A Játékszínnek csak egy esztendőt engedélyezett a sors: tavaly októberben nyílt, s az idén májusban már be is zárják. S mindaddig, amíg a nagyszínház át-alakítása meg nem kezdődik, a kis színház zárva marad.
Amikor tehát újra megkezdődnek az előadások a Horváth Mihály utcai kamara-teremben, nem a Játékszín folytatódik tovább, nem azoknak a törekvéseknek a ki-teljesítésével találkozunk majd, amelyek ezt a vállalkozást tavaly októberben elin-dították; a Játékszín a szegedi színháztörténet múltjába kerül. Ily módon az értékelő 456
MÜMELLEKLETEINKEN: T Á P A I A N T A L M U N K A I . 1. LENIN, 2. KODÁLY, 3—4. RÉZDOMBORITASOK
zárt anyagot kap, valósággal mintha történelemmel dolgozna. Nem nehéz tehát arra válaszolnia, mit jelentett a Játékszín a szegedi színjátszásban.
Mindenekelőtt: a Játékszín nem1 a Kamaraszínház folytatása. A tavalyi név-változás nem semmit sem jelentő átkeresztelés volt, hanem az ú j név, a Játékszín
— törekvéseiben legalább — igényt, minőséget hordozott, akart és tudott — legalább részben — megvalósítani. A Játékszín megszüntette, illetve pontosabban csökken-tette a Kamaraszínház eszétikai szennyezettségét. Bár az idei, tehát játékszíni évadba is bekerültek olyan semmitmondó, igénytelen darabok, mint a Lulu és az Ez fantasztikus!, mégis lényegesebbnek kell tartanunk azt az újat, amit ennek a színpadnak más típusú produkciói képviseltek. Az eredeti szándékok kristálytiszta megvalósítását ugyanis zavarta és akadályozta a színház és a közönség kapcsola-tának közismerten katasztrofális állapota, amely az idei szezonban odáig vezetett, hogy ahány premier, annyi bukás volt. Mint a vízbefúló, kapkodott és fuldoklott a színház, a puszta létét, életét mentve. Nem csoda, ha ebben az abnormális hely-zetben nem tudta a Játékszín tiszteletreméltó programját következetesen megvaló-sítani. Az Ez fantaszikus! és a Lulu volt az a szalmaszál, amelybe a fuldokló szín-ház kapaszkodni próbált. De hiába kapaszkodott, nem tudott kiemelkedni a vízből;
a szalmaszál tényleg szalmaszál volt. E két darab előadása nem használt, hanem ártott a színház és a közönség kapcsolatának, mert tovább csökkentette a színház művészi hitelét, amely a jelenlegi válság legfőbb és végső oka.
A Játékszín többi produkciójának kudarca éppen ebből a művészi-bizalmi vál-ságból magyarázható, s nem az előadások színvonalából. Emlékeztetünk rá, hogy a nyitódarab, a Bánk bán szuggesztív előadása országos feltűnést keltett, s hasonló figyelem kísérte a másik három vállalkozást, Eliot Koktél hatkor című drámájának első magyarországi premierjét és Gyárfás, valamint Hubay darabjainak ősbemuta-tóit; ezek a produkciók hordozták a Játékszín igazi törekvéseit. A produkciók:
nemcsak a darabok, hanem az előadások is. S a Játékszín lényegét, szellemét eze-ket a produkciókat elemezve közelíthetjük meg.
Egyáltalán: volt valamiféle szelleme a Játékszínnek? Akik figyelemmel kísérték e kis színház munkáját, tapasztalhatták, hogy mind a darabválasztásban, mind az előadásokban kimutatható egy határozott és viszonylag könnyen körvonalazható koncepció érvényesülése.
Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből először a darabokat. Találhatunk-e bennük valamiféle szellemi egységet? Első pillantásra úgy tűnik, nem. A Bánk bán-t, a Koktél hatkor-t, a Játszik a család-ot (Gyárfás), a Fiatal nők kékben és pirosban-1, és az Akik i f j ú szívekben élnek-et (mindkettő Hubay-darab) világok választják el egymástól. Mást ne mondjunk, időben is: százötven évet ölel át ez a műsor. Hogy Katona és Eliot ebből és sok más egyébből következően is mennyire távol áll egy-mástól, magyarázni sem kell. Hogy Gyárfás és Hubay sem rokonok a drámaírásban, az is eléggé közismert. Gyárfás bravúros, szellemes, könnyed vígjátékokat ír, Hubayt a tragédiák izgatják, s hogy ez mennyire nemcsak műfaji, hanem szemléleti különb-ség is, eléggé nyilvánvaló.
S mégis, ha ezeket a neveket egymás mellé rakjuk és elképzeljük, hogy darab-jaik egy kis színház egyetlen évadjában kerültek a közönség elé, rokonságuk — hasonlóságuk feltűnővé válik. Mindeme szerzők ugyanis azonos alapokon állnak, mondhatjuk úgy, egy bölcsőben ringatták őket, vagy esetleg úgy, hogy egy start-helyről indultak. Katonát és a Bánk bán-t ebből a névsorból érthető okok miatt ki-hagyva, az egymástól oly sokban, s nem is lényegtelen dolgokban különböző Eliot, Gyárfás és Hubay megegyezik abban, hogy egyaránt tisztelik a dráma és a színház hagyományait. Ez a tisztelet, melynek következtében a tradíciók beemelődnek-be-épülnek saját munkásságukba, magától értetődően nemcsak egyszerűen azonos ki-indulást jelentének, hanerri a végső eredményt is formálják — meghatározzák. Ez a tradíciókra épülő dramaturgiai munka kapcsolja össze a Játékszín szerzőit, s ez a nemes konzervativizmus a Játékszín műsorpolitikájának szelleme. S ez azért fel-tűnő, mert a mai színház legdivatosabb irányzatai nem a hagyományokhoz kötőd-nek, hanem éppen azok radikális szétrombolására törekszenek. A Játékszín prog-ramjának tudatos építésére mutat, hogy ilyen hagyományromboló darab sem a külföldi, sem a hazai termésből nem került a műsorba. Ezzel persze — s ez a dolog másik oldala — a tiszteletreméltóan igényes program veszített érdekességé-ből, feszültségéérdekességé-ből, az újat közlés izgalmasságából.
A darabválasztásnak ez a nemes konzervativizmusa alakította ki a Játékszín előadásainak stílusát is. Nem valami ósdi, naturalista játékról van itt szó. A színház ennek határozottan és következetesen hátat fordított. De nem a modern avantgard irányába, hanem egészen másfelé. A Játékszín arra törekedett, hogy a legjobb ha-gyományokat összeegyeztesse, pontosabban eggyé ötvözze egyfajta modernséggel.
457
Sajátos játékstílus alakult így ki, s ennek megteremtésében a színház sokkal többet fáradozott és sokkal több eredményt is ért el, mint a műsorpolitikai munkában.
Ez ugyan megbontotta a műsor és a játék, azt hiszem, kötelező harmóniáját, de e csikorgó disszonancia ellenére a játékstílusnak ezt a következetes kiépítését az eredmények oldalára kell írnunk.
Mi jellemzi ezt az előadási módot? A naturalista színpadhoz képest valamiféle eszköztelen redukáltság, a rikító színek használatának kerülése, a didaktikus, s z á j b a -rágó mód száműzése a színpadról. Ehhez a redukált színjátszáshoz éppúgy hozzá tartozik, hogy például a kiemelésekre nem a hangerő fokozásával, hanem csökken-tésével hívja fel a figyelmet, mint az egésznek valamiféle tárgyilagossága, hűvös objektivitása, s a szenvedélyek és érzelmek konvencionális áradásának racionális keretek közötti tartása. Aki nagyon megszokta vagy megszerette a naturalista szín-házat, a Játékszín produkcióit nézve, biztosan gyakran érezhette, hogy a színészek
„nem játszanak"; mintha komputerek adták volna elő a darabot.
Végeredményben tehát a gyorsan megszűnt Játékszín érdekes és igényes vál-lalkozás volt. Rövid működésének maradandóbb értékű tapasztalatai remélhetően tovább élnek majd a színház munkájában.
ÖKRÖS LÁSZLÖ