T Á G U L Ó K Ö L T Ö I V I L Á G K É P : M Ű F O R D Í T Á S É S ESSZÉ*
A h a t v a n a s évek eleji életformaváltás a m ű v é s z i v i l á g k é p t u d a t o s t ö r t é n e t i -esztétikai kitágításával é s m ű f a j i gazdagodással jár. A Nincsen számodra hely!
epikus p r ó b á j á n átesett Váci l e f o r d í t j a Tvardovszkij Egyre messzebb c. p o é m á j á t (1963) és sorjázni kezdenek A zsezse-madár c. k ö t e t b e n (1964) összegyűjtött prózai írásai. A T v a r d o v s z k i j t é m a tematikailag jól beleillik Váci költői v i l á g á b a (egy e m -lékképeket elszabadító távol-keleti u t a z á s története), jóllehet egyáltalán n e m á l l í t j a ú j s z e r ű művészi feladat elé. E n é h á n y kiragadott s o r pl. a k á r ö n m a g a v e r s e és p r o g r a m j a is l e h e t n e : „Világ! — i m á d o m minden t á j a d ; . . . I M i n d e n t á j , hol n e m vagyok, / egyszerre f á j n e k e m — m i n t f á j n a k / a m ú l t b a m e r ü l ő n a p o k . / S z e r e t n é m szívem e világon / szétosztani; — m i n d e n v i d é k / d r á g a n e k e m ; / e g y f o r m á n v á -gyom / kelet, nyugat, észak egét" stb. A t e m a t i k a i r o k o n s á g ellenére a szabályos elbeszélő költemény egy Vácinál jóval visszafogottabb költői a l k a t o t m u t a t , a k i eszközeit szigorúan a h a g y o m á n y jegyébea kezeli. A f o r d í t á s így n e m i g e n n y ú j t a l k a l m a t merészebb m e t a f o r á k , képi megoldások a d a p t á c i ó j á r a , a sok t ö r t é n é s és leírás köznapi m o n o t ó n i á j a némelykor kényszerűen r u t i n m e g o l d á s t e r e d m é n y e z . H a -sonló feszengésnek v a g y u n k tanúi, m i n t a m i n d u n t a l a n lírai k i t é r ő k b e k a n y a r o d ó Nincsen számodra hely! esetében: a lírikus h a j l a n d ó s á g n e m t a l á l u t a t m a g á n a k . M i n d e n e s e t r e keres, s ez bizony — ha m é g oly költői m ó d o n is — t ú l f o r d í t á s s a l j á r . Váci n e m t u d j a megállni, hogy Tvardovszkij s z i k á r a b b , k i m é r t e b b e p i k u s d i k c i ó j á t fel n e forrósítsa a m a g a k é p e k b e kéredzkedő expresszív szenvedélyeivel, é r z e l e m -tolulásaival.
Tvardovszkij pl. ezt m o n d j a a Volgáról:
M e emy dánt HOC noeoatcan HanoMimaeM HÜM ceüyacb.
(IIoeMM. MocKBa, 1957.)
Szó szerint: „És e messzeségbe elkísérve m i n k e t , e m l é k s z ü n k r á j a m o s t . . . " Váci ezt így a d j a vissza:
S e félelmetes távolságban is hallik ezüst dallama
L á t n i v a l ó : a z eredetiben s e m m i f é l e dallamról n i n c s szó, a z ezüst dallam jellegzetes Váci-lelemény. Verseiben ilyen összetételekkel t a l á l k o z u n k : „ezüst-röptű n e v e d " (Ave Maria); „ezüst-nevedet" (Magasból), prózai í r á s a i n a k egyike pedig s z i n t e tombol az ezüstben: „olajfa, ezüst p a l á s t b a n " ; „széltől f o r r ó rozsezüst"; „a tó ezüst m e m b -r á n j a " ; „Szitakötők e z ü s t j e " ; „a víz, a sí-rásezüst"; „ezüst n y á -r f á k " ; „ezüst h á l ó k " ;
„ezüst lebegés"; „ezüst zacskók"; „ezüstcsengésű mező"; „pókhálóezüstök"; „ezüst fátyol" (Innen még nem látszik). D e persze m á s h o l is e l ő f o r d u l : „a boldog öregedésben, az ezüstöződő szerelemben remél erőt" (Nehéz szenvedély); „Egylábú N a g y -m a -m a . . . é n e k e ezüst c é r n á j á t öltögette az estek sötét k ö t ő j é b e . . . " (Jezsi-baba).
Mi is az ezüstszálakat öltögethetjük tovább, h a T v a r d o v s z k i j n a k ezt a téli k é p é t s z e m b e s í t j ü k a fordítással:
* Részlet egy készülő nagyobb összefoglalásból.
3UMÜ — u ece eoxpya 6eno.
Cyxoü nypzu dpeMommm ÖUMOM
KocmAaeuü jiec 3ae0A0XA0.
Szó szerint: „Tél van és körös-körül minden fehér. A csontos erdőt beborítja a hideg hóvihar álmos füstje." Váci megoldása ez:
Ránk tör a fagy: minden ezüstre válik — a táj halott fehér.
A hóviharok könnyű f ü s t j e fagyott erdők fölött kísér.
A tiszita és precíz összerímelés (ezüstre — f ü s t j e ; fehér — kísér) nemcsak megtol-dotta egy sorral a képet, hangulatilag lágyabbá, könnyedebbé is varázsolta. A for-dítót kétségkívül a füst „vezette félre": rímet keresett hozzá, s „beleesett" a füst — ezüst r í m p á r évszázadokkal ezelőtt felállított — jelen esetben hangulatmódosító — csapdájába. Most alig van költőnk, aki kikerülte volna ezt a pompás összecsendítési lehetőséget, de bizonyára még kevesebb azoknak a száma,. akik tudják, hogy lele-ményükből igencsak hiányzik az eredetiség, hiszen e r í m „feltalálója" Balassi Bálint!*
A „csontos erdő (kosztlavüj lesz)"-metafora egy variációja Tvardovszkijnál m á r korábban előfordul:
H cmenb 6e3 xpax 3a OKHOM.
H na ee paemme nnocKoü — rde Manoü potyuyeü, zde 6po3b — C map o o 6 p a3 Hbt e őepesxu Eejiewm — aoAue, KOK Kocmb.
Szó szerint: „És a végnélküli sztyeppe az ablakon túl. És lapos síkságán — hol kis ligetként, hol szétszórtan — öreges nyírfák fehérlenek csupaszon, mint a csont."
A fordítás most csak a sztyeppe nyugalmával „elégedetlen":
. . . s ha kinézek, csak a végtelen sztyepp lobog.
Szelíd síkját lágyan borítják széjjelszórt árva ligetek;
a múlt-idéző sápadt n y í r f á k
csupasz csontként fehérlenek.
Váci Mihályt legmélyebben ez a kitűnő poétikus átlelkesítés ragadta meg. Nem sok-kal később, 1962. m á j u s 2-án, Lidicén keltezett Sírás c. versében így alsok-kalmazza:
nyírf a, — táncoló csontváz, — kísérteni a világba, kerekedj fel!
A Jeszenyin bánata pedig (legutóbbi, Eső a homokra c. kötetében) „visszaadja" a Tvardovszkijtól kölcsönzött képnek az eredeti orosz jelleget. Az orosz erdő elenged-hetetlen tartozékának látványát ezzel a látomással játssza át Jeszenyin kísértő em-lékképébe:
Jeszenyin csontvázai szerte:
— zörgő nyírfaerdők kísértenek.
A fordítás egészének szakmai, szöveghűségbéli hitelében persze nincs mit kétel-kednünk, hisz Váci Mihály feleségétől kaphatott szakszerű munkatársi támogatást:
Juhász Mária az orosz nyelv és irodalom tudós ismerője, számos kitűnő tanul-mánya épp a modern szovjet irodalom alkotásaival foglalkozik. A kiragadott túl-fordítási esetek inkább csak a líraisággal teh'tett költői alkat fékezhetetlen „műkö-dését", a gyöngéd, érzelemdús és képgazdag megoldásokra való hajlandóságot
pél-* Ld. Hét fő csillag vagyon kezdetű versében. A rlrn utóéletét — máskor és más helyen — külön tanulmányban kísérjük végig.
dázzák. Megerősíti ezt Váci vallomása az orosz nyelvről Makai I m r e klasszikus S o lohovfordítása kapcsán: „Egyedülálló az orosz irodalomnak mélységes paraszti m é g -ha tódottsága, a kis dolgokhoz való letérdelése. Az orosz művészet m i n d e n á b r á z o l t dolgot átölel, szinte a népmese parasztjainak meghatódottságával. E jelenség nyelvi, formai adottságai is figyelemre méltóak, a kicsinyítő képzők, jelzők, a d é d e l g e t ő kifejezések sokasága egy nyelvben sem veszi úgy a szavak tenyerére a f é s z k ü k b ő l felemelt dolgokat, mint a z orosz nyelvben." A megfigyelés pompás, de n y i l v á n -valóan csak egyetlen sajátosság kiragadása: a legkedvesebbé.
A zsezse-madár (1964) sokrétű gyűjtemény. „Tanulmányok, cikkek, vallomások, 1960—1964" — mondja az alcím; „a Kelet felől prózában" — vallja egy dedikáció;
Váci irodalomtörténete, kiáltványok, riportok, szociografikus lírai novellák f o g l a -lata — egészíthetnénk ki a z alcím szerinti meghatározást, de ezzel sem m o n d t u n k el róla mindent. Akár a verseskönyveket, A zsezse-madár-t is erős kompozíciós fegyelem jellemzi. A kötet élére tanulmányszerű írások kerültek a legkedveltebb klasszikusokról és kortársakról. Váci elsősorban József Attila és Bartók Béla, Illyés Gyula és Benjámin László művészetének értelmezésével cövekeli kd költői világ-képének építményét. Nemcsak lelkesen felmutatja e klasszikus t e l j e s í t m é n y e k e t : esszéi a minél teljesebb befogadásért való küzdelmet, a tanulás édes k í n j á t is érzékeltetik. József Attila vagy Illyés műve több m i n t világoló példa — n a p o n t a f e l -mondandó lecke is. E dolgozatokat több szempont szerint egybeköthetnénk, d e emeljünk ki csak néhány közös sajátosságot. A József Attilaesszé alcíme „lírai d o -kumentáció"-! ígér, és ez a pontos meghatározás ráillik minden t a n u l m á n y á r a . Váci m á r lírává transzponált s a j á t hasonló élményeivel forrósítja fel egy-egy József Attila vagy Illyéshely jelentését; a m i t róluk mond, magáról is m o n d j a vagy m o n -dani szeretné. Elég a József Attiláról szóló vallomás címére és alcímeire pillantani, Váciars poeticák is lehetnének: „Felelj — innen vagy?"; „Szükségem v a n a h a r a -godra" ; „Én n e m azért jöttem, hogy b ő g j e k . . . hanem, hogy tegyek"; „Az u t c a és a föld fia vagyok"; „Már kétmilliárd e m b e r kötöz itt". Ez az önmagán átszűrő értel-mezés felfokozott líraisággal rajzolja szuggesztíven valóságossá „kutyavonításokat idéző szomorú arcképé"-t: „A szenvedésekben megérteni őt nekem is a d a t o t t jog.
A magány, a félelmek, a megrugdosottság szorongásait, szégyeneit átéltem, a szen-vedések nem ember szívébe való késeit i s m e r e m . . . " S a lelencgyermek soha n e m gyógyuló sebei saját lelenctanítványainak megrugdosottságát felidézve szinte r a j t a is kiütnek; „a nemzeti nyomor tárgyainak, eszközeinek félelmetes" József Attila-i
„leltárá"-t a Kelet felől frazeológiájával és önnön emlékképeivel hitelesíti; k i h a l l j a minden verssorból csalhatatlanul, a m i csak „proletárul", „szocialistául" érthető. A z Illyésportréból idéztük m á r a hasonló megközelítésmód példáit, s a B e n j á m i n k r i -tika legfontosabb felismerése „a nehéz szenvedély, a társadalmi h a r c m i n d h a l á l i g viselt lázáról" megint csak önmagára vetíthető. A fojtottabb h'raiságú, i n k á b b a szakszerűséget szem előtt tartó Bartók- vagy Solohov-tanu.lmány természetszerűen nem annyira azonosulásaival, h a n e m meghökkentő tudományos ismereteivel k a p meg, illetve késztet vitára. Bartók muzsikájának pl. nemcsak művészi és t á r s a d a l m i jelentését, de láthatóan technikáját, mesterségbeli fogásait is érti; nagy m ű v e l ő d é s történeti erudícióval rajzol európai hátteret a népiességhez; a népdal f o r m á l ó d á s á -nak ú t j a i t egy költői beleérzésekre is képes eszményi etnográfus szakszerűségével láttatja. Eközben kitűnő párhuzamot állít fel a népköltészet és műköltészet között, de a folyton változó, ú j életre kelő népdallal szemben a szerző által jegyzett m ű -alkotás egyszeri f o r m á j á t így abszolútdzálja: „Örökre megmarad, m i n t a múmia, örök, de feltámaszthatatlan." Persze ez csak esszéisztikus sarkítás s n e m az interpretáció értelmének tagadása, ahogy esetleg első pillantásra látszik. Azok a romantizáló t ú l -zások ellenben, amelyek a népdalt termő népélet romlatlanságát idealizálják, polémiára a d n a k okot. Elsősorban azért, m e r t a szembeállított városi polgári élet k a rakterizálása is végletes, a v u l t n a k t ű n ő rekvizitumok terhelik. A kétszínűség, a k a r -riervágy, a pénz, az üzlet stb. felemlítése után pl. így általánosít: „Nem f o g a n h a t o t t meg mindezek nyomán" — ti. a népéletben — „a csalódás, a kiábrándulás szomorú virága, a dekadencia és a cinizmus és ezek gyógyszeréül keresett kéjvágy, m e n e k ü
-lés, mámor, beteges életérzés és mindezek gondolati termékei, melyek még a leg-jobbakat is megrontották." Váci n e tudná, hogy a romlás így kárhoztatott virágai esetenként éppenhogy a polgári életforma filisztersége ellen jelentettek tiltakozást?!
Ellensúlyozásul meglepő irodalomtörténeti szakismereteit dokumentálhatjuk: „a Dó-zs a-f orradalom, a n n a k hatása, nyoma egyetlen magyar nyelvű művészi sor elejéig sem jutott a nemzeti tudat felszínére sem az irodalomban, sem a képzőművészetben
— egészen a XIX. századig." Aki ezt leírta, n e m középiskolás fokon ismeri a régi magyar irodalmat. Aki pedig így köszönti Illyést (Kortárs, 1967. 2. sz.): „Szepsi Csombor járta így a Földet", az egyenesen felfedezést produkál. Majd csak az 1968-as kritikai kiadás igazolta, hogy az Europica varietas az útleírás első, az Orosz-ország eleddig utolsó klasszikus alkotása; a m a z a XVII. század eleji polgárosult Nyugat-Európáról, ez a győztes XX. század eleji szocialista forradalom hazájáról rajzolt elfogulatlan képet. De a z is kiderült, hogy szemlélődő alkatuk úgyszintén sokban hasonlatos: egyformán idegenkednek pl. a haszon nélküli tájaktól, az embert rettentő hegyvidéktől, s egyek a hasznosan termő szelíd dombvidék dicséretében stb. A Solohov-tanulmány bevezetőül végigpanorámáz m a j d n e m az egész XIX. szá-zadi orosz epikán s főleg az orosz regény hőstípusait vizsgálja. Törvényszerűen ahhoz a gondolathoz jut el, hogy Solohov azért haladja túl elődeit, mert „hőseiből teljesen hiányzik az úgynevezett »orosz malenakólia«, a meditatív szomorúság, és a cselek-vés lírába oldása. Hősei a cselekcselek-vés értelmére lelt, az alkotásnak, a tetteknek gyür-kőző michelangelói tusakodású alakok".
A „lírai dokumentáció" módszere s a tudós alaposság valamennyi tanulmányban egyazon végkövetkeztetés, kimondását szolgálja. József Attila szenvedései „nagyon is társadalmiak", költészetében az a „legátfogóbb, legmélyebb érvényű", ami „»pro-letárul«, »szocialistául« érthető csak"; Bartók népközelségét „társadalmi tettként is"
el kell fogadnunk, mert b á r „zenei alkotóelemeket indult gyűjteni, de ezek a zenei alkotóelemek külön-külön fegyverek, kardok, szuronyok, botok, lándzsahegyek, sze-kercék és cséphadarók voltak", s ő felöltötte e fegyvereket; Illyés Gyula ugyanígy
„hárommillió koldus zarándoklásának előénekese"; Benjámin sem csak költő, de
„magyar és forradalmár". Elsősorban ez a következetesen érvényre jutó társadalmias szemléletmód kölcsönöz összetartó erőt Váci néhány fejezetes irodalomtörténetének.
A tanulmányok stílusformáit érintve csak a képszerűségre vessünk pillantást.
Rendkívül jellemző, hogy a képszerűség a minden elődnél közelebb álló Illyést meg-idéző esszében a legerősebb, s képi intenzitásban csak a József Attila-dolgozat mér-hető hozzá. Az Illyés-portrét különösen gazdag személyessége is elkülönözi a többitől.
Ez a szubjektív felszabadultság a tanulmányokat követő ciklussal mindegyre fokozódik. Emlékképekkel dúsított irodalompolitikai írások után (Értelmes éneket) karcolatnyi életképek (A mohos favödör), novellába hajló hosszabb írások (Törté-nelmi lecke), végül egészen novellisztikus kompozíciók következnek (A zsezse-madár).
Váci irodalompolitikai cikkei vallomások és kiáltványok. A m á r lépten-nyomon idézett Értelmes éneket a hazára találásról és A szabadság szép, komoly fiai a szár-mazás és pályakezdés nehéz próbáival számol el. Ezekben t á r j a elénk azt a pszicho-lógiailag is érdekes folyamatot, ahogy „az örökös belső ünnepélyesség, csordulásig töltő m e g h a t ó d o t t s á g . . . , a költészet sajátos állandó révülete" átvált az elbocsátó osztály szolgálatának „felismert és vállalt t u d a f ' - á v á . Megrázó „az áldást osztó kéz elnyomó uralrná"-nak néhány személyes dokumentuma — pl. az 1946-os megfuta-modás a pesti egyetemről —, megragadó, ahogy teljes lelki felszabadulásért és új, felszabadult erkölcsiségért kiált. A Szegények hatalma c. kötet morális kérdésekre hangoltsága ezekben az írásokban gyökeredzik. „Űj-e az, hogy a magántulajdont, ezt a történelmi medúzafőt, kocsonya testű óriás hüllőt, átpréselik, szivárogtatják forradalmunk résein" — kérdezi itt, s versben így hadakozik kísértéseivel: „Kinőt-tem . . . l a . kis magántulajdon / pubertáskori erotikájának / pattanásait, a jólét / keserves nyögésű székrekedését. / Nem spórolok sem házra, sem telekre. / Olcsó kis feketékben kortyolom / jövendő biztos tőkémet s a házam" (Naponta gyilkolom).
Az ú j erkölcsiség programja vezérszólam volt a 60-as évek eleji közéleti lírában.
Antológiacímmé lett legismertebb megfogalmazásával, a Garai Gáboréval Váci Mi-hály idézett vallomása (eredetileg: Kortárs, 1962. 4. sz.) filológiailag is összehangzik:
Példájuk pestis, fekete ragály, mit az eltakarított óriás dög, a magántulajdon még ittmaradt párája-bűze terjeszt, napra-nap új áldozatokat szedve az épek seregéből!
Nagy fertőtlenítés kell, tiszta szigorúság légárama!
(Tiszta szigorúságot. Mediterrán ősz, 1962.)
„Az érzelmek forradalma csak most szerveződik — ennék még n e m álltak az élére.
A gyárakat könnyebb államosítani s a földet felosztani. Nehezebb kivívni és meg-vívni kényelmeink és képzeteink, szokásaink és előítéleteink közepette h i t ü n k és érzelmeink, szép szenvedélyeink forradalmát" — állapítja meg Váci helyesen u g y a n -ott, s a Szegények hatalma és a z Eső a homokra egy összefüggő versrétegével a tel-jes érzelmi forradalom megvívásáért folyó harcok élére áll. Leghíresebb p a m f l e t j e , Az „irodalmi élet" és az irodalom élete c. gyújtó hangú kiáltvány abból az időből való, amikor az Élet és Irodalom-nál eltöltött gyakorló év u t á n a z Ű j í r á s szerkesz-tőségében bonyolultabb leckéket kap az irodalmi élet és az irodalom élete viszonyából (Kortárs, 1962. 9. sz.). Élesen elkülöníti e kettős szférát: „az irodalmi b e -dolgozók, az irodalmi vágók" és sznobok világát a z irodalom valóságos értékeinek történelmi életétől. Indulatos jellemzéseit m á r - m á r túlzásnak is felfoghatnánk, ha kritikájába nem vegyülnének szatírizáló tendenciák. A szembeállításból egy egészséges, etikus emberi, irodalmi életeszmény türelmetlen p r o g r a m j a sejlik elő, s p o -tencionálisan előrevetülnek m á r azok az öntépő vívódások is, melyek e kettős kö-zegben való megmerülésből, a z emberi, politikai és irodalmi tapasztalatok felhal-mozásából adódnak. A Kelet felől történetszemléletét kifejtő Irodalom és valóság szorosan kapcsolódik a kiáltványhoz, a z irodalompolitikai cikkek sorát berekesztő Kulturális forradalom és forradalmi kultúra pedig szinte parlamenti b e a d v á n y n a k vagy felszólalásnak fogható fel. A tanyavilág, a vidék, a különösen elmaradott n y í r ségi t á j elégtelen művelődési viszonyain szeretne segíteni gyors gyakorlatias t a n á csokkal, és immár „hivatalból" is, hisz 1963 óta SzabolcsSzatmár országgyűlési k é p -viselője. E téma riportszerű, novellisztikus változatai a z Innen még nem látszik és az ökörkút.
Az esszékben, irodalompolitikai írásokban is m i n d u n t a l a n felbukkanó költői látásmód a karcolatterjedelmű kisprózákat már teljesen á t h a t j a . A mohos favödör, a gyalogút vagy a tanyatemető — hogy a címekből kölcsönözzünk — m á r kész vers-motívum, a z efféle tárcakezdés pedig különösebb nehézség nélkül a k á r versbe tör-delhető:
A táj sima a szél futása előtt,
az országút kirántott kardként nyilallt az égalj felé.
A nap utolsót dobbant, halkan megremegett bele a táj.
A falucska tornya hívogató mutatóujj.
A faluban gépkocsink után két fasor nőtt a por lombjaiból.
(A gyalogutat benőtte a fű) És nem versérvényességű részletek-e ezek is?! —:
Háromezer hold őszibúza-vetés!
Kitárt szárny az égbe-végtelenbe mártózó,
lassú mozdulású kétoldali fénysuhogás, ami itt a megáldott, foganó földek között kíséri meglassúdott kocogásunk.
Felállók, körbebotorkálva keresem, hol van a kút betemetett rekedt kiáltása, hol van a tanyakút,
a csillagok emlékeivel lezárult kék szem?
Messziről piros-fehéren ragyog a tanyaközpont,
ragyognak a házak, a hajóméltóságú hófehér ólak;
az égbe lábalnak a villanyvezetékek vasoszlopai, vakít az alumínium-ezüst víztároló glóbus,
sürög-porzik a szorgalmas országút,
zsong, dobog, és mélyet lélegzik a délelőtti munka.
(Tanyatemető) Emlékezzünk csak, a kiemelt sor szerepelt is m á r versben:
szelíd lejtőkön hazatartanak
fehérpalás, hajó-fehér hatalmas ólakba, melyek kigyúló ablaksoraikkal
az éjben úszó ragyogó hajók.
(Mendegélt két tehénke)
A versbe tördelés lehetősége tulajdonképpen lényegtelen külsődleges szempont. A fon-tos az állandó képi készenlét, a képek következetes végigvitele, a vers és próza ha-gyományos határait áttörő, egymásba mosó folytonos lírai telítettség. Váci lírai pró-z á j á n a k epró-z a legjellempró-zőbb sajátossága. A mi ereklyéink-ben pl. így idépró-zi meg apró-z a r a t ó k állati vonaglását: „ez a mozdulat valamikor az uradalmak ezerholdas ga-bonatábláinak lángtengerében elevenen pörkölődő csenevész, szikár feketévé sült emberkebogarak heteken át tartó tizenkettő-tizennégy órás rovarrángatózása volt.
Másztak sorban, hosszú sorban egymás után a fekete bogarak, s állati zsibbadtságú végtagjaik szabadulni próbáló rángatózásaiban ott villogott a kasza — ez a gyűlölt ívű félhold, amelynek szemvakító hegesztőláng subanásait tíz órán át nézték." A kép kissé hosszadalmas, á rovarok, a félhold s a hegesztőláng egybekapcsolásának kö-vetkezetességén is lehetne meditálni, de mily tömör, abszolút költői metaforát ké-szít elő — súlyos társadalmias tartalommal! —: a z aratók nomád népe „laza tör-zsekben kószálta ezt a szuronnyal tarlózott országot". A mohos favödör c. ciklus kisprózáinak mesterdarabja kétségtelenül a kiemelt utolsó helyen szereplő Két mé-ter magasan a föld körül: egy Kandó-mozdony vezetőfülkéjében megtett, Budapest—
Győr—Budapest közötti utazás leírása. Teljes tárgyi hűségű beszámoló, de mégsem csak pontos riport a száguldásról. Csupa költészet, lírába transzponált képláncolat.
Költői hevültsége onnan ered, hogy az örök gyermeki mozdonyvezető romantika, a z ősi száguldásvágy az eleve költői formákba rendeződő valósággal szembesül benne. Nehéz dolga van, aki idézni akar, a képek forrásai bárhol felfakadnak. K ü -lönösen érdekes ez a megoldás: „A híd — ahogy egy óriáskígyó torkán csúszhat le egy gyík — elnyel minket, bordái remegnek, s a fantasztikus emésztés szédülete után megkönnyebbülten jutunk ki Lágymányos vizei, zöld partjai közé." A kép Szabó Lőrinchez sem volna méltatlan, hisz Éjszaka vonaton c. versében ez áll:
„alagutak / torka gargarizált velünk." De m e n j ü n k tovább: „kavicsokra térdel ez a robogás"; „Fut a sín-ezüst, felszökik a láthatárig, mint a lázmérő higanyszála";
„A gyalogút! Hihetetlenül élőlényszerű, gyíkriadalmú, igyekezete m e g h a t . . . a száz-ezer nehéz léptű talpfa t r a p p o l á s á v a l . . . v e r s e n y e z v e . . . követ m i n k e t . . . " ; „Ör-házikók virágoskerteket tartva ölükben, tipegnek robogásunk után, mint itthonha-gyott nénikék"; „felrügyezik ez az örvendeztető zöld fény" stb., stb. A lírai Kandó-riport kompozíciója is gondosan kimunkált. Az indítás ugyan emelkedett, súlyos
lírai futamokat ígér („A pályaudvar üvegcsarnokának templomi hűvösében o r g o n a basszussal dörög a hegyeshalmi gyors Kandómozdonya"), az egészséges d e r ű j ű f o l y -tatás azonban visszazökkent a köznapibban költői látásmódba („A »vezér úr« kiveszi zsebéből az ó r á j á t . . . ez az óra ugyanaz a súlyos, féldiszkosz nagyságú, m e g b í z h a t ó hűségű, jóságos, gyermekaltató Doxa, a m i t még gyermekkoromban annyiszor m e g -mosolyogtunk, s amit annyiszor láttam gépész, mozdonyvezető, f ű t ő és m á s h a s o n l ó felelős foglalkozású emberek mellényzsebében. Egy életre választják ezeket a fél tányérnyi malomszerkezeteket, mint a feleséget — és ezek az órák hűségesen m e -netelnek a szívek mellett."). A megint csak derűs lezárás pedig szabályos-szellemes tárcanovella-poén: ,,— Budapest! Keleti pályaudvar! — kiáltanak a kalauzok. — Föld'. — mondom én, és leszállok a két méter magas vezetőfülkéből."
A novellisztikus színezet, a tágasabb kompozíció ettől kezdve valamennyi í r á s -nak jellemzője. Váci leghosszabb összefüggő emlékirata, az Ének a kútból 1943—1944 pl. kitűnő alakrajzzal indul. A jó novellista jellemző készsége pompásan j u t é r -vényre a főtisztelendő ú r atyáskodó gőgjének megidézésében. A legkisebb részletnek funkciója v a n : „apró göndörű sűrű olajos fényű haja", „húsvörös ajkai", „ b u j a és bűbájoló hangja", „puha ujja", a prédikátori frazeológia, a z öntelt intések m i n d teljesebbé teszik figuráját. Ugyanilyen erőteljes, hangsúlyos, ismét csak poénszerű az utolsó mondat. G a r a j A n d r á s hétgyerekes, hatholdas parasztember lehajtott f e j j e l lassan ezt mondta: „— Tanító úr, a németek elfoglalták az országot." Az Innen még nem látszik az egyik legszabályosabb Váci-elbeszélés. Mindössze riportpontosságú alaphelyzetrajza, a bevezetés jelzi, hogy Halasi Marika nagykáta-alsóegreskátai VI.
o. tanuló egy hétköznapjának felidézésével a naponta tíz-tizennégy kilométert gya-logló, erős házimunkára fogott tanyasi kisiskolások hátrányos körülményeiről m o n d szociografikus alapossággal dokumentált példázatot. Az elbeszélésnek azonban oly erős természetes sodrása van, oly érzékletesen idézi fel a történés természeti-tájbéli és belső lelki színtereit, hogy eszünkbe s e m jut a tudós bevezető. Sőt, azt m o n d hatnánk, bátran el is maradhatna. A történet szuverén művészi sugallata a n é m i képp didaktikus alapozás nélkül teljesebb. Az ökörkút riportszerűsége i n k á b b h e -lyénvaló, bár a jellemzés általánosító ereje, a beszéltetés műszerpontos t e c h n i k á j a , a t á j b a való lírai belefeledkezés itt is vérbeli elbeszélő erények. A tizenkét éves Laboczki Erzsike megtanította írni analfabéta édesanyját. Ennyi a történet s köz-ben egy visszapillantás a z asszony állati nyomorban töltött ifjúságára, t r a g é d i á k k a l szabdalt házaséletére. „Mi lelt? Furcsa viselkedésed van. Pénzhiányod v a n ? " — fordul remekül visszaadott, szaggatott darabossággal, de a lényeget k i m o n d v a esze-lős tekintetű törzsőrmester férjéhez, aki egy pillanat m ú l t á n nyakcsigolyáját sza-kasztja gyermeküknek, az asszonyba meg belémártja a disznóölő kést. A k e m é n y realizmus komorságát mindkét írásban lírával elegyíti a t á j r a csodálkozás. Az e f f é l e képek m á r - m á r a modorosságig váciasak: „a homok monoton m á n i á j a , a szél siva-tagi karavánimája, a homokdombok ringató tevehátai"; „a konyhából a r á n t o t t a együgyű reggeli i m á j a száll"; „Aztán a tizenkét n y á r f a iszik a z égből a t á j fölött";
„Zsoltározik fenn a pacsirta az imacsendes ragyogásban" stb. Tökéletesebbek a tik-kadt nyári csend, a végtelen magány képi variációi: „Irdatlan magány, lomha csend forgatja köröttünk a tájat. Fáradt, lusta emelkedők, kukoricatáblák őrült susogása a félig ájult szélben, s messze, a végtelen messzeségben egymástól embertelen távol-ságban akácok, eperfák hónaljában egy-egy közönyös, halálba hullt t a n y a . . . A hibbanteszűek motyogásával támolyog a s z é l . . . Zarándokéneket sírdogál n é h á n y m e -legtől ájult tyúkocska, elepedt torokkal rínak a pucér csirkék. Az eperfákról potyog egy-egy eper. Legyecskék zöld-arany hegedűn zümékelnek. Csend, ragyogásba kövült néma közöny."
A kötet most vizsgált ciklusából csak a Miatyánk — jobbra is, balra is, a k ö -vetkezőből pedig a Demokrácia a pázsiton nem éri el a jobb írások színvonalát.
A m a n n a k anekdotizmusában a parasztábrázolás avult hagyományaiból kísért v a -lami, emitt a lírai modorosság zavar, a helyenkénti kitűnő, tömör telitalálatokkal szemben — mint „krumpliföldek tollmeleg zöld fészkelő telepei"; „az ú t f á r a d t a n
ideérkező, porban húzott szárnyú akáclombjai" — feltűnő a z efféle túlhajtás: „Má-niákusan szeretik ezek az emberek az akácot. Ahol csak n e m veszi el a vetemény elől a fényt, ahol egy csöpp árok fáj, egy kis homokhalom haszontalankodik, vize-nyős lapos szepeg — kapuk elé n y á r f á t kiált, tornác elé e p e r f á t sóhajt, portája, f ö l d j e végére pedig akácot ébreszt itt a f ö l d m ű v e l ő . . . rögöt rimánkodó u j j a k — ez i t t a fa. A keservesen művelt, bevetett föld köré térdeplő család rimánkodása" stb.
(A kiemelések tőlünk.) Az Innen még nem látszik szerkezeti felépítésével szemben ellenkező képletet mutat a Jezsi-baba c. írás. A riportréteg itt az elbeszélő emléke-zés u t á n olvasható, de a kettő között nincs törés: a m ű f a j i különbözőséget egy kép-gazdag lírai f u t a m hidalja át. A Jezsi-baba a nyírségi hagyomány szerint a „portól viszkető falucskák keserves, ihatatlan vizű k ú t j a i " mélyén lakozó boszorkány, aki lehúzza a kútbatekintőt. Babonás-balladás történetét az erőteljes jellemző készséggel megidézett Egylábú Nagymama meséli el, aki csak ült-ült „a tornácon, és énekelt visszafojtott sírású hegedűk hangján, éneke ezüst cérnáját öltögette a z estek sötét kötőjébe, nyomorult élete sötét folt hátán folt napjait fércelgette ezekkel a cérna-vékony tűvillongású, zsoltáros nyüszítésekkel. Énekelt, fogatlan száját, rajzolatlan,
eltűnt a j k a i t beszippantva: — Ohh! — mindig így kezdett minden sor éneket — O h h virágzó i d v e s s é g . . . " Jezsi-baba legendájának felidézése a r r a szolgál, hogy Váci megszállott tudós barátjáról, a nyírségi kutakat vizsgáló földrajztudósról, Si-mon Lászlóról rajzoljon portrét. Ez a tudományos ereje teljében, 56 évesen elhunyt kitűnő geográfus — akit költőnk Földalatti tenger c. írásában siratott el (Népsza-badság, 1969. aug. 29.) — több ezer nyírségi kút vizsgálata után a r r a az eredményre jutott, hogy a homok alatt nagyüzemi öntözéshez is bőséges vízhozam rejtezik. Váci szinte ráolvasó sámánként láttatja őt, s tudós feltevéseinek költői képekben a d for-m á t : „Százezer évek előtti tengerek éneklése hova halkult. Hova t ű n t el az a keserű korty, mely a Kárpát-medencében öblögött?" Különösen a folytatás elszabadult Ura:
„Évezredek óta veri e t á j pusztáit a napfény, keleti szél, lópata, jégesők ménese, hull, hull az eső pásztorkalapra, szikre, homokra, lengeti olykor zöld
esőszál-szakál-lát isten e simogatatlan tájakra, nő a felhőből a fordított esőbúzatábla, és kalásza paskolja a homokot: — de hiába hull a harmatnál kevesebb eső. Felissza sisteregve, m i n t a z izzó kályhaplatni a ráhullt cseppet — felissza mohó kapzsisággal, átengedi átokvert szeszélyes anyagán a gyökeret kereső édes ízű esővizet — a homok. A nyír-ségi, a bugaci, a delibáti homokhátságok dombvonulatai olyanok, mint a lustán, lom-h á n egymás mellett lom-hempergő pikkelyes trópusi szörnyek. Ha jön az eső, a lábon járó zöld mező, suhogó szavanna, a homokszörnyeteg kitátja óriási pofáját, lenyel-dekli, majszolja, gyűri magóba, mintha szénanyalábonként gyűrné az esőt, s aztán fekszik tovább meddőn, szárazon, szikesen, és bendőjében mélyen lenn, ott a z emész-tetlen, haszontalanná váló víz." A versbe tördelés t r ü k k j é t itt csak azért n e m alkal-maztuk újra, m e r t Eső a homokra c. kötetében Váci maga is felhasznál versépítő elemeket e koncentrált felhalmozódásból:
Barna csíkos tigrisként akácok közt sompolyog, forgószél farkát csóválva,
az ugrásra kész homok.
(Nyírség) Bolyongtam
búzaszálú esőid sűrű alján
(Édes hazám) Eső, üvegzöld zápor, — mintha tábla búzát kaszálna penge színű él,
— egész napon át zúg, suhogva vágja a lábon álló zöld esőt a szél.
(A sebző ének)