BUDAY GYÖRGY: ILLUSZTRÁCIÓ RADNÓTI „HISPÁNIA. HISPÁNIA C, V E R S É H EZ

BUDAY GYÖRGY: ILLUSZTRÁCIÓ RADNÓTI „HISPÁNIA. HISPÁNIA C, V E R S É H E Z

MUNKATÁRSAINK

Eletem a f ö l d c s u s z a m l á s o k , o m l á s o k , ú j és ú j a l a p h e l y z e t e k sorozata. Eddigi m u n k á i m - mal csak n a g y o n hézagosan a d t a m számot eletem é l m é n y é r ő l . Csak a m i n a g y o n szorí- tott, azt m o n d t a m el. Legtöbbször h e l y z e t j e - lentést í r t a m , k o r á b b a n h a g y o m á n y o s lírai v e r s b e n , később s z a b a d v e r s b e n . F o g a n t a t á - suk, c é l j u k , i n d u l a t u k ezek mellé sorolja hosszabb k ö l t e m é n y e i m e t is. Ügynevezett t á j - verseim is líraiak, t u d ó s í t á s o k a lelkiállapot- ról. N a g y o b b s z a b á s ú ellenképet csak egyszer állítottam a világ elé — C s i l l a g o k á r u - l á s a címú r e g é n y e m m e l .

T u d o m , hogy m ü v é szerveződik a versek f ü z é r e is, ha jó az a l a p a n y a g u k és f o r m á j u k , hiszen a lírai hős mindig e g y e n é r t é k ű volt a r e g é n y h ö s s e l és az eposzok hőseivel. Most mégis egy olyan m u n k á n dolgozom, a m e l y a l k a l m a t ad a k o r j e l e n s é g e k összetettebb á b - r á z o l á s á r a , m e g ö r ö k í t é s é r e . M ű f a j i l a g itthoni ú t i n a p l ó n a k n e v e z h e t n é m ezt a m u n k a alatt levő ú j k ö n y v e m e t .

TAKÁCS IMRE

|SZ6ÖBÖI TUOOMAKT

I I ifttfw ItWwiiliMwM m m y>

12S SeZ O"»

•a>

f f ro

Tisza

X X I I I . évfolyam, 5. szám. 1969. m á j u s

T A R T A L O M

Hatvan éve született Radnóti Miklós

O R T U T A Y G Y U L A : M á t r a i e m l é k 387 R A D N Ó T I M I K L Ó S N É : R a d n ó t i Miklós szegedi levele

menyasszonyához, 1931. nov. 20. (Részlet.) 391

B A R Ó T I D E Z S Ő : Személy h a r m a d i k 394 V A R G H A K Á L M Á N : Verselemzés (Radnóti Miklós:

Majális) 401 P Á S Z T O R J Ó Z S E F : R a d n ó t i Miklós k é t e l f e l e j t e t t v e r s e 403

M A R K O V I T S G Y Ö R G Y I : K i a d a t l a n és elfelejtett R a d -

n ó t i - í r á s o k — R a d n ó t i Miklós: C h a p l i n : Cirkusz 403 H A R M A T I I D A : R a d n ó t i Miklós és K n e r I m r e levélvál-

_ _ 405 R A D N Ó T I M I K L Ó S : „ P a x a l m a v e n i . . ." 407

M ű f o r d í t ó k v a l l o m á s a R a d n ó t i Miklósról

A N N E - M A R I E DE B A C K E R : Találkozás egy költővel ... 407

G I A N N I T Ó T I : Az élő R a d n ó t i t ü n n e p e l j ü k 408

T A K Á C S I M R E : V e r s e k 411 H A T V A N I D Á N I E L : V e r s e k 414 K E M É N Y D E Z S Ő : A jelszó (elbeszélés) 415

O L Á H J Á N O S : F e h é r (vers) 417 G U T Á I M A G D A : Okridi n y á r 418 B É C S E R N Ő : F u t ó h o m o k (vers) 418 V E R E S S M I K L Ó S : V e r s e k 419 P A R D I A N N A : V e r s e k 421 S I P O S Á R O N : V e r s e k 422 C S E R H A L M I I M R E : Fitos (tv-film, II. rész) 423

H A Z A I T Ü K Ö R

L Ö D I F E R E N C : Bi bloko vogyem — Lelkek a b l a k n é l k ü l 429

M É S Z Á R O S G Y Ö R G Y : Cigány népköltészet 442 K I L Á T Ó

N A T A L I A G I N Z B U R G : Ö és é n (elbeszélés) 450 K A S S A I K E L E M E N J Á N O S : Tolnai G á b o r : Federico

G a r c i a L o r c a 454 385

MŰVÉSZET Művészek a Tisza partján

TÖTH SÁNDOR: Tápai Antal 455 ÖKRÖS LÁSZLÓ: Búcsú a Játékszíntől 456

ö . L.: Egy színházigazgató tervei és reményei 458 KRITIKA

Vers

FENYŐ ISTVÁN: Juhász Ferenc: A szent tűzözön regéi 461 Próza

SZABÓ FERENC: Szabó Pál: Minden kör bezárul 463 KULCSÁR PÉTER: Veres Péter: Bölcs és balgatag őseink 464

SZŐCS FERENC: Illés Béla: A pemétei csoda 465 VÖRÖS LÁSZLÓ: Molnár Géza: Vasárnap mindig esik

az eső .' 466 PÁLYI ANDRÁS: Jókai Anna két könyve 467

Tanulmány

HAVASI ZOLTÁN: Sükösd Mihály: Értelmiségi terep-

szemle 469 SZÁVAY ISTVÁN: Vekerdi László: Kalandozás a tudo-

mányok történetében • 470 Könyvespolc

PÁLYI ANDRÁS: Hajnal Gábor: Szédül az erdő 471 SERES JÓZSEF: G. Szabó László: Perben az örömért... 472

NACSÁDY JÓZSEF: Csontos Gábor: Száraz ér 473 Olvasónapló

KOVÁCS SÁNDOR IVÁN: Sárréti zongoraszó 474

KRÓNIKA 476 ILLUSZTRÁCIÓK

BUDAY GYÖRGY (Első címlap, 390, 393, 400, 410); LEHEL ISTVÁN (478); TÁPAI ANTAL (műmelléklet I., II., III., IV.)

T I S Z A T A J

Irodalmi é s kulturális f o l y ó i r a t M e g j e l e n i k h a v o n k é n t

A M a g y a r Í r ó k S z ö v e t s é g e D é l - m a g y a r o r s z á g i C s o p o r t j á n a k l a p j a S z e r k e s z t i a szerkesztő b i z o t t s á g

F ő s z e r k e s z t ő : A N D B A S S Y L A J O S K i a d j a a C s o n g r á d m e g y e i L a p k i a d ó V á l l a l a t

F e l e l ő s k i a d ó : KOVÁCS L Á S Z L Ó

S z e r k e s z t ő s é g : S z e g e d , M a g y a r T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T á v i r a t c í m : T i s z a t á í Szeged, S a j t ó h á z . T e l e f o n : 12-330. Postafiók 153. K i a d ó h i v a t a l : S z e g e d , M a g y a r T a n á c s k ö z t á r s a s á g ú t j a 10. T e l e f o n 13-116, 13-500. P o s t a f i ó k 153. T e r j e s z t i a M a g y a r P o s t a . E g y e s s z á m ára 6 forint. Előfizetési d i j a : n e g y e d é v r e 18. f é l é v r e 36, e g y é v r e 72 f o r i n t . E l ő f i z e t h e t ő a Posta K ö z p o n t i H í r l a p i r o d á b a n ( B u d a p e s t , V., József n á d o r tér 1.) é s b á r m e l y kézbesítő p o s t a h i v a t a l n á l . E g y é n i e l ő f i z e - t é s e k a 61 260, k ö z ü l e t i e l ő f i z e t é s e k a 61 066 c s e k k b e f i z e t é s i l a p r a ( á t u t a l á s o k a z M N B 8. e g y s z á m l á r a ) k ü l d h e t ő k be. Kéziratot n e m ő r z ü n k m e g é s n e m a d u n k

v i s s z a . I n d e x s z á m 25 916. — S z e g e d i N y o m d a

386

HATVAN EVE SZÜLETETT RADNÖTI MIKLÓS

ORTUTAY GYULA

MÁTRAI EMLÉK

1. Több témát forgattam magamban, hogy Radnóti Miklós születésének hatva- nadik évfordulóján odaálljak én is az emlékezők közé. Gondoltam arra, hogy meg- írom utolsó utunkat. 1944 kegyetlen tavaszán valami értelmetlen, bolond gesztussal kikísértem a váci vonaton a munkatábori bevonuló helyére, ahonnan már Borba vezetett az út, Borba s onnan hazafelé, egészen Abdáig. Ez a vonatút volt az utolsó találkozásunk, a táborba is elkísértem, s ott találkoztam Heller Bernáttal, a kiváló folkloristával, a kétségbeesett öreg tudóssal — de nem sorolom a kegyetlen listát.

Ez a kísérteti vonatút, a tábor rendetlen s zaklatott félelme az első pillanattól kezdve — soha el nem hagyó vádoló emlék: miért is kellett odakísérnem ostobán vakmerősködve, miért nem voltam okosabban bátor — vagy gyáva — s miért is nem vettem rá az elrejtőzésre. Ekkor már nem akart elrejtőzni, nem hajlott a szóra.

Nemcsak szembe akart fordulni végzetével, az utolsó pillanatig, de benne is — mint Pesten később Szerb Antalban, Halász Gáborban, Sárköziben — az a reménytelen reménykedés élt, hogy legális katonai keretek között biztosabban életben marad- hatnak, mint az illegalitás nyomban életveszélyes zátonyai közt. „Engem az első pil- lanatban lebuktatnak, és nyomban lelepleződöm!" — mondotta ő is, Szerb Antal is.

Hiába, nekünk kellett volna erőszakosabbnak lennünk. Semmi sem mentesít ettől a vádoló gondtól, emléktől. Egyszer majd meg kell írnom ezeket a beszélgetéseket, a hallgatásokat; a folyosón álltunk s a rázkódó, kopott szárny vonat ablakán néztük a diadalmaskodó tavaszi tájat. Most még nem tudnék erről írni.

Ahogy arról az utolsó beszélgetésről sem, ami a Piarista Rendház hűvös folyo- sóján fejeződött be a néhai, szeretett professzor és két tanítványa között. Sík Sándor is éppoly kétségbeesett és tanácstalan volt, mint mi ketten. És Sík Sándor ekkor élte át az üldöztetés első rettenetét.

S m a még arról sem lehet írnom, arról az augusztusi vad, forró napról, 1946-ban, amikor Győrött részt vettünk az exhumálás tisztátalan, kegyetlen és oly egyszerű szertartásán. A méhek, darazsak önfeledt dongását most is hallom, s látom a versek kis füzetét, s egyszerre megértjük: ez a bizonyosság, nincs többé remény. Hiszen 1945 j a n u á r j a óta mindig csak vártunk; vártuk visszatértét. Eddig az időpontig a Rádió Irodalmi osztályának a vezetői állását sem töltöttük be: rá várt az. Azt a féktelen nyári csöndet sem tudnám még megírni.

2. Ha nem estem volna annyira a keményen szorító idő markába, ha nem foj- togatna megannyi dátum, elővenném párizsi útijegyzeteimet, egy régi, harminc év előtti nyarunk útijegyzeteit. Radnóti Miklós meg is írt négyünket az egyik vidéki autóbuszkirándulást visszaidéző versében: „egy pillanatra boldog voltam újra", em- lékezik. Ez a nyár, ez az 5—6 hét, az időnek ez a villogó kis szigete a boldogságot jelentette mindőnknek, akik akkor ott találkoztunk. Három házaspár utazott együtt Párizsba: Radnótiék, Wágner György ék és mi ketten. S Párizsban már Baróti, Tolnai várt bennünket, összefutottunk Koffán Károlyékkal, még egy vegetáriánus vacsorát is ettünk kedves zsúfolt kis műterem-lakásukban; a metró zsúfolt rohanásában egyszer Szalai Sándor, a szociológus rikkantott ránk, hogy minden öreg francia fel- kapta a fejét; akkor találkoztam először Bölöni Györggyel és Itókával. Akkor talál- koztam először Párizzsal, Franciaországgal, s ott fújtatott mögöttünk a háború — szinte alig értünk haza, máris kezdődött. Ezt engedélyezte az idő, ez volt az utolsó ajándék — gondoltuk alig néhány hétre rá, szeptemberben. Akkoriban még arra is volt erőm és kedvem, hogy megfigyeléseimet, az út eseményeit jegyezgettem.

Teli van fénnyel és félelemmel ez a kusza jegyzetfüzet, ujjongással és fontoskodó felfedezésekkel, de van tán e jegyzetekben egy sor tény, „adat" egy-egy későbbi 387

Radnóti-vershez, egy-egy hasonlat, kép valóságos hátteréhez. Ezt á 20—30 oldalnyi szöveget azonban fel kellene bontani, ma már távoli jelzéseit ú j r a értelmezni vagy elhagyni. Jó lenne elmerülnöm ebben a harminc év előtti ifjú nyárban. Talán egy- szer engedi majd az időm.

3. Az életünk egy másik békés pillanatáról írnék inkább néhány emlékező sort, könnyebb erre a valószínűtlenül békés néhány októberi napra emlékeznem, opálos fényeire, tervelgető beszélgetéseire. Igaz: szinte groteszk módra valószínűtlen — az eljövendő magyar közoktatásügy gondjairól, feladatairól beszélgettünk, 1943 októbe- rében. Azon az őszön mindkettőnknek akadt némi pénze, gondolom, Miklós a 43 őszére megjelent Orpheus nyomában kötetéért kapott honoráriumából tett félre erre az útra; a mátraházi Vasutas Üdülőben kaptunk két egyágyas szobát, s igen terveztük, hogy a tíz napot végigbeszéljük, alusszuk, olvassuk. A feleségek ezt a férfiszámítást keresztülhúzták: meglepetésünkre a második vagy harmadik napon ránktörtek és elvették két egész napunkat, örültünk is, háborogtunk is, aztán megint miénk volt a férfimagánnyosság, az a jókettesben-beszélgetünk hangulat, amit

— hitünk szerint — csak férfiak szeretnek igazán. Két vers, 43 novemberi dátummal az itteni élményekhez kapcsolódik: egyik a Mint észrevétlenül, ahol is nemcsak a

„megrendelésre fordít", „eladja verseit, már szerződést bogoz" jut eszébe, hanem a záró strófa hangvétele is ezekre a napokra utal, legfőbb témánkra: „a gyermekekre gondol" — mondja a vers, s mi valóban főként az eljövendő fiatal nemzedékekről, az iskola, a művelődés eljövendő reformjáról beszélgettünk. Az Ötödik ecloga for- dulataiban pedig „az avarban az erdei sár sűrű illata" s „az erdőn ú j r a suhog ma a tél vad jóslata" emlékeztet ezeknek a napoknak őszi erdei sétáira, a csúszós avar fanyar illatára, a hegyekre, erdőkre hasaló ködök, nehéz fellegek vonulására. Bálint György sorsa is ott forgott akkoriban témáink között. Az Ötödik ecloga őt idézi.

4. Főként, s újra- meg újrakezdve a vitát ezekben a napokban, a közoktatási reformtervünkkel foglalkoztunk. Ugyanis ezekben az években a magam folklorista szenvedélye mellé odanőtt a művelődéspolitika iránti érdeklődés is. A Kisgazda P á r t baloldali, ún. „polgári tagozatát" alapítottuk néhányan, volt „szegedi fiatalok" s néhány közben szerzett pesti barát, köztük az illegális kommunista párt tagjai már akkor is, mint Pálffy György, Sólyom László, Nóvák Károly meg Feri Sándor. Ra- dikális parasztpártiak, mint szegény Rubleczky Gézánk, szimpatizánsok, meg számító polgárok is — vegyes, érdekes társaság. Különben itt a polgári tagozat szekcióinak vitáin nem is nagyon leplezgettük nézeteinket, elveinket. A közoktatási bizottság mellett volt katona-politikái, de volt közigazgatási, külpolitikai bizottságunk is.

Bajcsy-Zsilinszky szerette vidám, bátor vitáinkat, maga is eljött közénk előadást tar- tani, Tildyt is érdekelte a munkánk, de Oltványi Imrét javasolta elnökünknek, hogy vigyázzon ránk. Barcs Sándor, Mihályfi Ernő — sorolhatnám még a neveket, akik- kel itt e vitákban azokban az években szinte naponta együtt voltunk, s a háborúban fuldokló világban arra gondoltunk, hogy egy ú j világ születésénél bábáskodunk.

A Kisgazda Párt öregjei aggódtak, hogy bajba rántjuk a pártot, eszméink, vitáink hangja is egyre jobban ingerelte őket. Csöndes intrikáik nem ártottak, s nyíltan csak később, 1946-ban fordultak ellenünk. De ez már más történet lenne, nem ide tar- tozik.

Radnóti Miklós nem járt el a mi politikai vitáinkra, s esze ágába sem jutott pártértekezletekre járni. Pedig a vitákat, az elvszerű állásfoglalást nagyon is sze- rette, az igazán szenvedélyes vitázok közé tartozott, szinte zöld fényt vetett a szeme ilyenkor, sovány arcán megfeszült a bőr, a finom csontszerkezet is kirajzolódott az arcán. De az a tervezet s az a vitaanyag, amit én készítettem, őt is érdekelte.

Az egész magyar oktatásügy gyökeres reformjára készültünk, a többi között. Még azt is elmondhatom, a téma nem volt előbb sem ismeretlen közöttünk, „szegediek" kö- zött. Reitzer Béla barátunk, akiről akkor már szintúgy nem volt hírünk az ukrajnai munkatáborból, mint Bálint Györgyről, ő foglalkozott fiatal kora óta a nevelés- szociológia, különösen a proletárnevelés kérdéseivel. 1935-ben írt is egy könyvet er- ről a témáról, bizony nehéz küzdelemmel fogalmazta minden mondatát. Ma már könnyű bírálatot mondani fölötte, akkor mi — jogosan — mindenképp hősi tettnek tekintettük.

Nos, magam is belevágtam fejszémet a köznevelés kérdéseibe. Megfogalmaztam, amilyen tömören s amilyen félreérthetetlenül csak tudtam téziseimet, s mielőtt a mi bizottságunkban vitára bocsátottam volna, sokat vitattuk azt magunk közt Ba- róti Dezsővel, Miklóssal, Tolnai Gáborral. Ha a munkatábor engedte, Hont is bele- szólt a vitába. Ezért aztán nem is csoda, amikor 1945 őszén kiadtuk a Kisgazda P á r t közoktatási irányelveit — s azt hiszem, ez volt a párt legradikálisabb dokumentuma akkoriban, ma meg könyvészeti ritkaság —, az ötödik oldalon a jegyzet nevem mellett szegedi barátaimat nevezi meg, mint akik legtöbbet segítettek e dokumentum 388

elkészítésében. S mellettük még Nóvák Károlyt, aki összekötőnk volt az illegális kommunista párttal, ő vitte el még a felszabadulás előtt a tervezetet. „Az elvtársak egyetértenek a tervezettel" — jelentette rekedt, meghatódott hangon, kissé ünnepé- lyesen. Mi is ünnepélyes pillanatnak tartottuk ezt.

5. Miklós nem értett egyet velem s velünk minden pontban. Ekkor, 1943 őszén ez a reformterv „elfogadott" volt, s ezért lehetett mindjárt 45-ben hivatalos terv is

— bármennyire nem fogadhatta volna el, ha végiggondolja, az akkori Kisgazda Párt nem is egy vezetője. Miklós mégis vitázott, s mátrai sétáinkon, a kanyargós erdei utakon mindegyre győzködött velem. Nem akart engedni maximalista elveiből:

változtatásokat követelt.

Mi volt közöttünk a vita? Néhány lényeges ponton vitáztunk. Én a reális nehéz- ségekre hivatkoztam, ő nem törődött a korlátokkal: ezeken a pontokon a valóságot kell átformálnunk, s nem engedhetünk a realitásoknak, mert akkor nem vagyunk forradalmárok — hangoztatta makacs hittel. Mi néhányan úgy gondoltuk, hogy az új iskolatípus, amely a minőségi forradalmat hozza, az általános iskola legyen, az az iskola, amely tanyán, falun, városon egyaránt kötelezően egységes 14 éves korig.

Az elmaradott területeken, tehát az egész magyar vidéken iskolákat kell építeni; a tanmenet mindenütt egységes, 10 éves kortól fölfelé többtanáros, differenciált okta- tásra van szükség. Ez az iskola teremti majd meg a magyar közműveltség egységét, ez is segít lerombolni a forradalmi politika egyéb intézkedései mellett a társadalmi korlátokat, s az egész művelődésünk minőségi változásának a kezdete. Alapokat ád ahhoz, hogy a művelődés ne kevesek monopóliuma legyen stb., stb. — mindaz, ami ma már unt közhelynek tűnik sokak előtt. Kimondotta a tervezet, hogy a kötelező iskolai oktatás korhatára 18 éves korig tartson s a 14 és 18 év között történjék a specializált, szakmai oktatás. Rámutattunk arra is, hogy ez a 18 éves korig való korhatár csak fokozatosan, évtizedek munkájával valósítható meg.

Hogy ezt a 18 éves korig tartó korhatárt már ekkor kijelöltük, nem kis mérték- ben Miklós makacsságának köszönhető.

Nem akartuk a szövegbe ezt belevenni, bár magam is hajlottam erre a maximális igényre, de ismertük a statisztikai adatokat: a hat elemiből való lemorzsolódás is ijesztően nagy volt, magam jól ismertem az egytantermes, elhanyagolt falusi iskolák nyomorát. Miklós azonban hajthatatlan volt: mire megyünk, ha még a terveinkben sem merjük kijelölni a szerintünk ideális, kívánatos célt. Igenis 18 év legyen a kö- telezőkorhatár, addig mindenkitanuljon, nem lesz másképp művelt a nemzet. Végre is ebben beadtam a derekamat, s átfogalmaztam a szöveget, persze odaírtam a meg- oldás nehéz gondjait is, az évtizedekig tartó munkát ezért az elérendő célért.

Volt még egy pont, amiben nem engedtem, pedig Miklós itt is támadott — erről vitáztunk a legtöbbet. Szerinte nem elegendő, ha az egységes nemzeti közművelődés kimunkálásán csak 14 éves korig munkálnak a pedagógusok. Az eljövendő szocialista társadalomnak szilárdnak kell lennie, s ezt csak közös műveltség, közös, átélt ideológia teremtheti meg a közös gazdasági alapokon. Azt kell kimondanotok — kö- vetelte —, hogy az egységes tanmenet, a főleg humánus és történeti jellegű tanítási anyag 18 évig tartson, aztán következzék a szakmákra való bontás a további felső fokok differenciáltsága szerint, egyetemeken, szakmai főiskolákon, üzemi főiskolákon.

Nem volt hajlandó elfogadni a nyilvánvaló gondokat, a pedagógusi kar alkalmatlan- ságát, a gazdasági gondokat, a nevelés struktúrálásának problémáit stb. Mindegyre azt hajtogatta: ha nem a maximumot igényeljük a neveléstől, tanártól, növendéktől egyaránt, ha nem a legmagasabb minőségi igény szerint tervezzük iskolarendszerün- ket, nem lesz az szocialista nevelés. Megalkudtok, elveszítitek a csatát még a kez- dete előtt! — mondta indulatosan, majdnem vádolón.

Teljesen belebonyolódtunk ezekbe a gondjainkba akkor, ott a mátrai üdülő csalóka békéjében, s köröttünk egyre jobban vérbe borult a világ. Egyre inkább úgy tűnt, hogy az emberség elemi értelmi, erkölcsi tanításait sem hirdethetjük meg többé, iskolában sem, iskolán kívül sem. Épp ezért kell magunk elé tűznünk a leg- igényesebb feladatokat, ezért nem szabad beleegyeznünk semmi olcsó megoldásba!

— hajtogatta.

Elfogadhatatlannak tartottam akkor ezeket a kikötéseit, megvalósíthatatlannak a követelményeit. Annyit engedtem csak, hogy a tervezet egy helyén megemlítettem:

éles disputa folyt arról, hogy az egységes általános iskolai képzés mindenki számára 16 éves korig tartson. A 18 évet még 45-ben sem akartam leírni, iskoláink helyzeté- ben valóban irreális volt ez a követelmény. Még a 16 évig egységes oktatás elvéhez is hozzáfűztem, hogy megvalósításának annyi elérhetetlen föltétele van, hogy egy- előre még a rávaló utalás is fölöslegesnek tűnik. Ma már tudjuk, hogy milyen nehe- zen, mennyi áldozat árán jutottunk el a 16 éves korig tartó kötelező oktatás elvének kimondásáig, s ez az elv sem érvényesül a gyakorlatban s különösen nem úgy, ahogy 389

Miklós elképzelte. Mégis ez a lépés, ez a két e s z t e n d ő e g y s z e r r e e l i b é m h o z t a a m á t r a i vitát, f e l k ö d l ö t t e l ő t t e m a M á t r a ; pedig c s a k a P a r l a m e n t k é p e s t e r m é b e n v i t á z t u n k a lehetőségekről az o k t a t á s ü g y i r e f o r m b i z o t t s á g b a n . Egy kis lépést t e t t ü n k Miklós pedagógiai á l m a felé.

6. Most is d i s p u t á l n a v e l ü n k , m o s t sem engedne elveiből. T u d o m , m e r t a k k o r is csak a b b a h a g y t u k a vitát, n e m f e j e z t ü k be. Mikor 1945-ben s m é g 46 e l e j é n is h a z a - v á r t u k , azt r e m é l t e m , f o l y t a t j u k ezt a vitát, része lesz a m u n k á n k b a n . N e m f e l e l t , n e m válaszolt m á r többé. C s a k az egyik, 1944. m á j u s 10-ről v a l ó verse, a Majális utolsó s t r ó f á j a beszél r e m é n y t e l e n v á g y á r ó l , a f i a t a l o k r ó l , a j ó k e d v ű l á n y k á k , f i ú k tavaszi versében, készülőben a h a l á l o s ú t r a :

Lehetnének talán még emberek, hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem.

Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

Az e m b e r s é g h e z m é l t ó értelem, a „hószín ö n t u d a t " v o l t az e s z m é n y e egy t i s z t a t á r - s a d a l o m b a n , egy r e m é n y t e l e n ü l r e m é l t j ö v e n d ő b e n . E z é r t n e m a l k u d o z o t t , e z é r t követelte a legtöbbet, iskolától, társadalomtól, m i n d e n k i t ő l .

B U D A Y G Y Ö R G Y : R A D N O T I - I L L U S Z T R A C I O

390

RADNÓTI MIKLÓS SZEGEDI LEVELE MENYASSZONYÁHOZ, 1931. NOV. 20.

(RÉSZLET)

S Z E R D A D . U . Figyelj rám Egyetlen, Kis Jenő alattyáni kollegám dúdolt el ma délben nékem egy nótát, ideírom, oly szép:

Idesanyám eresszen el a bálba, vagy ugrok a szőke Tisza habjába, Felfogom a szoknyám szélit,

hej, fehér lábom szára, combig kifejérlik, hadd fájjon a babám szíve utánam.

Most hogy leírtam, talán semmi különös is Drága. De úgy dúdolom ma egész nap.

... egy hosszabb dolog foglalkoztat most és oly nagyon zavar. Tanulni nem tu- dok, mert érzem, meg kéne írnom, írni meg nem tudok, mert tanulni kéne. És nem tudom érdemes-é megírni ezt. Sose voltam még írásommal ennyire bizonytalan.

Olyan életeposz lenne, de mondom kicsi Szív, nem tudom milyen, a szokott fegyel- mezettségem az írásaim fölött, nem működik itt és nem merem összetépni.1 Mik- lósnak mutattam, mert már nem tudtam mit kezdeni, úgy zavart, ő kereken ki- jelentette, hogy nem tetszik. Nézd Szív, két kicsi rész készen van, amit Miklósnak is mutattam. Ide írom Neked. Ha neked sem tetszik, akkor abbahagyom és nem fog- lalkozom vele többé. Figyelj ide Drága:

Most fölfújom a mellem is kiengedem a hangom zengjen

sokszor megtettem eddig is már

az írástudók most whitmani és kassáki pózról beszélnek majd s nem lesz igazuk .

jótüdejű epikus ez a kettő de mindent otthágy a helyén

én pedig ha éhes vagyok csillagot vacsorálok és az asszonyom hajára is lehozom ha kell hogy szebb legyen tőle és hogyha fázik az éggel takarom s holdat

lehellek a szeme fölé

igen ezek a képek rekvizitumok régi verseimből vállalom őket

néhány dolgot szeretnék elmondani most csak magamról és az emberekről

akikkel együtt élek

elmondani hogy boldog ember vagyok én és keserű lázadó is

a nincstelenekhez tartozom de asszonyom van szőke

kékszemű

akivel házasra költözöm holnap vagy holnapután

költő vagyok de a kenyeret és az asszonyt hirdetem ha eljöttök velem

megőszült fákat mutatok néktek hogy lássatok és kammogó hegyeket akik letérgyepelnek

tudom

semmi sincsen jól úgy ahogyan van

de boldog vagyok mert harcolok hogy jól legyen minden

l M i k l ó s — Dr. K u n M i k l ó s i d e g g y ó g y á s z , a H á r s h e g y i Orsz. I d e g - é s E l m e g y ó g y i n t é z e t f ő o r v o s a , e g y e t e m i tanár, s z e g e d i m e d i k u s k o r á b a n i s m e r t e m e g R. M.-t é s m i n d v é g i g e g y i k l e g k ö z e l e b b i b a r á t j a m a r a d t .

391

és a harc lombját egyszer majd megsüti a napfény

ebben hiszek

az asszonyom harcol velem együtt és így vagyunk száz karral szeretném megölelni de két karral is magamba ölelem

nézzétek

egyszerre zeng a testünk és egyszerre pihen el ha lép- csőn jár egyszerre lép velem és egyszerre szusszan tanítsátok magatokhoz az asszonyokat mert ők a ti igazságtok és ők a ti cirrieretek

» * »

Légy objektív Drága Minden és írj róla, hogy dobjam-e el, vagy ne. Bemegyek az egyetemre. Majd folytatom. Reggel betettem a télikabátom a zaciba, vagy ahogg a párisi argót mondja a „tante"-hoz. Húsz pengőt adtak. Már nem volt napok óta egy vasam sem. Elsején kiváltom.

C S Ü T Ö R T Ö K . ... ma negyedhatkor feküdtem le. Megint társadalmaskodtam, de most véletle- nül kedvemre. Tegnap megérkezett ide, mert ma előadást tart Tamási Áron és Ligeti Ernő, a két kolozsvári író. Buday Gyurkáéknál a Bethlen körben volt tea- estéig, ahol ők beszéltek, aztán öten elmentünk egy kocsmába és ötig beszélgettünk.

Ma azt hiszem újra, az előadások után, de ma nem maradok velük sokáig. Drága em- berek ezek, Tamási meg a Ligeti, összetegeződtünk, összemelegedtünk. Olyan össze- borulás volt ez. Különösen Áronka, ahogy neveztem, ő meg Miklóskának engem.

Egyike a legpompásabb fejeknek, akiket láttam. Mintha egy novellájából lépett volna ki vagy a Szűzmáriás királyfiból. Tudod Drága, most a „Címeresek" c. kom- munista regénye jött és egy pompás izgató novellát olvasott föl a Bethlen körben is este. A barátkozás elején összemarakodtunk Árónkával, szidta a magyar írókat, a magyarországiakat, hogy gyávák, jellemtelenek stb. Nektek könnyű ott a szabad Erdélyben, dühösködtem neki, de itt beléfojtják a lélekzetet is az emberbe. Ne hagyjátok! És akkor Gyurka szólt bele és mesélt az Üjmódi Pásztorokról és Töre- kyről. Hát aztán, csapott rám a szemeivel Áronka. — ez a sorsunk. Vagy vállalod és írsz, vagy nem és akkor leteszed a tollat. Rávágtam az asztalra; kirúgnak az egyetemről. Minden igaz embert kirúgnak! feleli. Nézd, Áron nekem kenyérre köll ez a diploma, én el szeretnék venni egy lányt, mert szeretem és élni szeretnék, nem kínlódni. Ahogy ti is éltek, Bartalis Alsókosályon, Kós Sztánán a Varjúvárban és te Kolozsvárt. Melegen fénylett a szeme. Hát vedd el akit szeretsz, írj, ha elítélnek űlj le, ha kirúgnak repülj, eljön az időnk! De addig éhen halunk, mondom, miből éljünk? Szerelemből, feleli komolyan Áronka. Ligeti fölnevet. Ne nevess támad rá Áron, igenis szerelemből. Tudod milyen kevéssel lehet élni? Hát én miből élek?

Aztán elveszekedtek azon, hogy mennyiért lehet élni. Aztán ittunk, füstöltünk és szidtuk az öregeket. Aztán hazamentünk. Milyen mások ezek az emberek Kicsi Életem mint ezek a pesti figurák... És mosolyogtam. Ezekből úgy árad a melegség, a „hogy éltek, hogy élsz, mit dolgozol most, mit csinálsz" náluk hús és vér valóság és nem udvariasság. Hit van bennük és emberség. Amit csak Szalai Imrénél ta- pasztaltam eddig. Ő is ilyen.

Aztán, hogy hazamentem Édes Jóságom az „átlumpolt" éjszaka után reggel, fáradt voltam de éber és írtam egy verset, egy szusszra, így ahogy itt áll és gyö- nyörű. Leírom ezt. is neked Édes Minden, egész regény lesz már ez a levél, oly hosszú, de örülsz neki ugy-e Drága? Figyelj ide:

Minden alszik itt, két virág is szotyogva egymásra hajlik, esőről álmodik lassan s rotyogva nő;

fizessetek nékem két erős cipőt és elmegyek napnak Indiába sütni, hol fehér uccákon reggel a lázadás szalad, szép, rőt haján a fiatal tömegekkel!

392

vagy elmegyek fényleni hónak az erdélyi tetőkre, hol balladák hímzett szoknyáit fújja feketén éjjel a szél, mert szél se fúj itt már!

fekszik hason utakon itt a napfény és nagyokat mélázva vakarja farát.

Látod Édes, erről nem kérdezem, hogy milyen. Tudom gyönyörű. Ugy-e? Látod mégis kérdem. De csak tőled Drága, hogy még jobban örüljek neki Drága te.

P É N T E K . Írj sokat Drága Jóságom, igen? Most már nemsokára látlak Mindenségem. Még annak a nyomorult tárgyalásnak is örülök, mert látlak.

Közli: R A D N Ó T I M I K L Ó S N É

B U D A Y G Y Ö R G Y : R A D N Ö T I - I L L U S Z T R A C I O

393

BARÓTI DEZSŐ

SZEMÉLY HARMADIK

Helyi színek ugyan egy pillanatra sem ragyognak fel Radnóti Miklósnak ebben a versében, mégis egyike azoknak, amelyekből a legtöbbet tudunk meg abból, ami a költő szegedi napjait körülvette. Amint a címe is mutatja, a Tisza-parti városból Budapestre induló délutáni személyvonathoz kapcsolódik. Ez a vonat akkor még in- kább a szegény emberek, köztük a vakációra utazó kevés pénzű diákok vonatja volt, mint ma. öreg, vagy legalább annak tűnő mozdonya fáradt igásló gyanánt vonszolta a véget nem érni akaró állomások között, az apró, barátságtalan kocsikon hiába kerestük volna Valéry-Larbaud „Ödá"-ja világjáró expresszvonatának „csillámló ablakait", és az utazásnak azt a boldog, ideges lázát, ami az „Ödá"-t magyarra for- dító Radnótitól sem volt idegen. Ez a személyvonat nem messzi távolságok felé való kitárulást, váratlan meglepetéseket, kalandokat, hanem törődöttséget, unalmat, ápo- rodott levegőt és elesett emberi sorsokkal való találkozást ígért. Tolnai Gábornak (R. M. válogatott művei. Bevezetés. Bp. 1962. Magyar Klasszikusok) joggal néhány komor, vagy legalább borongós hangulatú képzőművészeti alkotás jutott eszébe róla, így Käthe Kollwitz, Dési Huber István grafikái s az utóbbi egyik (ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Radnóti-kiállításán látható) festménye s a szocialista művészcso- porthoz tartozó Kondor György „Hajnali vonaton" c. szénrajza.

Dél óta utazol s most szakállas este van már,

szembe vénasszony ül veled s az orra bojtosán csorog;

katona alszik sapka alatt és két puskás fegyőr közt rab ül. Az idősebb őr hangosan kolbászt eszik;

meséli Permben és Ufában volt fogoly tizennyolc november hetedikén ért haza, az eső esett. Két hetet pihent, aztán

munkába állt s azóta embertársait őrzi szuronnyal.

A másik biccent, biztos huszadszor hallja már.

A vers most idézett első strófája és egyben első szövegegysége valóban nem egy vonásával rokona az idézett képzőművészeti alkotásoknak. Egyszerű, mindennapi nyelven elmondott kis elbeszélésféle, a költőt a személyvonat harmadik osztályán körülvevő valóság egy darabjának lefényképezése a nyelvi kifejezés eszközeivel, életkép, ahogy a régi poétikák szerették nevezni az ilyen apró jeleneteket. Stílusa épp ezért csaknem teljesen az objektív közlés keretein belül maradó, tárgyias jel- legű; egészében véve közeláll az „új tárgyiasság", a Neue Sachlichkeit stíluseszmé- nyeihez. Mondatszerkesztése egyszerű, világos, az elbeszélő jellegnek megfelelő mel- lérendelésekre épül. Szóhasználatát már-már prózainak nevezhetnénk, mindenesetre hiányzik belőle az a metaforikus jelleg, amit Jacobson a költői nyelv legfőbb sajátos- ságának tart, s ami Radnóti stílusát egyébként különösképpen jellemzi. Mindössze két képe tér el merészen a mindennapi nyelvhasználattól, az egyik a „szakállas" este, ami itt éppúgy „késő estét" jelent, mint a költő Tápéról írt versében az „öreg este".

A másik a vénasszony „bojtosán" (azaz bojthoz hasonlóan) csorgó orra, itt a jelzővel bizonyára a látvány eredendő naturalizmusát akarja enyhíteni. A nyelvi elemzés eszközeivel ennél sokkal többet még a szavak, szócsoportok szegmentálásával sem mondhatnánk a szövegegységről; fejtegetéseink ellenőrzésére ezt is elvégeztük ugyan, de nem untatjuk vele olvasóinkat.

Inkább arra emlékeztetünk, hogy az utazás helyzete, a modern lírának, a képző- művészetnek és a filmnek ez a kedvelt témája a legkülönbözőbb reagálásokat vált- hatja ki. Az egyik leggyakoribb lírai reagálás a vonatablakon át látott, pillanatonként változó tájképekhez kapcsolódik. Valéry-Larbaud idézett ódája mellett (hogy most csak a Radnóti által lefordított versek között tallózzunk) Apollinaire pl. „Az utas"

és Cocteau „Fénykép" c. versei ilyenek; mind a kettőt ismerte már, amikor a „Sze- mély harmadik"-at írta, bár lefordításukra csak később vállalkozott. Az előttünk levő versben azonban a táj egyáltalán nem bukkan fel. Igaz ugyan, hogy a Szegedről Budapestre vezető vonat ablakából látható vidék nem nagyon változatos, de egy olyan vizuális fantáziával megáldott költőnek, mint Radnóti (aki a „Zaj estefelé", a „Tápé, öreg este", a „Táj" és néhány társuk képei jogán az Alföld költői között sem foglal el méltatlan helyet), mégis tájképek seregét kínálhatta, volna.

A „Személy harmadik" első strófájában ennek ellenére teljesen zárt tér veszi körül az olvasót; olyan az egész, mintha le lennének függönyözve az ablakok. Ez an- nál inkább feltűnő és annál inkább gondolkodásra késztet, mert a „Lábadozó szél" c.

394

kötetben, ahol ez a vers megjelent, mindenütt erősen nyitott, szinte már kozmikus kitárulást hordozó tereken járunk: a költő három csillagot vacsorázik, „lobogón"

messzire repül, napfény „sikongat" körülötte, „csemetefákat is csemeteszellők agitál- nak" és „széltől hajlanak már a harci fenyők" . . . A zárt tér (szabatosabban a kitá- rulás, a kitörés hiánya, hiszen magát a zárt teret, a vasúti fülke nyomasztó falait nem írja le) a pszichokritika megállapításai szerint általában gátoltságról, fenyegetettségről beszél. A fenyegetettség természetét sem nehéz felismernünk, hiszen a hosszú út során előtte lejátszódott jó néhány jelenet közül a költő szeme épp a szuronyos fegyőrökön akadt meg (az öregasszony és a különben is az erőszakszervek képzetkö- rébe tartozó katona képét épp csak egy pillanatra villantja fel). A szuronyos emberek nem először és nem utoljára kerülnek elénk verseiben: egész költészetének egyik gyakran felbukkanó képéről van szó. Az a Radnóti nézi őket, aki az egyik, 1931 őszén keletkezett versében azt írja: „szavaim messze, kakastollak közt porverte me- netelnek" (Férfinapló), aki a „Betyárok versé"-ben azon mérgelődik, hogy „szuro- nyok közt" kell élnie „pukkadásig", és aki majd később is, sok más közt, a következő sorokkal határozza meg a világban elfoglalt helyét:

Gyanakvó reggelek s vészes esték között, háborúk közt élted le életed felét,

s most is ellened hajló szuronyok csúcsán villog a rend feléd.

(Háborús napló)

Az sem véletlen, hogy ez a motívum épp az 1931-es év őszétől kezdve jelenik meg nála, és nemcsak azért, mert a vád alá helyezett „Újmódi Pásztor Éneke"

verseiért egy ideig szinte bizonyosan börtönbüntetés és esetleg a vonaton látott je- lenethez hasonlóan fegyveres kíséret várt rá (az elmarasztaló ítélet felfüggesztését csupán Sík Sándor közbelépésének köszönhette), de még le sem zajlott sajtóperének főtárgyalása, amikor a Művészeti Kollégium néhány tagjával együtt a szegedi Mun- kásotthon illegális kommunista szervezkedéséhez csatlakozott. Az utóbbi vezetőit, mint ismeretes, 1932 tavaszán letartóztatták és ugyanazon év szeptemberében, tehát nem sokkal a „Személy harmadik" megírása előtt kerültek a bíróság elé. Egy ideig a Művészeti Kollégium tagjait, köztük a költőt szintén a letartóztatás veszélye fe- nyegette. (Vö. erről Csaplár Ferenc: A szegedi fiatalok Művészeti Kollégiuma. Bp.

1968. 80—94. 1.) Alapos oka volt tehát arra, hogy épp a fegyőrökön akadjon meg a szeme és ironikusan nézze végig nyers alakjaikat. Saját fenyegetettségéről azonban egy szót sem szól a tárgyias eszközökkel elénk vetített jelenetben, ez azonban épp ezáltal szélesül tipikussá: a „smasszerek" egyedi alakjain keresztül annak a „hét- köznapi fasizmus"-nak általánosított képét kapjuk itt, ami 1932 őszén, tehát alig né- hány hónappal Hitler hatalomrajutása előtt nem egyedül csak a költőt fenyegette...

Az első szövegegység önmagában is érvényes, kerek kis vers, akár a „Betyárok verse" objektívebb, életképszerű változata gyanánt foghatjuk fel. Később is ír majd ehhez hasonló „pillanatfelvételeket", a kínálkozó példák közül talán elég, ha a né- hány sorban szintén vasúti jelenetet megragadó „Chartresból Párizs felé" soraira, az 1937-ből való „Cartes Postales" első darabjára emlékeztetünk. Akkor már az utazás boldog kalandot jelentő derűje mosolyog belőle. Ez a derű különben a „Személy harmadik" soraiból sem hiányzik, sőt a második szövegegységtől jtezdve az egész versen át többször felragyog.

így jössz a Tisza mellől s Kőbánya után

a város fölött szőke fény, szeretőd kontya világol.

Ezért vagy itthon itt, ahol születtél!

Szülőanyád s apád meghaltak rég, egymástól száz lépésnyire áradnak a földbe már.

Ritkán jársz ki a temetőbe s csak egy csokor virágra telik. Felezni szoktad.

A derűt, mint a legtöbbször, most is a kedves alakjának felidézése hozza. Megje- lenésével nemcsak a vonat addig lezárt ablakait tárja ki, hanem a költőnek az első szövegegységben a tárgyilagos közlés keretein belül maradt képalkotó,fantáziáját is.

Ellenállhatatlanul Chagall egyik festménye jut eszünkbe róla, az, amelyen Párizs városképe felett világol a szeretők arca. Radnóti ugyan már nem ismerhette ezt az ötvenes évekből való festményt, alkotója nevét azonban mégsem minden ok nélkül írtuk le. Költőnk annak idején szívesen nézegette Chagall festményeit, bizonyára azért, mert az egész természeti világot szürrealisztikusan megragadó képalkotó eljá- rásukban saját fantáziájának egyik rokonát ismerhette fel.

395

Az előbb idézett második strófában, amely egyben a vers második szövegegysé- gével azonos, a közlés jellege egyébként teljesen megváltozik. A költő, aki az első szövegegység során csak egy pillanatra, mindössze a verset elindító mondatban volt jelen, utána pedig környezetére vetette szemét, most visszatér saját személyéhez, amit azzal is jelez, hogy újra megszólítja önmagát. A továbbiakban mindvégig meg- őrzi majd ezt a magatartást, ami arra utal, hogy a modern líra egyik jellemző típusa, egy ún. „önmegszólító vers" van előttünk. Az ilyen versek, mint ismeretes, rendszerint valamilyen válság felszámolásáról vallanak. Struktúrájuk ennek megfe- lelően egy olyan belső dialógusra épül, amelynek során a költő mintegy önmagával beszélget. A dialógusnak azonban csak az egyik felét kapjuk meg a versben, „azt a felét, amelyben az intellektus egy hosszú belső vita lényegét összegezi, tanulságát summázza..." (Vö. Németh G. Béla: Áz önmegszólító verstípusról. ITK. 1966 5—6. sz.)

A „Személy harmadik" második szövegegysége két első sorában megjelenő ön- megszólítás tulajdonképp anticipáció, a költő később, mintegy refrénszerűen ú j r a visszatér hozzájuk: mi is ezt tesszük majd. Most csak annyit jegyzünk meg, hogy a bennük megjelenő két várost, Szegedet és Budapestet összekapcsoló kép mintegy arra figyelmeztet, hogy versben megjelenő dialógus témája a költő említett két lakóhelyé- vel kapcsolatos élettapasztalatok között kereshető. A vonat, ez a két város közötti senki földje, különösen alkalmas h'rai szituáció ahhoz, hogy elgondolkozzék felőlük.

A verskezdő önmegszólítás már ezt az alapszituációt mutatja be, és szinte már vár- juk, hogy utána meditáció következzék. Ezt, leplezett formában bár, valóban meg is kapjuk, hiszen a fegyőrök alakja mögött, mint láttuk, személyes élmények kava- rognak. Tulajdonképp tehát egy Szegedre visszautaló belső dialógus tárgyiasított képéről van szó.

A második szövegegység negyedik sorától kezdve megjelenő képek fogalomkörét (halott szülők, árvaság, sír mélye, temető, szegénység: „csak egy csokor virágra telik") a pszichokritikai kiindulású jelentéstan általában a magánélet konfliktusaival kapcsolja össze. Ha ez igaz, akkor az első szövegegység szubjektív ellenpontja áll előttünk. A költő azonban a lírai hangvétel ellenére sem tárja fel teljesen a magán- életét fenyegető konfliktusok természetét, csak végső gyökerüket, árvaságát érzékel- teti velünk a halott szülők és a temető képeivel. És ha mi most életrajzának isme- retében mégis megpróbáljuk .feltárni a dialógus másik, elhallgatott felét, azt nem azért tesszük, mintha azt hinnénk, hogy ennek ismerete feltétlenül szükséges a vers esztétikai befogadásához, további mondanivalónk alátámasztása végett azonban még- sem árt, ha minél sokoldalúbban mutatjuk meg a költő rossz kedélyállapotának több irányból összefutó okait.

Életrajzának ismeretében legalábbis valószínűnek tarthatjuk, hogy a halott szülők előtérbe helyezését egy aktuális konfliktus emlékképpel való elfedésének ismert pszichológiai jelenségéhez sorozhatjuk, és egy József Attilánál sem ismeretlen „rokon komplexus"-t kereshetünk mögötte. Az apátlan-anyátlan árva költőt, mint ismeretes, nagybátyja taníttatta, de a támogatás fejében a polgári „rend s a társadalom" kon- vencióiba való fegyelmezett beleilleszkedést várt el tőle. (Vö. a „Kedd" c. versével.) Előbb textiltechnikusnak akarta kiképeztetni, ezért küldte Liberecbe, majd tiszt- viselőnek alkalmazta vállalatánál, s csak nehezen egyezett bele, hogy gyámoltja egyetemre járjon. Alig melegedett meg azonban az egyetemen, az „Üjmódi Pásztorok Éneke" miatt nyakába varrt per tette bizonytalanná tanári pályájának egyébként sem biztató lehetőségeit, és a politikai izgalmakkal teli 1931—32-es tanév után esedékessé vált alapvizsgája (bár a magyar irodalomból kitűnő minősítést kapott) nem olyan mértékben sikerült, hogy azt egy biztos jövőt ígérő polgári egzisztencia első alapkövének lehetett volna tekinteni. A szeptemberi alapvizsgákat épp néhány nappal a „Személy harmadik" megszületése előtt tartották, így a Budapest felé közeledő vonaton komoran maga elé néző költő gondjaiba az a kérdés is belezakatolt, vajon egyáltalán folytathatja-e egyetemi tanulmányait? Valójában nemcsak magán- életének konfliktusáról volt szó, a sikertelen vizsga épp csak fájóvá tette azt a fel- ismerést, hogy a Tanárképző Intézet kötött vizsgarendje időnként túlságosan sok energiáját köti le és akadályozza irodalmi tervei megvalósítását. De a költészet vi- lágában elfoglalt helye sem volt konfliktusmentes.

Hajtsd le a fejed, vidéki költő lettél.

A város fölött szeretőd kontya világol s te jössz felé Tiszától a Duna mellé.

Néped közt jöttél s ha igaz

amit az erdélyi lap írt rólad egyszer, 396

(hogy Angyalföld és a Lágymányos proletárjainak költője vagy te),

akkor hazaértél! Hajtsd le a fejed. Még jobban!

A most idézett harmadik szövegegység nyelvi struktúrája bonyolultabb, mint az előzőké volt. A közlések gyorsabb egymásutánban követik egymást, és az egy-egy közlést hordozó, szinte már szimbólumértékű szócsoportok tartalma pedig meggaz- dagodik. A szövegegységet bevezető és annak végén hangsúlyozottan megismétlődő önfelszólítás szintén a vers ú j elemeihez tartozik. Feltűnése pontosan megfelel az önmegszólító-verstípus általános struktúrájának, s így az a néhány megállapítás, amit a kérdést sokoldalúan megvilágító tanulmányból az alábbiakban idézünk, to- vábbi mondanivalónk alátámasztására is kitűnően felhasználható: „ . .. (az ilyen versek) valamely döntő fordulóján az önmegszólítás önfelszólításba vált át, s az élmény, a vers végső kihangzását, jelentését épp az átváltozással nyeri e l . . . " Ezért központja a nyelvi struktúra szempontjából a második személyű felszólító mondat, amelyhez a vers valamennyi mondata rendeltségi viszonyba hozható. (Németh G.

Béla: i. m.)

Vajon mi a magyarázata annak, hogy önfelszólítást hordozó második személyű felszólító mondat épp az előttünk levő szövegegységben tűnik fel? „Hajtsd le a fejed", olvassuk kétszer egymásután. Nem egyértelműen világos jelentésű felszólí- tásról van szó és ez nagymértékben megnehezíti helyes értelmezését. A „lehajtott fej" különben is több, mint pusztán egy testmozdulat nyelvi képe. Nem akármilyen testmozdulatot jelöl, hanem olyat, ami már a mindennapi élet mimikájában nem- egyszer a kifejező gesztus szerepét tölti be. Minden lehajtott fej beszédes csend, de hogy valójában miről beszél, az csak az adott szituációk összefüggésében lehet (sőt a fogalmak nyelvén akkor sem mindig pontosan) megközelíteni. Helyesebben járunk el tehát, ha lehetséges jelentések felsorolása helyett inkább az nézzük meg, hogy a „lehajtott fej" milyen tartalmat hordoz Radnóti költői nyelvében? Ezt annál könnyebben megtehetjük, mert a „Pogány köszöntő" egyik verse (amelyet költője bizonyára nem véletlenül tett meg kötete záróversének) a „Csendes sorok lehajtott fejjel" címet viseli. Életsorsa és a „Személy harmadik"-ban szintén emlegetett árva- sága felett meditál benne, egy ideig olyan nagy szomorúsággal, hogy már-már kedvese szerelmében is kételkedni kezd. A szomorúság végül mégis feloldódik és a meditáció sorsa vállalásának, sőt az életbe vetett bizalmának kifejezésével fejeződik be:

... szomorú vagyok én is, és ha hajnalban a

csillagok hívnak, egymást karolva . mégis együtt indulunk ketten a napfény felé.

A „lehajtott fej" az egyéni nyelvhasználatra ekkor erősen hajlamos Radnótinál tehát a meditáció állapotát kíséri, ez pedig, a beleborongó szomorúság ellenére, sorsának bármiféle pesszimizmus, vagy akár fáradt rezignáció nélkül való, férfias -vállalását hordozza. Ha ez igaz, akkor legalábbis feltételeznünk lehet, hogy amikor a „Személy harmadik" soraiban azzal a felszólítással fordul önmagához „hajtsd le a fejed", nem egyedül és nem elsősorban azt akarja mondani: „légy szomorú";

inkább egy olyan meditációra hívja fel „én"-jét, pontosabban annak tudatos, er- kölcsi rétegét, ami keserűségének feloldódását ígéri. Aligha lehet véletlen, hogy a felszólítás, a „Csendes sorok lehajtott fejjel" soraihoz hasonlóan itt is épp árvasá- gának (és az utóbbi felidézése mögött meghúzódó konfliktusnak) képeit követi.

A két vers struktúrájának ez a közeli rokonsága arra vall, hogy élete válságos nap- jaiban már többször végigélt a mostanihoz hasonló, azaz nyomott kedélyállapottal kezdődő, de végül megkönnyebbüléssel végződő lírai pszichodrámát.

A harmadik szövegegységet elindító mondatot különben nemcsak formai jegyei miatt tekinthetjük a vers struktúrája egyik középpontjának. Azért is az, mert itt életének intimszférájából mintegy a társadalom szférájába lép át, hiszen azt még bizonyítanunk sem kell, hogy a költészet Radnóti számára elsősorban társadalmi tevékenységet jelentett. A kérdés most az, hogy költőmivoltával kapcsolatban mit tartalmaz az a meditáció, amire így felszólította magát? Nem könnyű megmondani, mert a felszólítás két lazán összekapcsolt tagból álló s emiatt többféleképp értel- mezhető mellérendelt mondat formájában hangzott el. Első olvasásra talán hajla- mosak lennénk a következőképp értelmezni a szóban levő mondatot: „Keseredj el, mert vidéki költő lettél!"... De ha a „hajtsd le a fejed" előbb meghatározott értel- mezéséből indulunk el, akkor a következő olvasás kínálkozik: „Meditálj azon, hogy

397

vidéki költő lettél, gondolkozz el felette, nézz szembe vele!" . . . A kétfajta értelmezés egyébként nem feltétlenül zárja ki egymást, sőt inkább egymásba fut.

A „vidéki költő" kifejezés sem egyértelmű. Az irodalmi kávéházak nyelvjárá- sában a provinciális, szinte már a dilettáns szinonimája volt s akkoriban talán nem minden ok nélküL Radnóti azonban aligha ilyen értelemben használta, hanem a fő- várostól messzire sodródott írók magányosságát, a Juhász Gyuláéhoz hasonló sor- sokat akarta jelölni vele. És a saját sorsához hasonlókat, hiszen nap mint nap érezte, hogy a „vidéki költő"-nek nemcsak az irodalmi élet pezsdítő, inspiráló levegőjét kellett nélkülöznie, s hogy távol a szerkesztőségektől, a meglazult személyi kapcso- latok tehertételével jóval nehezebb nyilvánossághoz jutnia, mint a fővárosiaknak.

Pályája kezdetén állt még ekkor, és az, hogy az irodalmi élet perifériájára szorult, már csak azért is keserítette, mert az Xjjmódi Pásztorok Énekének a kötet elkobzása következtében alig volt kritikai visszhangja. Azóta írt versei viszont éles politikai tartalmuk miatt csak az egyre inkább gyérülő baloldali folyóiratok valamelyikében jelenhettek volna meg, az utóbbiak azonban állandó megjelenési nehézségekkel küszködtek. A baloldali irodalom, különösen a költészet az egyre erősbödő politikai nyomás következtében egyébként is az illegalitás határára kezdett szorulni, és szinte csak a szűk baráti-elvtársi körökön belül élvezett valamelyes publicitást. Emellett nemegyszer szektás túlzások akadályozták abban, hogy közönséget teremthessen magának. Radnótinak Szegeden is volt ugyan „jelenvaló" közönsége, elsősorban a Fiatalok Művészeti Kollégiuma körül, de ez a szűk kör ekkor még annyit sem tudott adni, mint később, megélénkült könyvkiadói tevékenysége idején. Valójában már szegedi tartózkodásának kezdetétől bántotta, hogy az irodalmi élet perifériájára szorult, aminek, mint az előbb már láttuk, csak egyik összetevője volt, hogy nem a fővárosban élt. Abból a levélből, amit csaknem egy évvel azelőtt, Tamási Áronék szegedi látogatásakor írt Fanninak (s amit épp a Tiszatáj mostani száma közöl), sokkal inkább egy szabadabb levegőjű irodalmi élet, mint a főváros utáni vágyó- dását olvashatjuk ki. (Voltak pillanatai, amikor azzal kacérkodott, hogy abbahagyja az egyetemet, és Erdélybe megy el újságírónak, s ez a gondolat vitathatatlanul bele- játszott a Tamási Áronékkal töltött este hatására kirobbant, de a találkozás emlé- kénél általánosabb érdekű „Szél se f ú j itt már" harmadik versszaka képeinek meg- születésébe: a „hó" a tisztaság, a meg nem alkuvás képzetét evokálja; a „szél" — többször utaltak már rá — a forradalom szélfúvása.)

De térjünk vissza a „Személy harmadik"-nak a vidéki költő konfliktusára vo- natkozó sommás utalásához. Ez az utalás, akárhogy is értelmezzük, tulajdonképp már a konfliktus feloldódását vezeti be. Alighogy elhangzik, a vers érzelmi görbéje máris emelkedni kezd. Előbb ismét a kedves alakja ragyog bele, boldogságot, fényt sugározva maga körül, a pillanatnyi konfliktusokon túlmutató kitárulás most azon- ban a szerelmes szavak elhangzása után sem törik meg, mint a második szöveg- egység hasonló mondatánál; — bármilyen sokat is jelent neki a szerelem, életének mégiscsak egyik szféráját képviseli, egyéb kapaszkodókra is szüksége van ahhoz, hogy legyőzze konfliktusait. Ezt a kapaszkodót a marxizmus alaptételeit ekkor már magáénak valló költő a társadalomban elfoglalt helyében találja meg. Bár a vasúti fülkében fegyőrök fenyegető arca mered rá, és egyéb, Szegedről jött gondok is gyöt- rik, tudja, hogy „népe közt" jött a „Tiszától a Duna mellé" — mégsincs tehát egyedül, sorsa a hozzá hasonló szegény emberek sorsához kapcsolódik. És annyira egyértel- műnek tartja ezt a vallomást, hogy bővebb kifejtésére sem gondol, mindössze egy birtokos személyraggal ellátott alakkal ad neki azonosulást emocionális telítettséggel is kifejező hangsúlyt.

Meglepő, hogy akadt, aki épp az ellenkező előjellel értelmezte. Bori Imre „Rad- nóti" c. monográfiájában (Újvidék, 1965.) ugyanis az alábbiakat olvashatjuk: —

„Forradalmi" versei általánosságai után, egy népről vallott eszményi felfogás, el- nagyolt, tömegnek látott kép után, a „nép egyedei" most sorra láthatókká váltak szemei előtt, mintegy a kinyílt szem ámulata szólal meg a versben — ez az a nép, amelynek ő állítólag költője — s a rádöbbenés, hogy ő az eszme költője volt és absztraktul lelkesedett. Most annál élesebben lát, a maga borostás, a hosszú utazás- ban megfáradt arcát tapintja, az őszi náthát hirdető vénasszonyok „bojtos orra", a sapka alá rejtett alvó katonaarc, a fegyőrök közt utazó rab képe jelenik m e g . . . "

Eddig tart Bori szövege. (Az idézőjelek tőle valók.) A „néped közt jöttél"-t azon- ban csak akkor lehetne így értelmezni, ha az valóban az első szövegegységre utalna vissza. Ez azonban még akkor sem valószínűsíthető, ha pusztán az idézett szócsoport nyelvtani struktúrájának formális elemzésére szorítkozunk, a sommás megállapítás ugyanis az előző sorban felénk táruló földrajzi képet értelmezi „Néped közt jöttél", azaz a Tisza, a Duna vidékének lakói között... (Azt pedig talán még cáfolnunk sem lenne szabad, hogy e nép „egyedei" sem most, a személy harmadikon véletlenül 398

melléje ült smasszerek között váltak „láthatókká" szemei előtt: évek óta szociográ- fiai, néprajzi igénnyel ismerkedett velük, falukutató utakon vett részt, nehéz sor- sukkal való együttérzése pedig nem egy versébe élményszerűen sajgott bele. Vö.:

„Keseredő", „Kedvetlen férfiak verse".)

A kapaszkodó további, az előbbit folytató állomásaképp ezután az egyik erdélyi újságnak azokat a sorait illeszti bele a versbe, amelyek „Angyalföld és Lágymányos proletárjai" költőjének nevezték. A proletárköltő fogalmának megjelenésével tehát tulajdonképp „a néped közt jöttél" kitétellel elkezdett meditáció gazdagodik tovább.

Bori Imre az előbb már idézett monográfiájában ezt a szövegegységet szintén ellenkező előjellel értelmezi. Felfogását már csak azért sem árt közelebbről meg- vizsgálnunk, mert a véle való vita alkalmat ad az eddig elmondottak elmélyítésére.

Szerinte a „Személy harmadik" elemzése során „a versszak legfontosabbikára, az

«•Angyalföld és a Lágymányos proletárjainak költője«" gondolatának megkérdőjelezett- ségére kell felfigyelnünk. A „ha igaz" felötlése, úgymond, „egészen más értelmet ad Radnóti álláspontjának, mintha kategorikus vallomás lenne, mintha most döbbenne rá, ez utazás ürügyén arra, hogy ( . . . ) elvontan lelkesedett... A vonaton a költő nagy lelki drámája játszódik le, s mire hazatér, szemében zavartság, bűntudat van.

Ekkor ismeri fel, hol idegen, sehová nem tartozó, hogy csak a szerelem az, amibe kapaszkodhat..." (I. m.) De csakugyan meg van kérdőjelezve az „Angyalföld és Lágymányos proletárjainak költője"? Még ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy Radnóti rriég a „Személy harmadik" megírása után is sokáig szándékai pontos megfogalmazá- sának tekintette az erdélyi újság szavait, és büszke öntudattal idézgette, amikor ba- rátaival költészetének természetéről vitatkozott, a „ha igaz" felötlése mögött meg- bújó szerénységi formulát egy rövid nyelvtani elemzés segítségével akár a baráti visszaemlékezések iránt esetleg szkeptikus olvasó is könnyen felismerheti: a formu- lát ugyanis egy nyilvánvalóan rokon gondolatok összekapcsolására szánt „s" kötőszó a „néped közt jöttél" természetes folytatásává teszi. Nem megkérdőjelezés a zárójel sem, a szövegek tipográfiai elrendezésében, a „látható nyelv"-ben rejlő kifejező erőt jól ismerő költő a közbevetett mondat idézetjellegét akarja érzékeltetni vele. Hasonló funkciója van tehát, mint a „Férfinapló" néhány egyéb verse (így a „John Love testvérem" és a „Vasárnap") előtt közölt újságszövegeknek: ez az í930-as évek po- litikai költészetéből (pl. Brecht verseiből) jól ismert eljárás nyilvánvalóan a versek lírai hitelének fokozását szolgálja. Az elmondottaknak megfelelően a költő belső dialógusát így lehetne közérthető szavakkal megfogalmazni: Néped közt, az Alföld agrárproletárjai közt utaztál eddig, s most pedig a nagyváros proletárjai közé ér- keztél haza...

Problémákkal teli, gondterhes hazaérkezés ez, nem tagadjuk mi sem, a költő (talán épp akkor, amikor a szegedi személy az Angyalföld széle mellett döcögve a Nyugati pályaudvar felé közeledik) újra számot vet költészete helyzetével és újra megismétli azt a meditációra való felszólítást, amit az előbb már hallottunk tőle.

A meditáció tartalmát pedig így rekonstruálhatjuk: „Hajtsd le a fejed", mert a proletár költő sorsa keserű: a pálya egyéb lehetőségeiről való lemondást, az irodalmi élet perifériáját, ha nem épp az ügyész és a börtönőrök fenyegetését, sőt azoknak a meg nem értését is jelenti, akiket szolgálni akarsz verseiddel. Hajtsd le „még job- ban", vedd tudomásul, hogy sorsod erre jelölt ki, vállald, bármilyen nehéz, „lehajtott fővel", azaz alázatosan . . .

A vonaton tehát valóban a költő lelki drámája zajlott le, és a vers egy-egy szövegegységében is életének nem egy konfliktusa sűrítődött össze. A vers struktú- rájának belső logikája azonban épp a harmadik szövegegységtől kezdve a válság le- küzdése felé vezet, ami egyébként szinte magától értetődően következik az „önmeg- szólító vers" műfaji törvényeiből, legalábbis ha elfogadjuk azt, hogy ez a verstípus

„nem a válság élményének kifejezése, hanem a válság legyőzhetőségénelc akarásáé, legyőzhetőségének bizalmáé..." (Vö. Németh G. Béla: i. m.)

Az utolsó versszakból már teljesen ennek a bizalomnak szava tör fel:

Szeretőd, megijed, hogyha így lát s meleg szájával kutatva csókol kereső szemedre: Emeld föl a fejed és örülj.

Néked lélegzik ö; lehelld fel öt te is!

Pusztán csak a nyelvi struktúra felől nézve, ebben a szövegegységben két olyan felszólító mondatot találunk, amely, legalább formálisan, a vers végső konklúzióját hordozó szerkezet központja lehetne. Kezdjük a másodikkal, a vers zárómondatával.

Ha valóban ez a konklúzió, akkor az az előbb idézett értelmezés bizonyul helyesnek, 399

a m e l y szerint a világ dolgaitól e l i d e g e n ü l t költő r á d ö b b e n t a r r a , h o g y e g y e d ü l c s a k a s z e r e l e m b e k a p a s z k o d h a t . L á t t u k a z o n b a n , hogy ez n e m így v a n , és a m á r e l - m o n d o t t a k h o z m o s t m á r c s a k azt kell h o z z á t e n n ü n k , hogy a s z e r e l e m R a d n ó t i k ö l - tészetében s o h a s e m m e n e k ü l é s , s a „ S z e m é l y h a r m a d i k " m e d i t á c i ó j a i d e j é n p e d i g k ü l ö n ö s e n n e m az. Élete egyetlen f e l h ő t l e n boldogságát, é l e t k e d v é n e k á l l a n d ó ösz- t ö n z ő j é t jelenti, ez kétségtelen (a szóban levő u t o l s ó sor s e m a k a r e n n é l t ö b b e t m o n d a n i ) , d e m é g s e m köti le egész személyiségét — és f ő k é p p n e m a p o l i t i k u s

„ é n " - t k i z á r ó ellenpólus. É p p ellenkezőleg. Bizonyításul t a l á n elég a „ S z e m é l y h a r - m a d i k " p r o b l e m a t i k á j á v a l és esztétikai s t r u k t ú r á j á v a l s o k b a n r o k o n „ F o g a i d n e mossa p a n a s s z ó " a s z e r e l m e t és p o l i t i k á t e l v á l a s z t h a t a t l a n e g y s é g b e n ö s s z e k a p c s o l ó utolsó v e r s s z a k á t i d é z n ü n k :

Ketten vagytok és ketten a sok szegény, országod népe szeretői! hallgass és készülj panasztalan csókon hajolva a harcra, mert jön a szél!

De a „Személy h a r m a d i k " u t á n n é h á n y héttel m e g s z ü l e t e t t „ T a v a s z r a jósolok i t t "

soraiból szintén h a s o n l ó szerelemkoncepció olvasható ki.

Az e l m o n d o t t a k u t á n a z utolsó s t r ó f a szerkezeti k ö z p o n t j á t c s a k a h a r m a d i k sor felszólító m o n d a t á b a n k e r e s h e t j ü k : „Emeld f e l a f e j e d és ö r ü l j " , azaz e m e l d fel, m e r t ú j r a m e g t a l á l t a d ö n m a g a d a t , v á l l a l o d sorsodat, s h a ezt teszed, s z e r e t ő d s e m i j e d m e g hogy n e m azzal találkozik, a k i t addig i s m e r t . . . ö r ü l j , h o g y m e g t a l á l t a d m a g a d a t , és ö r ü l j , hogy ő a tiéd. A „Személy h a r m a d i k " s t r u k t ú r á j á n a k l á t s z ó l a g e g y m á s s a l e l l e n t é t b e n álló felszólító m o n d a t a i v é g e r e d m é n y b e n e g y m á s b a f u t n a k tehát, és r e f r é n s z e r ű i s m é t l ő d é s ü k k e l e g y ü t t k é p v i s e l i k a v e r s n e k a z t a s z e r k e z e t i m a g v á t , a h o n n a n a jelentés megközelíthető. Ez a m e g k ö z e l í t é s k é t s é g t e l e n ü l n e m v o l t k ö n n y ű , hiszen egy i n t e l l e k t u á l i s elemei ellenére is e l s ő s o r b a n e m o c i o n á l i s t e l í t e t t - ségű v e r s állt e l ő t t ü n k . M e g é r t é s é h e z a költő b e l s ő d i a l ó g u s á n a k az é r z e l m e k v i l á - g á n a k n e m - t u d a t o s r é t e g e i t s e m mellőző r e k o n s t r u á l á s á r a v o l t s z ü k s é g ü n k , és m e g kellett h a l l g a t n u n k a d i a l ó g u s n a k azt a m á s i k felét, a m i t (teljesen t a l á n s o h a s e m k i - tölthető) csend vesz körül. A n n y i t a z o n b a n talán m é g i s s i k e r ü l t m e g m u t a t n u n k , h o g y ez a csend — beszédes csend.

400

B U D A Y G Y Ö R G Y : R A D N O T I - I L L U S Z T R A C I O

VARGHA KÁLMAN

V E R S E L E M Z É S

R A D N Ó T I M I K L Ó S : M A J Á L I S

s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözők helyett a lányok kerítik, mint tüzes virágok.

Fiúk guggolnak és parázslanak, az ajkukon ügyetlen szép szavak, duzzasztja testük sok kicsiny siker s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél, a háta barna, lába még fehér, a. rossz zenén kis lelke fellebeg s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Lehetnének talán még emberek;

hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem.

Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

A német megszállás ötvenharmadik napján, 1944. május 10-én született ez a lírai pillanatfelvétel. Budapest és az egész ország élete olyan volt ezekben a hetek- ben, mint a levegőért kapkodó, súlyos, lázas betegé. Minden nap meghozta a maga ú j a b b gondját, szenvedését, rémképét, a rémképeknél is rosszabb valóságát.

A német csapatok bevonulása után ú j kormány alakul, amelynek feladata, hogy teljesen a hitleri Németország érdekeinek és háborút vesztő, már semmit sem koc- káztató vandalizmusának rendelje alá Magyarországot. Már az első napokban töme- gesen hurcolják el a szakszervezeti vezetőket, baloldali politikusokat, újságírókat, betiltják a liberális polgári lapokat és a szociáldemokrata Népszavá-t. Minden eddiginél nagyobb hatalmat kapnak és legalizálódnak a legsötétebb emberi, ösztönök, hírhedt fajüldöző politikusok jutnak döntő fontosságú helyekre, és ú j terveket ké- szítenek békés állampolgárok: férfiak, nők, gyerekek, fiatalok és öregek fizikai megsemmisítésére. A front egyre közelebb kerül az ország határaihoz, egyre ala- csonyabbak az élelmiszer-fejadagok, április elején megkezdődnek a légitámadások.

Az a kép, amellyel a költő versét elindítja, mintha mindennek ellene mondana:

gramofonozó, napbarnított lánykák, körülöttük buzgolkodó leikés, de még ügyetlen, fiatal udvarlók, újdonsült, modern lovagok. Gondtalannak látszó tavaszi idill. A vers címe a magyar impresszionista festészet közismert remekét, Szinyei Merse Majá- lisát idézi fel az olvasóban, a költő által megörökített kép szintén élénk, eleven, a múló pillanatot inkább hangulatában megőrző, akárcsak egy könnyedén fel- vázolt impresszionista festmény. Felparázsló színek, és olcsó kis tánczenére kigyúló érzelmek, szerény kis háborús majális, fiatalok májusi romantikája — csak a költő egyik hasonlata jelzi az egész jelenet félelmes keretét, a háborús valóságot, a már javában folyó embervadászatot: űzött ember hördülő, lihegő hangjára emlékezteti a gramofon recsegő zenéje.

A költő elé villanó kép egyébként annyira idilli, gyanútlan és a jelentől függet- lennek látszó, hogy szinte kikényszeríti a kérdést: a gramofonozó, udvarolgató fia- talok éreznek-e gondtalan majálisukban valami diszharmóniát, zavaró ellentmon- dást a korral, amely embereket hajszol halálba?

Tovább látnak-e saját kis életük határainál? Most minden figyelmüket lekötik az első sikerek, női voltuk, férfiasságuk még friss örömei.

Amíg az élet védi őket, ez is elég, így is jó.

De hogyan fognak felelni emberségből, ha majd nekik is cselekedniük kell?

Mit tudnak a világról és a bűntényről, amelynek hazájuk vérző áldozata lett? Is- mernek-e valamit is a szenvedés megpróbáltatásaiból, amelyek mások iránt is meg- értővé teszik az embert?

Pedig nekik is felelniök kell nemsokára! A háborús kavargás végső felvonásá- ban már nekik is szerepük lehet, beugrásuk!, ahol bárkiből könnyen lehet gyilkos vagy áldozat.

A költő a bekövetkezett eseményekben méltán láthatta jóslatainak beteljese- dését. Évek óta tisztában volt azzal, mi készül Európában — Európa ellen. Aggódva figyelte a spanyol polgárháború eseményeit, a demokrácia és a fasiszta diktatúra első nagy öszecsapását és erőpróbáját: ó suhogó, feketeszárnyú háború, szomszéd- ból szálló rémület — í r j a 1937-ben Hispánia, Hispánia című versében. A második világháború minden ú j a b b fenyegető eseményére megborzong és tiltakozik. Felriad mindig arra is, ha költők erőszakos haláláról szól a hír. A megölt költők sorsában saját jövőjének előjelét látja. De épp olyan megrendüléssel értesül arról is, ha egy költő nemet mondva korára, önként vet véget életének.

2 Tis2atáj 4 0 1