Le Dem, J. – Lerais, F.: A munka termelékenységének alakulása a fejlett országokban

(1)

944

STATISZTIKAI IRODALMI FIGYELÖ

kötelezettségek teljesítése nagy nehézségeket okoz. Ez olyan körülmény, amelyet a segítsé—

get nyújtó fejlett ipari országoknak figyelembe kell venniük, és megfelelő ösztönzéssel a rá—

szoruló országok közösségi javakkal való el- látását nemzetközi szinten, optimálisan kellene megoldani az ODA-kölcsönök segítségével.

Ayen-hitel rendszere ösztönzi a fejlődő or- szágokat a közösségi és a kváziközösségi javak létrehozására, és mint ilyen, alkalmas eszköz az erőforrások nemzetközi újrafelosztásánál.

A kérdés azonban az, hogy valóban elégtelen—e a fejlődő országokban a közösségi javak elő- állítása. A közösségi javak társadalmi hasznát nem lehet közvetlenül mérni, de a közösségi javak állományának nemzetközi összehason- litásából következtetni lehet az ellátás mérté- kére. Erre a legalkalmasabbnak látszó jelző- szám az állami beruházásoknak a megtermelt új értékhez, illetve a magánberuházásokhoz mért aránya. A japán ODA—hitelben részesülő országok közül a két legfontosabb a Koreai Köztársaság és Thaiföld. Megállapítható, hogy állami beruházásaik aránya a megtermelt új ér—

tékben és a magánberuházásokban alig alacso- nyabb vagy azonos szintű, mint a japán mutató- számok. Az állami beruházások aránya a megtermelt új értékben a Koreai Köztársaságban 4,0, Thaiföldön 5,9, Japánban 7,5 százalék.

Az állami beruházások magánberuházásokhoz viszonyított aránya az országok előző sorrend- jében l3,8, 22,3 és 21,6 százalék. Az arányok alapján megállapítható, hogy a yen—hitelek és egyéb támOgatási eszközök az infrastrukturális és más közösségi és kváziközösségi javak elő—

állítására tényleges hatást gyakorolnak, vagyis jelentősen hozzájárulnak a fejlődő országok

gazdaságának expanziójához.

(Ism.: Deáky Györgyné)

LE DEM, J.—LERAIS, F.:

A MUNKA TERMELÉKENYSÉGÉNEK ALAKULÁSA A FEJLETT ORSZÁGOKBAN (On va la productivité du travail? Une comparaison entre grands pays industriels.) -— Economie et Staristigue.

1990. 237—238. sz. 49—67. p.

A munka termelékenységének emelkedése a nemzetgazdaságok hosszú távú növekedésének lényeges eleme. A termelékenység megjelenik az árakban, ezzel szabályozza a nemzeti ter- mékek versenyképességét és a külkereskedelem hatását a növekedésre. Az árak révén befolyá—

solja az inflációt is, hatással van az antiinflációs gazdaságpolitíkára, amelynek intézkedései ne- gatív gazdasági hatásúak lehetnek. A termelé- kenység — a jövedelem elosztására gyakorolt hatásával — módosítja a belföldi keresletet, ki- váltképp a tőkefelhalmozás ütemét. A tanul- mány statisztikai adatok alapján vizsgálja azo- kat az alapvető tendenciákat, amelyek a fejlett

ipari országok termelékenységének növekedési ütemét meghatározzák. Hat fejlett ipari ország 1960 és 1988 közötti termelékenységét hasonlí- tották össze. Az összehasonlíthatóság megköny- nyítésére a gazdaságot két nagy ágazatra osz- tották. Az egyik ágazat a gyáripar, ahol a mé- rések megbízhatósága a legjobb, a másik a fon- tosabb kereskedelmi ágazatokat foglalja ma- gába.

A termelékenység növekedésében az első he- lyen állt Olaszország 30 év alatt évi 4,9 száza—

lékkal, ezt a Német Szövetségi Köztársaság kö- veti 4,4 százalékkal, utána Japán (4,1%), Fran- ciaország (3,8%), ezektől leszakadva az Egye—

sült Királyság (2,6%) és az Egyesült Államok

(2%) következik. Az utóbbi időszakban felzár- kózni látszik ez utóbbi két ország is. A fejlett ipari országok közötti eltérés jelentős, például az utóbbi 30 év alatt a termelékenység Japán- ban megtízszereződött, és mindössze 2,4—sze—

resre nőtt az Egyesült Államokban. Az 1973-at követő időszakot olyan résziődszakokra bon- tották, amelyek többé-kevésbé követik az egyes országok konjunktúracsúcsait. A termelékeny—

ség növekedésének üteme 197 3 után kivétel nél- kül minden országban hirtelen lelassult. A munka termelékenységének növekedésében Japán mindvégig megőrizte első helyét, a világrang—

lista azonban változik.

A szerzők nemzetközi összehasonlítást vé—

geztek hosszabb időszakra, és kimutatták az egyes országokban megfigyelhető csökkenést.

Ennek részeként ötféle magyarázatot vizsgál—

nak: a lemaradás behozásának hipotézisét, a kutatást—fejlesztést, a tőkefelhalmozást, az or- szág infrastruktúráját és az energia árát. Más feltevéseket is említenek, nevezetesen azt, ame- lyik a termelékenység növekedésének kutatásá- ban kulcsszerepet tulajdonít a bérek megállapí- tási módjának.

A lemaradás behozásának hipotézisében a

legfőbb tényező az Egyesült Államok, amely-

nek technológiai fölénye a második világháború után nyilvánult meg. Az egyesült államokbeli szabványok elterjedése, a javak, tőke és tech—

nológia cseréje segítette a többi gazdaság fel- zárkózását. A kiindulási szint viszonylag ala- csony volt például a Német Szövetségi Köztár- saságban, ahol a tőke részben megsemmisült a háborúban, de az ország képzett szakemberek- kel rendelkezett, és így az újjáépítés időszaká- ban jelentős termelésnövekedést ért el.

A viszonylagos lemaradás csökkenése elvileg a növekedés lassulásával jár, a részidőszakok elemzése ezt a feltételezést azonban nem tá—

masztja elé.. A többi ország (Japán, Franciaor- szág, Olaszország) adatai kevésbé szabályosan követik ezt az elméletet, kérdés, hogy az Egye—

sült Allamok megtartja-e vezető szerepét annak ellenére, hogy a japán ipar a fejlett technoló—

giák területére is betört.

A második kérdéscsoportba a kutatási-fej- lesztési kiadások tartoznak. A szerzők azt vizs-

(2)

945

gálják, hogy ez a technológiai fejlődésnek oka-e avagy következménye. A kutatás—fejlesztés eredménye kétségtelenül megmutatkozik a ter- melékenység növekedésében. Hosszú távon látszólag van összefüggés a termelékenység nö- vekedési üteme és a kutatási-fejlesztési kiadá- sok között. Ez azonban csak véletlenszerű, mi—

vel nem az évente erre a célra fordított kiadá- sok teszik lehetővé a fejlődést, hanem ezek ,,tőkésítése", azaz a termelékenység változása a megelőző időszak kutatási—fejlesztési kiadásá- tól függhet. A nemzeti össztermékhez viszonyí—

tott kutatási-fejlesztési ráfordítás az Egyesült

Államokban a legnagyobb, de a katonai kuta—

tásokat levonva már Németország és Japán kerül az élre. A japán és az európai fejlődést a kutatási-fejlesztési kiadások az 1970-es évekig nem magyarázták, hiszen elég volt az egyesült államokbeli technológiai normákhoz felzár- kózni. Az 1980-as években azonban a fejlett ipari országok üzemei (technológiai szempont—

ból) mind közelebb kerültek egymáshoz, ezért jövedelmezőbbé vált pénzt áldozni az innová- cióra a versenytársak megelőzése céljából. A ku—

tatási-fejlesztési ráfordítások eszerint már nem a technológiai érettség jelei.

A tőkefelhalmozás nem ad kielégítő magya—

rázatot. Az 1960-as évek végén a tőkefelhal- mozás feszültséget okozott a munkaerőpiacon, csökkentek a termelő beruházások. Az első olajválság idején a munkatermelékenység fej- lődési üteme megtört, és ez egybeesett a tőke- felhalmozás lassulásával. Az összes termelé—

kenységi tényezőt vizsgálva a tanulmány jel- lemzi a munka termelékenységének változását, kimutatva, hogy a tőke termelékenységének csökkenése lassította a fejlődést. A termelé- kenység újranövekedését sem a nagyobb be—

ruházásnak, sem a meglevő kapacitások átállí—

tásának nem tulajdoníthatják.

Az infrastruktúra fejlesztésére fordított ki- adások alakulását vizsgálva a szerzők utalnak az egyesített Németország helyzetére, miszerint a keleti részen jelentős infrastrukturális beru—

házások szükségesek a keleti tartományok fel- zárkózásához. Az Egyesült Államokról ki- mutatták, hogy a polgári rendeltetésű nemzeti vagyon l százalék0s növekedése O,38—0,56 szá- zalékkal növelte a termelékenységet.

Az energia árának emelkedése nincs közvet- len hatással a termelékenységre, az áremelkedés inkább az energiatakarékos berendezések létre- hozását váltotta ki (Japánt kivéve). Makrogaz—

dasági feltételezések szerint a növekedés lassu- lása és az antiinflációs gazdaságpolitika fékezi a termelékenység növekedését. A gyáripar ter- melékenysége a Káldor—Verdoorn-törvény ér- telmében szorosan összefügg a gazdasági növe- kedés ütemével: 1 százalékos növekedés mint—

egy O,5 százalékkal növeli a termelékenységet.

A szerzők a növekedés lassulását elemezve a tendenciák megszakadásának, valamint cikli- kusságának összefüggéseit vizsgálják. Az alap-

modellt 1985-ig, ezen belül az 1973. és 1979.

évi töréspontokat vizsgálták. Három vizsgált országban (Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Egyesült Államok) 1973—ban a munka termelékenységének növekedése lassult.

Az 1979. évi törésnél a Német Szövetségi Köz—

társaság és Japán termelékenysége növekedésé- nek változása nem számottevő.

Vizsgálták a tevékenység szerkezeti válto—

zásának időigényét, amely az Egyesült Álla-

mokban sokkal rövidebb (O,6 év), mint Japán- ban (2,3 év). A tőkeköltségek meghatározására az egyes országok amortizációjának pénzügyi szerkezetét és a pénzügyi ösztönzést elemző MIMOSA-modellt alkalmazták. A munka re- latív költségét a tőkéhez viszonyitva három összetevő eredőjeként elemezték: a munkabér arányát a beruházási költségekben, a reálka- matok alakulását a következő időszakra és egy szintetizált adózási mutatót.

A munkabér aránya a tőkefelhasználás költ- ségeihez képest az összes országban nőtt, ké—

sőbb 1973 után először Japánban, majd másutt is csökkent. 1985 után a Német Szövetségi Köztársaságban és Japánban emelkedett (pél- dául az Egyesült Államok gyáriparában 1973 előtt: 3,5, 1973 és 1979 között 3,5, 1979 és 1985: O,4, 1985 után -—10,4; a Német Szövet- ségi Köztársaság megfelelő adatai: 4,8; 5,1;

O,4; 1,9). Ezt az arányt egyrészt a bérek növe—

kedése, másrészt a reálkamatok alakulása ma—

gyarázza. A reálkamatok 1975-ben negatívak voltak, 1979 után gyorsan nőttek, és az 1980-as évek elején magas szinten stabilizálódtak.

Az adózási összetevőt elemezve a szerzők ki- emelik, hogy a beruházást ösztönző adórend—

szer az 1970-es években csökkentette a tőke költségeit, míg az 1980-as évek néhány adó- reformja ellentétesen hatott. Az összehasonlítás azt eredményezi, hogy az elméletileg pozitív korreláció nem jelent meg a munka relatív költsége és a termelékenység között. A Német Szövetségi Köztársaságban a relatív költség gyorsabban nőtt, mint Japánban, viszont a hatást az 1979-es törésponttal vizsgálják a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaor- szág gazdaságában.

A reálbér és a munka termelékenysége kö—

zötti párhuzamosságot a gyáriparban egyértel- műen igazolták. A reálbér erősen nőtt Japán- ban (1973 előtt évi 12,3, 1973 és 1979 között 8,4 százalék, 1979 és 1985 között 7,4, 1985 után 6,6 százalék). A Német Szövetségi Köz- társaságra is gyors növekedés jellemző, de 1973 után, Japánt kivéve, az ütem csökkent. (Az öko- nometriai becslések ezt a változást csak részben igazolják.)

A relatív költségek fogalmának bevezetését nem tekintik hatékonynak, mert csak hatását lehet felismerni és kizárólag az európai orszá- gokban. A termelékenység változására gyako—

rolt hatása viszont nehezen magyarázható.

Az esetek többségében a termelékenység vál-

(3)

946

tozását jobban magyarázza az említett ten- denciák ütemének változása.

A szerzők az 1985 utáni időszak vizsgálatát (az alapmodellből kiindulva) az l985—ig terjedő időszakra készített modellek egyenleteivel 1986—1989—re végezték el. Az alapváltozatból becsült érték a tényleges értéknél magasabb Franciaországban, a Német Szövetségi Köz—

társaságban és az Egyesült Államokban, ami azonban a tendencia csökkenését jelentené az előző időszakhoz képest, ilyen lassulási tendencia Franciaországban nem jelenik meg.

A ciklusok elfedik a francia és a brit termelé—

kenység fejlődésének lépcsőit.

A munka relativ költségének fejlődése alap- vetően nem tér el a kereskedelmi ágazatban a gyáriparétól.

A cikk módszertani elemzést is tartalmaz a munkatermelékenység mérésére, példákkal szemléltetve ennek nehézségeit. Külön részben tárgyalják a szerzők a termelékenység össze- hasonlításának nehézségeit, példákat mutatnak be a termelékenység ökonometriai megközelí—

téséről (R. Gordon, valamint J. Darby és S. Wren-Lewis modelljét).

A gyáripar termelékenységének változását nem találták rapszodikusnak, ezen belül az amerikai és a brit termelékenység 1979 utáni fejlődését a struktúraváltás magyarázza. A ki—

sebb termelékenységű üzemek eltűnése növeli a munka termelékenységét. Az a tény, hogy a Német Szövetségi Köztársaság és Franciaor—

szág esetében a termelékenység növekedésének tendenciája fokozatosan lassul, míg a japán, fejlődik, baljós jel a jövőre nézve.

(Ism.: Karlovitsné Berényi Éva)

YANG, B. : VAN-E ÉRTELME

A MAKRO-MAKROÖKONÓMIAI MODELLNEK?

(Does a macro-macroeconomic model make sense?) — Statistx'ca. 1990. 5. sz. 399—410. p.

Mindenekelőtt a címben szereplő ,,makro—

makroökonómiai" kifejezés szorul magyará- zatra. (Szemben a makroökonómiai modellel, amely egyszerűen a nemzetgazdasági szintű összefüggések modellben való összefoglalását jelenti.) A kifejezés a világgazdaságon belüli nagyobb régiók megjelölésére szolgál. A világ- gazdaság egészének a vizsgálatára hasonló tí- pusú összefüggések segítségével már jóval ko—

rábban is történtek kisérletek; elég, ha a köz- ismert LINK-modellre utalunk. Ez utóbbi azonban az egyes országokra külön-külön meg- fogalmazott összefüggéseket fogta össze világ- gazdasági szintű modellé, és elsősorban a világ- kereskedelmi áramlásokat vizsgálta. Ezzel szemben B. Yang modellje ,,régiók" közötti összefüggéseket vizsgál, és a vizsgálat célja annak a kiderítése: megfogalmazhatók és ér-

telmezhetők-e az általa makro-makrogazdasá- ginak nevezett összefüggések. Megjegyzendő, hogy a regionális modell ebben az esetben is (akár a LINK-modell esetében) ökonometriai, tehát sztochasztikus összefüggéseken alapuló egyenletrendszert jelöl.

A Világgazdaságot ez a makro—makroökonó- miai modell három régióra osztja fel, ám ennél a felosztásnál kiderül, hogy a szerző a ,,régió"

kifejezést nem a szokásos értelemben használja, amennyiben nem földrajzi vagy gazdaságföld—

rajzi fogalmat ért ezen, hanem három gazdasági rendszer megkülönböztetésére alkalmazza: a fejlett piacgazdaságok, a kevésbé fejlett piac- gazdaságok (ismertebb néven: fejlődő orszá- gok) és a központi tervirányítású országok (az ún. szocialista országok) ,,régióinak" a megje—

lölésére (a régió itt országcsoportot jelent).

Az 1950 és 1974 közötti időszakra vonatkozó vizsgálat a világ 124 államának a mintáján ala—

pul. Összeállítása a nagy nemzetközi szerve- zetek (ENSZ, Világbank, Nemzetközi Munka- ügyi Szervezet stb.) által publikált anyagokból történt. Egy-egy régiónak a modellje 36 egyenletet (a modell tehát összesen 108 egyenletet) ölel fel. Ezek közül fontosabbak a következők:

a GDP, a tőkeállomány—képződés, a megtaka—

rítások, az értékcsökkenés, a foglalkoztatott- ság, a bérek, az árak és a lakossági fogyasztás összefüggései. Különös súllyal esnek latba az egyes régiókból a másik régióba irányuló kül- kereskedelem egyenletei. A specifikáció a ha- gyományos neoklasszikus gazdaságelméleti fel- fogásokon alapul. A magyarázó változók kö—

zött gyakran szerepel egy-egy endogén változó előző időszaki adata is.

A fejlett piacgazdaságok összefüggés-rend—

szerében az átlagos megtakarítási arány első- sorban autoregresszív folyamat eredménye; a reálbér általában a munkatermelékenységhez igazodik, a foglalkoztatottságot (munkaválla- lási készséget) elsősorban a reálbér alakulása határozza meg. A termelés tőkeintenzitása pe- dig főként a termelési tényezők árarányának és a tényezők helyettesíthetőse'gének a függvénye, míg az importot a reáljövedelem és a csereará- nyok határozzák meg. A fejlődő országokban a megtakarítások lehetőségét elsősorban a gaz- dasági régió nettó exportja határozza meg, at- tól függ ugyanis a fejlett országokból ide irá- nyuló, korszerű technológiát megtestesítő gé- pek és ismeretek behozatala. A reálbér első- sorban az egy főre jutó fogyasztástól és az áraktól, a nglalkoztatottság főleg a trendtől függ. Néhány összefüggésben azonban jelentős szerepet játszik a külföldről kapott segélyek összege is.

A központi tervirányítású országok kereske—

delme nagyrészt egymás között zajlik, és ebből a szempontból a kétoldalú megállapodások és a külkereskedelmi mérleg alakulása volt a döntő.

A megtakarításokat, a beruházás/fegyaSZtási arányt jórészt a gazdaságvezetés központi szer—