DEVIANTURIZMUS
Inforgia az inforgok orgiája. E sorok írói azokhoz az utolsó inforg-generációkhoz tartoznak, amelyek humán ágensei az „onlife” és az online világosan elkülöníthető dualizmusában élnek (vö. Floridi, 2014, 59-86). Az inforgok olyan multiágensek, akik részben mesterséges, részben humán részekből állnak. Gondoljunk egy emberre, aki iPhone-jával vezeték nélküli hálózatának használata révén szörföl, miközben egy Apple TV segítségével zenét hallgat Digitáliában, és közben könyvet olvas Analógiában. Inforgiában nem csupán az onlife és az online, a digitális és az analóg határai mosódnak el, hanem a mesterséges és a humán multiágensek határai is.
Inforgiában az Információs és Kommunikációs Technológiák (IKT) re-onologizációja révén új inter(net)fokális szemüvegen át látjuk magunkat mint multiágenseket. Az ontológiai derű fenntartásának, illetve visszanyerésének három módja olvasatunkban a McOntologizáció, a PosztMcOntologizáció és a DeMcOntologizáció. A fenti terminusokat a McDonaldizáció, posztMcdonaldizáció és a deMcDonaldizáció terminusokból absztraháltuk. Azt akartuk általuk kifejezni, hogy ezek a derűvilág-teremtés alternatív, általános módjai, túl vannak a a konkrétabb McDonaldizáción. A McOntologizáló ágensek az indukció és a dedukció révén konstituált jövőbe vezető szűk ösvény statikus idejében (Koala-stratégiával) mozognak a múltból a jövő felé egy adott feladatra fókuszált tudattal. A világteremtés ezen verziója révén az átláthatóságból, kiszámíthatóságból, standardizáltságból, hatékonyságból származó ontológiai derűhöz jutunk. A deMcOntologizáló ágensek az abdukció (legjobb magyarázatra irányuló következtetés) által konstituált horizontot figyelve Panda-stratégiával várják a dinamikus időben az exaptálható ITentitásokat. A világteremtés
46
fenti módja révén a kreatív rombolásból származó ontológiai derűhöz jutunk az által, hogy kitörünk azokból a keretekéből, amelyek nem adaptívak, mechanizálják a viselkedésünket, túlságosan leegyszerűsítik a komplex valóságot. A posztMcOntologizáló ágensek egyszerre használják a Koala és a Panda-stratégiát, azaz „standardizált módon kreatívak”. A világteremtés ezen fajtája a „kontrollált kreativitás” derűjét nyújtja. A biztonság, kiszámíthatóság világában megjelenik a vonzóan kiszámíthatatlan egyediség, személyesség, egy csipetnyi karizma. Azért
„embert” próbáló feladat ontológiai derűnk megőrzése, mert Inforgia kreatív gazdaságának folyamatosan re-ontolgizáló világában kell újra és újra megküzdenünk érte.
Korunk kulturális értelemben interpretálható egyebek mellett „új középkorként” (Eco, 1992, 20-57) vagy „proletár reneszánszként” (Hankiss, 2016, 13-188). A mi olvasatunkban Inforgia a wagneri intermediális „Gesamtkunstwerk” (összművészet) világszínpada (Szegedy-Maszák Mihály, 2016, 134-150). Wagner elképzelése szerint az opera egyesíti a költészetet, a zenét, a színjátszást, a táncot és a képzőművészetet.
Inforgia felfogható olyan „összművészeti vállalkozásként”, melyben nem választható el az áruk és szolgáltatások által közvetített technikai, társadalmi és esztétikai tudás.
Inforgia a multiágensek folyékony, intermediális világszínpada, ahol különféle médiumokon keresztül áramlik az eltérő életformák, ontológiák hordalékát szállító információ. A vásárló-nézők nem csupán az áruk funkciójáért fizetnek, hanem a a látványosságok kisajátítását elehetővé tevő „értelmezés hatalmáért” is. Az inforgok az elvont formák keresése helyett az információk feszültséggel teli áramköreiben keringenek. Információkkal és előre gyártott identitásokkal kereskednek, a pillanat megszállottjai, hiszen ami (vagy aki) ma érdekes az, holnap felejtésre lesz ítélve. Az információ a mindenük, jól informáltak arról, hogy mennyire alulinformáltak, hogy tudásuk részleges, töredékes, gyorsan avuló, hogy nyelvük esetleges, ők maguk pedig konstrukciók, diskurzusok által létrehívott törékeny léttel bíró, mindhalálig változó identitások. Ahogyan Inforgia „formálja tagjait, elsődlegesen és leginkább azt a fogyasztói szerep betöltésének szükséglete diktálja…” (Bauman, 2005, 222). Inforgia ágensei nem passzív adatbázisok, hanem technikai, társadalmi és esztétikai tudást közvetítő szolgáltatások és termékek exaptív felhasználói. Az alternatív, rutin-, hétvégi vagy éppen funkcionális bevásárlásaik bármikor „deviantúrákká” válhatnak a korszaknak mint poszt-wagneri összművészeti alkotásnak a kisajátító befogadása során.
NIETZSCHE-I RE-ONTOLOGIZÁCIÓ
Értelmezésünk szerint Nietzsche a Tragédia születése (2007) című művében a görög tragédia re-ontologizálása révén kívánta megalapozni és népszerűsíteni Wagner zenedrámáját. Mivel Inforgiát a wagneri összművészet világméretű, kései megvalósulásának tekintjük, úgy véljük, hogy a német zeneszerző nietzschei interpretációja nagy magyarázó erővel bír korunk ontológiai fordulatának
47
megvilágítása során. Saját Nietzsche értelmezésünket inkább tekintjük „exaptív félreolvasásnak”, mint pontos rekonstrukciónak. (Kollár J. 2004, 702-712). A fiatal Nietzsche radikálisan új görögségképpel lepte meg olvasóit. „A görögség egyszeriben nem a humanista önáltatás hű tükre volt már, és már nem nyújtott biztosítékot a civil mércéhez és a művelt polgár derűjéhez” (Sloterdijk, 2001, 38). Szerinte az individuum autonómiája feloldódik a numinózus (isteni) és az animális (állati) harcában.
„Személytelen erők törtek be a személyiség kialakult formájába, s a személyiséget sivár és pillanatnyi energiák csataterévé és a világ névtelen erőinek szócsövévé tették.” (uo.) Nietzsche korának klasszika-filológiáját mint a „személyiség humanista kultuszának” intézményesen legitimáló alapzatát támadja. A kultúra régészeként nem valamifajta proto-pszichoanalitikus eredményre jut, hanem „a szubjektumot ontológiai értelemben megfosztja a valóságától” (Sloterdijk, 2001, 49).
Olvasatunkban az inforg mint autonóm személy az apollóni látvány és álom, valamint a dionűszoszi vitalitás és mámor kultúrális interfésze. Másik -- ugyancsak a találkozást, a „fecsegő felszínt” ábrázoló -- metaforával: olyan, olykor fénysebességgel hömpölygő mém-folyam, amelynek sötét, dionüszoszi hullámain megcsillan az apollóni fény. Nietzsche szerint ugyanis az apollónit a dionüszoszi alapozza meg, Apollón a fényes forma csak a dionűszoszi háttér előtt válik láthatóvá.
Nietzsche másik optikai metaforája szerint a démoni sötétbe néző apollóni szem olyan, mintha a napba nézett volna, és öngyógyításként (hunyorgás közben)
„káprázatos” fénypontokat vetítene ki magából. A dionüszoszi sötét ezeken a kivetített fényeken keresztül érzékelhető. Az apollóni látomás annál szemkápráztatóbb, minél inkább kiemeli a dionüszoszi sötétség. Az apollóni ontológiai derű a dionűszoszi görög pesszimizmusból táplálkozik. Az apollóni lét,
„annak minden szépsége és mértékletessége alatt a gyötrelmek és a tudás ingoványa rejlik”. Ezzel szemben a dionüszoszi a „kéjben, kínban tudásban való teljes mértékfelettiség”. Az apollóni és a dionüszoszi együtt a világ ontológiai alapjai.
MCONTOLOGIZÁCIÓ APOLLÓNI VILÁGA
Értelmezésünk szerint a McOntologizációt az apollóni forma, rend, mérték, a szép látszat és a redukció víziója alapozza meg. Az álomvilág derűjét nyújtó „napszemű fényistenség” az életet átláthatóvá, érthetővé, kontrollálhatóvá, megjósolhatóvá teszi.
A McOntológizáció lehetőséget nyújt számunkra, hogy átéljük a látszat teljes gyönyörét, „minden bölcsességével és szépségével együtt”. A McOntologizációt az apollóni révén a McDonaldizációból absztraháltuk és általánosítottuk. A McDonaldizáció kifejezés George Ritzernek (1993, 1998) a The McDonaldization of Society című könyvéből származik. A McDonald’s a protestáns etikán alapuló kapitalista szellem egyik legkönnyebben hozzáférhető példája, hiszen szinte minden nagyvárosban megtalálható. Míg Max Weber (1982) szerint a bürokráciában öltött testet a kapitalizmus szelleme, addig Ritzer úgy véli, hogy napjainkban a gyorséttermi láncok reprezentálják a leghűségesebben. Négy szükséges feltételnek kell teljesülnie
48
ahhoz, hogy McDonaldizálni lehessen. (a) A hatékonyság azt az optimális módszert jelenti a mcdonaldizációban, amely lehetővé teszi, hogy a szervezet a lehető legrövidebb időn belül teljesítse a feladatait. A McDonald’s azt ígéri, hogy a náluk étkezők a legrövidebb időn belül eljutnak az éhség állapotából a teljes telítettségig.
(b) A kalkulálhatóság azt jelenti ebben a kontextusban, hogy adott pénzért adott mennyiséget garantálnak, amihez stabil minőség társul. Más szóval a mcdonaldizáció ontológiájának központi kategóriája a mennyiség: a vevők nagy mennyiségű terméket kapnak rövid időn belül, jó minőségben. Ez lehetővé teszi a vásárlók számára, hogy pontosan tudják, hogy „mennyiért” kell „annyit” (keveset) fizetniük. A szervezet azt üzeni: ez egy olyan világ, melyben kevés pénzért nagy értékű áru kapható. A munkatársaktól elsősorban azt várják el, hogy gyorsan (ismét a mennyiség) dolgozzanak, hiszen a minőség az egyes munkafázisokat követve eleve adott. (c) Az előre jelezhetőség, valamint standardizált és uniformizált szolgáltatás jellemzi az élet mcdonaldizált területeit. Az előre jelezhetőség azt jelenti, hogy nem számít, a világ mely táján tér be a vásárló, mindig ugyanazt a szolgáltatást és terméket kapja, ha belép a mcdonaldizált valóságba. Ez nem csupán a vevőkre, a szolgáltatást végzőkre is jellemző: az általuk elvégzett feladatok ismétlődő rutinokra épülnek, vagyis előre jelezhetők. (d) Erős kontroll jellemzi a mcdonaldizált világokat, amelyben a standardizált és uniformizált munkavállalókat lehetőség szerint gépekkel helyettesítik. A mcdonaldizáció átfogó kategória, mely az élet egyéb területeire is kiterjeszthető. Például a felsőoktatásra is nagy nyomás nehezedik, hogy mcdonaldizálja önmagát, azaz előre jelezhetővé, hatékonnyá, kalkulálhatóvá és jól kontrollálttá váljék. A McUniresityk mindent megtesznek (laza osztályzás, könnyű feladatok, távoktatás), hogy a diákok náluk csillapítsák tudáséhségüket. Az által teszik vonzóvá magukat a hallgatók számára, hogy mind több szolgáltatásukat elérhetővé teszik szatelit-kampuszok „alapítása” révén, és sokféle távoktatást ajánlanak számukra. A McUniversityken a tanítás nagyon hasonlít a McJobhoz, mivel nagy hangsúlyt fektetnek a már meglévő tudás pontos reprodukciójára az új tudás termelésével szemben. A diákok, hasonlóan a gyorséttermek látogatóihoz, kiveszik a részüket saját tudáséhségük kielégítéséből: többet „konzultálnak” a számítógépeikkel, mint tanáraikkal. A mcdonaldizált egyetemek jobban hasonlítnak egy bevásárlóközpontra, mint egy klasszikus oktatási intézményre.
Az együttműködés McDonaldizációja jól artikulálható Grice Társalgás és logika című művének a segítségével. Grice (2011, 27-42; Kollár J. – Kollárné, 2010, 105-106) szerint az együttműködés alapelve teszi lehetővé a racionális kommunikációt, amelyhez négy maxima kapcsolódik. Akkor beszélhetünk együttműködésről, ha a társalgáshoz való hozzájárulás illeszkedik a beszélgetés elfogadott céljához és irányához. A mennyiség maximája azt követeli a beszélőtől, hogy legyen a kívánt mértékben informatív, de ne legyen túl informatív, azaz ne locsogjon fölöslegesen.
Ha Big Mac-et kérek, ne adj helyette se üres zsemlét, sem pedig nyolcfogásos ebédet.
A minőség maximájának betartása esetén nem mondhatunk olyat, amit hamisnak vélünk, illetve amire nincsen bizonyítékunk. Ha Big Mac-ket árulsz, akkor ne adj
49
helyette „hamisítványt” (az legyen valóban benne, aminek lennie kell). A viszony, kapcsolat (relevancia) maximája arra kötelez, hogy a témánál maradjunk. Ha Big Mac-ket kérek, ne ajánlj helyette mákos tésztát. A modor (érthetőség) maximájának elfogadása esetén kerüljük a homályosságot és kétértelműséget, tömören és rendezetten fogalmazunk. Ha belépek a McDonald’s-ba világos, hogy mit akarok:
oldjuk meg gyorsan, rendezett formában és mindenféle bonyodalom nélkül. A McDonald’s tegye explicitté, hogy miben segít megoldani a problémát, és az elvárt tempóban szolgáljon ki.
Mindezek alapján tehát a komplexitás kezelésének egyik lehetséges, radikálisan reduktív, eszköze a McOntologizáció. A statikus időben algoritmusokra táncol a
„fekete lakcipő”. Mindent áthat „az értelem perspektivikus megrövidüléséből”
(Musil, 2013, 725) származó apollóni derű. A tulajdonságok nélküli ember című regény főhőse, Ulrich elgondolkodik azon, hogy a boldogság elérésének egyik lehetséges módja az élet ellentmondásainak az eltüntetése. Létre kell hozni „a szem által uralt képet, melyben a sürgős és közeli dolgok nagynak, távolabb még a hatalmasak is kicsinek látszanak, hézagok zárulnak, végül az egész kikerekedik simán, szép rendesen.” (u.o.) A freudi pszichoanalízis egyik fő mondanivalója, hogy az „én nem úr saját házában”. „Az értelem perspektivikus megrövidülése” révén azonban átélhetjük azt az illúziót, hogy még mindig a „ház urai” vagyunk. Ily módon minden egyszerű és kontrollálható lesz. Mindent áthat a redukcióból származó ontológiai derű. „A gondolatok úgy válnak külön, mint a felhők rossz idő után, egyszerre szép tiszta ég tör elő a lélekből.” (u. o.) Az egyszerűséget az „elbeszélő rend” teremti meg számunkra. A statikus időben sorrendbe állított események között haladunk nyílegyenesen a múltból a jelenen át a jövőbe. A történet egyetlen „szálra fűződik fel”, az „ elbeszélés fonalára”, „amelyből tehát az élet fonala is áll”. „Boldog, aki azt mondhatja: amikor, mielőtt, miután. Sújthatja bármi, vergődhet fájdalmakban:
mihelyt képes arra, hogy az eseményeket időrendi sorrendjükben visszaadja, olyan jól érzi magát mindjárt, akárha a nap sütne a hasára (u. ő. 726).” Musil szerint legtöbben ilyen elbeszélések révén őrzik meg ontológiai derűjüket. Elbeszélőként viszonyulnak önmagukhoz, ha lehetséges kerülik a lírai „merteket” és „miérteket”, mert megzavarja az elbeszélés menetét, elveszítik a történet fonalát, ami elhiteti velük, hogy uralható rendben mennek a dolgok, uralható a káosz. Ulrich, a tulajdonságok nélküli ember azonban ráébredt, „hogy belőle elveszett a primitív epikus elem, amelyhez a magánélet ragaszkodik még, jóllehet a közjellegű világban már minden elbeszélhetetlenné vált, nem követ „fonalat”, hanem végtelen bonyolult szövésű felületté terül ki” (726-727). Azazaz (a mi fogalmi nyelvünkön) Ulrich hajlamos deMcOntologizáció révén horizontot nyitni a komplexitás világára.
Ha McOntolgizáljuk másokat vagy önmagunkat, akkor úgy tekintünk rá vagy magunkra, mint egy képviselőre, eltekintve az általa vagy általunk reprezentált multiágenseknek (szubénjeinknek) a sokszínűségététől.
50
Dennett szerint énünk olyan szerepet tölt be mentális világunkban, mint az Egyesült Államok elnöke az USA-éban (vö. Dennett 1998, 31-55). Megvilágító erejű fikció, ha megszemélyesítjük az USA-t, és úgy tekintünk rá, mintha emlékei, érzelmei lennének, bizonyos dolgokat szeretne, másokat utálna, terveket szőne, és ezeket megvalósítaná.
Gyűlölné a kommunizmust, nyomasztanák a vietnámi háború emlékei, kreatív lenne a tudományok terén, gyakorta tűnne önelégültnek, és ritkán szentimentálisnak. Ez nem jelentené azt, hogy található az USA-ban egy hivatal, amely mindezekért felelős.
Washingtonban hiába keresnénk Amerika énjét, helyette bizonyos intézményeket találnánk (pl. Védelmi Minisztérium, Nemzeti Tudományos Alapítvány), melyek részben függetlenül működnek egymástól. Bár nem létezik Amerika Énje, viszont minden államnak van választott elnöke, akinek valójában nincs cselekvő (non-executive) hatalma, hiszen nem tud egyszerre Irakban harcolni, dönteni a bíróságokon, énekelni az operaházakban és indulni az olimpiákon. Az Egyesült Államok Elnöke a nemzet részeit reprezentálja egymás és más országok számára. Más nemzetekkel történő interakció esetén ő országa szóvivője. Az USA-hoz hasonlóan egy ember számra is szükség van a belső világ részeit összekapcsoló, illetve a külvilággal kommunikáló szóvivőre, vagyis Énre.
Az elnökválasztás-analógia megvilágító erővel bír az én fejlődésének magyarázatához. Az elnököt a nép választja egy narratív procedúra keretében:
különféle elképzelések fogalmazódnak meg a választók körében (elsősorban az új médiában) az ideális elnökről, majd a jelöltek ezekhez a víziókhoz próbálják igazítani személyiségüket. Arra vonatkozóan, hogy „mit jelent amerikainak lenni” a különféle jelöltek eltérő válaszokat adnak. A folyamat végén azonban csak egyetlen személy reprezentálhatja a nemzetet, és a többieknek tudomásul kell venniük ezt.
Az énre is tekinthetünk úgy, mint egyfajta választás eredményeként betöltött szerepre.
Ezt a „választást” azonban, a belső új média (a tudat) mellett erősen befolyásolják külső tényezők: a szülők, barátok, sőt még az ellenségek is segítenek a „Ki vagyok én?” kérdés megválaszolásában. Az embereknek születésükkor nincs énjük, fokozatosan ébrednek tudatára – a külső és belső megfigyelés, valamint a külvilág hatására – a különféle lehetséges énejeiknek. Akár az elnökválasztás során, végül a legtöbb szavazatot kapott énjelölt tölti be az elme szóvivőjének a szerepét, ő lesz a
„valódi én”. Bizonyos pszichológiai problémák esetén (például disszociatív önazonosság-zavar) a többi énjelölt nem nyugszik bele a vereségbe, és folyamatos versengés folyik az elme-elnöki székért, ami kezelhetetlen káoszt eredményez, mivel a belső világ folyamatosan a választás állapotában marad. A kognitív tudomány fogalomkészlete révén tudományosan is megalapozható a fenti történet. A nyelvi rendszerünk tekinthető olyan szóvivőnek, mely különféle alrendszerekből kap inputot. Az „ (ÉN) hogyan mondhatnám el, hogy (ÉN) mit gondolok addig, amíg (ÉN) nem tudom, hogy (ÉN) mit mondok” kijelentés Dennett szerint a következőt jelenti valójában: „Amit (ÉN) gondolok, az nem más, mint amit ÉN, vagyis a nyelvi rendszerem mond”. Az én csupán a szóvivő, a különféle szubrendszer reprezentálója.
51
Más-más időszakokban, eltérő szub-multiágensek hozzák létre azt a sokféle stílusú és tartalmú beszédmintázatot, amelyet szinte lehetetlen egyetlen énnek tulajdonítani.
A McOntologizáló látásmód tetten érhető a hollywoodi filmekben is, amelyek személyiségünk kulturális interface-ének ősmintáiként funkcionálnak. A filmes történetmesélés klasszikus formája a hollywoodi elbeszélésmód, melynek lényegi eleme, hogy az ábrázolt szereplők indítékrendszere, pszichológiai állapota nyitott könyv a néző számára. A szereplők miközben egyértelmű kérdéseikre vagy problémáikra keresik a válaszokat, konfliktusokba keverednek környezetükkel. A film a célok elérésével, a problémák megoldásával, vagy fordítva, kudarccal végződik. A legrészletesebben bemutatott szereplő a főhős, aki világos értékekkel, stabil, egy irányba mutató McOntologizált jellemvonásokkal és viselkedéssel bír.
A McOntologizáció az úgynevezett intencionális alapállás szélsőséges formája, amikor az adott rendszerre úgy tekintünk, mint szuper hatékony, kontrollált, könnyen előre jelezhető, standardizált, uniformizált ágensre, azaz például a McDonald’s-ra.
Dennett (1998, 7-77) olyan rendszereket nevez intencionális rendszereknek, amelyek viselkedése megmagyarázható és előre jelezhető (predict) annak révén, hogy vélekedéseket vágyakat rendelünk hozzájuk. Például egy sakkozókomputer lépéseinek „bejóslására” háromféle stratégiát használhatunk. A design-alapállás felvételekor eltekintünk az adott tárgy fizikai tulajdonságaitól, és pusztán a rendszer funkcionális összetevőit vesszük figyelembe az predikció során. A fizikai hozzáállás általában akkor használjuk, amikor a berendezés nem a terveknek megfelelően működik. Ilyenkor előrejelzéseink a természeti törvényekből kiindulva az adott tárgy fizikai állapotán alapulnak. A sakkozókomputerek játékbeli viselkedése designjukból és fizikai állapotukból kiindulva valójában előrejelezhetetlen. Az egyedüli releváns stratégia az intencionális alapállás felvétele a predikció céljából. Az intencionális hozzáállás felvétele esetén előfeltételezzük, hogy a rendszer racionális, azaz úgy tekintünk rá, mint olyan ágensre, amely bizonyos vélekedések és vágyak birtokában cselekszik. Az intencionális alapállás során az információkat és a célokat a népi pszichológia nyelvén ragadjuk meg. Az információkat vélekedéseknek és hiedelmeknek (belief) tekintjük, a célokat pedig vágyaknak nevezzük.
A hollywoodi film McOntologizált strukutrájával szemben korunk filmművészetét meghatározó deMcOntologizált poszt-hollywoodi film egyik fő jellegzetessége a véletlenszerűség, esetlegesség, epizodikusság ábrázolása a szereplők cselekedetei, jelleme, indítéka, értékrendje, célja vonatkozásában. A film mint egységes, lineáris történet felbomlik, és fragmentálttá válik. A szereplők mintha egy szöveget olvasnának a World Wide Weben amely tele van linkekkel, azaz választási lehetőségekkel, amelyekre esetlegesen kattintva eljutnak valahova, valamiért, valakivel, hogy aztán vagy visszaszörföljenek az eredeti szöveghez, vagy az új linken haladjanak tovább egy másik, számukra még nem ismert választási lehetőségig.
Minden új link új kérdéseket vet fel, és új válaszokat igényel.
52
Ebben az esetben az intencionális alapállás egy másik alverzióját használjuk a cselekvők indítékainak értelmezése során. A deMcOntologizáló jellegzetes módja az abduktív alapállás amikor nyitottak vagyunk az ágens viselkedésének össze nem illő mintázataira, a multiágenst alkotó ágensek komplex interakciójára.
Ottlik (1959, 434) Iskola a határon című regényének hőse, Medve Gábor mikor azt mondja barátainak, hogy „Nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal?”, akkor nézőpontot vált, és az önmagára irányuló McOntologizáció helyett deMcOntologizáló alapállást vesz fel, új horizontot nyit. A statikus időszemléletet a dinamikus időszemléletre cseréli, és a Panda-stratégia révén szembenéz önnön sokszínűségével ellentmondásosságával, mentális élete komplexitásával. Ekkor az egyszerűsítő redukció derűjét felcseréli a felfedezés, a kíváncsiság, a kockázat öröméből származó ontológiai derűvel.
A DEMCONTOLOGIZÁCIÓ DIONŰSZI MÁMORA
Értelmezésünk szerint a deMcOntologizáció szelleme a dionűszoszi, fénysebeséggel áramló információ, amely szétrombolja a rend, mérték, a szép látszat és a redukció víziójára alapozott létezést. Az életet átláthatatlanul komplexszé, értehetetlenné,
Értelmezésünk szerint a deMcOntologizáció szelleme a dionűszoszi, fénysebeséggel áramló információ, amely szétrombolja a rend, mérték, a szép látszat és a redukció víziójára alapozott létezést. Az életet átláthatatlanul komplexszé, értehetetlenné,