Szentpétery Imre (1878–1950) egyetemi tanári pályáját Debrecenben kezdte.
1918-ban a néhány éve alakult egyetem tanára lett a második egyetemes törté-nelmi tanszéken (középkor és újkor).1 1923-ig tanított itt, míg a pesti egyetemen mesterét, Fejérpataky Lászlót (1857–1923) követte az oklevéltan és címertan tanszéken. Az öt esztendőt kemény munkával töltötte el. Nemcsak oktatott, ha-nem akadémiai megbízásból hatalmas gyűjtőmunkával megalapozta az Árpád-kori királyi, királynéi és hercegi oklevelek kritikai kiadását, sőt a II. András ki-rály haláláig felölelő részt is elkészítette, és 1923-ban megjelentette Budapesten.
A mű előszavát azonban Debrecenből keltezte, érzékeltetvén, hogy keletkezése szorosan kapcsolódik itteni egyetemi tanárságához. Művét folytatta és 1272-ig közzé is tette. Hagyatéka feldolgozásával az Árpád-korból a csaknem teljesnek mondható anyag, mintegy 4700 oklevél a kutatás rendelkezésére áll.2
Az egyházi és világi személyek és intézmények kiadványairól, a magánokle-velekről hasonló munka nem készült, de Györffy György (1917–2000) megbízá-sából felesége, Ruitz Izabella (1925–2008) 1952 táján összeállította a nyomta-tásban megjelent magánoklevelek jegyzékét, amely több mint 3700 tételt tartal-maz.3 Ezek számát további mintegy ezerre tehető számú magánoklevél
1 Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar jegyzőkönyvek. II. kötet, 1918. augusztus. 6-i rendkívüli ülés, III. kötet, 1918. október 30-i ülés. Vö. A Debreceni Egyetem története. 1912–
2012. Főszerk. Orosz István, szerk. Barta János. Debrecen 2012. 181–182., 559.
2 Az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke. Regesta regum stirpis Arpadianae critico-diplomatica. I–II/1. (1001–1272) Szerk. Szentpétery Imre. Bp. 1923–1943., II/2–II/4.
(1272–1301) Szentpétery Imre kéziratának felhasználásával szerk. Borsa Iván. (Magyar Or-szágos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 9., 13.) Bp. 1961–1987., Regesta ducum, du-cissarum stirpis Arpadianae nec non reginarum Hungariae critico-diplomatica. Az Árpád-házi hercegek, hercegnők és a királynék okleveleinek kritikai jegyzéke. Szentpétery Imre kéziratá-nak felhasználásával szerk. Zsoldos Attila. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. For-ráskiadványok 45.) Bp. 2008.
3 Györffy Györgyné: Az Árpád-kori kiadott magánoklevelek jegyzéke. Kutatási segédeszköz.
Index diplomatum privatorum aetatis Arpadianae typis inlucem prolatorum. Sajtó alá rendezte Dreska Gábor, Solymosi László, Szovák Kornél. Bp. 2019. Az utolsó forráskiadvány, amelyre még hivatkozott (leírása a 263. lapon), egy 1952-ben megjelent erdélyi kötet volt.
ja, amelyek egyik része 1952 óta már megjelent, másik része pedig kiadatlan.4 Végül nem feledkezhetünk meg a Váradi Jegyzőkönyvről (1208–1235), amely közel 400 bejegyzést tartalmaz. Ezek zöme ugyan formailag nem oklevél, de tar-talmilag annak tekinthető, hiszen a feljegyzett elbeszélő és rendelkező rész az oklevél meghatározó alapeleme.5
A harmadik forráscsoportot a magyar vonatkozású pápai oklevelek alkotják.
Rólunk nincsen hasonló áttekintésünk. Számukról jó eligazítást ad, hogy az Ár-pád-kort illetően a Vatikáni Levéltárból több mint 600 oklevél szövege, a hazai levéltárakból pedig közel 180 eredeti pápai oklevél tartalma ismert.6 A pápai ok-levelek azonban nem képezik vizsgálódásunk tárgyát.
Az Árpád-kori forrásanyag időbeli és térbeli megoszlása igen egyenetlen. A 11–12. századi oklevelek száma mindössze néhány százalékot tesz ki. Az okle-velek többsége a Dunántúlra és Észak-Magyarországra vonatkozik, Erdély és az Alföld nem mérhető az ország többi régiójához. Az oklevelek jelentős részének teljes szövegét ismerjük. Mivel az okleveleket gyakran átírták, perekben bemu-tatták, egy-egy oklevélszöveg többféleképpen marad ránk: eredetiben, átírásban, tartalmi kivonatban vagy említés formájában is megőrződött. Nem kevés azon oklevelek száma, amelyeket csak különböző részletességű tartalmi kivonatból vagy csupán említésből ismerünk.
Igen változatos az oklevélszövegek nagysága. A kisebb méretű oklevelek szövege mindössze 300–400 karaktert tesz ki. A legnagyobb terjedelmű oklevél az Árpád-korból minden bizonnyal a pannonhalmi apátság birtokairól 1238 táján készült összeírás a maga több mint 55 ezer karakterével.
A forrásbázis bemutatása után tesszük fel a megválaszolandó kérdést, miként szerepelnek a szentek a Magyar Királyság területén keletkezett Árpád-kori okle-velekben.
4 Draskóczy István – Soós István: Középkori oklevélpublikációk Magyarországon 1945–1990 között. Levéltári Közlemények 62 (1991) 9–55., Horváth Richárd: Középkori oklevelek publi-kálása Magyarországon 1991–2004 között. Levéltári Közlemények 78 (2007) 3–34. Az újabb kiadványok közül jelentős Árpád-kori anyagot tartalmaz az alább hasznosított két veszprémi okmánytár, továbbá két kötet: Az Árpád-kori nádorok és helyetteseik okleveleinek kritikai jegyzéke. Szerk. Szőcs Tibor. Bp. 2012., Szőcs Tibor: Damus pro memoria oklevelek. Bp.
2017. (Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 51., 54.) Természetesen az újabb és a régi kiadások között jelentős átfedés van.
5 Regestrum Varadinense examinum ferri candentis ordine chronologico digestum, descripta effigie editionis a. 1550 illustratum. Ed. Karácsonyi János, Borovszky Samu. Bp. 1903. (a to-vábbiakban: Regestrum Varadinense)
6 Vetera monumenta historica Hungariam sacram illustrantia maximam partem nondum edita ex tabulariis Vaticanis deprompta, collecta ac serie chronologica disposita ab Augustino Theiner.
I. Romae 1859., Érszegi Géza: Eredeti pápai oklevelek Magyarországon. Bp. 1989. Nagydok-tori értekezés, kézirat.
A szentekkel kapcsolatos általános felfogást jól érzékelteti a Loire menti fleuryi bencés monostor Gauzlin nevű apátjának (1004–1030) életrajza. Ebből egyértel-műen kiderül, hogy a Szent Benedek tiszteletére emelt monostornak és vala-mennyi vagyonának az égi patrónus a tulajdonosa. Ő kapta a birtokadományo-kat, sőt a liturgikus felszerelést is. Az arany kehely felirata is arról szólt, hogy azt Szent Benedeknek készítették. Egy csodás történet elbeszélése is megerősí-tette ezt a felfogást. Az apátság emberei mezei munka közben egy ősz öregem-bert láttak, aki kérésükre azt válaszolta, hogy ő az, akire mostanság birtokot hagytak, és most eljött, hogy megtekintse javait. Mire a munkások azzal a hírrel futottak a monostorhoz, hogy Szent Benedeket látták.7
Ha egy elbeszélő forrásban ilyen nyomot hagyott az égi patrónus evilági tu-lajdonosi mivolta, a jogi írásbeliségben még inkább helyet kapott ez a sajátos nézet. A mennyei pártfogók oklevelek egész sorában részesültek adományban.
Így kapott birtokot 720 táján a híres Sankt Gallen-i, 796-ban a neves fuldai, 1025-ben pedig a Lyon közelében fekvő savignyi monostor védőszentje, vagyis Szent Gál, Szent Bonifác, illetve Szent Márton.8
Az egyház javára történt adományozás olyan jogügylet volt, amelyben az egyik fél az adományozó, a másik fél a megajándékozott szent, aki közvetlenül vagy közvetve kapta az adományt. A szent tehát mint jogalany vett részt a jog-ügyletben.9 Ahhoz, hogy ez a sajátos jogi felfogás kialakulhasson, szükség volt arra, hogy a jogalany szent valamilyen érzékelhető formában jelen legyen az adott egyházi intézményben. Szerencsés esetben ott volt a szent sírja. Az intéz-mények többségének be kellett érnie a földi maradványok töredékével, egy kis csontszilánkkal.10 De ez nem volt akadálya a sajátos felfogás elterjedésének.
Igen korán, 400 körül megfogalmazta Victricius, roueni püspök: Ubi est aliqui dibitotum est. (Ahol egy rész van, ott van az egész.)11 Gondoskodtak a kis erek-lyék elhelyezéséről. A templomszentelés szertartása új elemmel gazdagodott. A
7 Robert-Henri Bautier: André de Fleury: Vie de Gauzlin abbé de Fleury. Vita Gauzlini Flo-riacensis abbatis. Texte édité, traduit et annoté avec la collaboration de Gilette Labory.
(Sources d’histoire médiévale publiées par l’Institut de recherche et d’histoire des textes 2.) Paris 1969. 70–71. Vö. Sz. Jónás Ilona: A fleuryi apátság szellemisége a 11. század első felé-ben a „Vita Gauzlini” alapján. In: Sokszínű középkor. Természet – társadalom – kultúra a kö-zépkori Európában. Szerk. Nagy Balázs és Novák Veronika. Bp. 2010. 131–132., 142.
8 Urkunden zur Geschichte des deutschen Privatrechtes. Ed. Hugo Loersch, Richard Schröder, Leopold Perels. Bonn19123. 12–13., 20–21., 60–61.
9 Hans-Jürgen Becker: Der Heilige und das Recht. In Politik und Heiligenverehrung im Hoch-mittelalter. Hg. v. Jürgen Petersohn. (Vorträge und Forschungen 42.) Sigmaringen 1994. 67–68.
10 Nem jelentett hátrányt, ha másodlagos ereklye, a szent valamely használati tárgyának egy da-rabja (pl. Szent Márton köpönyege) állt rendelkezésre. Arnold Angenendt: Heilige und Reliquien.
Die Geschichte ihres Kultes vom frühen Christentum bis zur Gegenwart. München 1994. 156.
11 Uo. 154.
szentelést végző főpap ekkor helyezte el az ereklyét az oltárlapba vésett, sírnak nevezett mélyedésbe. Oltár, templom nem lehetett ereklye nélkül.12
A szent lett a templom, az oltár patrónusa. Az elnevezést, késő antik mintát követve, először Szent Ambrus milánói püspök (†397) alkalmazta a szentekre.13 A patrónus szó az egyházjogban új értelmet nyert, az egyházat védelmező szen-tet jelenti, a patrocinium pedig a szentnek az adott egyházi intézményhez fűződő védelmi kapcsolatát.14 Úgy gondolták, hogy a szent patrónus a mennyben és a föl-dön is jelen van. Ott van a lelke, itt meg a testi maradványok vannak. A szent ket-tős létezéséből következik, hogy egyfelől közbenjár Istennél, másfelől a földi élet-ben is segítséget nyújt, például a betegek csodás meggyógyításával. A szentek jogi értelemben személyek, jogalanyok voltak, jelen voltak az élők között.15 Ez a fel-fogás volt az alapja annak a gyakorlatnak, amely a monostor, a székesegyház és a többi egyházi intézmény patrónusát, védőszentjét tulajdonosnak tekintette.
A szentek tiszteletét és kultuszát, az egyházi év liturgikus rendjét, a kor mű-veltségét, köztük az oklevélfogalmazás ismeretét az első ezredfordulón a térítők hozták magukkal. Nem szoktuk emlegetni, hogy a liturgikus felszerelés és a könyvek mellett a szentkultusz megannyi érzékelhető tárgya, az ereklyék soka-sága is velük érkezett az országba. Az épülő templomok számára az uralkodók maguk is részt vettek ereklyék megszerzésében. Szent István ereklyéket kért és kapott Odilo clunyi apáttól, aki Nagy Szent Gergely pápa életrajzát idézve, a másodlagos ereklyék, a szentekkel kapcsolatban álló tárgyak értékére is felhívta a király figyelmét.16 Arról is tudunk, hogy a magyar király a bolgárok elleni had-járatából ereklyékkel tért vissza.17 Ismeretes, hogy Szent László a Monte Cas-sino-i apáttól kért Szent Benedek-relikviát.18
12 Uo. 168–169. A változás régiónként más-más ütemben mehetett végre. Erre vonatkozhat a 787. évi 2. niceai zsinat rendelkezése, miszerint a szentek ereklyéi nélkül felszentelt templo-mokba ereklyéket kell elhelyezni. Conciliorum Oecumenicorum Decreta. Ed. Giuseppe Alberigo, Giuseppe L. Dossetti, Perikles P. Joannou, Claudio Leonardi, Paulo Prodi. Bologna 1996. 145. (7. can.) A forrást másként értelmezi Becker, H.-J.: Der Heilige i. m. 59.
13 Angenendt, A.: Heilige und Reliquien i. m. 190.
14 Gerhard Köbler: Lexikon der europäischen Rechtsgeschichte. München 1997. 430., 450.
15 Peter Brown: A szentkultusz kialakulása és szerepe a latin kereszténységben. Bp. 1993. 25–
26., 60–65., 86–87., Angenendt, A.: Heilige und Reliquien i. m. 190–193.
16 Diplomata Hungariae antiquissima. Accedunt epistolae et acta ad historiam Hungariae per-tinentia. I. Ab anno 1000 usque ad annum 1131. Ed. Georgius Györffy. Adiuverunt Johannes Bapt. Borsa, Franciscus L. Hervay, Bernardus L. Kumorovitz et Julius Moravcsik. Budapestini 1992. (a továbbiakban: DHA I.) 110–111.
17 Solymosi László: Veszprém korai történetének néhány kérdése. In: Válaszúton. Pogányság–
kereszténység, Kelet–Nyugat. Konferencia a X–XI. század kérdéseiről. Veszprém, 2000. má-jus 8–10. Szerk. Kredics László. Veszprém 2000. 134–137.
18 DHA I. 272.
A 11–12. századi magyarországi oklevelekben az égi patrónusok két helyen szoktak szerepelni: a rendelkező részben (dispositio), amely a jogügyletet vagy az ítéletet rögzítette, továbbá a büntetést tartalmazó részben (sanctio), amely arra szolgált, hogy az írásba foglalt jogi tényt megóvja mindenféle támadástól. Magá-tól értetődően a patrónusok azokban az oklevelekben szerepeltek jogalanyként, amelyek az oltalmuk alatt álló egyházi intézmény javára hozott döntést tartal-maztak, vagyis az egyház volt az oklevélnyerő (destinatarius). A szankcióban a védőszent a jogügylet oltalmazójaként kapott feladatot.19
A 11. és a 12. századból néhány jellegzetes eset bemutatásával érzékeltetjük, hogy miről is van szó.20
Egy Guden nevű személy 1080 táján az uralkodó engedélyével a Balaton-felvidéken fekvő paloznaki birtokát és templomát lélekváltságként Szent Mi-hálynak (Sancto Michaeli tribui, dedi Sancto Michaeli) adományozta, hogy a kanonokok évente misét mondjanak lelke üdvéért. Az oklevél nem szankcióval, hanem könyörgéssel zárult: az adományozó arra kérte a királyt, hogy halála után se semmisítse meg intézkedését.21 Guden nem jelölte meg, hogy melyik intéz-mény patrónusára gondolt, mert számára és a kortársak előtt ez nem volt kérdés.
Szerencsére az utókor számára sem az. A védőszent, a kanonokok és a püspök említése az oklevélben egyértelművé teszi, hogy Szent Mihály valamely székes-egyház patrónusa lehetett. Ilyen intézmény csak kettő volt Magyarországon: a Paloznakhoz közeli Veszprémben és az igen távoli Erdélyben, Gyulafehérvárott.
A kettő közti választást egyértelművé teszi, hogy a veszprémi székeskáptalan később is paloznaki birtokos volt, és az oklevél a veszprémi káptalan levéltárá-ban maradt fenn.
Ottó somogyi ispán Szűz Mária, Szent Jakab apostol és Mindenszentek tisz-teletére alapította a zselicszentjakabi apátságot. A monostort Istennek és Szent Jakabnak építette (monasterium Deo Sanctoque Jacobo contruxi). Az 1061-ben kiadott alapítólevélben többször kimondta, hogy a birtokokat Szent Jakabnak adományozta (dedi Sancto Jacobo), sőt egy helyen arról szólt, hogy egy földet az Úrnak és patrónusának, Szent Jakabnak adott (Domino et patrono nostro Sancto Jacobo contuli). Az oklevél szankciója Isten, Szűz Mária, Szent Jakab és Mindenszentek átkával sújtja, és a Krisztust eláruló Júdás sorsában való oszto-zással fenyegeti meg azt, aki a monostort megfosztja birtokaitól.22
19 Angenendt, A.: Heilige und Reliquien i. m. 200.
20 A védőszentnek szóló adományozásra néhány adattal hívta fel a figyelmet Györffy György: A magyar törzsi helynevek. In: Névtudományi vizsgálatok. A Magyar Nyelvtudományi Társaság névtudományi konferenciája 1958. Pais Dezső közreműködésével szerk. Mikesy Sándor. Bp.
1960. 33–34.
21 DHA I. 225.
22 DHA I. 169–174.
Radó nádor 1057-re keltezett végrendeletének egyes részei a 11. századból valók. Valamikor a 13. században úgy állították össze, hogy két korábbi okleve-let használtak fel hozzá. Az egyikben a nádor Szent Péternek (Sancto Petro Quinqueecclesiensi), továbbá Szent Benedeknek (Sancto Benedicto), vagyis a pécsi székesegyház, illetve a pécsváradi apátság mennyei patrónusainak, továbbá rokonainak a javára végrendelkezett. A másikban Szent Péternek adományozta a szávaszentdemeteri monostor kegyuraságát. Mindkét oklevélben volt szankció, amit a két végrendeletet egybeolvasztó személy híven megőrzött. Az elsőben nem szerepelnek patrónusok, az utóbbiban viszont igen. Isten és Szűz Mária mellett az érintett két egyházi intézmény védőszentje, vagyis Szent Péter apostol és Szent Demeter vértanú fordul benne elő.23
Az első szankció, az általánosnak mondható lelki büntetés, önmagában ér-dektelen lenne, ha nem előzné meg a hazai okleveles gyakorlatban másutt nem ismert indoklás.24 Radó nádor ugyanis a felek kérésére megírt oklevelet bizony-ságul adta, és az összes kanonok és szerzetes jelenlétében a pécsi székesegyház Szent Péter-oltárára helyezte azon meggondolásból, hogy aki megsérti az intéz-kedését, annak az utolsó ítélet napján számot kell adnia róla.25
Az oltár lapjába vésett sírban kellett legyen az apostolfejedelem ereklyéje. A nádor a jelenlevők tanúskodása mellett tettével az égi patrónus oltalmára bízta végakarata megtartását. Függetlenül attól, hogy szentmise közben vagy a nélkül történt a felajánlás, az ünnepélyes liturgikus esemény egyúttal jogbiztosító, meg-erősítő aktus volt. Az emberi gyarlóság azonban felléphetett a jogügylet ellen.
Ettől akart megóvni az utolsó ítéletre figyelmeztető szankció. Honnan szárma-zott ez a sajátos liturgikus-jogbiztosító eljárás?
Oklevél, közelebbről kérvény oltárra helyezése legkorábban két VI. századi szerzetesi szabályzatban fordul elő. Az ismeretlen szerzőtől származó Regula Magistri és a belőle merítő, nem sokkal később készült Szent Benedek Regula egyaránt említi.26 Az utóbbi tartalmazza a bővebb szöveget. Részletesen foglal-kozik a szerzetesi közösségbe jutás módjával. A felnőtt jelentkező a próbaidő le-telte után, amennyiben vállalta a szerzetesei életformát és arra alkalmasnak bi-zonyult, az imateremben a szerzetesek jelenlétében állhatatosságot, a szerzetesi erkölcsök gyakorlását és engedelmességet ígért Isten és az ő szentjei előtt. A
23 DHA I. 160–162.
24 Solymosi László: A magyarországi középkori latinság szótára. Levéltári Szemle 40 (1990) 3.
sz. 87. Ez a körülmény az oklevél ezen részének hitelességét bizonyítja.
25 Hanc cartam in eis peticionibus scriptam in testimonium adhibui eisdemque fratribus cunctis presentibus super altare Sancti Petri ea racione posui, ut, si quis ex posteris in eis eam violare temptasset, in die iudicii racionem redditurus esset. DHA I. 161.
26 Harold Steinacker: ,Traditio cartae’ und ,traditio per cartam’ ein Kontinuitätsproblem. Archiv für Diplomatik 5/6 (1959/60) 35–38., Arnold Angenendt: Cartam offere super altare. Zur Litur-gisierung von Rechtsvorgängen. Frühmittelalterliche Studien 36 (2002) 136–137. Vö. Theo Kölzer: Sollemni donatione. Archiv für Diplomatik 60 (2014) 83–86.
gula előírta, hogy „ígéretéről készítsen kérvényt azoknak a szenteknek nevére, akiknek ereklyéi ott vannak, és a jelen levő apát nevére. Ezt a kérvényt saját ke-zűleg írja, vagy ha esetleg írni nem tud, az ő felkérésére más írja meg, és a noví-cius csak kézjegyet tegyen rá, azután pedig a saját kezével tegye az oltárra.”
(super altare ponat) Ettől kezdve a közösség tagjának tekintették, amit az is ki-fejezett, hogy régi ruháit levetve szerzetesi öltözéket vett magára. Ha ezt követő-en valamikor elhagyta a monostort, régi ruháit visszakapta, de a kérvény, melyet az apát az oltárról magához vett, a monostor őrizetében maradt. Kiskorú fiú-gyermek felajánlásakor a szülők készítették el a kérvényt, és az áldozati adomá-nyokkal együtt magát a kérvényt és a fiú kezét az oltár terítőjébe burkolták (involvant in palla altaris) és így ajánlották fel őt.27
A Benedek Regula kapcsolata egyértelmű az adománylevél oltárra helyezé-sével. Ez a gyakorlat a bencés rend közvetítésével rohamosan elterjedt Európá-ban. A híres clunyi apátságból számos ilyen forrásadatot ismerünk.28 Az Euró-pában széleskörűen ismert liturgikus-jogbiztosító eljárás minden bizonnyal a bencések révén jutott el Magyarországra. A Radó nádor végrendeletében említett Mór pécsi püspök bencés szerzetes volt.
Sár ispán 1131-ben készült ítéletlevelében négyszer szerepel az Istennek és Boldog Mórnak (Deo et Beato Mauricio) fordulat. Szent László nekik adomá-nyozott szolgákat, hogy nekik évente meghatározott mennyiségű sót szállítsa-nak. Amikor II. István király uralkodása alatt a szolgák az udvarnokok közé áll-tak, hogy ezzel megszabaduljanak kötelezettségük teljesítésétől, az uralkodó pa-rancsára nekik adattak vissza. Mivel a szolgák II. Béla trónra lépésekor peres-kedni kezdtek, a király parancsára Sár ispán és bírótársai visszaadták őket az
27 Benedicti Regula. Recensuit Rudolphus Hanslik. (Corpus scriptorum ecclesiasticorum Latino-rum 75.) Vindobonae 1960. 133–138. (58. cap.), 138–139. (59. cap.). Vö. Népek nagy nevelő-je… Szent Benedeknek, Európa Védőszentjének emlékezete. Rendtársai közreműködésével közzéteszi dr. Szennay András pannonhalmi főapát. Bp. 1981. 86–88., 165–170. (Söveges Dá-vid kiadása és fordítása.)
28 Angenendt, A.: Cartam offere super altare i. m. 139., 146–150. A szentek ereklyéit tartalmazó oltárnak más esetekben is volt szerepe. Nyugat-Európában jelentős társadalmi réteget alkottak a viaszadók. Ha szabad állapotú személyek kötelezték magukat arra, hogy viaszadók legyenek, vagyis évente meghatározott mennyiségű viaszt (vagy pénzt) adjanak az adott egyházi intéz-ménynek, fejüket az oltárra helyezték és alattvalói esküt tettek. Philippe Dollinger: Der bayerische Bauernstand vom 9. bis zum 13. Jahrhundert. Hg. v. Franz Irsigler. München 1982.
311. Vö. Angenendt, A.: Heilige und Reliquien i. m. 194–195. Talán ide vonható II. Géza ki-rály1158-ra keltezett adománylevelének adata. Ennek kedvezményezettje a nyitrai Szent Emerám-székesegyház volt, ahol Szent Szórád és Benedek Zobor-vidéki vértanúk voltak elte-metve. A hamis oklevél szankciója a szentek teste felett tett felajánlásnak (oblacionem super corpora sanctorum factam) minősíti a királyi adományt. Codex diplomaticus et epistolaris Slovaciae. I–II. Ad edendum praeparavit Richard Marsina. Bratislavae 1971–1987. (továb-biakban: Codex dipl. Slov.) I. 83.
tennek és Boldog Mórnak.29 A négyszer említett védőszent itt a Szent Mór tisz-teletére alapított bakonybéli monostort képviselte, sőt helyettesítette, hiszen a monostor szó és neve elő sem fordul az oklevélben.
A dömösi prépostságot Álmos herceg alapította Szűz Mária és Szent Margit vértanú tiszteletére. Fia, II. Béla király 1138-ban összeírta a prépostság birtokait.
Az oklevélben említi a patrónusokat, de nem tulajdonosként: a dömösi egyház kapta a birtokokat és az ott élő szolgáló népeket. A szankcióban azonban a király és felesége az egyházi és világi előkelőkkel együtt úgy határozott, hogy minden-ki, aki ennek a privilégiumnak a rendelkezéseit valaha is megszegi, itt és a más-világon átkozott legyen, és Szűz Máriával, Szent Margit vértanúval és Szent Ist-ván királlyal találja magát szemben.30
Itt és másutt is belekerült a szankcióba Szent István király neve, noha az ok-levélnyerő egyházi intézmények védőszentje nem ő volt.31 A szent királyra nyil-ván az államalapító uralkodó tisztelete, tekintélye miatt hivatkozhattak. Ezen túl III. István király két oklevelébe azért is belekerülhetett, mert az ő névadó patró-nusa maga Szent István király volt.
Itt és másutt is belekerült a szankcióba Szent István király neve, noha az ok-levélnyerő egyházi intézmények védőszentje nem ő volt.31 A szent királyra nyil-ván az államalapító uralkodó tisztelete, tekintélye miatt hivatkozhattak. Ezen túl III. István király két oklevelébe azért is belekerülhetett, mert az ő névadó patró-nusa maga Szent István király volt.