Az ipari és az információs kor szirtjei közt meghúzódó szakadékokat számtalan módon interpretálták már a társadalomtudósok. Korunk társadalmait nevezhetjük információsnak (Toffler 1980), hálózatinak (Castells 2005), posztindusztriálisnak (Masuda 1988), posztmodernek (Lyotard 1984), posztmateriálisnak (Inglehart 1977), tulajdonságok nélkülinek (Kollár D. – Kollár J. 2017) vagy éppen posztarchaikusnak.
Ezek a megnevezések mind radikális változást, a materiális és immateriális környezet (vö.: Weber 2007), és az egyéni életvitel átalakulását vizionálják. Ebben a textusban az ágenseknek olyan új megküzdési stratégiákra van szüksége, amelyek révén hatékonyan birkózhatnak meg a kor kihívásival. A könyv szerzői lényegében két paradigmatikus tervezői hozzáállást vázolnak fel, amelyek az ontológia-derű felszításának és megtartásának sajátos eszközei lehetnek. Az egyik ilyen stratégia a redukció, amely során a világ komplexitását kizárjuk és egy szűk induktív úton haladunk a cél felé. A másik stratégia alkalmazása során éppen fordítva a komplexitás bevonására, a fennálló rend megtörésére (vö.: Hidas 2018; 186-193, Weber 1987), az autonóm kreatív kapacitások kiaknázására törekszünk.
A világ alakításának ez a kettősége nem csak az egyének, hanem a társadalmak szintjén éppúgy meghatározó (Kollár D. 2019b). A kor kihívásival azok a társadalmak képesek megküzdeni, amelyek hatékonyan tudják ötvözni a komplexitás bevonásának és kizárásának komplementer stratégiáit. Az adaptív reziliens rendszerek ugyanis a redukált világ stabilitásának fenntartásért felelnek, az exaptív reziliens aktusok a komplexitás bevonásával pedig a meglévő funkciók által nem kezelhető jelenségek domesztikálását teszik lehetővé.
Ezzel összhangban, azok a társadalmak képesek hatékonyan reagálni a kor kihívásaira, amelyek ezt a belátást strukturáló elvként használják fel, önmaguk megszervezése során. A hatékonyan működő társadalmak alapja a standardizált rend és a standardizált szabadság sajátos színtézisében bomlik ki. A konzisztensen működő reduktív rendszerek lehetővé teszik, a világ komplexitásának megzabolázását, ezzel együtt pedig az egyének számára saját autonóm kapacitásuk kiaknázását. A paradigmatikus információs társadalom kiválasztási eljárásai, a standardizált sokféleség megteremtésére törekednek, lehetővé téve ezáltal az ágensek számára, hogy önnön komplexitásukat kiaknázva a társadalmi innováció forrásaivá váljanak. A paradigmatikus információs társadalomban, a kreatív destrukció kultúrájában, a hálózatókká szelídült hierarchiák korában (Castells 2005), ugyanis az emergens rendszerek reziliens kapacitását137 az egyén exaptív művelteinek integrálása jelenti.
137 Barabásiék kutatása szerint a sűrűség, a heterogenitás és a szimmetria a három legfontosabb strukturális tényező, amelyek befolyásolják egy rendszer reziliens képességét. A heterogenitás viszont
189
Szemben a panoptikusan szervezett társadalmakkal (Foucault 1990), ahol az egyén feladata az előre kidolgozott algoritmusok implementálása, korunk kreatív gazdaságában az individuum identitásához szervesen kötődő endogén mintázatok adaptív felhasználása felel a sikerért (Kollár D. – Kollár J. 2019).138139
Bár a bemutatott folyamatokat nehéz empirikusan megragadni, társadalmi szintre emelve az elmondottakat kiemelhetünk néhány meghatározó motívumot. Érvelésem szerint azok a társadalmak képesek hatékonyan alkalmazkodni a világ ontológiai, episztemológiai, lokalitás szerkezetének változásaihoz – ezáltal pedig tulajdonságok nélküli társadalommá válni –, amelyek képesek a személytelen redukció és heterogenitás komplexitásra épülő stratégiáit ötvözni. Ha az elmondottakat empirikus elemzés alá akarjuk vetni ezt a két dimenziót kell tehát rekonceptualizálnunk és operacionalizálnunk. A komplexitás redukciójának jó indikátorai lehetnek a bürokrácia hatékonyságát mérő különböző változók, hiszen a komplexitás redukciója csak akkor nyithat teret az egyén exaptív aktusainak, illetve saját adaptív korrekcióinak, ha a reduktív-bürokratikus rendszer standardizált, konzisztens módon szervezi meg műveleteit (Kollár D. 2019c). Nehezebb dolgunk van, ha az egyénekhez szervesen kötődő komplexitást, heterogenitást próbáljuk meg konceptualizálni. A megoldást véleményem szerint az jelentheti, hogyha az egyén komplexitását
csak akkor növeli egy komplex önszerveződő rendszer reziliens kapacitását ha ezek az alrendszererek nincsenek kizárva az aktuális és potenciális erőforrások hálózatából (Barabási et al 2016.)
138 Történeti keretbe ágyazva ez elgondolható egy olyan modell alapján is, amely szerint az ipari társadalom, a modernizáció mintázatai teremtették meg azt a standardizált bürokratikus struktúrát, amelynek redukált környezetét kiaknázva lehetővé vált a tudástermelő társadalmakban az egyén karizmatikus exaptív kapacitásának kiaknázása. Ezeket a mozgásokat jól megragadja Inglehart elmélete.
Inglehart szerint az indusztriális társadalmi struktúra lehetővé tette az erőforrások mobilizációját, a létfenntartási szükségletek kielégítését és a demokrácia kiépítését. A posztmodern tudástermelő társadalmakban ezek a rendszerek olyan magas szinten funkcionálnak, hogy a személyek számára nem a materiális, hanem az Inglehart által posztmateriálisnak nevezett szükségletek kielégítése kerül a fókuszba. Vagyis az ipari társadalom eredményei a munka és az életvitel magas fokú specifikációja, céleszköz-orientációja, a társadalmi alrendszerek teljesítményének maximalizálása a 20. században bekövetkező technológiai újításokkal összefonódva lehetővé és szükségszerűvé tették a tudásalapú társadalom specialisták közti kooperációra, személyek közti kommunikatív aktusokra (Habermas 2011) és hálózatiasodásra épülő (Castells 2005) modelljének megvalósulását (Inglehart 1997, Inglehart-Welzel 2005).
139 Éppen ezért a tudástermelő társadalmakban a munka és a magánélet szféráját radikálisan elzáró határ lebomlani látszik. A munka a magánélet, a magánélet pedig a munka szférájába nyúlik át. Az eltérések, differenciák kanalizált (!) integrációja az egyén exaptív kapacitásának forrásává válik. Bár ezeket a mintázatokat egyesek úgy értelmezik, hogy a kapitalizmus utolsó kritikusát, a kreativitást is a saját oldalára állította (vö.: Boltanski 2007), a valóságban ezek a motívumok az ipari társadalomban meghasadt ember egységesülésének potenciálját rejtik magukban. Bár a munka világa továbbra is megkövetel bizonyos standardokat, azonban ezek nem explicit algoritmusok, hanem olyan heurisztikák, amelyek bizonyos minőségi és mennyiségi követelményeket, és a specialisták közti kooperációt segítik elő (Kollár 2019).
190
„tükröző” intencionális rendszerek vélekedéseinek és vágyainak differenciáltságát próbáljuk meg megragadni. A vélekedések és vágyak individualizált konstellációinak heterogenitása, pedig jól rokonítható 140 az értékrendszer individualizált konstellációinak heterogenitásával, amely empirikusan – részben legalább is – mérhető (Kollár D. 2019b).
Az egyik változó141 tehát a bürokrácia hatékonyságát142, a másik pedig az értékrendszer143 heterogenitását144145 méri146.
140 A vélekedések és vágyak részben maguk is értékek, persze nem minden vélekedés (2+2=4) és vágy (éhség) tekinthető értéknek.
141 Lásd még: 1.függelék
142 Bürokrácia hatékonysága: A bürokrácia hatékonyságát mérő különböző indikátorok átlagából képezett standardizált változó. ∑𝑛𝑖=1𝑥𝑖
𝑛 ahol n = (7) az indikátorok száma, 𝑥𝑖 = az egyes országok adott indikátoron felvett rangsorszáma
143Az értékeket Shalom Schwartz értéktesztjén keresztül vizsgálom. Schwarz értékelméletének célja, hogy egyrészt azonosítson olyan értékeket, amelyek minden létező kultúrában megtalálhatóak, másrészt, hogy egy dinamikus modellbe rendszerezze azokat az alapján, hogy az adott érték kompatibilis vagy inkompatibilis egy másik értékkel (Schwartz 2012: 3). Az ESS-ben 21 Schwartz-értéket kérdeztek le.
144 Az értékek heterogenitása:144 Az értékek heterogenitását a páronkénti korrelációs együtthatók abszolút értékének, egyből kivont, átlagán keresztül mérem (Kollár D. 2017, Miskolczi – Kollár D. 2018, Kollár D. 2019d). 1 −(
∑ |∑ (𝑥𝑖−𝑥̅)(𝑦𝑖−𝑦)̅̅̅̅
𝑛𝑖=1
(𝑛−1)𝑠𝑥𝑠𝑦 |
𝑛𝑖=1
𝑛 )= 1 − (∑ |𝑟𝑥𝑖𝑦𝑖|
𝑛𝑖=1
𝑛 ), ahol |𝑟𝑥𝑖𝑦𝑖|= az egyes értékek közötti páronkénti korreláció mértéke n = a páronkénti korrelációk száma
145 A vallás individualizálódását hasonlóan méri: Rosta 2004.
Schalom Schwartz levelezésünk során figyelmembe ajánlotta most megjelent tanulmányukat (Rudnev et al. 2018) amelyben hasonló eredményekre jutnak az érték-dimenziók (HOV) közti interkorrelációk országonkénti alakulása kapcsán.
146 Az ábrákon azok az Európai országok szerepelnek, amelyek esetén a bürokrácia hatékonysága és az értékrendszer heterogenitása is mérhető.
191
A bürokrácia hatékonyságát mérő standardizált változó tanulságai szerint (1. ábra) elmondható, hogy Dániában, Svédországban, Finnországban, majd pedig Németországban és Hollandiában működik a leghatékonyabban a bürokrácia. Ezzel szemben viszont Bulgáriában, Horvátországban, Görögországban, Romániában és Magyarországon az átalagosnál szignifikánsan inkonzisztensebb módon működnek ezek a reduktív rendszerek. Érdemes megjegyezni, hogy egyrészt elsősorban a magasabb gazdasági teljesítményű, jellemzően protestáns, skandináv országok azok, ahol a bürokratikus rendszerek működése nagyobb hatékonyságot, konzisztenciát mutat.
4. ábra; Forrás: ESS1-7, Saját számítás
A fenti – az egyes országok értékrendszerének heterogenitását leíró – ábra (2. ábra) alapján elmondható, hogy míg a bal oldali térrészen elhelyezkedő országokat – Litvániát, Portugáliát, Bulgáriát, Horvátországot, Magyarországot és Szlovákiát – homogén értékstruktúra jellemzi, addig a jobb oldali térrészen elhelyezkedő
-1,61
-1,29-1,16-1,16-1,1 -1,1-1,03
-0,71-0,52-0,39-0,39-0,26
0,060,130,260,520,650,710,84 0,91,031,16
1,551,551,55
-2 -1,5 -1 -0,5 0 0,5 1 1,5 2
BG HR EL RO HU SK IT CZ SI ES LT PT CY PL EE AT BE FR UK IE NL DE DK FI SE