Életpályámról részletesen beszámoltam. Ez zsenge ifjúkoromtól kezd
ve alakult ki, lehet mondani váratlanul, aztán a háború és az üldöztetés következtében megakadt, majd évek múltán az aspirantúra ösztönzésével folytatódott, és a mai napig nem fejeződött be.
Amikor elhagytam Magyarországot, és külföldre, Németországba mentem folytatni kutatásaimat, akkor nagymértékben kitárult a hori
zontom, és olyan célok kerültek szemszögembe, amelyek Magyarorszá
gon nem valósulhattak volna meg. Ide tartozik a hatkötetes antoló
gia publikálása, Magyar László umbundu feljegyzéseinek kimunkálása és publikálása.
És végül, lehet, hogy utolsó nagyobb munkámat köszönhetem kölni tartózkodásomnak: A bantu nyelvek című könyvemet, amely 2007. ápri
lis 5-én jelent meg a L ’Harmattan kiadó a Kultúrák keresztútján sorozat 7. köteteként. E nyelvekről ilyen összefoglalás eddig nem készült, csak Füssi Nagy Géza adott ki 1982-ben egy áttekintést és 1985-ben a szu
ahéli nyelvtanról egy vázlatot. A sorozat megindítója Vargyas Lajos néprajzkutató, akinek a gondolatában született meg, hogy a magyartól, a finnugor és török nyelvektől távoli országok nyelveiről és népeiről is kellene kézikönyveket publikálni.
Az én történetemet alapul véve azt gondolom, hogy csak a velem született késztetések folytán lett belőlem nyelvész, és ez megmaradt késő öregkorom végéig (hogy meddig még, azt csak a jó Isten tudhatja). Az általam kitűzött feladatokat elvégeztem, de ismerem hibáimat, gyarló
ságaimat. Ez főleg idegen nyelvi ismereteim hiányosságaiban áll: elég rövid időn belül elsajátítok idegen nyelveket, olvasok, sőt, bizonyos fo
kig írok is rajtuk, azonban az élőbeszédben elmaradok a legtöbb kiváló nyelvérzékű nyelvész mögött, olykor megakadok a beszédben, nem ju t
nak eszembe jó kifejezések stb. De nem bántam meg, hogy erre a pályára léptem, és köszönöm mindazoknak a tanáraimnak és kollegáimnak, akik segítették munkámat.
A nyelvész attól nyelvész, hogy a nyelvet nemcsak használja, ápolja, dédelgeti, vagy éppen csűri-csavarja, rongálja, hanem rácsodálkozik min
dennapi gazdag titkaira, éberen figyeli lélegzetét, fürkészi a majdnem ál
landót a szüntelen változóban, kutatja egyetemes vagy sajátos szerepeit, szerkezetét, eredetét, szerteágazó külső és belső kapcsolatait, és mert ehhez nem elegendő a szenvedély, de szükseges széles és mély tárgyi, eszmei és módszerbeli ismeret, ezek jó részét mint mestersége eszközeit mesterektől, iskolákból tanulja, kisebb részét tapasztalásból szerzi.
Megkülönböztető egyéniségjegyei ha vannak, azonosak akármely tu
domány művelőinek bélyegeivel: ezek között a legfontosabb a megoldásra váró kérdések felvetésének és az összefüggések meglátásának képessége.
Egy másik a módszeres gondolkodás, mely a csapongó képzelőerő kan
tára s gyeplője.
Engem a mesterségemhez az írott szó, a betű vezérelt. Kisiskolás ko
romban egy kárpátaljai menekülttől magyar kiadású ukrán ábécéskönyv, Don-kanyart túlélt katonától cirillbetűs érme került kezembe. Az ábé
céskönyvet forgatva könnyen rájöttem, hogy a kormányzó képe alatti felirat a neve, s benne a cirill P = latin R, s lassan a legtöbb betű ér
tékét sikerült kiderítenem. A háború után amerikai konzervek feliratát igyekeztem megfejteni. Kínai és mongol írást először egy térképatlasz
ban láttam, pék nagyapám könyvei közt, amelyben az országnevek ere
deti nyelven és írásban is szerepeltek. A Vörösmarty Gimnázium diákja voltam, mikor a Széchényi Könyvtárban Kőrösi Csoma Sándor nyelvta
nából megtanultam a tibeti betűket, szótárát böngészve utaztam képzelt tibeti tájakon, mulattam egy angolul írt, ódon maláj nyelvtan együgyű- ségén, melyben a „megszólító esetet” a hey orang ’hé ember!’ képviselte.
Egyszer fejembe vettem, hogy kínaiul olvasom a Bibliát, melyet magya
rul jól ismertem, de nem tudtam, hogy a függőlegesen írt kínai könyvek job b oldalt kezdődnek, s vagy egy órába tellett, míg megértettem, hogy a könyvet fejjel lefelé tartom, s hogy „fordítva” kell olvasnom. Akkor hamarosan sikerült több, egyszerűbb jellel megbirkóznom egy kis kínai
orosz szótár segítségével.
Az egyetemen Ligeti Lajos, akkor két tanszék, a belső-ázsiai és a kelet-ázsiai vezetője, és a török filológia tanára, Németh Gyula voltak fő orientalista nyelvész és filológus mestereim. Ligeti tanár úr Gom bocz
Zoltán tudományát, a nagyhírű francia orientalista Paul Pelliot szigorú módszerét, és ahogy szokta mondani, a maga „külső mestereinek” , a svéd-finn altajista Gustav Ramstedtnek összehasonlító nyelvészeti és az igen jeles orosz mongolista Borisz Vlagyimircovnak nyelvtörténeti szem
léletét is közvetítette. Ligeti küldött nála csak fél emberöltővel idősebb tanárához, Németh Gyulához. Németh tanár úr egyik nyelvtani esz
ményképe a szentpétervári német indológus Otto Böhtlingk 19. századi, de óind „strukturalista” elveket követő jakut leíró nyelvtana volt. A bból olvastunk kávéskanállal, de igen alaposan: nem maradt szó, hang-, alak
vagy mondattani egység szárazon; a cél a teljes elemzés volt. Ugyanezt az elvet s m ódot követtek azok az órák, melyeken Reguly csuvas szöve
geit kaptuk eledelül Budenz kiadásában. Olvastunk régi török rovás-, ujgur, manicheus, arab stb. írásos emlékeket is, amiben Szergej Ma- lov olvasókönyve volt a „hajónk” , s Németh tanár úr a „révkalauzunk”.
Ezekben gyorsabban haladtunk. Magyar és általános nyelvészetet töb
bek közt Szabó Dénestől, D. Bartha Katalintól, Bárczi Gézától, később Telegdi Zsigmondtól, és könyvekből, pl. Laziczius Gyula munkáiból is tanultam, melyekre egykori tanítványa, Bese Lajos hívta fel figyelmemet.
Szabó Dénes tanár úr merész tréfával óva intett bennünket attól, hogy a marxizmust és a marrizmust összekeverjük. Akkor volt, hogy a nagy grúz vezér „lángeszű nyelvtudományi cikkei szetzúzták a marrizmust” , és ezzel megmentették a magyar „burzsoá” nyelvészeket. Csongor Barna
bás vezetésével olvastam régi kínait, Czeglédy Károlytól arab nyelvtant hallgattam, ez utóbbit csak azért, hogy egy sémi nyelv elbűvölő alaktaná
val megismerkedhessem. Kiváncsiságból belekóstoltam a kelta cymraeg (velszi) nyelvbe is, ahol az állítmány a mondat élén áll, névelője van, s a szavak kezdete is változhat az elöljárók stb. vonzásában, ami nem puszta mondathangtani, hanem alaktani jelenség. Sokat okultam terep
munkákból, amikor Mongóliában s Kínában mongol nyelvi és népköltési anyagot gyűjtöttem. Sokat vesződtem s vesződöm olyan alig megfej
tett írásrendszerek értelmezésével, szerkezeti elemzésével, mint amilyen a két kitaj rendszer. Dolgoztam több korai mongol s régi török nyelv
emlék megfejtésén. Néhány kötetnyi ujgur buddhista szöveget a berlini turkológus Peter Zieme-vel adtunk ki; egy kötetünk kiadása még hátra van.
Kedvelem a szófejtés és a szótörtenet tudományát, mely nem csak nyelvi, de egyben történeti és művelődéstörténeti stúdium is. Ahhoz
azonban, hogy ez hiteles maradjon, szigorú erkölcs szükséges. Egyszer le merészeltem írni, hogy a magyar nyelv régi török elemei zömmel nem jövevényszók, hanem a magyarságba beolvadt törökségtől örökölt ma
radványszók. Hasonlót mondhatni sereg szláv szavunkról. Egy feleba
rátom szerint ez mindegy, de számomra ez történeti szemlélet kérdése, nyelv és nép sokágú eredetének job b megértéséhez, fel- és elismeréséhez.
Sokféle, de nem elég sok elmélettel ismerkedtem. Élveztem pl. Noam Chomsky zárójeles mondatelemzeseit, de az SOV mondatminősítést máig nem szívesen használom, mivel kétharmada mondattani, egyharmada szófaji, s az ige mint szófaj nem minden nyelvben létezik. A nem egé
szen boldog emlékezetű Maó elnök kedvenc régi kínai történetéből szok
tam idézni ezt az alany - állítmány - bővítmény szerkezetet: öreg + arc + hegy = ’az öregember a heggyel szemben lak[ott]’ , ahol az arc az
„ige”. Magyarázni, hogy itt e „névszó” igei jelentésű, számomra szem
fényvesztés. Maradok inkább az alany - állítmány - bővítmény, SPC, s a saját szűkebb területemen az alany - bővítmény - állítmány, azaz SCP vagy bővebben CSCP képletnél, mely mind a régi s mai mongol, régi török, mandzsu, koreai, japán és tibeti mondatra egyaránt érvényes.
Ezek olyan nyelvek, melyekben akár egy regény is egyetlen agyonbőví- tett egyszerű mondatba sűríthető. Nemrég a holland Simon C. Dik funkcionális grammatikáját forgattam egy mai mongolra való alkalma
zásának bírálatával kapcsolatban. Érdekes logikai építmény, új tolvaj
nyelve, szemlélete tanulságos, de elvontsága a magam „földhöztapadt”
munkái számára kissé távoli. Érdekel az egyetemes jelenségek kutatása, amilyenek létezése kétségtelen, ha nem is mindig nyilvánvaló, mind a felszínen, mind a mélyben. Bár ebben magam semmit sem alkottam, kajánul figyelem, hol lyukas a könnyedén egyetemesnek mondott tény hálója. Egy dolgozatban olvastam azt az egyetemesként eladott tételt, hogy „az OV-nyelvek hajlamosak egyszerű szótagszerkezetre” , amelyben a hajlamosság nehezen fér meg az egyetemességgel, s a bővítmény - ál
lítmány mondatszerkezetű klasszikus tibeti nyelv bonyolult szótagjai is tiltakoznak a megállapítás ellen.
Tanulmányaimnak, tanításomnak, kutatásaimnak otthona hosszú éve
kig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Belső-ázsiai Tanszéke volt, egy ideig nomád életet éltem közte és az Indiana Egyetem Urál-altaji, újabb nevén Közép-eurázsiai Intézete között; ahol most dolgozom, miután a pesti iskolapadból kiöregedtem.
A magyar nyelvtudomány ma színesebb, sokrétűbb mint valaha. Sok új irányzat mellett remélhetőn megőrzi s továbbviszi jó hagyományait.
Jó hagyomány a nyitottság is, melyben szóhoz juthat minden iskola.
1. A nyelvész szerintem attól nyelvész, hogy szakmai tevékenysége hivatásszerűen, azaz fő foglalkozásban a nyelvre irányul. Ezt azért hang
súlyozom, mert melléktevékenységként nem lehet annyi elmélyülést és tudatos figyelmet szentelni a vizsgálódás tárgyának, amennyi az elem
zett kérdésekre meghozná a tudományosan helytálló magyarázatot. Ami a nyelvészt a többi szakma művelőjétől megkülönbözteti, az a parado
xon, hogy vizsgálódása tárgya és az erről való számot adás médiuma egy és ugyanaz. Ami viszont a kérdés második részében szereplő közös egyéniségjegyeket illeti, végigtekintve a jelenkori nyelvészet igen eltérő kompetenciákat igénylő széles spektrumán nemigen találunk olyan egyé
niségjegyeket, amelyek valamennyi nyelvészt jellemeznének.
Aki a fenti meghatározásnak nem felel meg, de érdeklik a nyelvvel kapcsolatos kérdések, az legfeljebb intuitív alapon, amatőr nyelvészként foglalkozik a nyelvvel, amely foglalkozás kimenetele lehet pozitív és nega
tív. Pozitív példaként megemlítem Karinthy Frigyes nyelvi leleményeit, negatív példaként pedig az ún. délibábos nyelvészek eredetmagyaráza
tait.