szo- kás pucéran vagy félpucéran mutatkozni egymás előtt. Mire én felébredtem, anyám már felöltözötten készítette a reggelit, este pedig jóval később feküdt ágyba, mint én. Apámról nem sok emlékem maradt, kettőjük viszonyáról még kevesebb. Általában ritkán szóltak egymáshoz, és mindig langyos, egyenletes hangon beszéltek, szenvedélyek nélkül. Már kamasz gyerek voltam, sok min- denfélét olvastam és hallottam, de azt senki se tudta volna elhitetni velem, hogy anyám és apám valaha is szerelmesek módjára viselkedtek. Ök az anyám és az apám — mondtam magamban —, nagyon szigorú fogalmaim alakultak ki róluk.

Kettes sorokba állítottak bennünket, anyám erősen szorította a kezem, nem nézett rám. De én néha lopva felé pillantottam, és láttam, hogy szép és fiatal. Sose gondoltam, hogy az én anyám szép és fiatal, és a teste hasonlít a filmszínésznőkéhez, akiket a képes újságokban mutogatnak trikóban meg ra- vasz fürdőruhákban. Csupasz testek sorakoztak előttem és csupasz testek vol- tak mögöttem is, a szemem egy petyhüdt öregasszony hátába, oválisán lefelé lógó farába ütközött, kék és lila ércsomók húzódtak a bőre alatt, visszataszító volt, mégis meredten néztem, amíg anyám meg nem rántott.

— Ne bámészkodj.

Akkor sokáig lesütött szemmel maradtam, a kockaköveket láttam és lába- kat, rengeteg meztelen női lábat és gyereklábat, ahogy lassan csusszantak a

413

kövön. Kinyílt egy ajtó, vastag szürke gőz nyelt él bennünket. Már anyámat se láttam, csak a szorítását éreztem a csuklómon. Tudtam, hogy itt is sokan vagyunk, hangokat hallottam, gyereknyöszörgést, az eszemmel tudtam, hogy sokan vagyunk. Izzadság csurgott a nyakamon, a lábam szárán. Egészen egye- dül éreztem magam. Mintha forró gőzből kalitkát csináltak volna, és most kívülről figyelnének, ahogy a kísérleti állatot szokás, ö k látnak, de nem hal- lanak engem, én pedig hallom őket, de semmit se látok. Aztán vége lett ennek is. Üjra a fekete-fehér kockakövek következtek, egy végeláthatatlan sor kö- zepén haladtunk, vizes talpunk csúszott és nyikorgott a kövön. Valahol na- gyon messziről vezényszószerű német beszéd jutott el hozzánk. Már nem az öregasszony állt előttem, egy fiatalabb nő vaskos, minden lépésre rezzenő combját láttam, hosszú vizes haja az arcomba csapódott. Hirtelen megfordul- tam. Kíváncsiság és émelygés volt bennem. Nem akartam látni, tudtam, hogy a mindent látó pillantás szemérmetlen; ezek az emberek nem önszántukból mutogatják a pucérságukat. Irigyeltem anyám önfegyelmét, nem nézett se előre, se hátra, azt hitte, hia ő nem lát másokat, mások se látják őt. Az öreg- asszony . . . vagy talán nem is ő volt, most mögénk került, és én nem tudtam nem nézni zacskószerűen lenyúlt mellét, amit mintha barna csomagolópapírból ragasztottak volna a testéhez az igazi helyett.. . Gyűlt bennem az undor és a félelem. Mennyi öreg aszott test, talán egy szegényházat vezényeltek ki végső selejtezésre. Ott elöl pedig maga a halál trónol, hogy megállapítsa, ki érde- mes még az életre. Váratlanul ott álltunk a sor elején. Nem volt élőttünk senki, csak azok a fehér köpenyes férfiak, akiknek vezényszavai a terem vé- gébe is elhallatszottak. Anyám szorítása fájt a csuklómon.

Egy ősz hajú férfi, gombolatlan köpenye alól jól látszott a katonaruha, valamit szólt hozzánk németül. Anyám beszélt németül, de most mintha nem értené, mit akarnak tőlünk. Erre a fiatalabb férfi, aki egy mércével bajlódott, magyarul szólt rá.

— Lépjen előre!

Anyám még mindig engem szorított az egyik kezével, a másikkal a mellét.

— Egy-kettő! — mondta a férfi, és anyám elengedett. Előrelépett, s most már mind a két kezével magát takarta.

— Terpeszállás! — vezényelt a férfi. — Karokat fél!

Láttam, hogy anyám nyakán kéken lüktet egy kis ér, előbb halvány volt és alig vibrált, aztán egyre sötétebben kéklett és úgy himbálódzott, hogy azt hittem, mindjárt elpattan. Aztán megint a férfit hallottam.

— Azt mondtam, kezeket fel! Nem érti?

Akkor egy harmadik katona, fiatalabb mind a kettőnél, váratlanul föl- nevetett. Valamit mondott az őszhajúnak, s az őszhajú véle nevetett és neve- tett a fiatal is, meg aki anyámat vezényelte. Anyám ott állt a három röhögő férfi előtt, szétfeszített lábbal és fölemelt karokkal, úgy tűnt, már nagyon régóta áll így előttük és a csupasz testek végtélen sora e l ő t t . . . az is lehet, hogy soha többé nem tudja leengedni a karját, összezárni a lábát, és így viszi majd el két német katona a szétfeszült combjánál f o g v a . . . "

Leejtette a papírlapot, és másodpercékig tanácstalanul nézett maga köré.

„Stocker Miklós élete" — mondta kicsit patetikusan, de elszégyellte magát a

nem ide való hangért. Hátha. .. Stocker Miklós itt hallgatózik valahol a

közelben.

Tavaly télen, nem sokkal karácsony előtt, kiküldte a cigányiskolába.

Ilyenkor osztották szét a telepi cigánygyerekeknek az állam ajándékát: fehér- neműt, melegítőruhát, kabátot. Karácsony előtt már senki nem vállalt szíve- sen külső munkát, meg aztán a cigányok ellenőrzése nem tartozott a nép- szerű feladatok közé.

— Menjen ki Stoki, nézze meg, rendben mennek-e a dolgok — mondta dr. Ágh Ernő, és természetesnek vette, hogy Stocker ellenvetés nélkül vál- lalja. Másnap azonban, amikor jelentést kért tőle, Stocker arca furcsán el- változott.

— Nagyon kérem — fordította el a fejét —, ne küldjön engem oda többet.

— Még magának is sok volt? — nevetett dr. Ágh Ernő —, nagyon bü- dösek?

Stocker mosolytalan szája azonban megzavarta.

— Valami baj volt?

— Előbb megfürdetik őket. Ágh kartárs tudta, hogy előbb megfürdetik őket?

— Ez természetes. Legalább egyszer egy évben legyenek tiszták, mielőtt az új ruhát magukra veszik.

— Megfürdetik őket, és meztelenül mennek át a ruhákért a másik te- rembe.

— De hát nem értem magát. Mi kivetnivalót talál ebben?

— Ott tolong meztelenül az a rengeteg gyerek a gőzben. És a rendőr...

— akadt el a hangja — csinál rendet közöttük.

Dr. Ágh Ernő vállat vont. — Másképp nem lehet, Stokikám. Ez a módja, őszintén szólva, az egész nem ér annyit, hogy ilyen sok beszédet veszteges- sünk rá. Köszönöm, hogy elintézte.

— Stokinak lélkiélete van — nevettek össze a kollégák. — Nem tetszik neki, hogy megfürdetik a cigánygyerekeket. Dr. Ágh Ernő velük mosolygott.

„Csak néhány lány volt az évfolyamon. Szorgalmasan magolták a jegyze- teket, és többnyire jelesre vizsgáztak. De azért nem sokra becsültük őket, s eszünkbe se jutott, hogy moziba, színházba közülük keressünk partnert. Olga a maga lusta, nemtörődöm természetével kivételnek számított. Nem hajtott a jelesért, hisz amúgy se kapott ösztöndíjat, ö volt köztünk az egyetlen úri- gyerek, talán mutatóba vették fel az egyetemre a sok munkás-paraszt közé.

Megismerkedésünk idején már nő volt. Nagy testű, fehér húsú, tudatos nő. Nem úgy, mint a többiek, akik ijedt egérszemekkel fürkésztek bennünket, s mellüket rosszul szabott kombinéjukkal szorították le, minél kevesebb látsszon belőle. Olga viselte a testét. Karját úgy emelte a hajához, hogy melle előrefeszüljön. Ha lehajolt, kivágott nyáriruhája lecsúszott a válláról. Mikor cipőjét kötötte, csipőjén majd szétpattant a szűk szoknya. Nem szándékosan viselkedett így, inkább megszokásból, hisz tőlünk, bugrisöktól, úgysem akart semmit. Felnőtt férfiakkal barátkozott, ügyvédekkel, ügyészekkel, akik eleinte az apját, később őt látogatták. A lányok csak bámulták a ruháit, a mozdu- latait, a fesztelenségét.

Nos O l g a . . . bár idegen volt, egy másik bolygó lakója, mégis izgatott bennünket. Nem udvaroltunk neki, nem randevúztunk vele, csak szimatol- tuk. Aztán engem váratlanul észrevett. Inkább meglepődtem, mint örültem ennek. Egyszer hallottam, ahogy a lányok előtt mondja:

— Stocker egy fej, ti pedig kis hülyék vagytok.

415

Ez a mondat nyilván egy korábbi vita folytatása lehetett, s kiderült belőle, hogy évfolyam társnőim miként vélekedhetnek rólam. Gyakran rendeztünk klubdélutánt, ezekre Olga szinte sose jött el. Most — egyórás késéssel — beállí- tott. Egyedül méghozzá. Mellém ült és azt mondta: — táncolni akarok veled!

Hozzám nyomta a mellét, a combját. Szégyelltem, milyen zavart és ügyet- len vagyok. Egész este együtt táncoltunk, aztán hazakísértem. Vasárnapra meghívott. Az évfolyamról még senkit nem hívott a lakásukra.

Mindig tisztes középosztálybeli szűkösségben éltem. Anyám háztartási nap- lót vezetett, és apró, még a papírral is takarékoskodó betűivel beleírta: 10 dk selyemcukor Mikinek. Engem is rászoktatott, hogy otthonról elkerülve följe- gyezzem a kiadásaimat. Nagyjából az ösztöndíjból tartottam el magam, de azért valahányszor hazautaztam, elszámoltatott. A lakásunk.. . két szoba, ab- ból az egyik a nagyapáméktól örökölt ebédlő. Alig használtuk. A bespalettá- zott helyiség csak vendégektől világosodott meg, melegedett fel. A vendégeket anyám maga készítette meggy borral, olcsó linzertésztával kínálta. Cukrász- dába nem jártunk, boltból italt sose vásároltunk.

Olga szobája — már a különszoba is elképesztő gazdagságot sejtetett ve- lem — csupa párna és puha kárpit volt. A szekrényen kívül minden bútor- darabra ülni, heverni, feküdni lehetett. Nálunk a székek merev hátukkal és sajátos kényelmetlenségükkel mindig anyám intéseire figyelmeztettek: „ne hintázz a széken!", „ne lóbázd a lábad!", „húzd ki szépen a hátadat!" Itt az ember valósággal elálmosodott, ha ülőhellyel kínálták, olyan puha, lustálko- dásra ingerlő volt a fotel. A földön is párnák, díszpárnák mindenfelé. És Olga mindezt használta. Hol egyikre, hol másikra heveredett, a feje alá gyűrte vagy a derekához támasztotta. A sok párna és a lány elomló fehér h ú s a . . . és közben gint ittunk, Olga mondta, hogy így hívják azt a szappanszagú, ke- sernyés italt, amitől égett a fülem, és dagadni éreztem a nyelvemet.

— Na ne félj már — nevetett Olga —, nem bánt a néni — és a fejemet nagy puha mellére húzta.

— Tudod, nálunk ez a jogászkodás olyan családi szokás, mint a születés- napi torta. A nagyapám bíró volt, az apám ügyvéd, a bátyám is az. Én se maradhatok el mögöttük. De neked . . . neked érdemes tanulni, igazán érde- mes. Belőled még lehet valami.

A díványra heveredett, engem is magával húzott. Szűk szoknyája felcsú- szott a combján, tenyerem meztelen forró bőrét érezte. A gombok, kapcsok maguktól nyíltak szét előttem, s amerre néztem, csak rezgő fehér húsát lát- tam.

— Azt mondják — nézett közelről az arcomba lázas tekintettel —, a zsidó fiúk nagyon... értenek a nőkhöz.

Megfagytam. És mintha ez a hullámzó, zajló hústenger is befagyott volna előttem. Már csak a súlyát éreztem, ahogy rámhengeredett.

— Mi történt? Mi bajod, te bolond?

Szabadulni akartam. Mindenképpen szabadulni ebből a fullasztó dísz- párnavilágból.

— Engedj. Engedj el kérlek.

Nem ismertem a hangomra. A gin egy pillanat alatt kipárolgott belőlem.

Száraz és tárgyilagos volt a hangom, akár egy kollokviumon felelés közben.

(Folytatjuk.)

M O C S Á R G Á B O R

SZÍNJÁTÉK 3

HARMADIK FELVONÁS Szín ugyanaz, mint az első felvonás-

ban. A színpad állapota nem sokat változott, legföljebb valamiféle rend és tisztaság jelzi, hogy már kezd élni.

A díszletek ugyanazok. Három férfi színész várakozik a színen, a háttér- ben most is hallik a zongorakalimpá- lás, csakhogy most már nem német, hanem orosz dallamokat próbálgat a zongorista. A színészek a tiszt meg-

jelenését várják.

i

1. j e l e n e t

GUSZTI (Tiborcot memorizálja): „Ha- hogy panaszkodni akarunk, előbb meg kell tanulnunk írni: mert az ily szegény paraszt az úr elébe nem mehet többé — úgy rendelte Béla király, a merániak hasznát veszik

—, hisz összvekarmolászná a sze- génynek patkója a szép sima pad- latot! S ha tán utolsó fillérünkre egy törvénytudó felírja a panaszt:

ki írja fel keserves könnyeinket, hogy jó királyunk megláthassa azt..." „Te isten" — monda erre Bánk. Hm. Miért legyek én pont Tiborc? Nem igaz? Bánk! A főhős!

„Óh, buzogj!" — mondanám.

LAJOS (Misuhoz): Kötelesek vagyunk hallgatni ezt a fogvacogtató pro- dukciót? Amikor egy intriküs — hőst akar játszani?

d városa

FELVONÁSBAN

MISU: Méghozzá — hogyan! Ráille- nek Hamlet szavai: „Ó, vannak szí- nészek ..."

LAJOS: Rettenetes... ez, meg a Hamlet!

MISU: „... én is láttam játszani — s hallottam dicsérve másoktól, na- gyon pedig — kik, Isten bűnül ne vegye, se keresztyén, se pogány, se általában ember hanglejtését, tag- hordozását nem bírva követni, úgy megdölyfösködtek, úgy meg-ordí- toztak, hogy azt gondolám, a ter- mészet valamely napszámosa csi- nált embereket, de nem csinálta jól, oly veszettül utánozza az emberi nemet..."

GUSZTI: Felelhetnék rá Bánk sza- vaival így: „Kígyói nyelv ...", de nem teszem. Belőletek egészen egyszerűen az irigység beszél. Mert ti nem játszhat játok el azt a szere- pet, amire vágytok. Hamlet! Csupa r király meg királyné, meg gróf, her-

ceg.

MISU: És a te Bánkod? Az eljátsz- ható?

GUSZTI: Tomboló sikerrel. Tiborc!

Sorsüldözött jobbágy. A hős leszúr- ja a királynét! Haladó lépés! Kor- szerű gondolat! De te (Lajoshoz) Pinkerton sorhajóhadnagy az angol királyi flottából.

LAJOS: Nem lehetne átírni? Nem Pinkerton lenne, hanem mondjuk...

Iván Ivánovics, a vörös matrózok

daliás kapitánya. De gondoltam ar- ra is, hogy van az az orosz tárgyú operett, a Sybill... Igazíthatnánk rajta. A nagyhercegből... mond- juk . . . szovjet nagykövetet csinál- nánk . . . De amit a legjobban saj- nálok, az a Csárdáskirálynő.

MISU: Én játszottam... istenem . . . meg kellett dögleni.

LAJOS: Teljes tanácstalanság.

GUSZTI: Azért javasoltam, hogy hív- juk el, adjon nekünk instrukciókat az a kapitány... Hogy is hívják...

LAJOS: Andrejevics . . . jöhetne már.

MISU: Nincs más dolgod... Várhatsz nyugodtan.

GUSZTI (Tiborcot idézve): „Tűrj bé- kességgel, ezt papolta az apáturunk is sokszor, boldogok a békessége- sek, mert isten fiainak hivatnak . .

2. j e l e n e t

TISZT (az utolsó szavak alatt lép be a színpadra. Guszti már feléje for- dulva, meghajolva mondja az utolsó szavakat): Régen várnak?

MISU: Szóra sem érdemes.

LAJOS: ö t percet, ha vártunk. Vi- szont az ü g y . . .

GUSZTI: . . . megér mégannyi vára- kozást is. A színházról van szó.

MISU: Játszani szeretnénk.

LAJOS: Csak azt nem tudjuk, mit.

TISZT: Oh, játszani. Ocsiny haraso!

Helyes!

LAJOS: Tanácsot kérünk. Támogatá- sát.

GUSZTI: A véleményét.

MISU: Tapasztaltuk, hogy érdeklődik a színház iránt.

TISZT (kissé türelmetlenül leül, a ti- zedes kimegy a színről): Muszáj!

Nekem muszáj.

MISU: Társulati ülés volt, bár nincs igazgatónk.

GUSZTI: Néhány igen fontos kérdés- ben megtörténtek az első lépések . . . LAJOS: Amiket majd követnek a

többiek természetesen.

MISU: A társulat kebelén belül lábra kapott a pártok megalakításának gondolata.

GUSZTI: Sikerült létrehozni néhány pártot a fontosabbak közül.

MISU: Ügyelve természetesen az erők megfelelő elosztására.

GUSZTI: Ami pedig az igazgatói szék betöltését illeti, pártom álláspontját a megfelelő időben előterjesztem.

LAJOS: Nyüt titok... önjelÖltségről van szó. De az én pártom sem ma- radhat tétlen ebben a kérdésben.

MISU: Épp azért!... a társulat jö- vője szempontjából tartom szüksé- gesnek, hogy kinyilvánítsam pár- tom álláspontját,. amely szerint az igazgatói szék betöltésekor figye- lembe kell v e n n i . . .

TISZT: Csend! Könyörgök — csend.

Önök, ha jól értem, egy-egy pártot képviselnek?

SZÍNÉSZEK: I g e n . . . Természetesen.

TISZT: ö n melyik pártot? •

GUSZTI: Én . . . természetesen a kom- munistát... elvtárs! (Nagy lendü- lettel megöleli, kétfelől arcon csó- kolja a tisztet.)

TISZT (Lajoshoz): ö n ezek szerint...

LAJOS: Hősszerelmes és független kisgazda...

TISZT: Kis-gaz-da?

GUSZTI: ö a legalkalmasabb. Anyai nagybátyjának jelentős birtokai vannak a dunántúli dombos vidé- ken.

TISZT: És végül?

MISU (szégyellősen): Szociáldemok- rata . . . Senki más nem vállalta!

TISZT: Kitűnő szereposztás. Jutott mindenkinek megfelelő... szerepe?

GUSZTI: Kivéve Rezsőt... apa és jellemszínész. Tehát ő még ingado- zik.

LAJOS: Üzenetet vár.

MISU: Egy plébánostól... Balogh

páter. Ügy hírlik, pártot fog alapí-

tani. Oda lép be a Rezső, meg a

táncosnőnk, akivel... már volt al-

kalma a kapitány úrnak találkozni.

LAJOS: Még nem tudják, milyen párt lesz, de azért megalakítják.

MISU: Most tartják az alakuló ülést.

LAJOS: Az Üri murit akarja színre vinni. És igazgató akar lenni — természetesen.

TISZT: Mit akar? Űri muri?

GUSZTI: Ez az kérem. Mi szükség éppen most, ezekben a nehéz idők- ben, éppen most úri murira? Zül- lött, kártyás dzsentrik erkölcstelen- ségeit színre vinni!

TISZT: Erkölcstelenség? Nem kell!

GUSZTI: Az Űri murival végeztünk.

A népnek tanulságos és felemelő dolgok kellenek! Jól mondom, elv- társ?

TISZT: Felemelő, da! Az kell. Népet emelni fel!

GUSZTI: Erre pedig a legjobb eszköz:

a Bánk bán. Ez kell a népnek.

MISU: Miért éppen a Bánk bán? El- csábítani egy rendes, tisztességes ember rendes, tisztességes feleségét!

TISZT: Olyat nem szabad.

MISU: Na ugye! Idegenek jönnek az országba — da? A magyarok ha- ragszanak rájuk — da? összeeskü- vés. Az egyik főhős megöli a másik főhős feleségét, mert a főhős fele- sége szereti az idegeneket. Ilyen példát, állítani a közönség elé . . . TISZT: N y e t . . . nyet! Nagyon kell

vigyázni. Huh, de nehéz színházat csinálni, magyaroknak, istenfáját!

MISU: Itt csakis egy darab jöhet szá- mításba! Klasszikus irodalom! Az emberi kultúra hervadhatatlan ér- téke. A Hamlet. Ki mer ellene szót emelni?

TISZT: Hamlet? Da! Játsszák nálunk is, akkor biztosan jó, nem?

LAJOS: Mi közünk nekünk, magya- roknak, most, a háború vérzivata- ros napjaiban a dánokhoz, egy ré- gen kipusztult dán királyi család zavaros családi ügyeihez, könyör- göm.

TISZT: Nem lehetne valami aktuáli- sat?

LAJOS: Aktuális! Ez az! Menjenek a fenébe a királyok, nem igaz, elv- társ?

TISZT: Persze, persze... fenébe ve- lük . . .

LAJOS: Muzsika. Tánc, Jókedv. Ope- rett. Ez az aktuális. Ez pártom ál- láspontja is.

GUSZTI: Operett! Könnyű műfaj!

Posvány, pocsolya, mocsár. Ez pár- tom álláspontja!

TISZT: Mocsár? N y e t . . . Az nem kell.

LAJOS: Miért ne lehetne eljátszani a Pillangókisasszonyt? Hol ott a mo- csár? Csupa bűbáj, megható és szép.

TISZT:; Szép? Ha szép, akkor jó, da?

MISU: Angol tiszt van benne. Angol!

Katona. Haditengerész.

TISZT: Angol. No; És aztán?

MISU: Nem baj?

TISZT: Angol? Kicsi baj. De nem na- gyon.

MISU: Csakhogy nagyon vonzódik a japánokhoz.

TISZT: Japánokhoz? Akikkel most háborúzunk? N y e t . . . nyet, nagyon kell vigyázni!

MISU: Tessék csak idefigyelni! Ez az angol tiszt, ugyebár, házasságot ígérve, teherbe ejt egy japán leányt.

TISZT: Teherbe... az mit jelent?

MISU: Gyereket csinál neki, világos?

Namármost, jönnek ide a színházba fiatal lányok, és akkor ilyen példát látnak maguk előtt...

TISZT: Rossz, rossz, nyet, nyet, na- gyon kell vigyázni lányok erköl- csére . . .

MISU: Na ugye! Pillangókisasszony

— kilőve.

TIZEDES (besiet, hátán az elmarad- hatatlan harmonika, halkan mond a tisztnek valamit, a tiszt bólint. A tizedes bent marad, elhúzódik és halkan játszani kezd a harmonikán).

TISZT: Nekem most kell menni, sür-

gős. De jövök vissza. Színházat mu-

száj indítani, kell sok mindent meg-

beszélni. Lesz sok-sok hosszú érte-

kezlet. Meg szeminárium is lesz . . .

sok, sok. Kell azt is megnézni, tár- sulat mit tud . . . mire képes.

MIND: Mindenre! Mindenre képes . . . GUSZTI: Persze, megfelelő igazgató-

val az élen!

MISU: Ez egy mindenre képes tár- sulat.

TISZT: Lesz igazgató, lesz. Hozok ide maguknak kicsi meglepetés. Kicsi?

Nem kicsi! Nagy! (Elmegy.) 3. j e l e n e t

(A tizedes bent marad, tovább játszik a harmonikán. És most egy különös jelenetsor kezdődik. A katona önfe- ledten játszik, mégpedig orosz népi táncdallamokat. A színészek egyre fi- gyelmesebben hallgatják. Először Mi-

su próbál valami ügyetlen, tétova mozgással táncot imitálni, de hát nem ismeri ezt a táncot. A tizedes észre- veszi ezt a próbálkozást, jelzi, hogy nem úgy kell. Majd ő. Megmutatja. A színészek utána próbálják. Egyre job- ban megy. Belép az a szovjet katona is, aki a II. felvonás végén társával együtt elvitte a tanárt magukkal, ö is tanítgatja a színészeket, akik buzgó igyekezetükben elvétik még olykor, de egyre jobban belejönnek. Aztán a másik szovjet katonával együtt belép a szobába a tanár is. Meglepetten fi- gyeli a látványt. A színészek — a táncot tanító katona példáját követve, aki vezeti őket — kitáncolnak a szo- bából. A tizedes zárja be a sort, még mindig „szolgáltatva" a talpalávalót.)

4. j e l e n e t

KATONA (Halasihoz): No, szagyi- tyesz. (Mutatja, hogy üljön le.) Sza- gyityesz. Gyarsan, gyarsan. (Halasi leül.)

TISZT (sietve visszajön): Oh, tanár ú r . . . már itt is van. Társulat? Szí- nészek?

HALASI (feláll, bizonytalan a dolgá- ban, mert nem tudja, miért van ő

itt): Elmentek. Arra, ni. Táncolva.

Én ebből egy szót sem értek, ké- rem.

TISZT: Hát én értem? Megy szét már a fejem. Színházat csinálni magya- roknak . . .

HALASI: őszintén szólva, meglehető- sen furcsa, hogy az ön távozása után megjelent ez a k é t . . . vitéz katona, valósággal galléron ragad- tak, előállítottak a parancsnokság- ra, ott kellett üldögélni, aztán davaj, davaj, gyarsan, gyarsan, és ide irá- nyítottak . . . Már ne tessék hara- gudni . . . de e z . . .

TISZT: Oh, kicsi túlzás. Túlbuzgóság, da? Parancsot kapták, menjenek oda és kérjék meg tanár urat, fá- radjon be parancsnokság. Tapinta- tosan . . .

HALASI: Ez megtörtént. Tapintato- san, mondhatom. Itt vagyok. Sza- badna megtudnom, miért?

TISZT: Kell nekem csinálni kultúra, színház, istenfáját. Megy már szét fejem.

HALASI: Miért kellett nekem ide jönnöm?

TISZT: Kell, hogy segítsen. Irt szín- darabot! Ismeri színház! Találkoz- zék társulattal. Van minden együtt.

Színház, díszlet, társulat. Ok mond- ták: képesek mindenre.

HALASI: Valóban. Percek a l a t t . . . úgy eltanulták, amit az a harmoni- kás katona mutatott nekik. A ka- tona húzta, ők meg . . .

TISZT: Táncolták, ahogy húzta orosz katona. Da. Képesek mindenre. De

•nincs direktor.

HALASI (nem felel).

TISZT: Haraso. Kell gondolkozni. De nem sokáig!

HALASI: Mit szólna a társulat?

TISZT: Ajjaj, társulat! Már csináltak pártokat. Mindegyik akar játszani

— mást. Bánk bán — nem jó. Gam- let — nem jó. Pillangókisasszony

— nem jó. Közben pedig muszáj

csinálni színház! Palkovnyik meg-

eszi fejem, ha nem csinálok város- ban színház. Küld engem tankcsa- tába.

HALASI: Hogyan csinálhatnék olyas- mit, amihez nem értek?

TISZT: Nem muszáj érteni — muszáj csinálni. Nekem is muszáj csinálni színház, neked is muszáj csinálni színház. Legyél te direktor.

5. j e l e n e t

(A harmonikázó katona vezetésévél visszatér a „táncoló menet". A katona mögött nemcsak az iménti három szí- nész, hanem a táncosnő és Rezső is

— ő zárja be a sort.) TIZEDES: Tovaris kapitan! Paszmat-

ritye! Paszmatritye! Ocsiny haraso!

(A táncjelenet kibontakozik, a színé- szek kétségkívül ügyesen járják, s rö- vid idő alatt elég jól belejöttek. A tiszt eleinte érdeklődéssel, majd kissé kedvetlenül, Halasi mindvégig bosszús meglepetéssel nézi a produkciót, amely aztán éles vágással abba ma- rad, a színészek hatásváró pózban me-

revednek meg.)

TIZEDES: Talanti! Ocsiny haraso!

Talanti!

TISZT: Látom. Csakugyan képesek . . . mindenre. Közben meg is szaporod- tak.

TÁNCOSNŐ: Ki lettem próbálva, és minden nagyon jól ment, nem igaz?

REZSŐ: Mindenben benne vagyunk.

TISZT (Halasihoz): Nos, látja, tanár úr?

HALASI (hasonló fojtottsággal): Ügy látszik, vállalni kell.

TISZT (színészekhez): Nos, uraim...

produkció jól, nagyon jól sikerült.

Jó társulat. Megkezdhetik működé- sét. Játékot. (Szavai közben nyílik a bejárati ajtó, szovjet katona lép be, maga után hívó intéssel beve-

zet egy eddig ismeretlen férjit.) Ohó, legjobb pillanat, uraim, leg- jobb pillanat! (Az ismeretlen férfi parasztruhában van, feltűnően nagy, bozontos bajuszt visel, lóhaj- tó ostor a kezében, meglehetősen riadt, fogalma sincs, miért hozták ide.) Nos, . . . itt van régi ismerő- sük . . . (A színészek meg Halasi valóban meglepetés nélkül, kissé tartózkodó érdeklődéssel szemlélik a jövevényt.) Hohó... nem ismerik meg. Haraso kosztyum. Originál.

No, jöjjön csak közelébb . . . még közelébb . . . davaj, davaj . . . Ide elém.

ISMERETLEN (vonakodva megy kö- zelebb): Jó napot... jó napot kí- vánok.

TISZT: Valóban nem ismerős? Ügy látszik, ez az álbajusz . . . (Odanyúl, megfogja a rémült ismeretlen ba- juszát, meghúzza, az ismeretlen fel- jajdul, a tiszt meglepetten hátra- lép.) Ördögbe i s . . . de hisz ez igazi... Volt bajusza a rendőrfő- nöknek?

LAJOS: A Bandinak?

TISZT: Annak. Rendőrnek. Policáj.

Aki megszökte kezemből. Volt ba- jusz vagy nem volt bajusz?

MISU: Nem volt... Persze hogy nem volt bajusza.

SZÍNÉSZEK (egymás szavába vágva):

Tévedés . . . Ez nem ő . . . dehogyis a Bandi!

TISZT: Kicsoda maga? Nem maga szökte meg? Hogy került ide?

ISMERETLEN: Hát tudom én? Két katona . . . megáhította a szekere- met . . . kiabáltak, puskát fogtak, hogy forduljak meg. Ide hoztak.

TISZT: Mit vitt szekéren?

ISMERETLEN: Engedelmet kérek, trágyát... Ganét, magyarul mond- va. Már mért baj ez?

TISZT: Szóval maga nem rendőrfő- nök? Nem maga szökte meg.

ISMERETLEN: Én? Ééén? Isten őriz- zen!

421