A Z EXAPTÍV REZILIENCIA MINT AZ ONTOLOGIAI DERŰ ALAPJA

„AZ OLVASÁS ONTOLÓGIAI GYÓGYMÓD”

„Nézem azt az én híres ontológiai derűmet (Mészöly Miklós kifejezése). Nem látom még megtámadva. Még magamra nézvést se. Elég sok a »még« - óvatos duhaj vagyok.

Az elején vagyok a végnek, vicceskedhetnék.” (Esterházy, 2016, 9.) „Rák, ez jó kezdőszó, noha nem rögtön hangzott el, nem hamar, bár azt nem gondolnám, hogy kerülték az orvosok a szót. Sőt én voltam, aki derűsen rákérdeztem.” (i.m. 5.) A rákban elhunyt kultikus magyar író, Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójából származnak a fenti idézetek. A könyvről írott recenziójában Károlyi Csaba Esterházy idézettechnikájában látja derűjének egyik lehetséges magyarázatát. „Aki jól idéz, birtokba veszi kultúrát és az életet. Mózestől, Márkig, sőt Charlie Parkerig és Janis Joplinig. »Ontológiai derűvel «veszi birtokba a világot – és ez irigylésre méltó teljesítmény” (Károlyi, 2016). Aki idéz annak értelemszerűen előbb olvasnia kell. Egy

középkori szerző, Hugo de Sancto Victore szerint az olvasás „ontológiai gyógymód”

(Illich, 2001, 28). A szerzetesi stúdiumok (tanulmányok) alapvető formája az olvasás.

A korszakban a „tanulás” szónak egyik fontos jelentése az, hogy valaki örömét leli valamiben. Az olvasás révén tökéletességre törő szerzetesnek örömmel alá kell rendelődnie a diszciplinának (fegyelem, fegyelmezés, útmutatás). „A disciplina alapja az alázat” (i. m. 35). Az olvasó elhagyja meghitt otthonát, számkivetetté válva teljes figyelmét és összes vágyát a bölcsességhez közelebb vivő olvasásra összpontosítja.

Hugo szerint az olvasással szerzett „bölcsesség megvilágosítja az embert” (i. m. 38), aki nem csak a világot, hanem önmagát is más fényben látja. A magyar nyelveben a

„derű” a „derül” szó származéka, amelynek egyik jelentése, hogy „világosodik, felhőtlenné válik, kitudódik, illetve kiderül valami”, ami eddig nem tudtunk.

Világosan érthetővé válik, ami eddig nem volt érthető, mert sötétben tapogatóztunk.

A derült időben süt a nap, jól láthatóak a dolgok, semmi sem homályos, minden világos. Ha kissé szabadon aktualizáljuk Hugo gondolatait, akkor tekinthetünk úgy korunk emberére, mint olyan „sötétben tévelygő lélekre”, aki nárcisztikus önimádatának fogásában sínylődik, szenved. Belső zűrzavarának oka egyfajta lelki sötétség, amelyből csak úgy szabadulhat, ha fegyelmezetten alárendelődik bármiféle értelmes, szisztematikus, világosan áttekinthető tevékenységnek. A szélsőséges önimádat korunk válsága, melynek leküzdéséhez reziliensnek kell lenni. A nehézség a következő paradoxonban rejlik: 1. Ahhoz, hogy rezilienssé váljunk, alázat, lelki nyugalom és derűlátás szükségeltetik. 2. Viszont ahhoz, hogy alázatosak, derűsek legyünk, előtte rezilienssé kell válnunk. A reziliencia derűje, illetve a derű rezilienciája kéz a kézben járnak, koevolválódnak (együtt alakulnak, fejlődnek).

A RUGALMAS ALKALMAZKODÁS MŰVÉSZETE

A reziliencia fogalmi keretének tükrében remélhetőleg új megvilágításban látják magukat olvasóink. Az első lépés annak megértése, hogy mi a reziliencia és miért játszik fontos szerepet az információs társadalom emberének életében. Azt a képességet, amely lehetővé teszi, hogy válságos helyzetekben új viselkedésmintákat hozzunk létre rezilienciának (vö. Békés, 2009) nevezzük. A terminus a

„rezisztenciából” és az „inerciából” szavak összeolvasztásából jött létre, amely az adott rendszer képlékenységét, és ugyanakkor stabilitását fejezi ki. Más szavakkal a reziliencia egyfajta rugalmas megbirkózási, vagy ellenállóképesség. A fogalom az elmúlt évtizedekben számtalan különböző formát öltött. A pszichológiában az 1950-es években terjedt el, és azt a kép1950-ességet jelölte, hogy az egyén hogyan tud megbirkózni különböző traumákkal (Seery, Holman és Silver 2010). A matematikában a (mérnöki) reziliencia egyrészt azt a tartományt írja le, amelyen belül az adott rendszer egyensúlyi állapotban marad a ráható erőkkel szemben. Másrészt pedig a rendszernek azt a képességét jelöli, amelynek segítségével, egy diszturbáció után visszatérhet egy korábbi egyensúlyi állapotába. Először az ökológiai rendszerek viselkedésénék leírására is ezt a koncepciót vették át. Eszerint az ökológiai rendszerek

lineáris rendszerek, így a stresszorok kivonása után az ökológiai rendszer visszatér az eredeti egyensúlyi állapotba. „A régi domináns paradigmák implicit módon egy stabil és végtelenül reziliens környezetet feltételeztek, ahol az erőforrás-áramlások szabályozhatók, és a természet a humán stresszorok kivonása után képes helyre állítani az egyensúlyi állapotát” (Folke 2006). Holling (1972) kutatásai szerint azonban az ökológiai rendszerek nemlineáris rendszerekként működnek, így elveszíthetik azt a képességüket, amely révén visszatérhetnének az eredeti egyensúlyi állapotukba. másrészt az ökológiai rendszerek a környezeti változásokhoz való alkalmazkodás során új ökológiai mintákat hozhatnak létre. Ennek megfelelően „a reziliencia fogalmára épülő megközelítések a nem lineáris dinamika, a küszöbértékek, a bizonytalanság és a meglepetés fontosságát hangsúlyozzák, vagyis, hogy a fokozatos változás időszakai a gyors változás időszakával hogyan lépnek kölcsönhatásba és hogy ezek a mozgások, hogyan hatnak az időbeli és térbeli skálákra” (Folke 2006). A reziliencia eszerint a megközelítés szerint, egy komplex önszerveződő rendszer azon képességét jelöli, amellyel egy exogén hatásra válaszul, a megváltozott körülményekhez igazodva új, korábban meg nem lévő mintázatokat produkálhat. Tehát „ellentétben az egyensúlyi állapothoz való visszatérést elősegítő megközelítéssel, a reziliencia fogalmára épülő megközelítés a változás és a heterogenitás fogalmaira helyezi a hangsúlyt” (Holling 1973, 17). A reziliencia tehát a megváltozott körülményekhez való alkalmazkodási képesség, amely során a rendszer működésére korábban nem jellemző mintázatokat és struktúrákat produkál.

Egyszerűen szólva „a reziliencia nehéz körülményekkel szemben megnyilvánuló képesség a boldogulásra, (…) a kompetencia növelésére. Ezek a körülmények lehetnek biológiai rendellenességek, vagy környezeti akadályok. A viszontagságos körülmények továbbá lehetnek krónikusak, vagy súlyos, de nem gyakori válságok.

Ahhoz, hogy az egyén boldoguljon, gyarapodjon, kompetenciáját növelje, mozgósítania kell minden erőforrását, legyen az biológiai, pszichológiai vagy környezeti” (Békés, 2009).

A reziliencia fogalma a korábban bemutatott körülmények miatt könnyen adaptálhatóvá vált a társadalmi, gazdasági politikai diskurzusba is. Az alulról felfelé megrajzolt, horizontálisan szervezett, a körülmények folyamatos változásaihoz igazodni vágyó, fluid hálózati társadalmak számára a reziliencia fogalma a világ kezelésének új módját jelöli. A korábban hatékonyan működő, de mára már túl specializált kategória rendszerek lineáris alkalmazása helyett olyan eszközökre van szükség, amely a rendszerek folyamatos változáshoz való képességét helyezi az előtérbe. Koestler (2000) szerint (aki explicit módon nem használta a reziliencia kifejezést) amikor egy túlspecializált, automatizmusok által vezérelt rendszer zsákutcába jut, akkor hátrálnia kell egy képlékenyebb, nyitottabb állapotba (pl. egy embernek saját tudattalanjába), hogy más irányba és nagyobbat tudjon ugrani, mint

korábban2. Az evolúció kedvenc stratégiája ez a „mégse és mégis” megoldás: a zsákutca, a vakvágány arra kényszerít, hogy visszamenjünk az elágazásig, és mesebeli békákként arra ugorjunk, amerre feltételezésünk szerint a királykisasszony (vagyis a sikeres jövő) áll, aki csókjával visszaváltoztat bennünket reményteljes (reziliens) hercegekké. Mindezek miatt az átlagosnál reziliensebb személyek vagy kultúrák kevésbé látják a jövőbeli eseményeket determináltnak, mint a többiek, és képesek különféle aspektusból szemlélni, valamint leírni az eseményeket. Ez nem tudatos elhatározás kérdése, hanem egyfajta gestalt-váltás. Ami ma zsákutcának látszik, az holnapra akár többsávos úttá válhat a kreatív és ugyanakkor szisztematikus beavatkozás hatására

ADAPTÁCIÓ ÉS EXAPTÁCIÓ

A következőkben, a személyre szabott reziliencián túllépve, átfogóbb perspektívából, egy új terminus révén konceptualizáljuk a rezilienciát (Kollár D.-Kollár J. 2019). Az

„exaptív reziliencia” kifejezést vezetjük be az információs társadalom „kreatív gazdaságában” (Koppl, 2015), illetve a „kreatív destrukció” (Castells, 2000) kultúrájában versengő ágensek egyik jellegzetes megküzdési stratégiájának megragadása céljából.Az új terminus fogalmi megragadása elengedhetetlenné teszi, hogy először röviden tisztázzuk az adaptáció és az exaptáció közötti különbséget, majd a szakirodalomban elvétve használt adaptív reziliencia fogalmát összevessük az exaptív rezilienciával.

Gould és Vrba (1982) Exaptation: A Missing Term in the Science of Form című cikkükben aptációnak (aptation) tekintik mind az adaptációt, mind pedig az exaptációt. Az adaptációról akkor beszélünk, amikor a természetes szelekció alakítja ki a jelenlegi használatra az adott tulajdonságot, jelleget (character). Az adaptációnak, mint történetileg kibomló folyamatnak a működése a funkciója. Szerintük az exaptációnak két formája van. „1. Amikor egy tulajdonság, melyet korábban a természetes szelekció egy adott, partikuláris funkcióra alakított ki, kooptálódik egy új használatra (kooptáció) 2. Amikor egy tulajdonság, amelynek létrejöttéért nem a természetes szelekció felel (nonaptation), koopatálódik a jelenlegi használatra (kooptáció)” (Gould–Vrbe 1982). Az exaptáció esetében nem beszelhetünk funkcióról, csak következményről vagy hatásról, amely a természetes szelekció beavatkozása nélkül létrejött hasznos tulajdonság működése. Az exaptációt, szemben az adaptációval, nem előzi meg tervezési folyamat, nonaptív melléktermékekből vagy korábban más szerepre adaptálódott tulajdonságokból építkezik, ezeket kooptálja.

2 A reziliencia szó gyöke a latin „salire” (ugrani) ige, a re-salire azt jelenti, hogy hátrahőkölni, előre-hátra feszülni.

Az exaptációra híressé vált biológiai példa a pandák hüvelykujja — amelynek segítségével meglepően ügyesen fejtik le a bambuszrudakról a leveleket — nem más, mint egy megvastagodott csuklócsont (Gould, 1980). A mérnöki tervezéskor használt híres exaptáció a traktor alváza (Kauffman, 2000, 132). Az első traktor készítése során az a nehézség támadt, hogy a szükségképpen nagyméretűre tervezett motort nem bírta el az alváz, ahányat építettek, mind összeomlott a súlya alatt. Mikor a mérnöki csapat már nagyon el volt keseredve, egyiküknek az az ötlete támadt, hogy a merev motorblokkot kell kooptálni az alváz szerepére. A motor merevsége a nagy motorblokk készítésének a következménye, nem volt semmilyen funkciója, mindaddig, amíg rá nem jöttek, hogy nagyon is megteszi alváznak, azaz hasznos tulajdonsággá vált, valódi innovatív felhasználásává egy nonaptív kvalitásnak.

A bemutatott megközelítés szerint tehát az exaptáció egy korábban funkcióval nem rendelkező struktúra vagy egy más funkcióra „tervezett” tárgy új felhasználási módját jelöli, az adaptáció pedig egy olyan exogén problémára adott endogén reakció, amely során egy korábban meglévő funkció még hatékonyabbá válik, vagyis az adaptív műveletek a már rögzített algoritmusok hatékonyságának tökéletesítéséért felelnek.

Az adaptív és exaptív tervezői hozzáállások viszonyát jól példázza a mobiltelefonok evolúciója. A mobiltelefon eredeti funkcióját tekintve telefonálásra készült, és a fejlődése igen sokáig ezen a pályán haladt. Bár a mérnökök időről időre megpróbálták exaptálni a mobiltelefont más funkcióra – néhány egyszerű játékot telepítettek rájuk, kamerát kapott és így tovább – alapvetően funkcióját tekintve továbbra is telefonálásra készültek ezek a készülékek. Évről évre egyre kisebbé és könnyebbé váltak, stabilabbak lettek az adó- és vevőrendszerek, egyre több telefonszám tárolására képes memóriachipeket kaptak, vagyis egyre adaptívabbá, hatékonyabbá váltak a rögzített funkciójuk (telefonálás) mentén. A radikális átalakulás 2007-ben az iPhone megjelenésével következett be, amikor a telefont merőben új funkciókra exaptálták az Apple mérnökei. Jól megragadja ezt Steve Jobs mára már kultikussá vált prezentációs beszéde: „A mai napon három forradalmi terméket mutatunk be. Az első egy széles kijelzős iPod érintő képernyővel. A második egy forradalmian új mobiltelefon. A harmadik egy áttörő internet kommunikációs eszköz. […] Ez nem három külön készülék. Ez egyetlen egy készülik és a neve iPhone.” (Jobs 2007) Az Apple forradalmi újítása a mobiltelefon felhasználásának új módjait teremtette meg. Az iPhone funkciója már nem a telefonálás, hanem a multimédiás böngészés, az internetezés, a zenehallgatás, a fényképezés, az önkifejezés, az alkotás és így tovább.

Az iPhone a hagyományos mobiltelefon exaptációjával nemcsak a mobiltelefonpiacot, hanem az emberek életvitelét is átalakította. Az okostelefonok evolúciója manapság ismét adaptív fázisba állt vissza – ezt sokszor kritikaként is hozzák fel a fogyasztók, hiányolják az innovációt az újítást – bár az okostelefonok funkciója lényegében meghatározhatatlan, mégis érzékeljük, hogy a jelenlegi fejlesztések az egyes partikuláris funkciók még hatékonyabbá tételére – például nagyobb felbontású kijelző, jobb kamera – összpontosítanak.

38 ADAPTÍV ÉS EXAPTÍV REZILIENCA

A „szimplán” adaptív és exaptív műveletekkel szemben az adaptív és exaptív reziliencia műveleti módja a környezet radikális változásaihoz kötött. Míg az adaptív és exaptív reziliencia terminusa a környezet változását posztulálja, a „szimpla”

adaptív és exaptív műveletek – többé-kevésbé - stabil egyensúlyi állapotbán lévő környezetben valósulnak meg. Ezzel összhangban az adaptív rezilienciát mutató rendszerek sajátossága, hogy a váratlanul bekövetkező, előre jelezhetetlen krízisszituációk közben is megőrzik felsőszintű funkciójukat, és azok működését még hatékonyabbá teszik. Az exaptív rezilienciát mutató komplex rendszerek sajátossága, hogy egy exogén hatásra, a megváltozott körülményekre reagálva, olyan endogen választ adnak, amely során egy tulajdonság, amely korábban egy adott, partikuláris funkciót töltött be, kooptálódik egy új használatra (kooptáció) vagy egy tulajdonság, amelynek korábban nem volt funkciója (a nonaptation), koopatálódik a jelenlegi használatra (kooptáció).

Az adaptív és exaptív reziliencia jelentősségét a gazdasági változások előrejelezhetetlensége és állandósult bizonytalanság implikálja. Kauffman (2010, 152) szerint sem a valószínűség gyakoriság-értelmezése, sem pedig lapace-i N-ajtós interpretációja nem alkalmas a gazdasági újdonságok előrejelzésére. A gyakoriság-értelmezés alapján, ha egy normális pénzérmét tízezerszer feldobunk, akkor joggal feltételezhetjük, hogy körülbelül ötezerszer lesz felül a fej. Azért tudjuk ebben az esetben előre jelezni a jövőt, mert ismerjük a tízezerszer feldobott pénzérme lehetséges kimeneteinek az eseményterét (samle space). Vagyis már előzetesen tudjuk, hogy vagy fej lesz vagy írás, egyéb lehetőség nincs.

A laplace-i példában N-számú ajtóval szemben állunk, amelyek közül csak az egyik mögé rejtettek kincset, de mi nem tudjuk melyik mögé. Laplace szerint 1/N a valószínűsége, hogy a megfelelő ajtót választjuk. Ebben a példában is ismerjük az eseményteret, ami nem más, mint N, vagyis az ajtók száma. Viszont sem a biológiai, sem pedig a gazdasági változásokat megelőzően nem ismerjük a valószínűségi értelmezésüket lehetővé tévő eseményteret. Vagyis nem tudjuk előre jelezni azt, amit még nem ismerünk, amiről még fogalmunk sincs.

A gazdaság szereplői, köztük például a kockázatitőke-befektetők számára fontos képesség, hogy ha korlátozott mértékben is, de képesek legyenek megjósolni a jövőt.

Ezt azonban különféle intuíciók és heurisztikák réven kénytelenek megtenni, ugyanis nem állnak rendelkezésükre algoritmusok, vagy megalapozott valószínűségi következtetések. A jövőre irányuló jóslatokat nehezíti, hogy még ismeretlen javak vagy szolgáltatások olyan új ökológiai fülkéket (niche) hoznak létre a gazdasági hálózatban, amelyekben egymást kiegészítő, illetve helyettesítő ágensek interakcióján szuperveniál a jövő. Például az autó feltalálása, majd elterjedése maga után vonta az üzemanyag-ipart, benzinkutakat, az autóutakat és -pályákat az út menti moteleket, a traffipaxot, a közlekedési rendőröket, az autóvezető-oktatókat, a kocsimosókat, az

autórádiót, a zöldövezeteket és a gyorséttermi láncokat, vagyis az életformaváltozás kreatív destrukcióját. Mindeközben a korábbi életforma számos elemét lerombolta, nem csupán a konflis vagy omnibuszhajtók ideje járt le, hanem a lovakkal történő személyszállításhoz kapcsolódó számtalan szolgáltatásé és szakmáé is.

A MCDONALD’S MINT AZ ADAPTÍV ÉS EXAPTÍV REZILIENCIA PÉLDÁJA

A McDonald’s egyaránt jól példája az adaptív és az exaptív rezilienciának. A McDonald testvérek először a már működő kaliforniai autósvendéglő-bizniszen belül hoztak létre egy adaptív rezilienciát mutató éttermet, majd feltalálták a gyorsétterem egy vadonatúj formáját, amit exaptív módon, lokális körülmények között rezilienssé tettek, viszont Ray Kroc volt az, aki a globális világgazdaságba kooptálta és globálisan exaptív reziliens franchise-rendszerré alakította.

A testvérpár miután leérettségizett New Hampshire-i szülővárosukban, 1930-ban Kaliforniába költözött szerencsét próbálni (Love, 1986). Semmilyen előképzettségük nem volt a vendéglátóiparban, apjuk munkanélkülivé vált cipőgyári előmunkás volt.

New Hampshire cipőüzemei és pamutszövödéi egymás után mentek tönkre, a két testvér tehát a munkanélküliség elől menekült az új lehetőségekkel kecsegtető, napfényes Kaliforniába. Először Hollywoodba mentek, és burleszkfilmek forgalmazásával kísérleteztek, illetve Glendala-ben négy évig filmszínházat működtettek, meglehetősen kevés sikerrel, maladaptív módon. Közben folyamatosan keresték a különféle kitörési pontokat, és rá is találtak egy nagyon perspektivikusnak tűnő szolgáltatási formára, az autósvendéglőre. Kaliforniai az 1930-as évek közepére az autók elterjedésének köszönhetően, kifutópincéres autósvendéglők Mekkájává vált. A testvérpár folyamatosan haladt előre az autósvendéglő-bizniszben, és a negyvenes évek közepére a környékbeli tizenévesek legkedveltebb találkahelyévé vált az üzletük, de még semmi sem látszott abból, hogy egy napon egy alapvetően új típusú étkeztetési forma fog belőle kinőni. Világossá vált számukra, hogy az autósvendéglők jelenlegi formája nem elég költséghatékony, gondot okozott a munkaerő folyamatos fluktuációja is, valamint az, hogy bár a kamaszok kedvelt helyévé váltak, viszont a családokat pont a kamasztanya-jelleg tartotta távol. Rádöbbentek, hogy az élet egyre pörgősebbé válik, a szupermarketek és a filléres áruházak már áttértek az önkiszolgálásra, ezt kell követniük az autóséttermeknek is. Vagyis adaptív reziliencia felső szintű funkciójául a gyorsaságot választották, amit az alacsonyabb árak és a forgalomnövelés szándéka kísért. Az eladás gyorsaságát az önkiszolgálóvá válással érték el, illetve azzal, hogy az étlap huszonöt tételét kilencre csökkentették, a porcelán és üveg asztalneműt papírzacskókra és poharakra cserélték. A kifutópincérek kirúgását követő exaptív változásként a kamaszok is elmaradtak, és a hely vonzóvá vált a családok számára. A paradigmaváltás végső állomásáta fordi modell exaptálása jelentette a vendéglős bizniszbe. A tradicionális étkeztetési módot

futószalagrendszerre cserélték, vagyis automatizálták a gyorsétkeztetést. A McDonald testvérek először egy adaptív reziliens céget hoztak létre, hiszen lemásolták a már működő autósvendéglőket. Akkor vált az üzletük exaptív módon rezilienssé, amikor az ipari termelésre létrehozott és használt futószalagrendszert kooptálták az vendéglátásba. Ray Kroc miután megvette a testvérektől McDonald’s-ot még olajozMcDonald’s-ottabbá tette a futószalagrendszerüket, vagyis az adMcDonald’s-ott funkciónál maradva adaptívabb rendszert hozott létre. Szemben a fivérekkel, akik lokális sikerükön nem tudta vagy nem is akartak túllépni, egy egyedülállóan új típusú franchise hálózat kiépítésével globalizálta az étkezdét, azaz exaptálta egy új funkcióra. Mind a McDonald testvérek, mind pedig Kroc szerencsésen ötvözték az általunk Koala- és Panda-stratégiának keresztelt tervezői eljárásokat, a melyekhez derű különféle ontológiái kapcsolódnak.

A KOALA- ÉS PANDA-STRATÉGIA IDEJE

A Koala-stratégiához a statikus idő egy formája, míg a Pandához a dinamikus idő -- illetve a két merőben eltérő stratégiával kompatibilis tervezői szemlélet -- illeszkedik.

Először röviden a dinamikus és a statikus időfelfogás közötti alapvető különbséget mutatjuk be, majd a velük kompatibilis tervezői hozzáállásokat (vö. Kollár J.- Kollárné, 2010, 12-13). A statikus időszemléletben a „korábban, később, egyidejűleg”

fogalmakat, míg a dinamikus időfelfogás esetén a „jelen, múlt, jövő” fogalmait használjuk. A dinamikus idő mozog, a statikus viszont áll. Amikor X szülei megtudták, hogy az anyja terhes vele, akkor születése a jövőben volt, aztán jelenné vált, majd megszületése után múlttá lett. A statikus időszemlélet fogalmaival kifejezve: amikor X szülei megtudták, hogy az anyja terhes vele, az a születése előtt volt. Születése egyidőben volt azzal, amikor az anyjának megszűntek a szülési fájdalmai, de a szüleinek a születése után. A statikus időszemléletben az idő dátumok (dated series), időpontok sora. A dinamikus idő ezzel szemben idők (jelen, múlt, jövő) sora (tensed series). A két megközelítés alapjaiban különbözik egymástól: a statikusban egy esemény csupán egyetlen helyet foglalhat el az idősoron, míg a dinamikusban lehet jövő, jelen és múlt. A harmincéves háború az 1618-tól 1648-ig tartó időszakot foglalja el a statikus idősoron, a dinamikus időszemléletben viszont egykor jövő volt, aztán jelenvalóvá vált, végül eltűnt a múltban, történelemleckévé változott. Lakoff (2003) szerint az időt a mozgás és a tér fogalmai révén konceptualizáljuk. Véleményünk szerint a statikus időfelfogás arra a mindennapi fogalmi megragadásra (népi ontológiára) hasonlít, amikor a megfigyelő mozog és az idő áll, míg a dinamikusban az idő mozog és a megfigyelő mozdulatlan. Az idő dinamikus jellegét hangsúlyozó metaforák közül egyesek az sugallják, hogy az idő a

In document Kollár József - Kollárné Déri Krisztina - Mák Kornél (Pldal 35-47)