A Z ÁLLAMI BEAVATKOZÁSOK SZÜKSÉGESSÉGE

Az árstabilizálás érdekében történő állami beavatkozások szükségességéről megoszlanak a vélemények.

A klasszikus közgazdaságtan szilárdan hitt a piaci erők hatékonyságában. Úgy vélték, hogy a piaci mechanizmusok valamennyi piacon az egyensúly kialakulása irányába hatnak, így alapvetően nincs szükség kormányzati beavatkozásokra a gazdaság működésében (Phyllis, 1997;

Bekker, 2000; Deák et al., 2004).

Az 1929-33-as Nagy Gazdasági Válság alapjaiban megrendítette a klasszikus közgazdaságtant.

A válság hosszú időtartama és súlyossága nyilvánvalóvá tette, hogy a piaci erők a munkapiac tekintetében nem biztosítják az egyensúlyt. Keynes a megoldást az összpiaci kereslet állami

A 70-es évek világgazdasági eseményei (olajárrobbanás, az infláció gyorsulása, és a megugró munkanélküliség) a keynesi közgazdaságtan megrendüléséhez vezettek. Az új irányzat, a monetarizmus szerint a kormányzatoknak nem szabad aktív politikával a gazdaság stabilitására törekedni, mert a beavatkozás több kárt okoz, mint amennyi sikerrel kecsegtet. Jellemzője, hogy a gazdaság fő problémájának az inflációt és a munkanélküliséget tekinti, továbbá a piaci kereslet szabályozását illetően sokkal inkább bíznak a monetáris, mint a költségvetési politikában (Friedman, 1986; Phyllis, 1997; Bekker, 2000; Deák et al., 2004).

Timmer (1989) szerint a kormányzat azért alkalmaz a mezőgazdasági termékek esetében árstabilizációs programokat, mert a szabadpiaci árak nem nyújtanak megfelelő szintű árstabilitást.

Timmer (1989) munkájában részletesen tárgyalja az árpolitikák szerepéről - a szabadpiaci iskola, a strukturális iskola és a stabilizáció iskolája között - zajló háromoldalú vitát a mezőgazdasági fejlődési stratégiákkal kapcsolatban. A szabadpiaci iskola azt állítja, hogy minden mezőgazdasági termék árának ki kell fejeznie a határparitáson számolt elmaradó haszon értékét, függetlenül attól, hogy milyen nemzetközi piaci folyamatok alakítják az árakat, és attól, hogy milyen árszintek alakultak ki (Schultz, 1978). Tehát azt mondja, hogy egyáltalán ne legyen árbeavatkozás. A határ-paradigmát (hogy mindent a piac dönt el állami beavatkozás nélkül), amely ennek a megközelítésnek intellektuális alapjául szolgál, a neoklasszikus közgazdászok ugyancsak támogatják (Timmer, 1986; Ian – Mirrlees, 1969; Newbery – Stern, 1987). A strukturális iskola azt állítja, hogy a határ-paradigma a hazai ár kialakításakor félrevezető. Az árak kialakításakor a jövedelemdisztribúciós célokat kell szolgálni, összefüggésben a makroökonómiai stabilitással (Taylor, 1980; Streeten, 1987; Janvry, 1978; Lipton, 1977; Rao, 1989). Tehát a mezőgazdasági ágazatokat elsődlegesen a jövedelmek újraelosztásának eszközeként használják. A stabilizáció iskolájának fő állítása, hogy a világpiaci rövid távú ármozgások követése, illetve a hosszú távú nemzetközi elmaradt hasznok nem követése egyaránt lényeges hatékonyságveszteséghez vezet. Ez független attól, hogy milyen piaci folyamatok határozzák meg a nemzetközi elmaradt hasznokat. Tehát az optimális hatékonyság elérése érdekében szükség van némi piaci beavatkozásra, hogy az árakat rövidtávon stabilizálják, de hagyni kell elégséges rugalmasságot, hogy a belföldi árak tükrözhessék a nemzetközi ártrendeket. Mivel ezzel elősegítik egy kompetitív árkövető piaci szektor kifejlődését, az állami árbeavatkozás szerepe idővel csökkenhet.

A legnagyobb probléma, hogy ma még nincs megfelelően kidolgozott elméleti megalapozása, vagy működő gyakorlati mechanizmusa annak, hogy hogyan kell belföldi árstabilizációs rendszereket megtervezni, megvalósítani, illetve értékelni (Timmer, 1989). Egyszerű példája a problémának, hogy nincs „legjobb” technikája az árak trendjének becslésére (Schwarz, 1987).

Több szerző (Newbery et al., 1981; Stiglitz, 1987; Just, 1988; Pradhan,1988; Timmer, 1989) foglalkozott az árképzési stratégiák gyakorlati kérdéseinek megvitatásával, az árstabilizáció elméleti megalapozásának tárgyalásával.

Hubbard és munkatársai (2000) szerint a világ kormányai számára fő célkitűzés a mezőgazdasági árinstabilitás megoldása, bár gyakran összekeverik a tiszta árstabilizálás és a termelői ár kérdését. Felhívják a figyelmet, hogy a kormányzati döntéshozók gyakran előnyben részesítik az aktív piaci beavatkozásokat, melyek torzítják a világpiaci ár belső piacra gyakorolt hatását, különösen, ha a stabilizáció és a védelem céljai összekeverednek.

Az árak instabilitásához fűződő hatásokat két csoportba oszthatjuk. Az elsőbe az árak

legfontosabb mutatóira – infláció, megtakarítás, beruházás és növekedés – gyakorolt (makroökonómiai) hatások tartoznak (Knudsen - Nash, 1993). Az árstabilizálás mellett ennek megfelelően mikroökonómiai és makroökonómiai szinten szoktak érvelni (Fertő, 1995).

A legfontosabb makroökonómiai érv az árstabilizálás mellett, hogy a mezőgazdasági termékek világpiaci árainak ingadozása nagymértékű ingadozásokhoz vezethet az agrárexport-bevételekben. Ez sok fejlődő ország számára súlyos következményekkel járhat, ha az adott ország exportbevételeiben a mezőgazdasági áruk nagy súlyt képviselnek. Ilyenkor ugyanis az exportbevételek ingadozása jelentős fluktuációt okozhat a kormányzati bevételekben, az árfolyamban, a bérekben és az árakban, valamint más makroökonómiai változókban. A legfontosabb exporttermékek belföldi árainak stabilizálása részben elszigetelheti a gazdaságot a külső megrázkódtatástól, és csökkentheti a makroökonómiai instabilitást is (Fertő, 1995).

A mikroökonómiai érvek esetében fontos megkülönböztetni a stabilizáció hatását a városi fogyasztókra, a termelőkre, a falusi fogyasztókra, másrészt az árakra, a nominális jövedelmekre, a reáljövedelmekre és a fogyasztásra. Az alapvető élelmiszerek árának stabilizálása azért fontos, mert sok fejlődő országban a városi lakosság jövedelme nagy részét élelmiszerekre költi, ezért az áringadozások jelentős hatással vannak reáljövedelmük alakulására. Hasonlóképpen stabilizálhatja a falusi népesség reáljövedelmét, különösen a föld nélküli vidéki lakosságét.

Továbbá csökkentheti a falusi jövedelmek ingadozását, és javíthatja a termelés hatékonyságát.

Az árstabilizálás nélkül kisebb a hatékonyság. A mezőgazdasági termelők üzleti döntéseik meghozatala és a hozamok között időben nagy különbség van. A rövid távú áringadozások túl nagyok és gyakoriak, amik befolyásolják a termelők kockázat- kezelési stratégiáját.

Amennyiben ugyanis az áringadozások rendszertelenek, akkor növekszik a bizonytalanság.

Ilyenkor a farmerek visszariadnak az új termelési eljárások bevezetésétől, és termelésük diverzifikálásával igyekeznek csökkenteni a kockázatokat. Jóléti megfontolás szempontjából is problémát jelent, hogy árstabilizálás nélkül bizonytalanság tapasztalható a mezőgazdasági és vidéki jövedelmekben, ezért nincsenek hosszú távú beruházások, a termelők nem vesznek fel kölcsönöket, ebből következően is nincs, vagy korlátozott lesz a technológiai megújulás, illetve gondot okozhat a termelés finanszírozása is. Ezért a specializációból fakadó potenciális nyereséget elvesztik, és a termelés elmarad a társadalmilag optimális szinttől, tehát a specifikáció korlátozott lesz, a termelő eszközök nem pareto-optimálisan hasznosulnak. Az árstabilizálás azonban nem azonos a jövedelmek stabilizálásával, mert az utóbbi nem a keresleti és kínálati viszonyok függvénye (Fertő, 1995). Fentiek miatt fontos kérdés a termelők alku pozíciója, a termelési méret és a termelési szerkezet.