tanúsított nagyobb fokú türelmet és nyitottságot én nem kis mértékben Szabolcsi Miklós monográfiái moderáló, toleranciára mintát nyújtó hatásának tudom be.
A monográfia lezárult, a József Attila-értelmezés továbbalakulása azonban természet
szerűen ezzel nem áll meg. Az utolsó olyan törekvés, amellyel kapcsolatban Szabolcsi Miklós József Attila monográfusaként állást tudott foglalni, egy most csak éppen kibon
takozni kezdő tendencia: a költői életmű posztmodern irányból történő átértelmezési kísérlete. A kép megújítása - úgy tűnik - elsősorban az Eszmélet körül kristályosodik ki, de valószínűleg nem határolható be egy adott időszakra, mint a „kései József Attila"
formula alapjául szolgáló korpusz. Bókay Antal például az 1932-ben írott A hetedikéi éppúgy ebbe a paradigmába igyekszik befogni, mint az 1936-os Szabad-ötletek jegyzé
két, Kabdebó Lóránt „Költőnk és kora" elemzése pedig időben még tovább lép. A Lite- ratúra egyik legújabb számában ilyen szellemű értelmezést pedig éppenséggel az egyik legutolsó versről, a [Talán eltűnök hirtelen...7-ről olvastam. Nem itt van a helye annak, hogy eme törekvést kiértékeljük. Az új keletű egyoldalúságokkal szemben azonban én József Attila életművét legszívesebben a most méltatott monográfia oltalmába ajánlanám.
Szememre vethetik, hogy felszólalásomban a konkrét részletkérdések felvetésétől el
tekintettem, holott - mint tudjuk - az ördög a részletekben rejtőzködik. Úgy gondolom azonban, hogy a felfogásunk konkrét eltérései a jövőben úgyis artikulálódnak, s Szabol
csi Miklós koncepciójával szemben a kutató nem érzi szükségét annak, hogy szabadság
harcot vívjon. Ellenvetéseim, fenntartásaim egy-egy problémával kapcsolatban összessé
gükben sem olyan horderejűek, hogy a monográfia tudományos rangját megrendíthetnék.
Azzal a kétes udvariassággal pedig, hogy felsorolom, mennyi mindent tanultam a könyv
ből, nem sértem meg a szerzőt. Monográfiájához mindazonáltal melegen gratulálok.
Tverdota György
Koczkás Sándor (1924-2000)*
Ha megidézem most Koczkás Sándor alakját, ahogy évtizedekkel ezelőtt, az 1950-60-as évek fordulóján megismerkedtem vele, azt kell mondanom, hogy egész emberi lényében sugározta az irodalmat irodalommá tevő esztétikumnak azt a jelentőségteljes meghatáro
zottságát, amelyet egyöntetűségnek, arányosságnak, harmóniának, szépségnek neveznek.
Egész emberi lényében, alakjában volt valami az irodalom lényegiségéből. Ami a megszó
lalást már az érvelés előtt hitelesítette. De ezt a könnyű hitelesítést mindig elhárította. Az érveket kereste. Az értelem érveit. Mérlegelő érveket Az elfogulatlanságot.
Nem tartozott ideológiai jellegű táborokhoz, és nem tartozott úgynevezett iskolákhoz sem. A józan, érvelő magatartás, az elfogulatlanság a szekértáborok közötti egyedülléttel is járt. Ha szerepet vállalt, az áthidaló, összekötő szerep volt. Ilyen szerepet vállalt az
* Kenyeres Zoltán és Pomogáts Béla búcsúbeszéde a Farkasréti temetőben hangzott el, 2000. október 9-én.
írószövetségben, melynek szakosztály-titkári, majd főtitkári tisztét töltötte be néhány évig. De ez nem oldotta ezt a fajta, táborokon kívüli szellemi egyedüllétet, sőt, inkább igényelte.
Oldódás csak egy helyen, az egyetemi munkában következhetett be. Vállalt magatartá
sa a szellemi fel szabadultság légkörét árasztotta a nemzedékről nemzedékre jelentkező fiatalok előtt. Azok előtt, akik elindultak, pályát kezdtek. Akik örömmel és némi szoron
gással beültek az egyetem padjaiba. Akik írni kezdtek és kerestek valakit, aki előtt meg
nyílhatnak. Ott, az egyetemen mindig sokaság vette körül. Az uralmi csoportok közötti köztes tér egyszersmind függetlenség is volt. Az elfogulatlanságot hitelesítő független
ség. Ez mindig köréje hívta a fiatalokat, még most, a legutóbbi időkben is.
Pályakezdő fiatalságától kezdve egész életét az egyetemen töltötte. Ha volt valaki, akinél az egyetem mint a szó szoros értelmében vett univerzitás valóságos életformává lett, az ő volt. Óráinak szinte koreográfiájuk volt és utánozhatatlan, kedves formákat talált ki.
Segítő figyelmesség és egyedülálló emberi közvetlenség jellemezte tanári munkáját.
Tanítványai évtizedeken át nemcsak tisztelték, hanem szerették is, és ez a legtöbb, amit ezen a pályán el lehet érni. Több ez rangoknál, címeknél, beosztásoknál. Elmondható, hogy a vele való együttlét beavatásszerü volt. Beavatás a szakmába: nemcsak tárgyisme
ret tekintetében, hanem abban az értelemben is, hogy azokat, akik hozzájártak, őszintén és eszköztelenül kollégává fogadta, pályatárssá avatta. Ebben a szellemben vezette azt az egyetemi alkotókört is, amelyre immár negyven év távolából magam is vissza tudok emlékezni, és amelynek munkájában egész sor ma már velem együtt idősödő író, költő, irodalmár vett részt rendszeresen vagy legalább alkalmanként.
Sokat dolgozott, sokat írt, sok tanulmánya, cikke, jegyzete, kritikai írása jelent meg.
Nem ez a mai alkalom a megfelelő arra, hogy felidézzük és értékelésszerüen számba vegyük munkásságát. A búcsúzás órájában elég annyit megjegyezni, hogy pályakezdé
sétől kezdve egyszerre volt jelen irodalomtörténeti szakfolyóiratokban és az irodalmi
kulturális sajtóban. Nincs olyan mértékadó irodalmár, aki ne ismerné nagyobb tanulmá
nyait, szövegfilológiai munkáit Adyval, Tóth Árpáddal, Kosztolányival, Radnótival, József Attilával, Bálint Györggyel kapcsolatban. A Radnóti-filológia megteremtői közé tartozott, a mai kánonképzésekből csodálatos módon kimaradó Bálint Györgyre ő hívta fel - igazi szellemi felfedezésként - a figyelmet. Kisebb írásai, esszéjegyzetei, kritikái Nagy Lajostól Németh Lászlón és Illyés Gyulán át Berda Józsefig és Weöres Sándorig, Krúdy Gyulától és Áprily Lajostól Kassák Lajoson és Déry Tiboron át Hajnal Annáig, Vas Istvánig, Thurzó Gáborig szinte szereplőről szereplőre végigpásztázták a Nyugat első három nagy nemzedékét. És akik utánuk következtek. Jól emlékszem egy tudomá
nyos tanácskozáson tartott okfejtő előadásra, melyben - nehéz időkben - Nagy László jelentőségére figyelmeztetett.
Az utóbbi évtizedben munkásságának előterébe került az Ady-kritikai kiadás. Persze derűs humorral, iróniával és szerelmetes odaadással folytatott egyetemi munkája mellett.
Az utóbbi tíz évet Ady és a fiatalok töltötték meg számára értelemmel és jelentéssel.
Olyan időben szakadt rá a kritikai kiadás egész gondja és felelőssége, amikor az iroda-
823
lom és irodalomtörténet körül már megfogyatkoztak az anyagi lehetőségek. Az volt, amit fortélyos leleményességgel elő tudtak teremteni. Sándor alapítványt szervezett, kuratóri
umot hívott életre, adományokat gyűjtött, pályázatokat fogalmazott, pénzügy-tervezési íveket töltött ki, előszobázott, kilincselt, magas és legmagasabb összeköttetésekhez fo
lyamodott, az Ügy, az Ady-kiadás ügyének érdekében. És persze a régiek mellett új munkatársakat is toborzott, fiatalokat, akikben ekkor is, mint egész életében, a végsőkig megbízott. A kórházba vonulása előtti napon feljegyzést készített a munka állásáról, a készülő kötetekről, a legfiatalabb munkatársaival való terveiről. Mint aki végrendelkezik szellemi birodalma fölött. Pedig bízott a gyógyulásban. Az utolsó estén, amikor telefonon beszéltem vele, azt mondta szinte lelkes reménykedéssel, hogy nagyszerű és rendkívüli orvos kezében van, aki még tud valamit. Amikor minden a legrosszabbra fordul, ismer egy csodás végső eljárást, amivel rendbe hozza. A csoda sajnos nem következett be.
És én itt most véget vetek a szavaknak. Talán meg fogják bocsátani a családtagok, a rokonok, barátok, pályatársak, kollégák és tanítványok, ha elhagyom a búcsúztatás befe
jező közhelyfordulatait, a hiányról, amit érzünk, és ami kifejezhetetlen. Meg az emlékről, amit megörzünk. Nem illenének az ilyen szavak őhozzá, aki szokványos mondatoknál és gondolatoknál magasabb világban élt.
Kenyeres Zoltán A Magyar írószövetség nevében, de mondhatom így is: az egész magyar írótársadalom nevében veszek búcsút Koczkás Sándortól, szövetségünk egykori főtitkárától. Nehéz szívvel teszem, hiszen nem csak kiváló és tudós kollégától: irodalomtörténésztől, iroda
lomtudóstól, a magyar irodalmi élet tevékeny szervező egyéniségétől veszek búcsút, hanem egykori tanáromtól is, akivel később: a múló évtizedek során őszinte barátság fűzött össze, és akinek elhatalmasodó betegségét az utóbbi esztendőkben - sokakkal együtt - magam is aggódó szívvel figyeltem, nemegyszer bízva abban, hogy a baj végső következményei, ha le nem küzdhetőek is, de legalább elodázhatok.
Több mint négy évtizede, pontosabban 1956 szeptembere óta ismertem és szerettem meg Koczkás Sándort, aki akkor nekünk, negyedéves bölcsészeknek vezetett magyar irodalomtörténeti szemináriumot. Történelmi időket éltünk akkor, hiszen alig néhány hét választott el bennünket a magyar forradalom kitörésétől, és a szemináriumi munkára is rányomta bélyegét az a lázas mozgolódás, amely az egész magyar társadalomban, külö
nösen az értelmiségben, és még különösebben az irodalmi életben volt tapasztalható.
Koczkás Sándor következésképp a kortárs magyar irodalom tanulmányozására biztatott bennünket, a szemináriumi órákon Illyés Gyula, Németh László és Déry Tibor művei kerültek szóba, mindennek félreérthetetlenül politikai jelentősége is volt. Tanárom ezt követve maga is a bölcsészkar és a pedagógus szakszervezet forradalmi mozgalmaiban vállalt szerepet, hogy azután közel negyven évvel később, 1994-ben a bölcsészkaron tartott 1956-os konferencia egyik szervezője és előadója legyen.
Mindezt annak érzékeltetésére is mondottam el, hogy Koczkás Sándor számára az iro
dalomtudós élete semmiképpen sem járt valamiféle könyvtári elszigeteltséggel. A tudo
mány és az élet között ő több tekintetben is kapcsolatokat tudott teremteni. Mint felnö-
vekvő tanárnemzedékek oktatója egyike volt a budapesti bölcsészkar leginkább népszerű tanárainak, aki mindig fel tudta kelteni tanítványainak érdeklődését az irodalom története iránt, meg tudta velük szerettetni huszadik századi irodalmunk igaz értékeit. Mint iroda
lomkritikus (az ötvenes és a hatvanas évek fordulóján az Elet és Irodalom kritikai rovatá
nak vezetője) igen sokat tett azért, hogy élő irodalmunk valóságos értékei és az olvasó
közönség egymásra találjanak, hiszen mindig olyan írók műveit világította meg, olyan írók mellett érvelt, mint Illyés Gyula, Németh László, Nagy László, Juhász Ferenc és a hetvenes években útjukra induló fiatalok: Ágh István, Ratkó József, Bella István és tár
saik. És mint az írószövetség egyik vezetője, korábban a kritikai szakosztály titkára, majd elnöke, később, 1988 és 1992 között a szövetség főtitkára, mindig azon fáradozott, hogy a magyar írótársadalom a szellem autonómiájának és az írói munka társadalmi elismeré
sének birtokában végezze azt a küldetést, amelyet a nemzettől, a történelemtől kapott.
Koczkás Sándor drámai, egyszersmind biztató időkben volt az írószövetség egyik ve
zetője. Részben az ő feladatává vált, hogy irányítsa azokat a folyamatokat, amelyek med
rében irodalmunk véglegesen visszaszerezhette a maga szabadságát, mi több, igen hitele
sen és eredményesen működhetett közre abban, hogy az ország, a társadalom is vissza
kapja évtizedeken keresztül elorzott vagy korlátozott szabadságát, és felépítse a maga demokratikus rendjét. Koczkás Sándor mindig felelősséggel vállalt szerepet abban az írószövetségi munkában, amely, legalább mi beszéljünk erről, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy Magyarországon a történelmi változások bekövetkezzenek és békés módon végbemenjenek.
A tudományt és az életet, Koczkás Sándor ezt jól tudta, sohasem lehet mereven szét
választani, és ő talán szívesebben vett részt a szellemi élet küzdelmeiben, alakításában, mint a nemegyszer aszketikus elvonultságot kívánó kutató munkában. Szerette a moz
galmas társaságokat, mindig őszinte odaadással ápolta az emberi-írói kapcsolatokat.
Most, távozása után kell igazán felfedeznünk tudományos eredményeit: nemcsak a Kosztolányi Dezső, József Attila, Radnóti Miklós és Bálint György szellemi örökségének gondozásában kifejtett munkáját, hanem elsősorban azt a következetes és szívós tevé
kenységet, amelynek során évtizedeket áldozott Ady Endre-kutatásainak. Abban a hatal
mas filológiai apparátusban, amelyet Ady Endre műveinek kritikai kiadása számára ké
szített, valójában több monográfia anyaga rejlik. Nagy kár, hogy arra már nem volt ideje, hogy valóban önálló tudományos keretekben rendezze el a megszerzett óriási ismeret
anyagot.
író- és tudóstársunkat, barátunkat búcsúztatjuk, és mint már mondottam, én egykori kedves tanáromat is búcsúztatom. Emléked megőrizzük, Sándor, megőrizzük a Magyar írószövetségben is. Nyugodjál békében, Isten veled.
Pomogáts Béla
825
Megjelent a Nemzeti Kulturális Alap,
a József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány és a Soros Alapítvány támogatásával
A kiadásért felel a Balassi Kiadó igazgatója Szedte és tördelte a szerkesztőség
Budapest, 2000
A nyomdai munkálatokat a László és Tsa Bt. végezte Felelős vezető: László András
HU ISSN 0021-1486 Terjeszti a Balassi Kiadó
Előfizethető a Balassi Kiadó Terjesztési Irodájánál (1013 Budapest, Attila út 20., tel./fax: 214-9673) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a ki
adó Postabank 11991102-02120733 számú számlájára.
Példányonként megvásárolható a Balassi Kiadó könyvesboltjában (1023 Buda
pest, Margit u. 1., tel.: 212-0214, fax: 335-2885).
Egy szám ára: 400 Ft
Előfizetési díj a 2000. évi számokra: 2400 Ft Külföldön terjeszti a Balassi Kiadó
PUBLICATIONS D'HISTOIRE LITTERAIRE 104
eannée - n° 5-6 2000
COMITE DE REDACTION László Szörényi
directeur de la revue Gábor Kecskeméti rédacteur en chef Mihály Balázs Ferenc Bíró István Bitskey Péter Dávidházi Edit Erdődy Péter Kőszeghy Péter Kulcsár György Tverdota András Vizkelety
* Tünde Császtvay rédacteur technique
REDACTION H-l 118 Budapest Ménesi út 11-13.
Hongrie Internet:
http://www.iti.mta.hu/~itk/
Adresse électronique:
itk@iti.mta.hu
Havas, László: L'influence de l'historiographie romaine sur les débuts de la littérature hongroise de langue latiné (Ä 1'heritage spirituel hongrois et européen du premier tournant du millénaire apr. J.-C.) 539 Tüskés, Gábor-Knapp, Éva: La Hongrie - le pays de la Vierge Ma
rie (Une topique historique dans la littérature ecclésiastique des
XVF-XVuT siécles) 573 Szilágyi, Márton: Le poéte du « chagrin secret»? Les points d'inter-
rogation relatifs ä la canonisation de Gábor Dayka 603 Tverdota, György: La construction des cycles dans la poésie modemé 617
Bulletin
Szabó, Zsuzsanna: Nos traductions de la Regina caeli 638 Kelemen, Zoltán: Ä 1'image de Marie que possédait Gyula Krúdy 645
Hernádi, Mária: Des elements bibliques et Chretiens dans le Buda
de Géza Ottlik 655 Atelier
P. Vásárhelyi, Judit: V opinion de Péter Pázmány de la traduction
protestante de la Bible en langue hongroise 660 Koncz, Attila: Science controversiste ou controverse scientifique ?
(La polémique de György Káldi et de Péter Dengelegi) 669 Tasi, Réka: Rhétorique et popularité dans les sermons de Zsigmond
Csúzy 695 Anniversaire
Kappanyos, András: Le Vörösmarty de Mihály Babits 725 Gizinska, Csilla: Des traductions de Mihály Vörösmarty dans des
anthologies littéraires polonaises 733 Analyse
Németh, G. Béla: Ferenc Kölcsey: A' vadászlak (La demeure de chasse) 745 Documents
Gömöri, György: Un poeme inconnu d'Albert Szenei Molnár dans
1'excmplaire dédicacé de la Bible de Hanau 751 Bitskey, István-Gábor, Csilla: Poeme inédit de Ferenc Pápai Páriz
sur Miklós Zrínyi de 1663 755 Hegedűs, Béla: La théorie poétique de Miklós Révai 759
Szabó, Katalin Viola: La troisiéme annonce de Miklós Révai 776 Discours
Géczi, János: Remarques ä propos du symbole de rose dans la poé
sie précoce de János Arany 784 Hafner, Zoltán: Quelques remarques ä propos de Particle d'Eszter
Korda Lettres recueillies de János Pilinszky 791 Revue
A magyarországi középkori latinság szótára (Le Dictionnaire de la
langue latiné médiévale de Hongrie) (Sarbak, Gábor) 796 Bitskey, István: Virtus és religio (Bravoure et religion) (Bartók, István) 798 Mezei, Márta: A kiadó mandátuma (Le mandat de l'éditeur) (Hege
dűs, Béla) 802 Rajnai, László: Vörösmarty Mihály; Kolta, László: Vörösmarty Mi
hály emléke Tolna megyében (Le souvenir de Mihály Vörös
marty dans le département Tolna) (Kerényi, Ferenc) 806 Lőrinczy, Huba: Búcsú egy kultúrától (Adieu ä une culture) (Igné-
czi, Lilla) Chronique
810 S14
8 0 0 - Ft
„Földi számára Dayka rossz grammatikus és nem több; ráadásul azt a veszé
lyes tendenciát is benne vélte fölfedezni, hogy a magyarul nem igazán tudó kato
likusok bele akarják ártani magukat a nyelv dolgaiba, amikor az pedig derék reformátusokra várna [...]."
„Az elmélet önmagában azonban nem pótolhatja kutatásaink tárgyának alapos ismeretét, a pozitív tények megbízható feltárását, logikus rendszerezését, össze
függéseik vizsgálatát és az ezekből adódó következtetések levonását, a tanulságok összegzését."
„»Nagy Marhák, a' kik ellenem vágynak.«"
„Nem tagadjuk, hogy zavarnak az odavetett minősítések is: Erdélyi János
»korlátolt, sőt határozottan buta« [...], Gyulai Pál nem érti a romantikát [...], Bajza József »az irodalom botosispánja« [...], Vajda Péter »meglehetősen zava- rosfejü« [...]."
„A műelemzés tevékenységének hátteréül szolgáló diszciplína (ideális esetben) egyébként sem a pszichiátria, hanem a poétika."
„A Dayka-életrajz Kazinczytól eredeztethető narratívájában a feleségnek egy
értelműen a diabolikus kísértő szerepe jutott, aki elvonja a költőt mindattól, amire hivatva lenne."
,,[...] magánemberként minősíti ezt a kapcsolatot, amihez úgy vélem, nincs jo
ga, különösen azon a módon nem, ahogyan azt írásában teszi."
„azt sem tug-gyátok"
„Jobb, ha meglévő monográfiák lehetetlenségéről vitatkozik a szakma, mint ha az ilyen viták monográfiák születése elé állítanak akadályt."
