tiszatáj
IRODALMI, MŰVELŐDÉSI ÉS TÁRSADALOMPOLITIKAI FOLYÓIRATFőszerkesztő KAPOSI MARTON
Főszerkesztő-helyettes LENGYEL A N D R Á S
A szerkesztőbizottság elnöke TÖTH BÉLA
A szerkesztőbizottság tagjai
Berényi Bogáta, Besenyi Sándor, Borvendég Béla, Csatári Dániel, Kaposi Márton, Szentpéteri István
A szerkesztőség tagjai
Csatári Dániel, Nikolényi István, Szabó Tibor, Tóth Béla, Zsoldos Sándor
Tartalom
XLI. ÉVFOLYAM, 7. SZÁM 1987. JÜLIUS
DOBAI PÉTER versei: Megszabadulni egy-egy regénytől lehet, de marad helyettük egy szonett; Kérdés a meg-
maradásért; Mintha csak a testünk emlékezne 3 BAJOR ANDOR: Harun al Rasid beszéde (vers) 5 BRASNYÖ ISTVÁN versei: Fut fölfelé; Láng 6 SÖTÉR ISTVÁN: A kölcsönkönyvtár (regényrészlet) 8
PAPP LAJOS: Madárházban (vers) 15 RAFFAI SAROLTA: Asszonyok a Virág utca négyben.
Erzsébet (regényrészlet) 16 HAJDÚ FERENC versei: Thália hamis tallérjai; Egy
zöldike emlékére; Blues; Ismétlődés 25 TANDORI DEZSŐ: Négyes (vers) 28 BOTKA FERENC: Egy kis ablakon bejutni a Nyugat tu-
datába. Beszélgetés Eva Haldimann-nal 31
TANULMÁNY
NEMESKÜRTY ISTVÁN: Lukács Béla: egy demokrata
író-államférfi a múlt század végéről 36 BORSZÉKI GYÖRGY: Emlékezés Nagy Györgyre, a Ma-
gyar Köztársaság úttörőjére 42
KELET-EURÓPAI TÜKÖR
VARGA RŐZSA: Stanislav Kostka Neumann és a ma-
gyarok 50 STANISLAV KOSTKA NEUMANN: Tanulságos és fi-
gyelmeztető meglepetés (Varga Rózsa fordítása) 54 ENYEDI SÁNDOR: Az ismeretlen Kádár Imre 57
KÁDÁR IMRE: A másik út 58
1
MŰVÉSZET
BODRI FERENC: Képzőművészeti krónika 63
RAJKAY ÉVA: Kárász Judit fotói 69 OSGYÁNI CSABA: Amíg egy musical ideér... (A Nyo-
morultak szegedi szabadtéri bemutatója elé) 74
KRITIKA
HAUBER KÁROLY: Mítoszt termő hétköznapok (Jékely
Zoltán összegyűjtött novellái) 80 MAROK TAMÁS: Fodor Géza: Operai napló 84
SZÁVAY ISTVÁN: Hankiss Elemér: Diagnózisok 2 87 PÁL LÁSZLÓ: Politológiai propedeutika (Gombár Csa-
ba: A politika parttalan világa) 92 BERTA TIBOR: Hódmezővásárhely története 1 94
F. "
t . '-
ILLUSZTRÁCIÓ
Schéner Mihály rajzai a 7., 24., 35., 49. oldalon és a bo- rító 3. oldalán
Kárász Judit portréja, illetve fotója a műmelléklet I.
és II. oldalán.
A Csongrád Megyei Tanács lapja. Kiadja a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat.
Felelős kiadó: Kispál Antal — 87-2694 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető:
Surányi Tibor igazgató.
Szerkesztőség: Szeged, Tanácsköztársaság útja 10. — Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-'370. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelőfi- zetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest V., József nádor tér 1. — 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96-162 pénz- forgalmi jelzőszámra. Egyes szám ára: 16 Ft. Előfizetési díj negyedévre: 48, fél
évre 96, egy évre 192 forint.
Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk' vissza.
ISSN 01331167
DOBAIPÉTER
Megszabadulni egy-egy regénytől lehet, de marad helyettük egy szonett
Dávid Herbert Lawrence, A kapitány bábuja, Jo&eph Sheridan Le Eanu, Barton kapitány eámű regényének; olvasása közbeni —
Máté Marinak Ylintha egy éjszakán félig-olvasott regény zavarta volna meg bennem saját történetét, s azóta nem is egyetlen ijesztő részletét
izeretném elfelejteni, hanem mindazt, amit én
túloztam-tágítottam magamnak-egésszé, erőszakosan, noha tudtam: a könyvek, mint az írott törvények:
kegyetlenül közömbösek azok iránt, akik elég merészek ahhoz s elég naivak is, hogy életfogytiglan
emlékezzenek oly dolgokra, olyan döntésekre is,
melyekhez sorsuk adatott ugyan, de nem adattak életeik, sem maguknak-idegenül is megtartó és évekkel éltető társaik!
Voltak — vagy lehettek volna — életéveket-rejtő menedékek.
Voltak — és vannak is! — vad játékok, mókák és békés szigetek is — és mégse! mégse! — noha a tenger hívta, helyet nem talált a test.
Kérdés a megmaradásért
Kezdetben nem volt virág!
Kezdetben volt a világ!
Ki hozott először virágot?
Ki adott bennetek, anyák!?
Mintha csak a testünk emlékezne
„ ... tegnap reggel..
(— mondtam ma, a telefonba,
aztán megismételtem, a nagyobb nyomaték kedvéért! —) De kinek?! Kinek mondtam?
Egy női hang volt a vonalban. Egy lány?
Egy asszony? Esetleg egyszerre két lány?
Vagy egyszerre két asszony?! Vagy anyám?
Vagy a húgom? Nem tudom. Nem tudom!
! — Én nem emlékszem. Talán ők — de kik?! — Igen.
Fix, hogy ők sem! Ijesztő az idő időtlensége.
„... tegnap reggel..."
Ezt mondtam ma valamivel kapcsolatban, ami: mi?!
De az biztos, hogy tegnap reggel történt velem, az, — mi? — amire azóta nem emlékszem!
Hol van az idő? Talán a „térben"? Talán a szomszéd szobában?! Talán egy régesrégi Schaffhausen-, Roamer-, Doxa-, Longines-zsebórában?
Talán egy ingaórában, amely még egyre jár és üti az óraegészt, a felet, a negyedet
egy régen halott óraműves műhelyében? Hol van az idő?
Talán a Bibliában? Talán egy régi könyv lapjai közé préselt régesrégen nyílt virágban? Talán öngyilkos lett az idő, mert felismerte, hogy a pillanat is, mely éppen következik:
elmúlt máris, már múlt, már emlék, már kilökte a világból a „helye", ahol a pillanat még egy meghitt időegészhez tartozott, tartott és telt és eltelt és letelt.
Talán az „örök" idő mindörökre meghalt?
Csak mi nem vettük volna észre és múló-magunkban nem vesztettük volna el? Vagy él az idő?
Es élne énbennem is és nem is volna szüksége helyre, térre? Idő van a szememben is? Szájam sarkában is?
Álmomban nemkülönben? Idő, sőt, múlt van alig éppen kimondott szavaimban is?
„... tegnap reggel..." Idő az arcom is?
Idő az összes maszkom is? Idő volna az ember annyi álarca is? Es az években, az életévekben is csak idő volna? Es idő volna egy még ismeretlen, véletlen arcban is, aki még csak közeledik, közelít, akit majd arccal, tulajdon arcommal: idegen-magamnak és őt: önmagának ismeretlenül, a világra világtálanul kitalálok, kitakarok meztelenre,
noha nem tudom, hogy ő énnélkülem, lenni milyen szeretne, ha élne, ha lenne?
4
BÁJOR ANDOR
Harun al Rasid beszéde
Én vagyok Harun al Rasid Áldott e föld e föld enyém Jöttöm nem jelzi dob se síp Foltos ruhákban járok én Zsibongnak utcák és terek Mindenki néz senkise lát Így hát a vaksi emberek Seholse látnak kalifát Tolvajnak nézett egy kofa Rikácsolt igazság legyen Korbácsos rendőr jött oda Ki letépte a köpenyem
Korbácsért nyúlt haragra gyúlt ö sebezte föl hátamat
Nem tudta szegény nyomorult Kezesebb lesz mint gályarab
Panaszt tettem Kádinál i, Ott is maradtam mint fogoly
Bárkiből bűnöst fabrikál Ha ítél Törvényt káromol Senkin sem könyörül soha Hiába jajong kínpadon Nem sejti óh az ostoba Neki is így jár irgalom Útszéli pecsenyesütők Fröccsentették rám olajuk Nem képesek gyanítni ők A csaló végül hova jut Izzad a bolond egyedül Henyél az úr a fák alatt A Dirhem évek óta gyűl De elvinni egy pillanat Országom vértől iszapos Ha van még rémít a velő Emberről emberre tapos A magát égbe emelő Kék itt az arc veres a tő A Törvény állva elaludt Mindenki lenyakazható Kivéve ép a szemtanút
5
Népemre úgy emelj kezet Enyém az éj a napvilág A tolvaját elém vezet Szemem titkolt tervekbe lát A bűnös hiába oson
Holnap is újra kél a nap Sírjába ég kit kobzosom Jövő idők szájára ad
Mert Harun al Rasid vagyok A színválóság és mese
A talpas király fő gyalog A. mindenki és senkise Ne higgye a sok hűtelen Hogy az igazság haldokol Villan a pallos hírtelen És nyel rá egyet a pokol
Viszik a szeles palotát, összelökik tornyait.
Nem áll meg itt épen
egyetlen gondolat sem.
A kerékvető kő csak,
ahogy kimered továbbra is a földből.
Mélyben van a gyökere, táplálja a szikla,
mely ugyanúgy fogyatkozik.
Mindenfelé csupán a sok kis darab.
Sohasem lesz egész,
nem lesz soha bámulatra méltó, hogy megakadna rajta a szem.
Csák fut fölfelé
a tövis szaggatta női harisnyán.
(1955)
BRASNYÓ ISTVÁN
6
Láng
Amikor azok hárman megérkeztek venni akartak valamit vagy épp hiányoltak:
maguk közül az anyakocát ahogy csülkével átöleli válluk
és lábuknál elszélednek a szopós malacok.
Vagy a lópofát
a tulajdon orrukon a feszülő bőrét hogy szaglásszanak messzire beszaglásszanak egymás kék zsebébe elborzadni a pipadohány fölött.
De nem történt semmi három exhumált ember kenik a vajat a kenyérre mérlegelik a tehén súlyát nyújtogatják a nyakukat fejük összedugják
egyikük hanyattesik a csúszós füvön mintha lekaszálták volna
a másik kettő már nem is segít neki csevegve haladnak tovább — honnan jöttek és hová mennek hajuk szakálluk megnőtt nyilván már a haláluk után ebbe kapdos a szél
elszórakozik akárha lánggal tenné.
7
SŐTÉR ISTVÁN
A kölcsönkönyvtár
Részlet egy készülő regényből
Friss, de már forró is volt a reggel; Antónia szorosra engedte redőnyeit, a léceknek pörkölődött szaguk volt az odatűző napban. Csak a sarokerkélyt hagy- ta nyitva, ahonnan jólesett az árnyékos oldalra átnézni: az ablakokban ágy- neműk szellőztek, a Zerge utca a sportpályán túl forró párába borult, jobb- kézt a sugárúton elhaladt a vágóhídi villamos. Még mindig érkeztek szeke- rek, de már ritkábban, s nemsokára az úttest közepén két lovas jelent meg, elől egy főhadnagy, mögötte a lovásza. Antónia még megvárta Wolf főor- vost, akinek hatalmas teste kétoldalt kidagadt a csillogó kerékpárról, t é r d n a d - rágos, fehér burett ruhát viselt, kopasz fejebúbja sötétbarnára sült a regattai evezésektől, mellette futott farkaskutyája. A főorvos elengedte a fél kor- mányt, intett Antóniának, és lassan tovagördült.
Ideje indulni a kölcsönkönyvárba: keresnie kellett a kulcsokat, m e r t n e m az előszobai fogas kampóján hagyta, mint szokta, hanem a konyhaasztalon találta meg. A sugárúton, a magasföldszintű házak ablakai nyitva álltak, kredencek teteje látszott, nagyított fényképek, az ágyak felett Szűz Máriák, olaj nyomatban, s mindegyik lakásból ugyanaz a szag áradt, ágyak, padló- viasz, szellőztetett szekrények szaga. Az udvarokon vödröket öntöttek ki, né- hol kannákból öntözték a járdát, melyen még meglátszottak a széttaposott hársfavirágok mézes nyomai. Minél beljebb haladt, annál inkább életre kelt a város, már felébredtek a műhelyek, a tejcsarnok előtt tejeskannák szaga, Birschinger fűszeresék fabódéjuk elé salátákat, káposztákat raktak, a mészár- szék felett falból kitekintő ökörfej aranylott. A kevés járókelő zárkózottan haladt egymással szembe, mert az emberek ebben a városban nem szívesen köszöntek egymásnak, nem szívesen álltak meg beszélgetésre, mintha g y a n ú s ügyekbe keverednének az ilyesmivel. Antóniának azért estek jól a főorvos reggeli üdvözlései, mert ez a férfi különbözött a város lakóitól, nyílt volt, le- mezeket gyűjtött és evezett, s így bohém hírébe került. Ezek a helybeliek úgy nézik egymást, mint betolakodott idegeneket, holott itt születtek. Igen, de évtizedekkel ezelőtt sokan telepedtek be, tisztviselők, kereskedők, s ettől tartós feszélyezettség maradt vissza, féltékeny védekezés, kicsinyes gyanak- vás. Nem csak az őslakók, de a jövevények közt is.
Forró, üres mellékutcák nyíltak, s a kaszárnyák is úgy álltak, m i n t - ha az egész hadsereg leszerelt volna. Pedig trombiták szóltak, de a szérűs- kert felől. Mikor a térre kiért, a nagy bérházakon fehéren folyt szét a hőség, piros kupola emelkedett a világoskék égbe, állához emelt kézzel tűnődött a fekete szobor, a bérkocsiállomáson a lovak szelíden hajtották le fejüket, á r - nyékban álltak, s körülöttük az aszfalton még nem száradtak fel a viztócsák.
A temetői villamos az újságkioszk előtt várakozott, s a sarki kávéház ablakai fölé ponyvákat vontak.
Miközben kis kölcsönkönyvtára felé haladt Antónia, a nyár véglegesen birtokba vette a várost; a híd alatt csillogtak az örvények, a parti füzesből ideiglenes tűzhelyek füstje emelkedett, a regattaházakból nyílvessző keskeny- ségű szkiffeket tettek a vízre, a fakorlát fölé függő kosaras muskátlikat meg- 8
öntözték, egymás után érkeztek a tutajok, nagy fekete kalapos tutajosokkal, akik tüzet raktak a szálfákon, és bográcsban főzték a puliszkát. Antónia pe- dig megállt az órásüzlet előtt, melynek kirakatában az üvegbúrás óra szerke- zetét inga helyett parányi hinta hajtotta, melyen matrózruhás kisfiú ült.
A Feketesas utcában a festéküzlet előtt a járdára csurgatott kátrány lágy, fe- kete csíkozatot teregetett szét.
„Flóra az esti gyorssal érkezik" — emlékeztette magát újból és újból An- tónia, mint olyan eseményre, mely miatt aggódhat is. Aggályos, szorongó ter- mészetű volt, és félt, hogy húga hibákat talál majd életmódjában, lakásában, és korholja, gúnyolja. De mi ez a hirtelen látogatás? Történt valami? Antó- nia a szívére szorította kezét, megszokott mozdulattal, ahogyan szorongásai- ban szokta. Fagylaltárus tolta kétkerekű kocsiját, megállt az árnyékban és csengettyűt rázott. Az égykori fogadó udvarára most is beálltak a szekerek és tárkocsik, akácok hajoltak ki az államvasúti épület kertrácsa fölött, s a bol- tosok tétlenül vártak vevőkre a Püspökbazár előtt. A hírlapok még mindig visszatértek a frankhamisítási perre. Antónia azonban sohasem olvasott újsá- got, de kölcsönkönyvtárában az előfizetők fogadására készen, a visszahozott könyvekbe bele-belelapozott. A kerékpárüzletből, melynek üveglapjai mögül színes küllők virítottak, vázak csillogtak, üzletnyitás idején rendszeresen megjelent az inas, hogy a kölcsönkönyvtár vasredőnyének felhúzásában se- gédkezzék. Redőnyfelhúzás után az inas takarította ki a könyvtárat is. Antó- nia az üzlethelyiséget kellemesen hűvösnek találta; nemsokára eléri a járdát a nap, és a könyvek csomagolópapír borítása megpörkölődik. Tisztaság és rend volt a kölcsönkönyvtárban, könyvek nem hevertek szerte, barnásszürkén hú- zódtak a könyvsorok, tintával kirajzolt, nagy számjegyeikkel. A könyvtár magja apai örökség: Galamb Ödön közjegyző hátrahagyott könyvei, Jókai, Mikszáth, Eötvös Károly sorozatai, és a Klasszikus Regénytár, Singer és Wolf- ner kiadványai a háború előtti évekből — Tutsek Anna, Tábori Piroska, Szik- ra, Tormay Cecile, Herczeg Ferenc. Az olyan moderneket, mint a Két fogoly, már neki kellett beszereznie, és vásárolt Bródy Lilit, Körmendi Ferencet is, és nehezen jutott hozzá Erdős Renée-hez. Hát még Surányi Miklóshoz, Csathó Kálmánhoz. A Délmagyarország irodalmi rovatában kísérte figyelemmel az ú j irodalmat, de igazán bizalma csak a klasszikusokhoz volt, oroszokhoz, néme- tekhez, ritkábban a franciákhoz, de az amerikaiakhoz egyáltalán nem. Óva- kodott Dekobrától, a Hálókocsik angyalát be sem jegyezte a katalógusba, me- lyet előfizetői lapozgatnak. Legtöbbjüknek ő szolgált jó tanáccsal, nem a ma- ga ízlése szerint, hanem a visszahozott könyvek olvasóinak önkénytelen segít- ségével, akiket óvatosan kikérdezett, ö v é volt az egyetlen kölcsönkönyvtár a városban, s emiatt foglalkozását valamiképp fontosnak és rangosnak érezte.
Várta az ügyfeleket, akik majd vakító fényből belépnek a homályos, hűvös bolthelyiségbe, s ő fekete köpenyben, mértéktartó nyájassággal áll rendelke- zésükre, hagyja, hogy a könyvjegyzéket ide-oda forgassák.
özvegy Roboz Frigyesné, született Galamb Antónia megélhetésének egyet- len forrása, a csekély özvegyi nyugdíjon kívül, a kölcsönkönyvtára volt. Kö- zepes forgalmú üzlet, korlátozott növedékkel. Beérte vele, egyedül élt, amióta férje a Trieszti Biztosító hivatalnoka, öt évvel a háború után, az olasz fron- ton szerzett tüdőbajában elhalálozott. Tartalékos főhadnagyként szerelt le, s attól kezdve csak hivatali munkájának élt, nem vett részt a politikai mozgal- makban, s amikor a tengernagy az ú j hadsereg élére állt, valósággal bújkált
9
egykori tiszttársai elől, akik csatlakozásra szólították, „tényleges" állomány- ba, és várható előléptetéssel. Nem valamiféle politikai okok bírták tartózko- dásra, hanem egyetlen, nagy szenvedélye, mely betöltötte életét: a futballbírói hivatás, önkéntes munka, mely áldozatokkal is járt — hányszor kifütyülték, két ízben alig kerülte el a megveretést. A Szukováthy téri pályán vasárnapon- ként zsebében tartotta a kis oldalkapu kulcsát, hogy idejében kimenekülhes- sen, s eljuthasson közeli otthonába. A Zerge utcába a sportpálya szomszédsága vonzotta őket, s Antónia, valahányszor kitekintett ablakán, elszorult szívvel gondolt az időkre, amikor férje hazatértét várta. Őmaga félt a pályától, az ordítozó emberektői, a félig rongyos játékosoktól, s ilyenkor a férjétől is, aki őt mintha meg sem ismerte volna. Háromszor-négyszer nézett végig mérkőzést, és többé be nem tette lábát a sporttelepre. Mégis, r á kellett jönnie, hogy annyi heves jelenet ellenére, f é r j e népszerű a városban, némelyik üzletben, s a kor- zón megismerték, a kávéházban asztalukhoz hívták a labdarúgás rajongói.
Ezek a rajongók nem tartoztak ahhoz a társasághoz, melyet felsőbb leányisko- lás korában Antónia megszokott: kis fizetésű hivatalnokok, boltosok, mester- emberek. Lelkesek voltak, s lelkes a férje is, ami különös jelentőséget adott neki, és ettől szerelem és büszkeség olvadt egybe Antónia lelkében.
Milyen rövid ideig tartott ez a mozgalmas élet! Az egyik mérkőzést sza- kadó esőben fejezték be, Frigyes megfázott, tüdőgyulladást szerzett, s az or- vosok szerint ez lobbantotta föl lappangó tüdőbaját. Az egykori futballrajon- gók közül pedig senki sem látogatta az özvegy kölcsönkönyvtárát, s egyre töb- ben szoktak le róla, hogy a piacon, vagy a korzón köszöntsék. Mert néha vé- gig kellett mennie a Kárász utcán: ó, azok a régi, a leánykori korzózások, k a r t karba öltve, Flórával, s oldalukon a fiúk, jogászok, szünidőző ludovikások, fiatal tisztek.
1919 tavaszán Flóra elmaradt a korzóról, s a Stefánia sétányon, a híres cigány fehér márványszobra előtt találkozott Palot Rezsővel, a fiatal vörös- katonával, Palot Lajos városi főmérnök fiával, akit a Műegyetemről vittek ki a frontra, honnét szabadságra utazván, szülővárosába, ú t j á t a fővárosban megszakította és beállt a Tanácsköztársaság hadseregébe. Harcolt a Felvidé- ken, bevonult Kassára, a nemzeti zászlókat bevonatta az utcában, ahol szállása volt. Kisebb sebesüléssel került haza, így találkozott Flórával, akit a táncisko- lából, gimnazistaként ismert. Három hétig se sétáltak a Stefánián, máris ösz- szeházasodtak, polgárilag, Rezső a vöröscsillagos sapkájában vett részt a rövid szertartáson. Albérletbe költöztek, mert Flóra apja, Galamb Ödön közjegyző, már özvegyember, a lányát kitagadta, vesztüket jósolta, s akkor sem engedte be házába, amikor várandósan magára maradt, mert a fiatal férjet a rendszer- változás első napjaiban letartóztatták, s a katonai fogházban tartották. Antónia férje, Roboz Frigyes főhadnagy, aki akkor még nem szerelt le, egyenruhásán jelentkezett a börtön parancsnokánál, Deseő Lajos őrnagynál, és újdonsült só- goráért, mint királypártiért, kezességet vállalt. Frigyes ugyanis királypárti volt, és titokban az őrnagy is — Palot Rezső előtt kinyílt a börtönkapu, s meghúzód- hatott a Fölsővároson, albérletükben, miközben Flóra terhessége előrehaladt.
A városban francia hadsereg tanyázott, a rendet fenntartotta, mégis, a ten- gernagy katonái, különösen a huszártisztek, szélesen garázdálkodtak, fűzőt viseltek, és a csizmájukban pisztolyt. A Tisza véres hullákat vetett ki, Flóráék nem tudhatták, mikor sújtanak le rájuk. Rezső óvatos kapcsolatot tartott a Rókuson néhány gázgyári elvtárssal, előkészítette szökésüket, melynek Flóra szülése után kellett megtörténnie.
10
Azon a nyáron Antónia férje megkezdte a íutballbíráskodást, a Szuko- váthy téren, Flóráék fölső városi utcájában pedig sűrűn összehajoltak a lom- bok. Roboz Frigyes vékony, bajuszos, sápadt férfi volt, lerítt róla, hogy nem egészséges. Palot Rezső azonban maga az egészség, magas, szép, mint egy her- ceg, a nők rajongtak érte, s tüstént feltűnt, ahol megjelent: ezért kellett is különös óvatossággal rejteznie. Egy nyomdásznál volt az albérletük, becsületes embernél, aki szerencsére nem vett részt a mozgalmakban. A szomszédság a nyomdászékkal egyívású volt. A ház mögött, a téglafal tövében, orgonabokrok közt még levegőzni is lehetett, a kapu mindig zárva volt, s a levélszekrénybe időnként pénzt dobtak be, mely Antóniáéktól származott. 1920 tavaszán Fló- rának a fölsővárosi Kórodába kellett befeküdnie, ahol megszülte leánygyerme- két, a kis Dórát. Akkorra már a tengernagy darutollasai kivonultak a város- ból, az érdeklődés Budapest felé irányult, és Paloték megértőbbek is voltak, mint Flóra apja, a nyugalmazott főmérnök szelíd, szép öregúr, felesége, Etel- ka pedig okos, erélyes asszony: fiúk családját óvatos támogatásban részesített ték, s unokájukkal szűkebb körben még büszkélkedtek is.
Csecsemőszemét a kislány kinyitotta és a volt vöröskatona hallani sem akart róla, hogy megkereszteljék. Antónia azonban nem engedett: a Szent Demeter templomban tartották keresztvíz alá a kislányt, egy hűvös áprilisi délelőttön, s a templomból távoztukban olyan szél f ú j t a téren, hogy bérko- csit kellett fogadniok. Roboz Frigyes ez alkalommal is a főhadnagyi egyenru- háját viselte, melyet otthon sietve levetett, hogy délután a Szukováthy téren bíráskodhassék. Flóra hálás volt a keresztségért, az egykori vöröskatona pedig rejtelmesen nézett maga elé. Antónia úgy érezte, hogy a fiatal apa nem örül eléggé a gyermeknek.
A szerb területektől csak egy őrszem választotta el őket, a Tisza-hídon, sárgaborsó színű köpenyben. A nyomdászék megszerezték az átlépési enge- délyt, és május végére már Bécsből érkezett Palotéktól képes levelezőlap. Ide- je volt: kevéssel távoztuk után a nyomdászt letartóztatták miattuk, s a rend- őrségen még a nyugalmazott főmérnök neve is szóba került, de ő olyan te- kintélyes volt a városban, hogy nem mertek hozzányúlni.
Antónia azóta nem látta Flórát, s most itt a távirata, hogy Dórival az esti gyorssal érkezik. Közben dél lett, a levegő higanyosan fénylett, Kossuth Lajos bal kezébe emelte tollas kalapját és előkelő mozdulattal tartotta ki a jobbot.
A sarki kávéház ajtajában a kávés tikkadtan, fekete lüszterkabátban szemlé- lődött, a sarkon a patika óriás hőmérője harminc fokot mutatott, s hűvösséget csak a tú.lparti liget fasorai nyújtottak, meg a Fő fasor folytatásában sorakozó villák, de a teniszpályák semmiképp, és kellemes volt üldögélni Neptun kútja mellett, ahová a Vigadó tornácáról halk cigánymuzsika hangzott át, melyet mintha a konyha füst- és zónapörkölt szagai hordoztak volna magukkal. Szo- kás szerint ebben az órában jött meg a kölcsönkönyvtárba Bokor Pista, a gim- nazista, nyurgán, lágy, barna tekintetével, szelíden, de hangjában máris jö- vendőbeli egyetemi katedrák tónusával. Barátja, Kövesi Dezső, Tiszta Em- mának, Antónia barátnőjének fia odakünn, a járdán várakozott, soványan, ki- gombolt ingjéből előugró csontos ádámcsutkával, és mindig nyugtalanul, s most is lábának lendítéseivel, mintha labdát rúgna. Kövesi Dezső olyan türelmetlen tekinteteket vetett a kölcsönkönyvtárba, mintha barátja már fél órája váratná, pedig Bokor Pista csak most rakta le a hóna alatt hozott, csomagolópapírba csinosan burkolt könyveket. „Miért nem hozza be a barátját?" Bokor nem merte elárulni, hogy Kövesi Dezső pénzecskéjéből nem f u t j a kölcsönkönyvtári
11
előfizetésre. Antónia tapintatosan irányítani próbálta Bokor Pista könyvköl- csönzéseit, és csak komoly könyveket ajánlott, mint most is, a Háború és békét, melyet ugyan nem olvasott végig, de tudta, hogy az oroszok mind komolyak.
„Történelmi regény és az elején franciául beszélnek." — „Történelmi?"— csil- lant fel Bokor Pista szeme és máris vitte a Klasszikus Regénytár három kötetét.
Kövesi Dezső olyan izgatottan indult útnak, hogy Bokor alig tudta utolérni.
Uzletzáráskor illedelmesen átjött a kerékpár-kereskedés inasa, a redőnyt lehúzta, és díjmentesen kapta kölcsön a Nick Carter legújabb füzetét. Sárga fényben úszott a délután, Antónia a karjára akasztotta fekete táskáját, átvágott a téren, az Európa szálló előtti villamosmegállóhoz, hogy az indóházhoz idejé- ben érkezzen. A másik szálloda, a Royal elé súlyos táskákkal kereskedelmi utazók érkeztek, fönt, az oromzaton a HOTEL ROYAL nagy, fehér bádogbetűi előtt kibontott vasesernyőre emlékeztető szerkezet sötétlett, lámpák szunnyad- tak benne, melyek este visszavert fényükkel világították meg a szálloda nevét.
Mindenfelé építkezések folytak, s némelyik hírlap megrovón emlegette a kul- tuszminisztert, aki díszes egyetemi épületekre pazarolja a külföldi kölcsönt.
Mikor a külvárosokban nincs csatornázás! „Mindent egyszerre?" — vont vállat keserűen a kultuszminiszter.
Antónia hálásan tekintett a Boldogasszony sugárút lombsátorára, h a b á r ő a Petőfi Sándor sugárút hársait szerette igazán. A vasúti állomás épületébe ő is elfogódottan lépett be, akárcsak a többi lakos. Tisztaságában, ápoltságában ábrándos utazások előszobája volt ez az indóház — a főváros előszobája, és itt senki sem hangoskodott, türelmesen várakoztak a pénztáraknál, az emeleti vá- róterem bőrpamlagain úgy ültek, mint egy szalonban, miközben a peron előtt titokzatosan érkeztek és indultak a vonatok. A resti körülkerített asztalai felett itt is kosaras muskátlik és begóniák függtek, akárcsak a regattákon. Apácák és katonatisztek, és kivasalt egyenruhában, állszíjasan, szuronyosan, két csendőr.
Antónia a peronon fel s alá sétált, és ilyenkor, amikor sok ember közé került, idegennek érezte a várost; ismerősöket nem látott. Érezni lehetett a Tisza kö- zelségét, a vasutasok ünnepélyesen viselkedtek, az állomásvasúti tisztek szolgá- latban fehér kesztyűt viseltek.
Flóráék nem a második, hanem a harmadik osztályról szálltak le, pedig az asszony igen elegáns volt, Antónia felismerte ruháján a bécsi divatot. Ho- gyan illett harmadik osztályra ez a fehér cipő, fehér harisnya, a sűrűn csíkos, világos ruha, kazakkal, melyet fonott, világos öv fogott össze, és a széles kari- májú szalmakalap? Antóniát balsejtelem fogta el, mikor nővérét a lépcsőn meglátta. Flóra maga emelte szalmafonatú útitáskáját. Dóra fehér matrózruhá- ban, fehér térdharisnyában, apródfrizurásan, vörösesbarna h a j a alatt csillogó, keskeny szempár, sűrű szempillák, kissé duzzadó ajak. Antónia sötétbarna volt, a szeme zöld, Flóra pedig vörhenyes szőke, s a szeme világoskék. Antónia úgy érezte, Flóra mellékesen viseli a szép ruhát, ügyet sem vet rá, csak az ízlése biztos — őt nem hatotta át a ruhája, mint az öltözni szerető, többi nőt.
— Rezső jól van? — hangzott Antónia első kérdése, de Flóra szűkszavúan csak odavetette:.
— Majd mindent elmondok. Elváltunk.
A kis Dóra csak németül beszélt, felületesen csókolta meg nagynénjét, el- merülten nézte a vendéglő terített asztalait, minden asztalon vázában virág.
Valamit kérdezett az anyjától, de Flóra lesöpörte magáról a kérdést, türelmet- lenül tartott a kijáratnak, mint aki nem akar ismerősökkel találkozni. Villamo- son utaztak a Zerge utcáig, s gyalog az utcán végig, a Petőfi Sándor sugárút 12
sarkáig; a baptista imaházból ének hallatszott, s a kórusra külső falépcsőn le- hetett felmenni; a lakatos udvarát díszes kovácsolt vasrács zárta el, magas ka- pu, és a járda fölé tartóoszlopról vassárkány nyújtotta nyakát. A Szukováthy tér jegenyéi, és a betonkerítésen kifestett hirdetések, köztük a legszebb egy cukrászé: puncstorta, mellette pohárban habos kávé.
Antónia megtartotta a lakást, melyben férjével lakott; a lépcsőházat üveg- fal választotta el a kis függőfolyosótól, melyet betöltöttek a nyárra kitett szo- banövények. Idelátszottak a sugárút hársfái, köztük kihúzva a villamos sötét- kék vezetékpárja. Flóra, ahogy emlegetni szokta, „egyszál ruhában" ment férj- hez, Antónia azonban, még a háború előtt a szülőktől három szoba berendezést kapott, s amikor a közjegyzőék nemrég, csaknem egy időben elhaláloztak, bú- toraik közül is idekerült néhány darab: a három szoba túlzsúfolódott. Antónia az ebédlőjére volt büszke, a „román stílusú" két tálalóra, világos, kemény fá- ból, csavart oszlopokkal, a hozzájuk illő kihúzható súlyos ebédlőasztalra, mely bútorokat mintha a Bánk bán operai díszlete ihlette volna. A lila mintás, sötét falfestés is illett ehhez a komor berendezéshez, bár a falakat Antónia festmé- nyei élénkítették, leánykorából, amikor nemcsak zongorázni, de festeni is ta- nult, s levelezőlapról egy velencei jelenetet másolt közepes méretben — hölgyek és urak szállnak a lépcső alatt várakozó gondolába —; a nagyobbik tálaló felett gyümölcs csendélet függött, felvágott görögdinnye, őszibarack és üvegtálban málnabefőtt — ugyancsak másolat, színes műmellékletről —, de itt az üvegtál és a belé merített nagy ezüstkanál formái-színei összezavarodtak.
Dóra kinn maradt az előszobában és lemerülten a hosszú, színes, bekerete- zett fényképet szemlélte, mely a fiumei kikötőt mutatta, tintakék tengerrel és a móló mellett horgonyzó hófehér hajókkal. Férjével két esztendőt élt Fiúmé- ban Antónia, a háború előtt, mikor Roboz Frigyes a Biztosító ottani fiókját vezette. A Via Buonarotti tetején, a Casa Sepichben laktak, előttük a kikötő, melyben néha csukaszürke hadihajók jelentek meg; de érkeztek japán gőzösök is, és ezek egyikén Frigyes két japán legyezőt vásárolt; az ebédlőben akasztot- ták falra őket, két ablak közé. Legtöbbet a siroccótól szenvedett, de a tengert viharban szerette, alacsony felhők alatt, fehér tarajú hullámokkal. Örömmel járt a piacra, ahová régi kapun át lehetett jutni, de bizalmatlanul haladt el a tengeri halakat kínáló asztalok mellett, és az ottani ételek közül csak az édes sárgakását próbálta ki. Egy alkalommal hajón átkeltek Abbáziába, s készültek Velencébe is, mert egy nap alatt megjárhatták volna, de mindig halogatták, mígcsak ki nem tört a háború. Visszaköltöztek Szegedre, Frigyes bevonult, Antónia egy ideig a szüleinél lakott, majd kivették a Zerge utcai lakást. Most ott állt a fiumei tájkép előtt a kis Dóra és Antónia nem akarta őt megzavarni
— valahogy szívesen engedte be a múltjába a kislányt. Flóra azonban ingerül- ten hívta — „ez a gyerek mindig elbámészkodik".
Flóra ideges és bosszús volt, mint oly gyakran, leánykorában is, gyakran ok nélkül. Kelletlenül csomagolt ki, orrát fintorította a szekrény szagától, el- keseredett, amikor felfedezte, hogy ruhadarabokat Bécsben hagyott. „Ennek a gyereknek holmijától nem jut hely az én ruháimnak." Dóra békésen hallgatott, megszokta, hogy útjában van az anyjának. Antónia megsimogatta a kislány fejét, a sima és selymes hajat, és Dóra észre sem vette, mint valami kedves, fiatal állat. Antónia tört németséggel elmesélte Dórának, hogy a fiumei mosó- konyhában fahamuval mostak, márványkádban — egy réteg ruha, egy réteg hamu. „Mit érdekli a gyereket a nagymosás!" — intette le nővérét Flóra. Ügy mozgott a szobában, mint ruhában, mely dörzsöli, szorítja. Székekbe ütközött, 13
asztalsarkok miatt szisszent föl. Máris bosszantotta ez a lakás, ez az egész vá- ros. Antónia segíteni próbált a kicsomagolásnál, de a húga elhárította — „csak összezavarsz mindent, hová tetted a csipkés kombinémat?" Flórának főként a fehérneműje volt finom és ízléses, ő azonban ezeket a holmikat is közönyösen birtokolta, egyik darabot se tudta szeretni.
A két nővér az ikerágyban fog aludni, Dórának a harmadik, az erkélyes szobában vetett ágyat Antónia. Anyjának ingerült ide-oda mozgásai közben Dóra tétlen és nyugodt maradt, mint aki megszokta, hogy felesleges. Antónia érezte ezt, és a kislányra néha szomorúan rámosolygott. Már azóta, hogy a vagon lépcsőjén meglátta, fájdalmas vágya és szeretete támadt a gyermek iránt
— neki nem lehettek gyerekei. Vágyó szeretetet érzett Flóra iránt is, így volt ez gyerekkoruk óta, fájdalmas hajlam, mert húga a puszta jelenlétével feszült- séget és kelletlenséget keltett, s Antónia ezt türelemmel tűrte, sőt húgát, maga sem tudta, miért, még csodálta is.
A lakás legsötétebb helyisége a konyha volt; a növényekkel zsúfolt, er- kélyszerű függőfolyosóra nyílott. A konyhaasztalon, nyitott konyhaajtó mellett, hideg teát vettek magukhoz, hozzá sajtot és felvágottat.
— Lámpaoltás után mindent elmesélek — rázta le magáról Flóra nővérének súlyos és néma kíváncsiságát. Némán ettek, testvériesség, családiasság nélkül.
Antónia azzal vigasztalódott, hogy Dórának jó étvágya van. Pedig keskeny és nyúlánk, mint egy virágszál. Hogyan tévedt közénk ez a gyermek? Itt van és egyre érzi, hogy itt semmi keresnivalója. Antónia csalhatatlanul érezte, hogy ő is, meg a környezet is idegen ennek a gyermeknek, aki nem ellenséges, de n e m tehet róla, hogy idegen.
A nővérek a hálószobába zárkóztak, a harmadik, az erkélyes szobában a kislány egyedül maradt, lefekvéshez készülődött. Élénk figyelemmel vette szám- ba a szoba bútorzatát, s tudatában jelen volt az egész lakás alaprajza, minden helyiségével. Utcákon nem tudott tájékozódni, de a lakásokban azonnal, és a bútorok közt is. A „román" ebédlő valamiért elszomorította, az erkélyes szobát azonban barátságosnak találta: itt gyűltek össze az öreg Galambék megmaradt bútorai. Dórát a bútorok mindig megszólították, közölték szerény titkaikat, öreg asztalosmesterek vésőinek üzenete suttogott, a székek készségesen álltak, a szekrények szívesen hozzáhajoltak volna, de a derekuk megmerevedett. Két üveges könyvszekrény, benne aranybetűs német könyvek, piros sorozatok.
És zongora, meg zöld posztós íróasztal. Az erkély nyitva állt. Dóra félve lé- pett a küszöbre, félt az éjszakától. A Zerge utcán gázlámpák égtek, terjedel- mes, fehér épület emelkedett, alacsony házak és udvarok felett messzire lehetett látni, valahol, a fákon túl nagy ablakok világítottak. A sugárút hárs- fasora félig eltakart egy bérházat, melynek földszintjén rózsaszín ernyős lámpa világított, és ettől a lámpától otthonossá, barátságossá vált az egész környék. De ismét meg kellett ijednie: a szemközti emeletes házban világos volt egy ablak, vetett ágyakra látott, melyeken hoszú, zsákszerű hálóingek- ben egy emberpár birkózott. Tépték, de mégsem bántották egymást, a nő néha felkiáltott, majd eltoltották a lámpát és csendben maradtak. Dóra más- nap elmesélte ezt a jelenetet az anyjának, aki csúnyán összeszidta érte.
Messze vasúti híd lehetett, vonat dübörgött halkan. Langyos szél támadt, il- latok érkeztek, ecetfák hajoltak az utcára az udvarokból, k ú t nyikorgott, és a városon túli világ, azok a puszták, szikes tavak, melyeket jövet a vonatból látott, betörtek a városba. Újabb és újabb áramlatok érkeztek, Dóra bőrét 14
megérintették. Kitartóan, csúfan szólt valahol egy szál hegedű, kurjongatás hallatszott, majd sebzett ember ordítása, és ismét csend.
Dóra felnézett a csillagokra, melyek itt közel voltak a földhöz, s a Tejút is közel. Jöttek a hulló csillagok, ívben, lassan érkeztek, záporozott az égbolt.
Dóra lefeküdt, fehér, pikétakarót húzott magára, és elaludt azonnal. Az éj- szaka mélyén harangszóra ébredt: messze lehetett még a hajnal, mindenütt sötét volt, s az erkélyajtóból friss levegő áradt. Távolról érkezett a harang- szó, de semmiképp sem támadólag vagy követelődzőn, hanem nyugodtan, megnyugtatón, egyenletesen, szélesen, mintha jó társává akarna szegődni.
PAPP LAJOS
Madárházban
Valaha szállták a dalok.
Suhanták fenn, a kék egekben.
Ma nyesett szárnnyal totyorog ami maradt, drótketrecekben, vagy ül imitált ágakon.
Gyöngyszemében valódi bánat.
A föld alattuk valódi még, bár egyre kő-sivárább.
Valaha úgy röppent elő,
új fénycsóváként, valamennyi a semmiből, s énekelő
hitet mimelni, visszavenni, érdekkel mérni, porciózni, számolgatni egy sem tanult.
Megőrzött madárénekekből felrémlik még ez a múlt
Valaha az ének adott
rangot-nevet ahány dalosnak.
Ma ketrecükön zománctáblák feliratai fontoskodnak
nemről-fajról, leszármazásról.
Maga mind egyre szótlanabb.
Ehet tápot cementvályúból a dróthálós ég alatt.
A madárház kétségtelen komfortja hasznos zord időkben.
Reménytelen, kemény telek hidegében, zúgó esőben kuporognák a madarak benn.
Elnémult, sötétlő árnyak.
Egy-egy puhán lehull időnként.
A többiek még várnák.
15
RAFFAI SAROLTA
Asszonyok a virág utca négyben
ERZSÉBET
Könnyű, délutáni álmából felfrissülten ébred. Az elsötétített szobában hűvös félhomály, a lehúzott redőny lécei között keskeny pászmákban hatol be a fény. Az ablak nyugatra néz, most éppen a szemközti falat borítja á r - nyék, csak a tetőt csíkozza a nap finoman, már erőtlenül.
Előbb kezeit emeli föl lustán, ráérősen. Puháknak, ránctalanoknak t ű n - nek a gyenge világításban, azután arcát, nyakát simogatja még mindig fek- tében — jóleső érzés kipihentnek, csaknem fiatalosan feszesnek tudnia oly nagy körültekintéssel ápolt bőrét. A fiatalok erre még nem gondolnak, hiába figyelmezteti bármelyiket. Ám őt elég korán elhagyta a férje, ő idejében szemügyre vette tulajdon testét, megtanulta ápolni, hiszen ezenkívül egyebe sincsen.
Munkabírása. Mondjuk.
No meg a f i a . . . A tízéves Jánoska, akit a Nyugat-Németországból érkező tartásdíj miatt jólétben és biztonságban tudhat Anyáéknál még legalább négy esztendeig. Amíg általános iskolába jár. Falun él, jó levegőn, tiszta házban, egészséges környezetben az öreg-hegy túloldalán, ahol a kertben a zöldség, a gyümölcs megterem, ahol Anyáék baromfit, sertést tartanak, s ahol Jánoska úgy él, mint egy kis herceg. Maga sem tudja, milyen páratlan szerencséje van.
Mind a két nagyanyja dédelgeti, apja is, ő is ellátja játékkal, könyvvel, r u h a - neművel . . . s bizony előfordulhat, hogy ő meg egy szép napon gondol egyet, s hazaköltözik. Ha elfogadható munkalehetőségre lelne, már menne is.
Mert miben reménykedhet?
Városba vágyott annak idején. Tessék, megkapta. Gondolta, fiatal még, összehozhatja a jósors valakivel, jóravaló, tisztességes emberrel, no meg szak- mát is t a n u l h a t . . . A szakma megvolna, hanem bárkivel ismerkedett is meg, semmi sem sikerült. Nincsen szerencséje a férfiakhoz, kár lenne tagadni.
Nem volt az urával sem.
Milyen szépen, milyen egyetértésben éltek jó i d e i g . . . az utolsó napig.
Csak a rokonlátcgatás ütött ki balul. Ügy érezte magát a hazájától távol, mintha megdermedt volna. A férje meg a keresztanyjáék, az egy tőről valók között. Egyetlen szót sem értett a hosszú, hangos beszélgetésekből, az ott kint úgy-ahogy meghonosodott, de már megtollasodott családot idegennek érezte, a kinek-kinek pontosan szelt egy darab kenyeret, egy húsgombócot, egy főtt burgonyát, egy merőkanál szószt úgy fogadta a maga tányérjára, m i n t h a ala- mizsnát kapott volna. A személyenkint egyetlen a l m a . . . különös volt. Egé- szen szokatlan.
Amint a munka a gazdaságban. A kicsi gépek, az ismeretlen szerkezetek, a takarmányosládák szoros és szigorú egyformasága a hombárban, amelyet naponta portalanítottak... gondosabban takarították még a lakásuknál is talán. Az emeleti szobákban áporodott levegő, a mindig zárt ablakokon hófe- hér függöny, katonás rend a földszinti nappaliban, a konyhában is. Eleinte föllelkesült, a második hét végére már belefáradt a szeme az erőszakolt nagy 16
tisztaság és megbonthatatlan rend látásába. A mindig minden ugyanott, ugyan- úgy . . . Ma már nem is tudja, miért fázott tőle. De fázott.
Hogy azok az emberek megszokták-e a kinti életmódot, megszerették-e, föltalálták-e magukat igazán, soha nem tudja meg.
Sértetten és elkeseredetten hagyták itt az országot még 1948-ban. Soha, semmilyen politikai szervezet tagjai nem voltak, német származásuk ellenére magyar nemzetiségűeknek vallották magukat a hitleri időkben, azonban volt egy szép, háromszobás házuk — abban az időben falun ritkaság —, rendben tartott, nagy, téglából készült gazdasági épületeik, öt hold ú j telepítésűnek tekinthető szőlőjük Hegyalján, meg egy hold öregedő Tokajban. Húszkilós csomaggal vagcnírozták be őket. no meg erőszakkal, neki így mesélték. A lá- nyuk már odakint született, r a j t a kívül nem volt senkijük, míg a keresztfiukat ki nem bolondították.
Az az utazás kettesben próbaút volt: vele ugyan lehetne-e kezdeni vala- mit, ha úgy alakulna? Megméretett, könnyűnek találtatott.
Bálint másfélének, többet érőnek bizonyult. Bálint autószerelő, gyors, ügyes, munkabíró, törekvő. Még mindig belehasít a fájdalom, ha eszébe jut, mint mondta, rezzenéstelen pillantással nézve reá:
— Kiruccannék néhány napra, angyalom. Alkatrészekért.
S átölelte álnokul, szerelmesen.
No igen. Rokonlátogatásra, meghívólevéllel... egyedül. És persze mind- örökre. A fiát sem sajnálta itthagyni vajon? Vagy egyszer majd őt is elragad- ják? Ugyanígy?
Milyen gyanútlan v o l t . . . milyen bolond! Eszébe sem jutott, hogy minden asszonyt meg lehet unni e g y s z e r . . . hogy ma már olyan könnyű másikkal, s a megszokott életet újjal, kecsegtetőbbel felcserélni, akár egy kopott zakót.
Mert mit nyújthatott ő az urának? Amit egy tucatból tizenkettő, rá kel- lett döbbenjen, hiába. A felismerés és az abból táplálkozó elszánás juttatta idáig. Ma már ápoltabb, gondozottabb.. . majdnem szép. Jó munkaerő, tisztes- ségesen keres. Nem sokat, de a biztos háromezer-ötszáz már valami. S abból havonta egy ezrest félretesz. Erős szálú, sötétszőke haját maga gondozza, az arcpakolásokat itthon végzi e l . . . Mit meg nem tanul egy asszony, ha nagyon akarja! A ruháit megvarrja magának. Legelőször egy ügyes kis villanyvarró- gépért takarékoskodott. Az ő életében minden kiszámolt, megtervezett, más- képpen visszaszégyenkezhetett volna már régen a falujába. A vége így is az l e s z . . . de már nem kopott verébként. Meglehetős ruhatárral, kínnal kifejlesz- tett, nem is akármilyen kézügyességgel, rengeteg rafinált szabásmintával és egy varrógéppel.
És ha valami csoda nem történik vele, ez bizony hamarosan bekövetkezhet.
Csoda pedig nem történik, mert a férfiakkal egyáltalán nincsen szerencsé- je. Egy fikarcnyi se. Pedig valaha erősen eltökélte: férjhez megy újra. Miért is ne? Kikupálódott szépen, a külseje korához képest szinte irigylésreméltó.
Nem fél a munkától se, karja, lába izmos, teste rugalmas még, elvégre har- minchat éves mindössze. Kevéske sminket használ, de kitűnőt, nem kell az ő fehér-szőke-rózsaszín színeihez sok, kék szeme — valljuk meg, inkább szürke
—, de föléje finoman erezett, selyemfényű szemhéj borul — egyszóval még a szépífőszerekkel is takarékoskodhat. A parfümmel nem, azt megválogatja, s
anélkül, hogy használná, a kapun se teszi ki a lábát. Erre igen kényes.
Mert igaz, legfőbb érték az ember, maga-magának legyen az. A társada- lom számára csak akkor, ha se eltartani, se felvigyázni nem kell. Őt nem kelL A semmit érő kis szórakozásaiért keményen megdolgozik. Ha még az se lenne!
17
Sóhajtott, kikecmergett a takaró alól, kényelmesen sétált a fürdőszobáig, ott megállt, visszanézett. Három nő otthona. Harminc négyzetméter. Hálát adhat érte i s t e n n e k . . . no meg Manyikának. Az utóbbinak inkább.
Az ajtót magára zárta, s a nagy fehérségben odaállt a tükör elé. Ingét egyetlen mozdulattal engedte le, úgy nézegette magát néhány másodpercig.
Fürdősapkát húzott a fejére, s a zuhany alá lépett.
A víz jólesőn csiklandozta áttetsző fehér bőrét, a hátát, tomporát. Szappa- nos vízzel szerette végigsimítani magát, megemelni lassan olvadékonnyá lá- gyuló melleit, langyos zuhatag elé tartani gömbölyű vállát, még karcsú dere- kát, kerekded hasát, inkább izmos, mint puha csípőjét. Lábai hosszúak, véko- nyak, combja meglehetős. Csuklója vékony, oly finom rajzolatú, mintha valaki ilyen álomszépnek tervezte v o l n a . . . kezeire pedig különösen vigyáz. Senki abban a felsőruházati cikkek gyárában nem krémezi olyan gonddal a kezeit, mint ő. Egyszerű a titka: olcsó, koleszterines babakrémet használ, gyógyszer- tárit — a többi, drogériákban kapható készítmény bármilyen drága, bármilyen illatos, fittyfenét se ér.
Ez is ritka tudomány, amit jobbára idősebb, ritkán föllelhető, tiszta szívű, jószándékú asszonyoktól lehet csak megtanulni. Az asszonyokkal világéletében szerencséje volt. Ki tudja, miért? Bizalomért bizalom, segítségért, jótanácsért figyelmes viszonzás. Különleges recepteket cserélni, egymásnak egy-egy szok- nyát, mellényt megvarrni a férj kopott nadrágjából-zakójából, a kamasz fiú kinőtt öltönyéből, kabátjából — sokat ér az. Olykor még a maradék anyaggal is megkínálták érte. Mellénykét különösen könnyű összehozni a falatnyi finom szövetekből, legfeljebb harminc centiméter pótlást vásárol hozzá, akinek ízlése van. No meg kézügyessége. A felöltők selyembéléséből olyan alsószoknyákat lehet varázsolni, mint az álom. Ó, hiszen a jég hátán is életben marad bárki, ha egy kicsit é l e l m e s . . . ha dolgozni szeret, ha képzelőereje van.
Ledörzsölte magát jó alaposan, vékonyan bekrémezte egész testét, a h a j l a - tokba sóhajtásnyi rétegben kamillás hintőport szórt, puha vattával letörölgette azután. Olyan jó, friss, egészséges illata lett mindjárt, akár egy csecsemőnek.
Még mindig tud örülni tulajdon á p o l t s á g á n a k . . . nem különös? Más talán régen beleunt volna ennyi év hiábavaló próbálkozása után. Neki csak mosta- nában jut eszébe néha: kinek, minek szépítkezik? Mi végre?
Megszokta. Tisztátalannak érezné magát nélküle.
Ha fáradtabb lesz, ö r e g e b b . . . ezt már nem veszíti el. Az erre való igé- nyét soha. Amíg az életkedve el nem illan, mint az elnyílott virágok illata.
Jobb nem töprengeni, amíg elkerülhető. Nem gondolkozni jövőn, eljöven- dőn, amíg ezek a gondolatok tovahessenthetők. Mert ki időt n y e r . . . kutya fülét. Azt nyer. Él belé a vakvilágba, s már azzal sem hitegetheti magát, hogy a fiáért. Kéthetente meglátogatja u g y a n . . . sokszor azon töpreng: minek?
A gyerek a pajtásaitól szakad el, hogy az anyja megölelgesse, becézhesse, hol- ott becézgetésre semmi szüksége már. Hogy kifaggassa: hogy megy a tanulás?
Ám a fiú duzzog: kint várják a társai, vagy nélküle játszanak tovább, külön- ben is mindig kitűnő tanuló volt, de legalább jeles. Nagyanyjánál mindene megvan, miért hiányozna neki éppen ő?
A nyári szünet persze m á s . . . amíg az ő szabadsága tart. Akkor is legin- kább az utazás, a sok ú j látnivaló érdekli Jánoskát, hasztalan tagadni. Nem ő.
Talán, ha otthonról soha el nem jött volna . . .
De akkor még reménykedett. S a falubeliek sajnálkozását, vagy Bálint rokonságának kárörvendő pillantásait vajon miként viselte volna el? No meg 18
az ember, mégha csenevész asszony is, amilyen akkor ő volt, maga-magának legalább annyit bizonyíthasson: megáll a saját lábán, ha kell. Még kivirágozni is képes . . . mert ő kivirágzott. Vak lenne, ha nem látná.
Magára kapta a tegnap mosott-keményített, ropogós, tiszta otthonkáját, magasra emelte a fejét, úgy ment vissza a szobába.
Heverőjét a nagykockás pléddel leterítette szépen, összehúzott szemmel nézegette a szobát. Hogy hárman lakják, ezt a fekhelyek száma első pillantás- r a elárulja. A háromajtós szekrény szerencsére elfér a nagy előszobában, itt nincsen zsúfoltság, mindegyiküknek jut olvasólámpa, egy-egy fotel, virágáll- vány díszlik a széles ablak melletti sarokban. Űj a függöny, habos-fehér, a lábuk alatt puha műperzsa, a falakon faliszőnyeg, a kisasztalon vázában virág, naponta cserélhetik frissre a kert kincseiből. Jól megvan ő itt a fiatal lány- kákkal. Takarítja a szobát, Nellié a fürdőszoba, Dórikáé a fűtés. Cserépkályha, fafűtéssel. Hála istennek, alig szemetel.
S mindezt fejenkint havi ötszázért, szinte ingyen kapják. A szegény kis özvegyasszony valóban csak az OTP-részletek törlesztését keresi meg rajtuk, egy fillérrel sem többet. Olykor a konyhát is h a s z n á l h a t j á k . . . ott a kulcs a hátulsó bejárat tornácán, ám ők a háziasszony távollétében sohasem nyitnak be oda.
Szép ház e z . . . nagy, három lakószobás. Az övékkel szomszédos helyiség szintén az utcára néz, ugyanilyen méretű, nappalinak berendezett, lakatlan.
Ha valamelyiküknek jelesebb vendége jön, akár oda is bevezetheti. Hátul a harmadik tágas helyiség ablaka az udvarra nyílik. Következik a veranda, ab- ból egy parányi előszobába, kamrába, a második fürdőszobába, no meg a ha- talmas konyhába lehet jutni. Két családnak épült, letagadni sem lehetne, bár Manyika, szegény, soha nem beszél róla.
Nem beszél semmiről.
Eltűnik, megjelenik, akár az árnyék.
Hazafelé jövet rátámaszkodik a kerékpár kormányára, beóvakodik az utcaajtón, mintha idegen lenne itt, mintha folyton rettegne valakitől. Nem itt idegen pedig, hanem a világban. Szomorú, szürke szemei mindig borongó- sak, szépívű szemöldöke folyton meg-megremeg, gesztenyebarna hajában itt- ott már ősz szálak. Keskeny arca sápadt, még a napsütötte, aranyos zománc alatt is, pedig finom rajzolatú az, jó a csontozata — ha egy parányit vigyázna magára, mutatós maradhatna haláláig.
Manyika azonban ezzel sem törődik.
Mindig frissen mosdott, üde, mos, vasal, takarít, rendezkedik, gondozza a kertet, a megszámlálhatatlan sokféle v i r á g o t . . . karja, lába izmos, mégis ár- nyéknak tűnik a nyár féktelen ragyogásában, a tél fehérségében. Feketéllő folt a színpompás virágágyak között, hiszen folyton fekete, szürke, fekete-fehér mintás ruhát v i s e l . . . az öreg mámik sem kedvelik ezeket a szolid, szomorú színeket ma már. Az az idő régen elmúlt. Amióta minden, vagy csaknem minden asszony kenyérkereső, a valaha kötelező egy esztendőt sem gyászolja végig senki. A fekete épp olyan kényes szín, mint a fehér, a porszem is meg- látszik rajta. Különben ki tudja, miféle okból változik meg lassan m i n d e n . . . hiszen még az ember is!
Az egykori szokásokra ő sem igen emlékszik már, csak ha olvas, vagy a televízióban hall felőlük, rémlik: ebben nőtt fel, s lám, milyenné, mivé lett azóta!
Háziasszonyuk azonban itt, a modern, ú j házak során, a Virág utcában, 19
mintha a talán sosem volt, ősi törvényekhez tartaná magát. Élve temetkezik el. Még moziba sem tudja elcsalogatni — hányszor próbálta m á r ! Halovány ciklámenszínű, puha sállal lepte meg múlt karácsonykor, azt sem viseli. Erő- szakoskodni nem akar. Pedig beszélgetni oly jólesne néha, elvégre ő maga is annyira t á r s t a l a n . . . de miről? Megvan a véleménye a világról, amelyben él, az egész nyomorult emberi l é t r ő l . . . töprengeni felőle még csak-csak, á m tudja, bolondságot nem szólna, ha azokat megfogalmazni szóban is képes len- ne. De hibátlanul.
Hanem az ő bölcsességére senki sem kiváncsi.
A lányok, akikkel a szobát megosztja, még csitrik, már hozzá képest, ugye.
A nyelvüket sem igen érti. Hogyan cseréljen gondolatot velük? Nem érdekli azokat most még semmi. Fiatalok, tapasztalatlanok... s olyan szerencsétlenek.
Sejtelmük sincs arról, hogy minden elvesztegetett nap elvesztegetett lehetőség talán, hogy a jószerencsének, ismeretségnek, a jövőnek elébe kell menni.
Fiatalon.
Manyika bizonnyal megértené ezt is, hanem elzárkózik, üzlet, kert, lakás, temető. Ennyi az élete.
Ma megint késik. A lehúzott, vagy félig lehúzott redőny mögött kiszolgál még néhány késői vásárlót, odaszokott ismerőst, erőszakos háziasszonyt. Mert a nők, ha vásárolni mennek, levetkőzik az otthoni s a munkahelyi kényszerű fegyelmet, olykor még emberi méltóságukat is. Tolakodnak, udvariatlanok, válogatnak a válogatásra alig, vagy csak ritkán érdemes áruban — s m á r úgy érzik, övék a világ. No, a világból mindössze ennyi. Ám ezen az á r o n . . . no, mindegy. Ennyi az övék. Tagadhatatlan.
Meg a minden esti vacsorakészítés, szennyes edények, szennyes r u h á k , a mocskos lakás takarítása újra és újra, a gyerekekkel való törődés, úgy is, mint oktatásügyi szolgáltatások az idegkimerülésig, elvégre a gyerek a jövendő nemzedék jeles tagjává kell légyen e g y k o r o n . . . Munkahelyen a hajtás, m e r t a sok vesződséggel járó, a nagy szorgalmat és odaadást igénylő m u n k á t a férfitársadalom szívesen engedi át asszonyainak, övék továbbá a 10-20 filléres óradíjemelésen való huzakodás, a nyertes elleni gyűlölködés öröme és keserve
— a kicsinyességekkel megkeserített élet.
Legújabban a befőzés újra feltámadt boldogsága.
Lassan a bányászfeleségek se tudják megfizetni a konzervárut, pedig övék itt, ezen a tájon a világ, no meg a folytonos rettegés. Nem cserélne egyi- kükkel sem.
Igazság szerint senkivel sem cserélne. Majd elkormányozgatja a maga életét v a l a m i k é p p . . . Amire nem érdemes, arra nem gondol.
Nem emészti a szivét a fia miatt sem. Ha jól tanul, továbbtanul, hiszen ő évek óta a jövendő költségekre gyűjtöget. De szakmát, célt v á l a s z t a n i . . . abban ő már segíteni nem tud. Jó lenne, bizony jól jönne egy vele érző, ko- moly férfi t a n á c s a . . . jó lenne a felelősséget megosztani valakivel.
Ha elgondolja, a mérnök sem keres többet a szakmunkásnál. Ki tud eb- ben eligazodni? A tanár se lát több pénzt a keze alól éppen csak kikerült némely tanítványánál, még a traktorra került fiúnál se. Egyszerű asszony ő, tanácstalan egészen.
Legalább Manyikával tudna szót é r t e n i . . . de már a fia gondjával nincs szíve megterhelni azt, aki tulajdon gyermekét oly tragikusan vesztette el.
S ma megint későn jön haza.
Pedig szeretett volna meleg szendvicset készíteni a g r i l l s ü t ő b e n . . . kérdés, 20
lesz-e belőle valami. Tíz deka párizsit, friss vajat, vékony szelet sajtot vásá- r o l t . . . ritkán engedi meg magának. A kenyere tegnapi. Arra számított, a rácson felmelegszik, megpuhul az, készít annyit, hogy a háziasszonyt is meg- kínálja, ne érezze adósának magát. Azonban, ha így kell elrágcsálnia... el- megy tőle a kedve egészen. Ha legalább egyetlen zöldpaprikája l e n n e . . . ha- nem az sincs. Mindenre nem telik, hiába. Tartalmas vacsorát akart: íme.
Kicsi húst, kicsi vajat, kicsi s a j t o t . . . üres gyomorral találkára nem mehet.
Ki tudja, hátha innia kell majd valamit? A gyümölcs vagy zöldség ahhoz ke- vés alapozásnak, hogy jól merje érezni m a g á t . . . Egy pohár sörtől is megfáj- dul a gyomra, a feje. Mégis adódhat olyan helyzet, amikor azt visszautasítani lehetetlen. Az első a l k a l o m . . . azon múlik minden. S rendszerint már akkor elromlik minden.
A kisajtó megnyikordult. Végre. Végre.
Már a keze is reszket az idegességtől. Hát érdemes volt ennyire szoronga- nia? De hát ő mindig i l y e n . . . minden aggasztja, folyton tele lebírhatatlan feszültséggel. Talán a sok kudarc miatt. S talán mások is m e g é r z i k . . . fölfede- zik egy-kettőre.
Ezért nem jön össze olyan könnyen, olyan igazán senkivel? Majd szétpat- tannak még a hajszálerei is a nagy vágyakozásban. Semmi más, csak ez sike- rüljön. Csak ezzel sikerüljön! Hányszor akarta m á r . . .
Annyi ostobaságot hallani a rádióban, meg a munkatársaktól is, különösen a n ő k t ő l . . . még olyasmit is, hogy minden ember bocsát ki magából valami- féle vibrálást, vagy elektromosságot, vagy mi a jó f e n é t . . . s az sok mindent elárul róla szavak nélkül akár. Arra azután felfigyel a másik fél. Ráérez. De hiszen, ha így van, ott tartunk, ahol az erdei v a d a k . . . Szívesebben hinné, hogy mesebeszéd az egész.
Azóta ilyen zaklatott ő, amióta egyedül él. Minden tettében bizonytalan, hát minden cselekvését, de tán még a mozdulatait is kiszámítja jóelőre, minden kiejtendő szavát háromszor megrágja. Hol a régi Virrasztó Erzsébet? A jelen- téktelen, gyanútlan, mégis vidám és szabad, hova tűnt?
Szép se volt, csinoska se, csak éppen boldog. De legalább hitte, hogy az.
Hasztalan tudja, hogy sokkal mutatósabb, ápoltabb, műveltebb, mint an- nak idején. Ha Bálint visszatérne, rá sem ismerne tán. Valami hiányzik belőle mégis, azóta is. Valami pótolhatatlan.
Most itt álldogál, bizonytalankodik, indulna, s marad. Vár. Nehezen szánja rá magát, hogy bekopogjon abba az idegen konyhába, hogy szívességet kérjen, elvégre meglett asszony,, ideje lenne, hogy saját konyha, saját háztartás felett rendelkezzék... Ha otthon marad anyáéknál a parasztházban, parasztgazda- ságban, amely a szövetkezet megalakulása óta nem önálló gazdaság már, se ez, se az, leginkább a hivatalos munkaidőt megfejelni alkalmas kert és háztáji föld, kopott, régi kéziszerszámokkal, ahol mindig kevés a zsák, rongyos a vesszőkosár, ahol ú j készséget vásárolni szinte céltalan, ahol anyja és apja a kiszikkadásig, eltikkadásig dolgozik, mert ezt látták, ezt tanulták, ezt tette minden ő s ü k . . . Meglehet, ott ő is jobban feltalálta volna magát.
Nem érdemes ezen töprengeni már.
Kicsit várt még, azután mégis hátrakullogott, kopogott, s nagyot nyelt, mielőtt kérő szóra nyitotta volna a száját. Nézte a három vékonyra szelt ke- nyeret a vörösen izzó szálak alatt, amint a szélük barnult, amint a sajt sárgán kezdett olvadni a párizsi melegrózsaszín holdjain. Hallotta, hogy Manyika mosakszik, átöltözik, saját fürdőszobájában tesz-vesz...
21
Egyszer, egy szép estén majd leülnek egymással szemben, nyitott szívvel, társat sóvárgó l é l e k k e l . . . türelem. Mindennek eljön az ideje. Ök is vigaszra lelhetnek talán.
A háziasszony előkerült, halványan, mesterkélten mosolygott, forró vizet engedett a csapból a teáskannába, meggyújtotta alatta a gázt. A sokszirmú fény pirosan, m a j d hidegkéken remegett a konyha fehér-barna színein tükröződve.
— Milyen teát inna szívesen, Erzsébet? — fordult hozzá.
ő meglepődött.
— Én szerettem volna meghívni m a g á t . . .
— Jobbat tudok: egymást vendégeljük meg. Darjiling? Earl Gray? Me- lyiket választja? — Kivárt. — Vagy inkább a grúz teát kedveli?
Vállat vont.
— Sose volt olyan jó dolgom, hogy válogathattam volna.
— Egyszóval rám bízza.
Egy csésze tea. Istenem. Paprika, paradicsom. Ülnek egymással szemben.
A meleg szendvics kenyere puha is, ropogós i s . . . Milyen kevés kell ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Hogy ünnepnek tekintse a fárasztó, eddig semmit érő, jelentéktelen hétköznapot.
— Jó magára nézni — mondta Manyika elpilledtem
— Feküdtem délután.
A másik elmosolyodott.
— Örüljön neki, ha képes rá. Nagy ajándéka a sorsnak, ha legalább pihen- ni tud. Főként napközben! — A sóvárgás a hangjában mintha parányi hajszál- repedésről árulkodott volna. — V a l a m i k o r . . . — hirtelen hallgatott e l . . . — Nem fontos.
— Csak meg kell próbálnia egyszer. Szombaton, vasárnap? — biztatta volna, hanem arca, tudta jól, inkább szánalmat, mint derűt sugároz. — Én Manyika helyében . . . valamit mégis kitalálnék.
— Az én helyemben? S mit?
Hallgattak, ő nem mert a másikra nézni, teáját kavargatta csendesen.
— Annyi szép eszme van a világon — erősködött bizonytalanul. — Most valóban nem t u d o m . . . de bizonyára sok minden jót lehetne tenni.
Manyika megveregette asztalon nyugvó k a r j á t kedvesen. ,
— Eszme?
— V a l a m i . . . valami jó ügy. Tiszta ügy — mondta zavartan.
A másik egyszerre igen egyenesen ült.
— Amiért elpusztulni is érdemes? Már h a bizonyítani kell valamit. Ügy értem.
— Ha arra gondolok, mennyiféle gyűjtést rendeznek — h a d a r t a sebesen, aztán hirtelen elhallgatott.
— Gyűjtést!
— Gyermekfalu, gyermekváros . . . az é h e z ő k . . . Mit tudom én!
— Úgy gondolja, jótékonykodjam?
Nevetséges vagyok — gondolta. — Mert most éppen nem rágtam meg jó előre minden szavamat, és éppen most n e m . . . Ilyen ostoba válasz, ilyen os- toba biztatás! Azt persze mégúgy sem mondhattam, hogy minden seb beforr, idő kérdése, s majd azután minden másképpen lesz, mert ez sem igaz.
— Jaj, Manyikám — mondta csüggedten —, hiszen, jól tudom, nincs miből.
22
. Az özvegy szelíden nézte őt. Megértés, együttérzés volt a tekintetében és mélységes fájdalom.
— Én meg úgy gondoltam, ha azokhoz vagyok jó, akikkel nap mint nap találkozom, a vevőkkel, m a g u k k a l . . . akkor cselekszem helyesen. — Sóhajtott.
— J ó t é k o n y s á g . . . Az államok ügye, a kormányoké, az intézményeké. Oda és annyit juttassanak, ahova kell, amennyit bírnak. Nem az én dolgom. É n . . . azt h i s z e m . . . még mindig örülök, ha egy-egy elégedett arcot látok, egy-egy hirtelen kinyíló mosolyt. B á r . . . ebben is van önzés. Ebben a szemléletben.
Hanem ezt mindhalálig fölvállalom — derült fel most már őszintén.
— De hiszen igaza van!
— Nem bizonyos. De az én véleményem már csak az, amilyen gazdag ez a világ, szégyenletes a gyűjtés, a jótékonykodásra buzdítás, a . . . kéregetés.
Nem erről volt szó annak idején. Maga fiatalabb, honnan is tudhatná? De ne-, k e m . . . remegni kezd a gyomrom, ha eszembe iut, hányszor, mi módon csú- foltattunk meg.
— De.Manyika! Magát? Magát ki csúfolná?
A másik a fejét ingatta.
— A hitükben, Erzsébet. Azaz: másról beszéltem. Felejtse el. A hitünk, a h i t ü n k . . . — nevetett.
— Mégis. Érteni szeretném.
— Eh! Az Énekesek valamennyien mozgalmi emberek voltak. Elkötele- zettek . . . ahogy mondani szokták. — Eltűnődött. — Ha visszatekintek, be kell látnom, mindegy lett volna egészen. — Messzire nézett, hirtelen ocsúdott. — Hanem maga olyan félénken kopogott be h o z z á m . . . pedig szívesen látom. Ha kell valami, vegye el, használja. Annyi edény van itt, annyi evőeszköz, annyi m i n d e n . . . — s a szeme hirtelen kifejezéstelenné, arca zárttá vált.
ő pedig megsimogatta az özvegy leesett vállát, a csészéket, tányérokat sebtében elmosogatta, s menekült.
Majd máskor hosszabban beszélgetnek. Majd egyszer. Hiszen előbb-utóbb kinyílik ez a szerencsétlen ő e l ő t t e . . . mert valakire láthatóan igen nagy szük- sége lenne most már. Leginkább egy idegenre mégis. Mert a régi i s m e r ő s ö k . . . tudja isten. Azokkal egyetlen hajótörött sem szembesül szívesen, azok előtt ne- hezen tárulkozik. Mint ahogyan ő sem.
Szomorú dolog ez nagyon.
Humánum! Hol van? Merre lehet föltalálni? A mindennapokban ember embernek farkasa. Az élet pedig a hétköznapokból építkezik, az övé is, máso- ké is. A napok önfeledten, természetesen ismételnék meg önmagukat, ha el nem rontaná szépségüket, s mindazt, amit kínálni tudnak, az ember. Mármint a legfőbb érték, természetesen.
Ördög vigye. Miért is menekült?
Mert sírni látta volna . . . azért.
Mégis. Ahogyan ő kihátrált abból a konyhából! Mintha attól tartott vol- na, magába szippantja, el nem engedi a közeledő alkonyattal születendő meg- hittség, az otthonosság érzése, a tiszta, fűszeres illatoktól gazdag h e l y i s é g . . .
— Értem — hebegte búcsúzóul. — Higgye el, Manyika, megértem én.
Dehogy értette. Megszállottság-elkötelezettség. Elkötelezettség-megszállott- ság. Mit ért ő ehhez? Mennyit? Mifélék lehetnek azok az Énekesek? Talán szívvel-lélekkel szolgáltak, s nem elsősorban pénzért. Hitből? Meggyőződésből?
Nemcsak magukért, másokért is? Ha igen, amint az eleven példa bizonyítja, megcsalatkoznak az ilyenek is. Később már nem a hit, de a dac t a r t j a meg 23
felettük az égboltot, rájuk ne szakadjon. Az azért se, vagy azért is. A többi önáltatás.
Manyika, a megismerhetetlen. Pedig ugyanolyan kiégett, akár ő. A k á r Virrasztó Erzsébet, aki aránylag igen-igen fiatalon, huszonévesen tanulgatta ugyanezt a módit, ha hívő sohasem is volt olyan igazán. S akinek, valljuk meg őszintén, ilyen fájdalma, ilyen vesztesége sem volt soha.
Mégis nehezen bírja a másokét fölvállalni — lám.
— Értem — hazudta irgalmasan.
Talán valóban megérti. Lassan . . . de nem ezen az estén.
Ma ismét a tükör elé áll, ismét tégelyekhez, púderhez, arcfestékhez folya- modik. Ma ismét gonddal öltözik, a megszokottnál alaposabban mos fogat, á m a szokásosnál kevesebb parfümöt használ. Ahány férfi, annyiféle ízlés, igény, ám csak kétféle szándék. Komoly vagy komolytalan, középút nincs. Ezt meg ő tudja mindenkinél jobban. Elégszer próbálta már.
Ledől egy kicsit a nyitott ablaknál, mélyeket lélegzik, nem gondol semmi- re, ami fáj. Se más bajára, se a magáéra. Nyugodt akar lenni. Vonzó, üde, kívánatos.
Elvégre ma este randevúra megy.
24
HAJDÚ FERENC
Thália hamis tallérjai
amatőrként csörgetni nehéz rézpénzeket egy
lebetonozott
színpadon nézők között akik nehéz rézpénzeket
csörgetve
nem nézők de már ezeknek az arcoknak a fel-
ismerésébe
is túl sok a tévedés és nem kell más szó ide
mint
„veri a csendet kint a szél"
vagy „megszokásból könnyed
kétségbeesés" hiszen lehetne akármi és
bárhol
csak most ez se lett könnyebb eljátszani mintha
csupán
azért kínlódva mert éppen nem havazik (tél van)
hogy
ez a síkos nyálkásság a fákon taszíthatatlan (ősz van) köd
hüllő érintése s még akkor is (nyár van) ha
esténként
a lefeszített szem porhóban sikló csengettyűs
szánkóról
álmodik és mint magzatburok (tavasz van)
pattan szét
reggel hogy a szobának légterében szédülve- lüktetve
összerakja a test eltűrhető és kötelességszerű napi állapotát
25
