OLVASÖNAPLÖ
Olvasom a Szabó Ferenc szerkesztet-te kitűnő helyismereti folyóirat, a Bé-kési Élet 1969-es 1. számában Fülöp Károly nyugalmazott gimnáziumi ta-n á r Áprily Lajos Szeghalmota-n c. szép emlékezését, s meglepve tapasztalom, mennyi meleg emberi kapcsolat kötöt-te Áprilyt ehhez a falusias sárréti vá-roskához. Fülöp Károly előbb tanítvá-nya, majd a nagyenyedi Bethlen kollé-gium gimnáziumában tanártársa volt Áprily Lajosnak, és barátságuk Er-délyből való elkerülésük után sem sza-kadt meg; 1929 és 1951 között a költő számos alkalommal Fülöpék szeghal-mi vendége volt, pihent és dolgozott Sárrét csendjében; irodalomtörténeti értékű levelek és eleddig jobbára isme-retlen versek — mint a Fekete lány, a Sárréti zongoraszó, vagy a Bacsa Mi-hály szeghalmi postamester sárba ro-gyott lovacskájának halálát megéneklő Falusi postaló — bizonyítják, hogy Fü-löp Károly ihletett és szimpatikusán szerény emlékezéseinek közzététele mindenképpen méltányos szerkesztői tett volt.
De Fülöp Károly írása kapcsán nem-csak ezt akarom elmondani, lenne személyes érdekű mondandóm is azon túl, hogy konstatálom: a Sárrét csend-jéből felhangzó zongoraszó a művészi szépre sárban, porban, távoli elzártság-ban is érzékeny lelkek szép üzenete.
Arról szólanék kurtán, hogy nekem el-ső mélyebb versélményemet, még
kis-gimnazista koromban, éppen Áprily Lajos költészetének megismerése adta.
Egyik nagyon kedves tanárom, néhai Benkő Gyula, Áprilynek egykor ugyan-csak erdélyi tanártársa közvetítésével ismertem meg Áprily verseit; illetve ennél többet is: valamit az irodalom világából és természetéből, hogy az-tán ez meghatározó erővel befolyásolja érdeklődésem, hajlamaim alakulását.
Ha jól számolok az időben vissza-felé, 1947—48-ban voltam a mezőtúri református főgimnázium elsőéves ta-nulója, s már akkor tanítványa lehet-tem Benkő Gyulának. Ekkor egy évig csupán, mert a XVI. századi alapítású, erős protestáns hagyományokat őrző tanintézetet hamarosan államosították, ahová három általánosiskolai év után m á r az úttörő-mozgalomból kerültem vissza. A gimnázium ekkorra Dózsa György nevét vette fel, szellemiségé-ben egészségesen megújúlt, de négy 474
évszázadnyi hagyományára továbbra is büszke maradt. És ebben nem kis sze-repe volt a nagy műveltségű, az ú j r a mindig fogékony Benkő Gyulának is, aki maga volt a megtestesült folyto-nosság, az éltető tradíció erős záloga.
Csak biológiát és földrajzot tanított nekünk, de egy teljes világot ismer-tünk meg óráin. Szuggesztív személyi-sége, színes sokoldalúsága, a megszo-kott, átlag-tanártípustól merőben el-térő módszerei, azt hiszem, n e m c s a k bennem hagytak éles emlékeket. Ami-kor első órájára bejött, a tudományok t e l j » rendszerét vázolta fel a táblára, s elhelyezte benne a földrajzot és a biológiát; remek anekdotákat k a n y a r í -tott egykori professzorairól (az egyik mindig úgy kezdte előadásait: „Uraim, a biológia az a tudomány, a m i t ebben a félévben én fogok • előadni"); megis-mertetett bennünket a régi erdélyi di-ákélet szokásaival, így a peregrináció-ról például tőle hallottam először, és személyes hiteilel, hisz kiderült, hogy diák korában gyalog megjárta Heidel-berget.
Nos, Áprilyről is beszélt n e k ü n k m á r az első órákon. Ámulva hallgat-tam, s valami furcsa borzongással, hogy ez az Áprily személyes jó b a r á t -ja, verset is írt neki a j á n l v a (a Piszt-rángok kara valóban Benkő Gyulának szóló ajánlással olvasható A láthatatlan írás c. kötetben), és hogy ez az Áprily Lajos még él — ti. én a tankönyvek nyomán addig ügy képzeltem: a költők azok mind elestek a csatatereken, vagy elvitte őket a tüdőbaj. Azután a Pisztrángok kará-n kívül felolvasta a kedvenc Áprily-verseit: a Silentium-ot
„domine Joó József"-ről, a Március-1, amit m i n d j á r t el is kezdett megtanítani velünk, kipróbáltatván azt is a h a j l a -mosabbakkal : tudnának-e daktiluszos verssort faragni. Mindez persze a bio-lógia- és földrajzórákon történt, ahol Platón és Shakespeare éppúgy előjövő tárgyak voltak, mint Ady Endre- görög tudása, vagy a vidéki "lapszerkesztés, illetve a szalonkavadászat és szónoklat-tan gondjai. „Be elfelejtettem e m b e r ü l s görögül" — idézte Adynak Kincs Gyulára emlékező versét, s m i n d j á r t mondta az orvosságot a felejtésre: n e úgy énekeljük ezután az ismert kato-nanótát, hogy- „Göndör hajam sejhaj, göndör h a j a m rövidre van levágva", de úgy. hogy „XJlothrixom s e j h a j . . . " , ti. az ulothrix valamennyi görög
szó-tár szerint göndör hajú-1 jelent. Ezt bizony ma sem felejtettem el.
És azt sem, hogy Benkő Gyula mi-lyen bolondulásig természetbarát volt.
Vadászat és kirándulás — ez volt a két igazi szenvedélye. És itt kell ú j r a visz-szakanyarodnom Fülöp Károly Áprilyt idéző emlékezéséhez. Ő idézi a költő-nek egy Kisorosziban, 1950. VII. 17-én kelt levelét, ahol többek között ez áll:
„Egy-két napot nálatok töltök, s utána átevickélek 'a koradélutáni vonattal Gyomán keresztül Mezőtúrra, Benkő Gyulának kezdettől az a terve, hogy Károly is velünk tartson azon a túzok-kiránduláson." Nos itt is valamely kö-zös vadászkirándulásról esik szó, ha nem is affélékről, mint amiben ne-künk, diákjainak volt többször is ré-szünk. Benkő tanár úr vadászkaland-jairól kaján legendák és anekdoták ke-ringtek a városban (egyszer állítólag
— ha csak nem alakjára szabott ván-doranekdota — egy piacon vásárolt vadnyúllal tért haza, de szerencsére eszébe jutott, hogy a jámbor tapsifülest mégis csak le kell puffantania; nosza, kikötötte egy fához, ráduplázott, és el is lőtte — a madzagot...), Léda névre hallgató vadászkutyáját ismertük mi is, s a kirándulások egyaránt szolgálták a biológiai és vadászati ismeretterjesz-tést. Egyszer pl. Szarvas mellett, a Körös partján táboroztunk véle, s ott történt, hogy áhítatosan felemelt a fű-ről valami fehéres, nyálkás, nyúlós micsodát: „Látjátok, fiúk, ez a kabóca;
a hímje furcsa hangot ad, a nőstény viszont merőben szótalan; róluk mon-dotta Arisztotelész: »Boldogok a kabó-cák, mert az ő feleségeik némák.«" Ezt sem felejtettem el.
És azt sem, hogy a kirándulások al-kalmával nem volt szabad gyümölcsöt
lopni. Aki mégis ártatlan tolvajlásra vetemedett, azt»pénzbírsággal sújtotta:
alma 50, körte 40, szilva 30 fillér. Az estére így összejött pénzeken korsó sö-röket fizetett a vékonyabb zsebpénzű-eknek. A cseréptörésért szigorúbb volt a 'bírság. Benkő Gyula ugyanis amatőr etnográfusnak sem volt utolsó.
Szer-vezte és pártfogolta a városi múzeumot, s eközben vélünk búvároltatta át a kincseket rejtő parasztpadlásokat Ba-dár-korsókért. öblös köcsögökért, má-zas csuprokért. A naponként összegyűlt zsákmánnyal mindig libasorban halad-tunk a keskeny betonjárdán: elöl Ben-kő tanár úr, utána a szigorú óvatos-ságra intett köcsögös különítmény.
Persze, hogy nem volt szívünk földre ejteni a fazekas-műremekeik közül egyet is, de mihaszna cserepet, tégla-darabot azért földhöz vágtunk itt-ott, hogy halálra ijesszük az öregurat. Ez volt a cseréptörés, amiért aztán végül már úgyszintén kijárt a derekas bírsá-golás. A messzibb tájakra vezető Ben-kő-féle kirándulások fénypontját a Duna-kanyarban remetéskedő Áprily Lajos meglátogatása jelentette. Áprily ilyenkor nemcsak öreg székely cimbo-ráját ölelte mellére, de ügyesen mód-ját lelte annak is, hogy minket ugyan-csak vendégül lásson: egy-egy ruhás-kosár piros almára kaptunk kettejük-től szabaarablási parancsot.
Mindenkinek vannak kedves tanár-emlékei, sokan hordozzák magukban egy-egy tanáralak meghatározó hatá-sát — miért hozakodok hát elő ily hosszadalmasan Benkő Gyula ébresz-tésével? Mert érdemes az az ébresztő szeretetre. Mert nemcsak elszálló em-lékeket hagyhatott maga után. Amikor a hatvanas évek elején öngyilkossági szándékkal kútba ugrott (mindig is mondogatta nekünk: fiúk, a nyugdíja-zás engem megöl, én nem tudok csak malmozni a kezeimmel...), bizonyosan rendbe állította hagyatékát, ahol ugyanúgy sorakozhatnak értékes Ápri-ly-dokumentumok, mint a szeghalmi jó barát, Fülöp Károly tékájában. A család — özvegye és állatorvos fia aki mellesleg NB l-es futballbíró — fel-tehetően örömmel járulnának hozzá a dokumentumok közzétételéhez, amelyek felkutatása, gondozása és publikálása a sárréti Áprily-emlékek hűséges sáfárá-ra, Fülöp Károlyra vár.
KOVÁCS SÁNDOR IVÁN
475
KÖLTÉSZET N A P J A 1969
Ebben a z é v b e n a köl-tészet napja m e g n y i t ó j á t M a k ó n r e n d e z t é k m e g a József Attila irodalmi hét keretében. Az április 10-1 ünnepségekre M a k ó r a é r -keztek Garai G á b o r Kos-suth-díjas, Ágh I s t v á n é s Ratkó József József A t -tila-díjas költők, a k i k a délután f o l y a m á n dr.
Szabolcsi Miklós a k a d é -mikus, egyetemi t a n á r é s Arató Márton, a városi pártbizottság t i t k á r a t á r -saságában megkoszorúz-t á k a József Amegkoszorúz-tmegkoszorúz-tila-szob- Attila-szob-r o t
Ezt követően a városi tanács dísztermében dr.
Sipka S á n d o r egyetemi a d j u n k t u s , a T I T Csong-r á d megyei SzeCsong-rvezete Irodalmi Szakosztályá-n a k elSzakosztályá-nöke megSzakosztályá-nyitotta az előadói k o n f e r e n c i á t amelyen dr. Szabolcsi Miklós a k a d é m i k u s , a József A t t i l a - k u t a t á s o k l e g ú j a b b e r e d m é n y e i r ő l t a r t o t t előadást.
Bevezetőjében h a n g s ú -lyozta, hogy az igaza író é l e t m ű v e s o h a s e m lezárt mű. Azt mindig f o l y t a t j a az idő, és m i n d i g ú j a b b színekkel gazdagodik. A m ű körül k i a l a k u l t v i t á k is azt bizonyítják, hogy olyan életműről v a n szó, a m e l y a közízlést é s a jelenkori l í r á t e g y a r á n t t e r m é k e n y í t ő n érinti.
Örömmel á l l a p í t o t t a meg, hogy József Attila m ű -veinek kritikai k i a d á s a a felszabadulás u t á n a r á n y lag k o r á n n a p v i l á g o t l á -tott. Ez a z o n b a n n e m te-kinthető véglegesnek, m e r t az azóta eltelt m á s -fél évtized f o l y a m á n igen sok, jelentős a n y a g k e r ü l t elő. A m é g l a p p a n g ó kéz-iratok a l a p j á n — levelek, feljegyzések —, a z a r c -élet módosító n a g y o b b meglepetésekre m á r n e m számíthatunk, d e ezek közzététele is igen fontos.
A József A t t i l a é l e t r a j zot elemezve m e g e m l í t e t -te. hogy a költő életrajzi
476
K R Ó N I K A
LEVÉL A STÖSZI MAGÁNYBÓL*
Kedves I s t v á n ö c s é m ,
őszintén bevallom, n e m örültem, a m i k o r T i s z a -t á j é k megír-ták, hogy k ö n y v e m e -t r e c e n z i ó r a k i a d -t á k egy f i a t a l írónak. É n k ö n y v e m reveláló h a t á s á t v á r tam, és féltem, hogy e z itt és így e l s i k k a d m a j d . K e l -lemesebben — nem, ez rossz jelző —, m e g r á z ó t t a b b a n n e m csalódhattam. A m i t k í v á n t a m e k ö n y v r e v e l á l ó hatásáról, a z t a T e í r á s o d b a n s u m m á z v a m e g k a p t a m . Senki így el nem t a l á l h a t t a v o l n a a z a d e k v á t t ü k r ö -zést, m i n t ahogy m a g a m a t l á t o m a Tg t ü k r ö d b e n . É s ez t ö b b m i n t „ k r i t i k a b é n í t ó tisztelet", ez a legtöbb, a m i t e m b e r e m b e r n e k a d h a t : ez szeretet. É s ez n e m elfutó, patetikus szeretet, d e az, m e l y végső f o k o n ítélet: kritika, indokolt igenlés.
És ezt a z egészet egy f i a t a l írta, é s f i a t a l o k n e v é -ben, é s az egészben ez a legszebb.
M o n d j a m azt, hogy k ö s z ö n ö m ? ! Ü g y hiszem, m i n d e n soromból, m i n d e n s z a v a m b ó l k i é r z e d m e g é r d e -melten.
Köszönetképp a k ö n y v e t a k a r t a m elküldeni, d e teljesen elfogyott, é s így m e g kell v á r n i a m á s o d i k kiadást, m e l y r e m é l h e t ő l e g meglesz, hisz M a g y a r o r -szágon is elfogyott a „kevés".
Hogy mégis n e ü r e s kézzel j ö j j e k , összeszedtem n é h á n y fényképet, e b b ő l is a l i g v a n , m e r t a s o k l á
-togató elviszi.
S z e r e t e t t e l ö l e l FABRY ZOLTAN
• S z í v e s e n a d j u k k ö z r e a f e n t i l e v e l e t , m e l y n e k c í m z e t t j e m u n k a t á r s u n k , N l k o l é n y i I s t v á n — a t t ó l a F á b r y Z o l t á n t ó l , a k i s t ó s z i m a g á n y á b ó l i s r e n d s z e r e s e n f i g y e l i f o l y ó i r a t u n k t e v é k e n y s é g é t .
K R Ó N I K A
VÁSÁRHELY ÜZENETE
Művész és közösség emberi kapcsolatának remé-nyét és szép beteljesülését jelenti számunkra ma Hódmezővásárhely. E kapcsolat átélésének ünnepe Budapesten Szalay Ferenc kiállítása a Dehkovits-te-remben.
Szalay festői világa a vásárhelyi emberek — ál-talánosíthatunk: a természettel kapcsolatot tartó em-ber, dolgozó emberi közösség — világa. Ebből a néző-pontból általánosít ő is a hagyományos, végső emberi jelképekig a népművészet és a régi, nagy humanista művészetek nyomain: évszakok, élet és halál, szere-lem, anyaság, szülők és felnövő gyermekeik viszo-nya, munka.
Már ebből előtűnik művészetének két fontos jel-lemzője.
Szalay nem éli át hisztériába fúlva — mint más, XX. századi festők — a természet elvesztését, mert ő kapcsolatban maradt a természettel kapcsolatot tartó közösséggel.
Általánosításai nem metafizikus absztrakciók, ő arra kíváncsi: kora, világa emberei miképp élik át az emberi élet nagy jelenségeit. Társadalmilag konkre-tizál és emberileg konkrekonkre-tizál. (Érdemes megfigyelni például a Temestés gazdagon jelllemzett alakjait.)
S arra is képes, hogy egyszerre szóljon nekünk alföldi népe világáról, s e mögül megszólaljon lírája
is Egyszerre a nép naiv érzelmei és az ő XX. századi intellektusa. Mert tudja, hogy a különbség közte és köztük nem lényegi. A lényeges a kapcsolat.
Így törvényszerű az, hogy a hagyományos motí-vumok kibővülnek a „dolgozó nép, hozzáértő okos gyülekezetének" képeivel. Mert a változásokban Sza-lay ezt tartja a legfontosabbnak, a nagy emberi tör-ténések sorába — mint a kor nagy újdonságát, tar-talmát és követelményét — besorolandónak. A Tsz vezetőség gondterhelt, ügyetlen, kezdő együttesét, vagy a Közgyűlés félénk, ú j feladatba — saját sorsuk eldöntésébe — tanuló mozdulatait. (A kritikus él is fontos része Szalay mondanivalójának.)
Szalay Ferenc ismeri az embereket, tudja, hogy a nagyság és sutaság, megindultság és humor, tragédia és idill egy életnek oldalai, s a másik oldal — akár-melyik — eltagadása hiány, tévedés, hazugság. Alak-jainak sutasága emberismeret és a történelem értése.
Szomorúságuk ós szomorúságon átsütő — ezért hiteles
— derűjük azonosulás az emberi közösség gondjaival, bánataival és örömeivel. Ez az azonosulás annak a tu-data, hogy személyes életét, művészetét is csak ebben a közösségben oldhatja meg, mint festményén meg-jelenő költőtársa is.
Két szép művel csatlakozik Szalay a bartóki szarvas-fiúk jelképének ú j érteimezőihez. (Emlékeze-tesen írt erről Kovács Gyula a Művészetben, 1966-ban.)
Amennyi komplex tartalom sűrűsödik a festmé-nyeken, annyi könnyedség friss báj van rajzaiban. Ha a festmények balladás komolyságúak, akkor a grafika Szalay művészetében a népdal. Az Emberpár csendes meghittsége, a Cimbalmos meghajló törzse, hogy dalt teremtsen a figyelő, kedves léányalaknak; az ember és állatai kapcsolata; vagy a Ló és kutya mulatságos
adatai igen fontosak a mű szempontjából, mert annak jelentős tényei ilyen vagy olyan módon a műben transzponálód-nak. A családtagok egy-máshoz való viszonya és annak anyagi, morális elemei fontos kiinduló-pontja lehet egy-egy vers pontosabb értelmezésének, az életmű megértésé-nek.
A filológiai problémák elemzése után dr. Szabol-csi Miklós a költő fia-talkori költészetét tár-gyalta behatóbban. Az utóbbi években ugyanis az érdeklődés homlokte-rébekerült ez a költészet.
Ebben az időben ismer-kedett meg az expresszio-nista stílusirányzat akti-vista szárnyával, a konst-ruktivizmussal, majd a szürrealizmussal, amely elősegítette modem kép-alkotó technikájának ki-alakulását, amelyet a népdal és a népballada egyszerűségével és tö-mörségével ötvözött. Ezt a szintézist több vers elem-zésén keresztül mutatta be az előadó.
Végül a József Attila-költészet helyét jelölte ki a XX. - század irodal-mában. A József Attila-i költészet a szocialista realizmus sajátos mo-dellje. Bár az életmű hátterét képező politikai vonatkozások még sok te-kintetben problematiku-sak, ezek azonban nem érintik a mű lényegét.
Dr. Szabolcsi Miklós előadása után dr. Benkő László kandidátus, főis-kolai tanár József At-tila költői nyelvének né-hány sajátosságát ele-mezte sokoldalúan, kor-referátumában.
Este a Korona Szálló dísztermében a Kiadói Főigazgatóság és a Ma-gyar Írók Szövetsége irodalmi estet rendezett.
Dr. Karsai András, s a városi tanács vb-titkárá-nak megnyitó szavai után dr. Szabolcsi Miklós
477
m o n d o t t ünnepi beszé-det Ü n n e p i beszédében m é l t a t t a a költő művészi pályafutását, költői és e m b e r i magatartását, és beszélt k o r u n k költésze-tének jelentőségéről. „A lírai költészetre szükség van. A költészet f u n k -ciója m i n d e n k o r s z a k b a n m á s és más. S o k f a j t a szí-ne, f o r m á j a és módosu-lása v a n a költészetnek.
Éppen ezért a l í r a k é p -viselőit az egész világon m a nagy felelősség jel-lemzi."
Ezután Ágh István, Ratkó József, Papp L a -jos, Simái Mihály és Ga-rai G á b o r költők olvas-t a k fel verseikből, illeolvas-t- illet-v e Bárány Frigyes, Hor-váth Gyula, Kovács Ist-ván, Demjén Gyöngyvér, Szabó K á l m á n és Neményi Lili a d t a k elő m ű -veikből. Az értékes és színvonalas irodalmi es-tet Versényi Ida, a Sze-gedi Nemzeti Színház r e n d e z ő j e szerkesztette és rendezte.
Az irodalmi estet k ö -vető vacsorán a Mező I m r e kollégiumban dr.
Forgó István, a városi tanács vbelnöke m o n -dott köszönetet a költők-n e k és a k ö z r e m ű k ö d ő
előadóművészeknek, m a j d á t n y ú j t o t t a a J ó
-K R Ó N I -K A
feleselése egy-egy ö r ö m p i l l a n a t képi m e g f o g a l m a z á s a . Ritka alkalom ilyen h a r m o n i k u s festői világgal találkozni tárlatainkon. Ez t e t t e ü n n e p p é Szalay k i -állítását. Ez a hitelesen — m e r t a k o n f l i k t u s o k r ó l is tudó, d e f e l o l d á s u k b a n bízó — h a r m o n i k u s v i l á g megerősít m i n k e t is e m b e r i r e m é n y e i n k b e n . És m e g -erősít a b b a n , hogy V á s á r h e l y p é l d á j á r a , a művészi magatartás vásárhelyi m e g o l d á s á r a úgy t e k i n t s ü n k ,
m i n t olyan útra, m e l y n e k t a n u l s á g a i messze t ú l n ő n e k e szép, alföldi kisvároson.
T R E N C S É N Y I L A S Z L Ö
LEHEL ISTVÁN KlALLÍTASA
A m i r e a „hivatalos" s z e r v e k n e m v á l l a l k o z t a k , megtette egy rendeltetése szerint n e m t á r l a t r e n d e z é s r e hivatott intézmény: emeleti k l u b j á b a n Lehel István m u n k á i b ó l tartott b e m u t a t ó t a Szegedi Akadémiai Bi-zottság.
A kiállítás helye jól jelzi, hogy L e h e l I s t v á n e s e t é b e n n e m egy tárlatról t á r l a t r a szereplő f e s t ő m ű v é s z -ről v a n szó, h a n e m o l y a n valaki-ről, a k i k é p e i n e k csak n a g y elvétve, s n e m a megszokott f a l a k o n k a p teret.
Magára hagyatottságot, kirekesztést e g y a r á n t l e h e t emlegetni Lehel I s t v á n r ó l szólván, hiszen h e l y z e t e — a m i b e i m m á r évtizedek óta k e r ü l t — m á s s z a v a k k a l n e m i g e n minősíthető.
M i n t h a nem is volna, úgy m a r a d m u n k á s s á g a é v -r ő l é v -r e említetlen, é s csupán a Ko-rtá-rs m e g a Tisza-táj lapjain feltűnő r a j z a i jelzik a l k a l o m a d t á n , hogy él és dolgozik Szegeden a festőecsetnek egy k ü l ö n ö s
„forgatója".
Hogy honnan ez a m é g k é p z ő m ű v é s z e k n é l is szo-k a t l a n magányra ítéltség? O n n a n , hogy Lehel I s t v á n n e m úgy és főképpen n e m azt fest, a m i t a k i á l l í t á s o -k o n szereplő-ktől á l t a l á b a n megszo-ktun-k. A z ő v i l á g a a mikroszkóp lencséjén át t ű n i k fel, s a s z a b a d s z e m -mel n e m látható élőlényeket m u t a t j a . H a ú g y tetszik, mikroorganizmusokat; h a úgy tetszik, véglényeket t á r
L E H E L I S T V Á N R A J Z A
478
K R Ó N I K A
az — egyelőre kevés számú — nézője elé, s ezek tar-ka táncát, egymásba tar-kapaszkodását, szétválását veti papírra. Egy új, ismeretlen birodalom életéből hoz színben, vonalban megfogalmazott híreket; a kevesek által ismert mikrovilágról tudósít.
A valóságot festi tehát, csupán a biológusok szá-m á r a szá-megnyilatkozó valóságot, aszá-mi éppúgy ad ecset alá való „tényeket", mint az, amit lencsék nélkül is láthatunk.
Akik pedig megnézték a kis házikiállítás karton-jait, jól tudhatják, hogy milyen tehetség kézjegyét viselik magukon a különös festmények. Láthatták a színeknek azt a felszabadult kavargását, amely Theo-dor Werner hasonlóképp biológiai ihletésű munkáin tűnik fel, s éppígy a motívumoknak azt a könnyed, játékos elrendeződését is, amely viszont a Miró-ké-pekről ismerős.
De hiába a nehezen megtalált „művészrokonság", Lehel István műved önmaguk értékei miatt érdemel-nek megbecsülést, ós önmaguk értékei miatt kíván-koznak már jó ideje egy „igazi", „hivatalos" kiállí-tásra. Egy olyan bemutatóra, amely a képzőművészet-kedvelők szélesebb táborának is alkalmat adna a vé-leménymondásra.
Ak.
FILHARMÓNIAI FORDULAT SZEGEDEN Érdekes-furcsán alakult Szeged hangverseny-éle-tének 1968/69-es szezonja. A Szegedi Bartók Béla Fil-harmonikus Zenekar nem újította meg szerződését, s így az évad közepén leköszönt együttes hátramaradó munkáját az Országos Filharmónia elosztotta néhány szabad szolgálatkapacitással rendelkező zenekar között.
Azóta az Állami Hangversenyzenekar, a Liszt Ferenc Kamarazenekar és a Miskolci Szimfonikus Zenekar járt Szegeden, de az oroszlánrész ez utóbbiaknak jutott.
Március 31-én is a miskolciak voltak az A sorozat vendégei, így lassan a szegedi közönségnek valamiféle kép is kialakul munkájukról. A főleg fiatalokból álló társulat magában hordja a fiatalság minden előnyét, lehetőségét, de pillanatnyi hátrányát és korlátait is.
Képlékenyek, azonnal reagálnak a zenei szövet válto-zásaira, azonban sokuk még túl tartózkodó, hiányzik belőlük a muzsika magabiztos birtokbavétele, ami az egyébként eléggé kiegyenlített, meleg hangzást
meg-fosztja a színgazdagságtól, az átütőerőtől.
A hangverseny szólistája Várnagy Lajos, a Zene-akadémia szegedi tagozatának művésztanára volt, akit hosszabb hallgatás után örömmel üdvözöltünk ismét a pódiumon: Mozart A-dúr hegedűversenyét játszotta.
Minden alkalommal azzal a meggyőződéssel nyugtáz-zuk közreműködését, hogy nem mindennapi képessé-gekkel rendelkező művész. Mozart-játéka eltér a meg-szokottól, férfiasabb annál, nem engedi a szórakoztatás könnyű játékszerévé tenni. Lehántja róla a szalonos előadásmód lehetőségének veszélyeit, bár helyenként meghökkent szigorúságával, de azért meggyőző. Rá-adásként Bach C-dúr szólószonátájának utolsó tételét játszotta. Itt azonfelül, hogy imponáló technikai biz-tonságról tett bizonyságot, a barokk érzelmi világról
zsef Attila-plaketet a költészet napi emlékül.
A vendégek nevében dr. Szabolcsi Miklós vá-laszolt dr. Forgó István szavaira. Meghatóan szép és emlékezetes színfoltja volt a fogadásnak a szó-lásra emelkedő költők és művészek tósztja, akik legkedvesebb. ver-seiket mondták el József Attilától. így ünnepelte Makó 1969-ben nyilváno-san és baráti körben egykori fiának születése-napját és a líra ünnepét.
•ö-„Hiába írja Babits ke»
serű hangon: Régen el-zengtek Sappho napjai", a líra nem halt meg, a költészet él, állandóan megújul, többek között az évente megrendezésre kerülő költészet napja révén. Fél évtizedes múl-ton lépett m á r túl a köl-tészet napja, hatodik al-kalommal ünnepeljük, kivívta létjogosultságát, s minden évben tartalmas édeklődés kíséri. A líra él a költőkben és az ol-vasókban egyaránt."
Dr. Vörös László egye-temi a d j u n k t u s köszön-tötte e szavakkal a köl-tészet n a p j á n a szegedi móravárosi könyvtár vendégeit, ők pedig vi-rággal üdvözölték a köl-tőket, akik közöttük meg j elentek: Andrássy Lajost, Simái Mihályt, Polner Zoltánt, és Veress Miklóst. Mindnyájan voltak m á r Móraváros-ban, a könyvtár olvasói régi ismerősként üdvö-zölték őket. Veress Miklós Farkassírás, Szi-gorú nap, Vigalmas, Ke-serves, Polner Zoltán Szántó Kovács János Át-változások, Simái Mihály Feledés, Csak a fák, Há-zi áldás, Andrássy Lajos Belémrekedt az ifjúság, Meditáció, Ne nézd az arcom, Szárszón című verseit olvasta fel. Utá-na — mint e z . jó író-olvasó találkozón, költé-479
K R Ó N I K A
egzaktabb ismereteket tolmácsolt, mint Mozartról — bár ezt inkább csak sejthetjük, mivel egy ilyen metro-nómikus gyorstétel önmagában n e m ad elégséges ala-pot az ítéletalkotásra.
Lukács Miklós a hangverseny karmestere két szim-fóniával is bizonyíthatta Beethoven-attitűdjét — a z elsővel és a negyedikkel —, amely nemes veretével, p a -tinájával hatott a hallgatóra. Keze nyomán érzékletes-nek tűntek az I. szimfónia rokokós ízei és ambivalens jellege, amikor is ezen a rokokós könnyedséges át és átsötétlik Beethoven súlyos művész-alkata. Ezúttal szereplésén n e m éreztük, hogy minden pillanatban be-lülről irányította a koncertet, helyenként kívül m a r a d t a történteken. Kár, hogy a zenekar pontatlan r i t m u