idejűvé tett különböző jeleneteket. Alakokat vont össze, Richárd a l a k j á t gazdagí-totta Hubert szerepével, Lajosból komikus mellékfigurát formált, d r á m a i f u n k c i ó j á t Fülöpnek adta át, így Jánosnak végig v a n drámai ellenfele, ellenpontja. A p á p a előtti behódolást Shakespeare szemérmesen csak jelzi, Dürrenmatt, akinek ez n e m sérti nemzeti büszkeségét, Canossát j á r a t Jánossal. J ó ötlet, szerves ötlet, a z előadás is jól kiaknázta, hisz a német császár is az invesztitúraharcba bukott bele. R o p p a n t jellemző, hogy János fia, a későbbi Henrik király Shakespearenél m á r felnőtt, D ü r -renmattnál csecsemő, mikor f e j é r e teszik a koronát. A valóságban 9 éves volt.
Shakespeare nemzeti büszkesége az egyik, Dürrenmatt nihilizmusa a másik i r á n y b a mozdul el a történelmi ténytől, és ezért a z eredeti d a r a b lezárása kiengesztelő, az átírás pedig azt sugallja, hogy minden kezdődik elölről. D ü r r e n m a t t a d a r a b elején kevesebbet, aztán egyre többet változtat a shakespeare-i szituációkon, m i n d e n ü t t elveti azonban az alapmű ünnepélyes pátoszát, végig pergő párbeszéddé b o n t j a a drámai dikciót és a monológokat. Görgei Gábor fordítása nemcsak azért jó, m e r t pergő színpadi szöveg, hanem azért is, m e r t volt lelkiereje elkerülni az Arany J á n o s -fordítás jellemző fordulatait. Arany zsenije Shakespeare-hoz idomult, furcsa lenne a z ú j darabban viszonthallani.
A legfontosabb változtatás azonban nem nyelvi vagy szerkezeti. D ü r r e n m a t t saját felfogását írta meg a János-téma ürügyén k é t tekintetben is, s m i n d k é t dolog végső eredménye a tiszteletlen-csúfondáros, fékevesztett komédia. Egyfelől azt bizony-gatja, hogy fölösleges a ráció, a z értelem, terv, indok, történelmet alakítani a k a r ó szándék, úgyis közbejön valami, a véletlen, a baleset, a hajókötél, a méreg, s a t ö r ténelem, ez a vak erő irracionális módon kilendül tervezett útjából. Másfelöl D ü r -renmatt kihasználja a t é m á j á b a n adott pokoli iróniát, hogy tudniillik az egymással harcoló-kibékülő népükre hivatkozó, de egymásra fenekedő, m á s bőrére h a d a t üzenő s m á s k á r á r a békét, szövetséget kötő urak, uralkodók s nagy e m b e r e k szegről-végről atyafiak, rokonok egy család tagjai. Fokozza a helyzet komikumát, hogy a f e u d a -lizmus uralkodóházai csakugyan mind rokonságban voltak, tehát a történelem fel-színe se tiltakozik a népeket véreztető háborúknak családi konfliktusként történt
ábrázolása ellen. Napjaink és a közelmúlt csúcs- és egyéb diplomáciája is éppen elég mulatságos és ijesztő példáját szolgáltatta a lényegében különnemű, de a dip-lomácia k a r á m j á b a n és etikettjében összeszorított politikusok lehetetlen gesztusai-nak. Ezért a legjobb pillanata az előadásnak, mikor János király levett csizmával veri a tárgyalóasztalt. Óriási ötlet, b á r több lenne belőle.
És éppen itt érkeztünk el gondolatmenetünk lényegéhez. Mert n e m a z irodalom-történeti összefüggések a fontosak, még csak n e m is D ü r r e n m a t t nézetei. K ö n n y ű lenne őket ingatag talpazatukról ledönteni, de akkor D ü r r e n m a t t valamennyi m ű v é -vel vitatkoznunk kellene, valahogy olyanformán, mint az egyszeri szónok, aki így kezdte beszédét: „Innen Hatrongyosról üzenem T r u m a n n a k . . . " D ü r r e n m a t t m i n -dent tudatosan kicsinyít, az ú j a t és a régit, az erőset és a gyengét, az elnyomót és az elnyomottat. Relativizál, nagy kérdések, alakok, gondolatok frivol, groteszk a b -szurd megjelenítésének mestere. Amit ír, az komédia, a szó szoros értelmében, n e m papíron él, hanem a színpadon, ahogy leírhatatlan a bohóctréfa vagy a tűzijáték.
A szöveg, amit ad, csak lehetőség, amit rendező, színész, látvány, hang, szituáció valósít meg. Szóval a színház. Éppen itt marad a szegedi előadás mélyen a lehe-tőségei alatt.
Komor István rendezése részleteiben kidolgozott, a jelenetek feszesek, jó a tempó, jók a színészek, a díszletek, jó meleg van, szóval minden jó, csak az előadás nem jó. A rendező — s természetesen a színészek is — végig sem t u d t á k eldön-teni, mit játszanak, Shakespeare-tragédiát vagy Dürrenmatt-komédiát. H i á b a ültette őket a szerző zabálni az asztal mellé, fürödni a dézsában, míg azt hiszik, hogy világ-politikát csinálnak, ágyban és ágy alatt feküdni, míg eldől az angol korona sorsa és így tovább, az előadás végig feszeng tragédia és komédia között, egyiket se vállalva, egyikkel a másik hatását lerontva. Igazi élmény, mikor Stefanik Irén, a k i szép és félelmetes Shakespeare-fúria, tragikus monológját a többiek csámcsogása közben mondja el. De 6 az egyetlen, akinél helyén van ez a szerepfelfogás. Kátay E n d r e és
Konter László mulatságos kabaréfigurát formálnak, mentül jobban, a n n á l inkább szétfeszítve az összjátékot. Iványi József hiába komédiázik pompásan az ágyjelenet-ben, h a színpadra léptekor n e m hoz súlyt, erőt, tekintélyt magával, ami később le-lepleződhetne. Bicskey Károly nagy pillanatai, ájtatos rokoni szemforgatása, ko-mikus hangsúlyai csak fokozzák a hiányérzetet, mi minden telt volna tőle, ha lát-szatnagyság és törpeség közt villódzana végig az alakítása. Általában a női szerep-lők mind „tragikusra veszik" szerepüket, viszont a férfiak igyekeznek „komikusab-ban" játszani, ez eleve szétfeszíti az előadás egységét. Talán Bángyörgyi Károly és Pagonyi Nándor felfogása áll legközelebb a darab szelleméhez finom humoruk, gyors váltásaik jelzik, hogyha a rendező eldöntötte volna, mit akar előadatni, ez a sok jó színész nagy alakításokra lett volna képes ezekben a szerepekben. Ha az előadás értelmezné és megvalósítaná a darabot, nem azt látnánk, hogy Kátay mi-lyen jó komédiás — ezt eddig is tudtuk —, hanem hogy mimi-lyen félelmetes és pri-mitív a militarizmus. Ha Bicskey és Iványi a hatalom és nagyság magasságából zu-h a n n á n a k kicsinyes. perpatvaraik megalázó zu-helyzeteibe, nem azt mondanánk, zu-hogy milyen jól karikíroznak, h a n e m hogy milyen jelentéktelen figurák kezébe kerülhet a népek sorsa. Ha J a n k a Béla nem akarna rokonszenves lenni, még a szerző fel-fogásának gyengéit is bírálhatná az előadás. H a . . . Folytathatnánk,' de minek. Nem személyekkel van vitánk. Azt szeretnénk csak elmondani, hogy akkor és azt a dara-bot kell és szabad előadni, amikor és amivel a rendezőnek s a színháznak van va-lamiféle saját üzenete, mondanivalója a világ számára. Azt szeretnénk csak elmon-dani, hogyha egy színház vállal egy művet, azt vállalni kell. A tragédiát n e m sza-bad kiengesztelni, a bohózatot nem szasza-bad . . . legyünk f i n o m a k . . . vígjátéknak sze-lídíteni. Ha a repertoárt — nagyon helyesen — n e m a klasszikus szövegek kötelező olvasmányi unalmára építik, akkor a műértelmezési s a játékmódot is modernizálni kell. Mikor ezeket a sorokat írom, még az első előadások mennek: Mikor megjelenik a kritika, m á r régen mást játszik a színház. A közönséget szerencsére nem befolyá-solom az előadások látogatásában. Kívánom is a színháznak, legyen minél nagyobb a siker. Kívánom, de n e m vagyok meggyőződve róla, hogy lesz. H a pedig lenne, ez se változtathatja meg a véleményemet. A kritika egyébként se reklám, nem arra való, hogy okkal, ok nélkül dicsérjen. Az elmúlt években a szegedi színházat agyba-főbe dicsérték, s közbén a színház egyre gyengébb lett. Most végre megváltozott valami. Ez a változás azonban bizonytalan, felemás, következetlen. Éppen olyan, mint a János király előadása. Ezt a darabot m á r n e m lehet jobbá tenni. A szín-házat igen.
Mégis örülnünk kell a János király előadásának, s az öröm forrása maga az elő-adás ténye. Németh László-darab ősbemutatója után olyan komédia magyarországi bemutatója, amely bejárta — b e j á r j a a világot s mindenütt megosztja a közönséget, mindenütt érzelmeket provokál s aktuális gondolatokat ébreszt.
A sok száz éve halott uralkodó János király ismét világkörüli úton van. A tör-téneti, a valóságos, az igazi régen elporlott, néhány adat a történelemkönyvek lap-jain, más semmi se maradt utána. Harcolt a franciákkal, a bárókkal, a pápával, élt és visszaélt a hatalommal, mint minden uralkodó, király és kiskirály. Nem a tettei őrzik emlékét, hanem maga az emberi emlékezet, az irodalom. Gyarló emlékezet, koronként más és más jut eszébe arról, ami mindig ugyanaz. Mégis csodálatra méltó emlékezet, mert az örökegy tények mögül ú j r a és ú j r a kibontja saját koráról valló mítoszát. János történetének tragikus pátosza volt, míg a hatalom csak elidegene-dett f o r m á j á b a n létezett. Korunk komédiának látja m á r az elidegeneelidegene-dett hatalom manipulációit, s ha D ü r r e n m a t t nem is, mi bízhatunk a n n a k emberséges formáiban is. Amíg pedig a világon él,, manipulál elidegenedett hatalom, n e m kell attól félnie Jánosnak, az igazinak haló porában, se másnak, hogy gyarló tetteit, emelkedését és bukását letudja emlékeiből az emberiség emlékezete, az irodalom. Van még mon-danivalója a sok száz éve halott király históriájának. Sokáig szó eshet még a rég halott királyról, szép hosszú halhatatlanságot él meg. Boldog János király. Szegény angers-i polgárok, alattvalók és b e o s z t o t t a k . . .
BÁRDOS P Á L
K É P Z Ő M Ű V É S Z E T