Bolotin, B. – Kudrov, V.: A kapitalista világ három centruma

206 STATISZTIKAI lRODALMl FIGYELÓ

sor szukcesszív részidősoraihoz, amelyeket vé- gül folytonos görbévé illesztünk össze. E mód- szerrel a polinomok fokszámának és a rész- ldősorok hosszának tetszőleges változtatásá- val a trendciklikus vonal igen rugalmasan illeszthető.

A szezonális változókat a modellben a spektrálan—alízis módszerén alapuló definíció szerint állapítják meg:

_ ant

Skt—srn 12 "

(k:1,...,5, ahogy lz1,....5) ant

Skfmcos 73——

(k—-:6,...,11, ahogy ls'l'...6) E tizenegy szezonális változóval az összes 12, 6, 4, 3, 2.4 és 2 hónapos periódustar—

talmú konstans szezonalitást figyelembe lehet venni. A változó szezonalitás becslésére az SM változóknak és a t időtényezőnek (illetve a t hatványainak) egymásrahatását kifejező Su - t; Sk, - iz . . . stb. változókat vezetik be.

Általában a becsülendő paraméterek száma rövidebb idősorok esetében alacso—

nyabb, s az idősorok hosszának növekedésé—

vel növekszik. Tapasztalatok szerint a becsü—

lendő paraméterek száma a megfigyelések számának 20—30 százaléka.

A*cikkben bemutatott számítási anyag há- rom szimulált idősoron az ismertetett mód—

szerrel elvégzett kiigazítás eredményeirőlszá—

mol be. A mesterséges előállítás következté- ben a sorokban ismert a három fő összetevő komponens. s igy ez a körülmény az aktuális idősorokhoz viszonyitva több elemzési lehe- tőséget nyújt.

A trendciklikus tényező becslésénél külön- böző hosszúságú részidősorak alapján szá- mitott trendekből választották ki az A29 esetet, amely a legkedvezőbbnek mutatkozott.

A szezonális tényező becslésénél az állandó szezonalitást képviselő változókon kívül. az időtényező másod- és harmadfokú hatását tükröző változókkal is kísérleteztek, amelyek közül a másodfokú változó (53 - t?) elegendő—

nek bizonyult.

Végül összehasonlítást végeztek a bemu—

tatott módszer és az "ún. Census X-11 módszer vonatkozásában. Megállapították, hogy bár (;

Census X-11 módszer — különösen azoknál a saroknál ahol a szabálytalan tényező súiya kicsi —, valamivel jobb kiigazítást nyújtotta szerzők által javasolt módszer kevésbé ér- zékeny a szabálytalan tényező változó jelen- tőségére. s általában kielégítő eredményekre vezet. Ez az eredmény nem elhanyagolható.

különösen figyelembe véve a módszer rugal- mas alkalmazhatóságát. s a regressziós tech- nika nyújtotta előnyöket.

(lsmg Hulyák Katalin)

GAZDASÁGSTATISZTIKA

BOLOTlN. B. — KUDROV. VI.:

A KAPlTALISTA VILÁG HÁROM CENTRUMA (Tri centra v mirovom kapitalizme - opüt mezs- dunarodnüh ékonomicseszkih szoposztavlenij.) - Mi- rovaia Ekonomika ] Mezsdunarodnüe Otnosem'la. 1972.

3. sz. 96—108. p.

Az országok gazdasági erejének összeha- sonlitásához korábban elég volt néhány fon- tosabb termék (acél, szén, cement, villamos energia) termelési mutatójának felhaszná- lása. Az új technológiai folyamatok megjele—

nése, a termékválaszték kiszélesedése, a ter—

melés anyagigényességének csökkenése kö- vetkeztében azonban a naturális mutatók sok- kal kevésbé mérhetők össze időszakok és or- szágok között, mint régebben. Ezért egyre gyakrabban'van szükség általánosabb, érték- ben kifejezett mutatóknak (nemzeti vagyon, bruttó termék, nemzeti jövedelem, ipari ter-

melés) az összehasonlításba való bevonására.

Még ezek a mutatók sem felelnek meg azon- ban mindenben a célnak. Az országok gaz—

dasági erejét nemcsak a megtermelt, elfo—

gyasztott és felhalmozott javak globális ösz—

szege Hhatározza Ameg. hanem a' gazdasági

mechanizmus alkalmazkodóképessége a gyors strukturális változásokhoz, valamint a tudo- mányos kutatások mértéke és eredményeik elsajátításának gyorsasága stb. Ezért a nem—

zetközi összehasonlítások nem oldhatók meg a termelés hatékonyságára és a tudományos—

technikai haladásra vonatkozó adatok nélkül.

Különös jelentősége van a társadalmi termék felhasználási struktúrájára vonatkozó össze- hasonlításnak. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem azonos nagyságú és azonos nö:

vekedési üteme mellett annak az országnak a gazdasága hatékonyabb, amelyben maga- sabb a nem termelő fogyasztás és felhalmo—

zás aránya.

A kapitalista világgazdaságban a második világháború után végbement változások leg- fontosabb vonását a szerzők abban látják, hogy az Egyesült Államok elvesztette azt az abszolút hegemóniáját, amelyet közvetlenül a háború után élvezett, s ugyanakkor Nyugat—

Európa (különösen az Európai Gazdasági Kö—

zösség) és Japán önálló központokká váltak.

1950-ben az Európai Gazdasági Közösség és Japán együttes bruttó nemzeti terméke (GDP)

STATlSZTIKAl lRODALMl FlGYELÓ

207

kevesebb mint fele volt az Egyesült Államo'ké—

nak, 1970—ben pedig már 83 százaléka.

Ugyanez az arány az ipari termelés tekin- tetében 35 százalékról 88 százalékra emel—

kedett. A nyugat-európai országok azonban a gyorsabb fejlődés ellenére sem állították vissza a világháborúk előtti helyzetet. 1913-

—ban Nyugat-Európa bruttó nemzeti terméke 33 százalékkal, 1937—1938-ban 8 százalékkal nagyobb volt az Egyesült Államokénál. 1970- ben azonban csak 87 százaléka volt. Japán helyzete viszont kedvezőbb, mint akár az első, akár a második világháború előtt.

Az amerikai gazdaság ereje mind az első, mind a második világháború után ugrássze—

rűen növekedett a háború előtti helyzethez képest. Ezt követően mutatkozott némi ki- egyenlítődés, de még 1938—ban is magasabb volt az Egyesült Államok részesedése a tőkés világ összes bruttó nemzeti termékében és ipari termelésében, mint 1913-ban, ma pedig magasabb, mint a második világháború előtt volt. Körülbelül a hetvenes évek közepére vár- ható, hogy ugyanazt a helyet foglalja el, mint 1937—1938-ban.

Hosszú távon aligha várható az Egyesült Államok részesedésének jelentős csökkenése.

Azok az erők, amelyek az Európai Gazdasági Közösség és Japán gyors fejlődését elősegí- tették — a belső piac kiszélesedése a háború utáni strukturális átalakulás és a mezőgazda—

ság iparosodása folytán, a foglalkoztatottak számának növekedése a nem mezőgazdasági szektorokban, a termelés nemzetközi integ—

rációja, az állami irányítás erősödése - fo- kozatosan kimerülnek. Ugyanakkor fennma- rad az amerikai gazdaság jelenlegi, eléggé alacsony növekedési üteme. Várható, hogy 2000-ben az Egyesült Államok a tőkés világ teljes bruttó nemzeti termékének kb. ugyan—

olyan arányát (330/0) fogja termelni, mint 1913—ban.

Az állóalapok és a beruházások volumene tekintetében a nyugat—európai országok, de különösen Japán sokkal gyorsabban közelí—

tik meg az Egyesült Államokat, mint a terme- lésben, ami a termelés hatékonyságát illető különbségekre" mutat.

A számítások azt mutatják. hogy Japán, a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaor- szág egy lakosra jutó bruttó nemzeti terméke a század végére eléri az Egyesült Államok színvonalát. Ez a nivellálódási tendencia azonban nem változtat azon. hogy az Egye- sült Államok .egy lakosra jutó bruttó nemzeti terméke 1970-ben ugyanannyiszor nagyobb a fejlett kapitalista világ átlagánál, mint 1913-ban volt.

A nyugat-európai országok és Japán ipa—

rának munkatermelékenységi színvonala tá—

volabb van az Egyesült Államokétól, mint az egy lakosra jutó ipari termelés szinvonala.

Ezekben az országokban magasabb a foglal-

koztatottsági arány, mint az Egyesült Álla- mokban. A békeévekben (1920—1938 és 1950——

1970) a foglalkoztatás átlagos növekedési üteme az Egyesült Államokban kétszer akkora volt, mint a fejlett tőkés világ többi országá- ban. A növekedés nagyobb része azonban az Egyesült Államokban a kereskedelem és a szolgáltatások szférájába jutott, Nyugat—

Európában és Japánban pedig az iparba, az építőiparba és a közlekedésbe. 1970—ben a létszámra vetített termelékenység az Egyesült Államokban mintegy 2.5—szerese a nyugat—

európai és a japán átlagnak. A tényleges kii- lönbség azonban valamivel még nagyobb, te- kintve, hogy ezekben az országokban a mun- kahét hosszabb, mint az Egyesült Államok—

ban, ami a létszámra vetített termelékenysé—

get kedvezőbbnek mutatja az órára vetített- nél. Viszont a háború óta a munkahét hosz- sza ezekben az országokban gyorsabban csökkent, mint az Egyesült Államokban, így az órára vetített termelékenység tekintetében jobban közelednek az Egyesült Államok szín—

vonalához, mint a létszámra vetítettben. A két világháború között a közeledés nem volt ilyen mértékű, sőt az országok egy részénél (Olasz- ország, Anglia, Japán) távolodás volt tapasz- talható az Egyesült Államok termelékenységi

színvonalától.

A szerzők vitába szállnak A. Maddison és több más szerző azon nézetével, hogy a nyu- gat-európai országok és Japán termelékeny- sége a viszonylag alacsony eszközellátottság miatt marad el az Egyesült Államok terme—

lékenységétől. lgaz, hogy például a Német Szövetségi Köztársaság nemzetgazdasági ter- melékenysége és átlagos eszközellátottsága 1970-ben egyaránt 64 százaléka volt az Egye- sült Államokénak, ugyanakkor azonban Ja- pán az eszközellátottság tekintetében köze- lebb volt az Egyesült Államokhoz (BOD/o). mint a munkatermelékenységben (MO/0). A modern tudományos—technikai forradalom helyzeté- ben az eszközellátottság és munkatermelé—

kenység közvetlen kapcsolatára vonatkozó né- zet elavult. Az egy munkásra jutó állóeszkö- zök összege nem tükrözi az eszközök techni- kai színvonalát. Magas termelő felhalmozás esetén az állóeszközöknek a nemzeti jövede—

lem növekedési ütemét meghaladó növeke- dése súlyos aránytalanságokhoz vezet, és végső fokon összeegyeztethetetlen a tudomá—

nyos—technikai forradalommal, amely a mun- kaerő kvalifirkáltságának és értékének növelé—

sét, azaz a fogyasztás növekedését követeli meg. A technikai színvónal, az állóeszközök minősége növelésének nincs határa. a mun- katermelékenység eszközellátottságon keresz- tül való növelésének azonban van. Nyugat—

Európa és Japán éppen a termelőeszközök minősége és különösen a termelés szervezése tekintetében van hátrányban az Egyesült Ál-

lamokkal szemben. Sőt. az Egyesült Államok-

208

ban csökken a termelés tőke- és anyagigé- nyessége. A tőkében. illetve átvitt munkában való megtakarítás fontos forrása az expan- ziós kiadásoknak, a szociális intézkedések—

nek. a tudományos kutatómunkáknak stb. Ja- pánban és Nyugat-Európában (Franciaország és Svédország kivételével) még növekszik az állóeszköz-igényesség. valamint a termelő—

beruházások normája és csökken ezek haté-

konysága. '

Ezeknek az országoknak az amerikai tech—

nikával való szoros kapcsolata — amelynek a háború utáni helyreállításban nagy sze—

repe volt — konzerválta az Egyesült Államok—

tól való technikai elmaradást. Az amerikaiak ugyanis általában csak a .,tegnapi" technika licenceit adták el és azokat is inkább a saját európai leányvállalataiiknrak, mint a nemzeti cégeknek.

Természetesen valamennyi szóban forgó or—

szágban, így az Egyesült Államokban is fenn- áll egymás mellett a régebbi és az új tech—

nikai szinvonal. A tudományos—technikai ha- ladás meggyorsította a termelési apparátus újjáalakításának folyamatát. Az új technika aránya kétségtelenül magasabb azokban az országokban, amelyekben gyors a gazdasági növekedés üteme. Ha ez az ütem magasabb az amerikai licenceket importáló országok—

ban, mint az Egyesült Államokban. úgy csök- lkenhet. vagy el is tűnhet az Egyesült Államok- tól való elmaradás a gazdasági fejlettségben, még akkor is. ha a technikai potenciál te—

kintetében megmaradnak az eltérések. Ép- pen ezért az Egyesült Államok és a többi or- szág közötti technológiai szakadék azoknál a ..tudományigényes" ágazatoknál a legna- gyobb, amelyek növekedési üteme igen ma- gas az Egyesült Államokban. Viszont az olyan hagyományos ágazatok. mint a vaskohászat, (: fémfeldolgozás vagy az aluminiumipar technológiai szinvonal-a Nyugat-Európában és Japánban nem alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban.

(lsm. : Szilágyi György)

SLOAN, ]. W.:

A REGIONÁLIS FEJLESZTÉS STRATÉGIÁJA:

ELÓNYUK. ELOSZTÁS.

HÁTRÁNYOK ES ADOTTSlÁGOK

(The strategy af developmental regionalism: bene—

lfits, distribution. obstacles and capabilities.) — Jour—

nal of Common Market Studies. 1971. 2. sz. 138—162. [a.

A fejlődő országok lakossága a föld né—

pességének mintegy kétharmadát jelenti. Ez az ún. ,,harmadik világ" mintegy 100 ország- ból tevődik össze, ebből 90—nek a lakossága 15 millió alatt van, 60 országé pedig 5 millió- nál kevesebb. Az emberiség egyik legsürge- tőbb problémája ezeknek az országoknak a gazdasági fejlődése, amelynek azonban szó-

STATiSZTlKAl lRODALMl FlGYELÓ

mos belső és külső akadálya van: többek között az elavult társadalmi berendezkedés.

a reformoktól való tartózkodás, az alacsony oktatási és kulturális szinvonal. A fejlődő or- szágoknak lényegesen kevesebb kapcsolatuk van egymással. mint az iparosodott országok- ' kal. A fejlett országokkal való kapcsolatok nagy részét a kereskedelem és a segélyek je-

entik.

Az 1960—as évek elején a fejlődő országok vezetői azt remélték, hogy az iparosodott or—

szágokkal való kereskedelem és a tőlük szár—

mazó anyagi támogatás biztosítani fogja az önálló fejlődéshez szükséges erőforrásokat.

Később kiderült. hogy a fejlett világ —— első—

sorban az észak—atlanti országok — kereske- delempolitikájában a kevésbé fejlett orszá- gokra hátrányos trendek érvényesülnek. For—

galmukat elsősorban egymással szemben nö- velik, s a fejlődő országoktól főképpen nyers—

anYagot vásárolnak.

A fejlett országok segélypolitikájának (:

trendje még kevésbé biztató növekedésével a jövőben sem lehet számolni.

A szerző úgy véli, hogy amennyiben elfo- gadható az az érvelés, hogy a fejlett orszá—

gok kereskedelmi és segélypolitikája a ,,har- madik világ" számára nem megfelelő és az ide tartozó országok többsége saját erejéből nem tud kellő ütemben fejlődni. úgy opti- mális megoldásnak az ún. "regionális fej- lesztés" tűnik. Regionális fejlesztésen a ke—

vésbé fejlett országok közötti gazdasági koo- peráció, összehangolt. egységes gazdaság- politika és a regionális egységeken belüli in- tegráció értendő. Ez a stratégia azon a felté- telezésen alapul, hogy az azonos regionális egységhez (például Latin—Ameriká'hoz, Afri- kához, a Közép—Kelethez) tartozó országok szoros együttműködése gyorsabb fejlődést ké- pes biztosítani. mint az egyes országok ön- magukban. Kezdeti lépések már történtek ebben az irányban, amennyiben 1960 óta mintegy 12 vám- és pénzügyi unió, közös piac és egyéb hasonló társulás létesült Afriká—

ban és Latin—Amerikában.

A regionális fejlesztés előnyeit a szerző öt pontban foglalja össze. Elsőként azt emliti, hogy képessé teszi a tagországokat optimális sorozatnagysa'gok megvalósítására a terme—

lésben, mivel kölcsönös előnyök nyújtása ré—

vén az egyébként kis felvevőke'pességű hazai piacot lényegesen bővebb regionális piac váltja fel. A megfelelő sorozatnagyságú ter- melés biztosítja az üzemek kapacitásának ki—

használását, a gyártási önköltség csökkenését és az előállított termékek jobb versenyképes- se'gét. Második előnyként kiemeli, hogy a gazdasági integráció (: termelés jelenleginél sokkal ésszerűbb szakositását teszi lehetővé, mivel az országhatárokon túli piac tudatá—

ban új termelőüzemek létesíthetők azokban az országokban, amelyek bizonyos terméke-