Amikor a mai helyzetemet mint nyugdíjas kutatóét végiggondolom, akkor összehasonlítom az évtizedekkel korábbi légkörrel. Mindenekelőtt tudom, milyen volt az idősebb generációs kutatók és az ifjabbak viszo
nya. A legkirívóbb eseteket felidézve, kétségtelen voltak nagyon kel
lemetlen esetek, mint amikor engem antimarxista voltom miatt (nem voltam az, írásaimban amarxista voltam!) feljelentettek. De akkor a forradalom leverése után voltunk, és az illető opponensem nem volt sen
kinek a kegyeiben, sőt, nem tartozott a jelentős nyelvészek közé sem.
Még rajtam kívül több más kollegámnak is voltak nehézségei, főképp templomjáró és vallásos voltuk miatt. Igaz viszont, hogy ezt a besú
gók, az elhárítók kezdeményezték, nyelvészek, kutatók nem tartoztak ezek közé az emberek közé. A hatvanas évek nagyjait egy-két kivétellel megbecsüléssel, szeretettel vették körül tanítványai. Ilyenek voltak Pais Dezső, Bárczi Géza, Zsirai Miklós, Kniezsa István, Trocsányi Zoltán, Szemerényi Oszvald, Hadrovics László stb. Laziczius Gyula kissé távol állt tőlük. Az ő általános nyelvészeti elmélete Saussure, Bühler és kriti
kával a prágai strukturalista irányzatok nézeteivel találkozott, és ez nem vágott egybe a magyar és szlavista nyelvészek eszméivel. De Lazicziust hallgatói és hívei, mint én is, tisztelték és szerették. Nekem megfelelt az ő irodalmi, kimért, udvarias stílusa: „Amit a következőkben mondandó vagyok... ” , bár némelyek megmosolyogták.
Tanár és hallgató között nem fordult elő heves vita vagy incidens. Én egyszer vitatkoztam Lazicziusszal, amikor a mondat tudományos értéke
lését vitattam, amit Laziczius a saussure-i elméletben mint művet, nem mint működést értékelt. Manapság nem a mondat, hanem a mondat és mondatrészek összeállítása az elemzés tárgya. Laziczius befejezvén a vitát ezt mondta nekem: „Felkérem kollegámat, hogy a jövőben óráim látogatását mellőzni szíveskedjék” , de azért az indexemben jelest adott.
Ezzel szemben két jeles tudós emberi és kollegiális magatartása ellen diák és professzor egyaránt kifakadt: Ligeti Lajos és Németh Gyula. Di
ákjaikat mint alábbvalókat kezelték, és ha ez a besorolás valamelyiknek nem tetszett, azt elüldözték. Ligeti és Németh „a tudományos felsőbbség magaslatán” jártak.
Más volt a viszony a professzor és kezdő kutató vagy docens, illetve intézeti munkatársa között. Nem egyszer fordult elő, hogy tudományos vagy adminisztratív kérdésekben összerúgták a port, sőt, hangos nézet
eltérések is támadtak közöttük. Ez történt például a Nyelvtudományi Intézet Finnugor osztálya berkeiben.
Az érintkezés tanár és diákja között kezdetben magázás volt (a vi
lágháború előtt). A háború után a tanár olykor rátért a tegezésre, de a diák részéről megmaradt az önözés (Professzor úr). Ez nekem szokatlan volt, mert a minisztériumban a minisztert kivéve az alkalmazottak te
gezték egymást. Németországban a háború előtt a tanár és diák magázta egymást, az afrikanisztikai intézetben kezdetben ugyanez volt a helyzet, Köhler mindenkit magázott, míg Heine a kollegákkal tegeződött, sőt a diákokkal is. Én Köhler nyomdokait követve mindenkivel magázódtam.
De Möhlig-hel igen jó viszony alakult ki köztünk, csak Heinével nem, mert már az elején helytelenítettem az ő kvantitatív vizsgálati módsze
rét (a régi, hangtörvényt követő módszert nem ismerte).
Nyelvi lektor mindig volt a kölni intézetben, többek között Hasan Adam, kétnyelvű szuahéli és szomáli, aki korábban a budapesti színi
akadémián tanult két évig rendezői szakon, és aki magyarul elég jól ér
tett és beszélt. Amikor én oda kerültem, egy-két évig Afrikából és más országokból működött váltogatva egy-két tudományos munkatárs.
Köhler támogatta a munkatársait, de Möhlig-hel nem fért meg, és ha
bár támogatta, többször összekaptak. Ennek oka részben az volt, hogy Möhlig fonetikai ismerete biztosabb alapokon nyugodott, mint Köhleré.
Különben Möhlig még tanult nyelvtudományi, értsd rajta, nyelvtörténeti alapismereteket, nem úgy, mint Heine.
Gáldi Lászlót már elsőéves egyetemista koromban megismertem, hall
gattam romanisztikai óráit, majd néhány év kihagyással a Nyelvtudomá
nyi Intézetben fiatalabb kollegája lettem. Széleskörű ismeretei kezdettől fogva nagy benyomást keltettek bennem, sokat tanultam tőle irodalom
történeti, történelmi és dunatáji ismereteiből, noha a magyar nyelv du- natáji kapcsolataira épített elméletét (A Dunatáj nyelvi alkata, 1947) nem tudom teljesen elfogadni.
Lőrincze Lajos még életében nagy nevet vívott ki magának. Kez
detben leíró magyar nyelvészettel foglalkozott, és írásaira felfigyelt Pais Dezső és mások. Később valószínűleg rájött, hogy a nyelvtani leírások
hoz nagy felkészültség kell, s ezért kezdett foglalkozni nyelvműveléssel és nyelvhelyességgel, amelynek néhány év alatt a korábbi Halász Gyula és mások után a rádió majd a tévé ilyen adásainak legismertebb szakértője lett.
Mint az ismeretág nagymenője, lassanként a nyelvművelő kollegái munkáltatójává vált, O. Nagy Gábor, Papp László, Kovalovszky Miklós és másokéi. Lőrincze az intézet igazgatóhelyettese volt, felkérésére vagy egy teljes cikket, vagy főbb adatait szolgáltatták neki, és ő saját nevében („Lőrincze Lajos műsora következik” ) olvasta fel őket. Erről többször hallottam panaszt intézeti kollegáimtól, de aztán a hatvanas években Lőrincze megemberelte magát, és bemondta a szerző nevét is ( „ . . . amint X .Y . kollegám írja ... ”). Hogy a felsőbbség, itt a biztonsági szolgálatot is értem, kiküldte őt külföldre, az USÁ-ba és más tengerentúli országba, hogy az emigráns magyarokkal összeköttetésbe lépjen, azt Lőrincze úgy adta elő, mintha őneki jutott volna eszébe, és a pártközpont örömmel hagyta jóvá a tervét. Arról nincsen feljegyzés az ő beszámolóiban, hogy bizony hazatérte után részletes jelentést kellett írnia beszélgetőpartne
reiről. 1975-ben (vagy e tájt) a németországi magyar emigránsok egy csoportja összejövetelt rendezett Königstein várában. Részt vettem az értekezleten én is. Magyarországról meghívták Lőrinczét és László Gyu
lát. Lőrincze előadást tartott, főként a hazai nyelvművelésről beszélt.
Minket az érdekelt volna, hogy itt külföldön született vagy felnőtt gyer
mekeink magyar tudását hogyan lehet továbbadni, elmélyíteni. Erről neki nem volt mondanivalója. Különben előadása előtt engem kértek fel, hogy ismertessem Lőrincze személyét és munkásságát. Persze csak kedvezőeket mondtam róla.
László Gyulával ott jó kapcsolatba kerültem. Már Magyarországon megismertem, tartott előadásokat az Intézetben. Széles tudású és jó előadó volt. Voltaképp csak az egyéb szakismeretei, történelem, régé
szet, képzőművészet, tehát az amerikai értelemben vett antropológiai ismeretei útján került közel a nyelvészethez, ahol hallatlan erudícióval magyarázott meg műveltségi és történelmi keletkezésű szavakat, fogal
makat, pl. szablya. László 1974-ben felvetette a „kettős honfoglalás”
elméletét, vagyis hogy a kazárok Kr.u. 670-ben betelepült második ré
tege magyar volt, és magyar nyelven beszéltek. László teóriája újszerű volt, megmozgatta az őstörténészeket, s habár számos kritika érte, új gondolatokat adott a Kárpát-medence történetének kutatásához.
A nyugati magyarsággal nem kerültem általános kapcsolatba, főleg csak Németországban, ott is inkább a Kölnben élőkkel, elsősorban a Mindszenty Magyar Ház, a református és a zsidó hitközségbeliekkel. Két lányom, Éva és Zsuzsi a hatvanas években bekapcsolódott a magyar cser
készmozgalomba és többször részt vettek nyári táborozáson. Amellett hogy otthon magyarul beszéltünk és beszélünk velük, a magyar gyere
kekkel való alkalmi találkozások erősítették nyelvismeretüket. Magyarul jól tudnak, főleg az idősebb Éva, de anyanyelvük a magyarról németre változott és Zsuzsi lányom három fia - a nagyobbak francia iskolába járnak - , németül és franciául tudnak, egyelőre magyarul csak néhány
szót.
Magam kezdettől fogva bekapcsolódtam a magyar emigráns iroda
lomba. Megismerkedtem Méray Tiborral (Irodalmi újság), Borbándi Gyulával (Új Látóhatár) és másokkal, akik a kinti irodalmi élet résztve
vői voltak, és magam is írtam nyelvészeti és általánosabb témájú cikke
ket e lapokba. Közvetett kapcsolatba kerültem a sumeristákkal is, akik, mint ismeretes, a magyarság általuk elképzelt fényes jövőjét a sumer őstörténetből és a sumer nyelvből mint a magyar nyelv őséből (?) kí
vánják levezetni és biztosítani. Néhány cikkben jeleztem álláspontomat, kaptam is rá felhördült válaszokat, Bobula Ida pedig, aki úgy tudta,
hogy valamely ausztráliai lapban is publikálni szándékozom, elátkozott.
A sumeristák egy része értelmiségi, diplomás, nagyobb része kevéssé iskolázott, de mind egyformán megszállott híve ennek a téves ideológiá
nak. Egyébként emlékszem, hogy annak idején a tudományos akadémia tagja volt egy építész, aki lelkes sumerista volt, s mint ilyen igyekezett befolyást gyakorolni az Akadémia I. Osztályára. Egyszer bent volt a Nyelvtudományi Intézet könyvtárában, és ott hangosan ágált elképze
lése mellett.
Meg kell jegyeznem, hogy hasonló gondolatok és csoportosulások elő
fordulnak nyugaton is, csak kisebb számú hívük van. Ilyen például a poroszországiak óporosz köre, amidőn újraéleszteni kívánják ezt a nyel
vet, amelynek 2 250 szava maradt meg nyelvemlékekben, s az élőnyelv a 17. század elején kihalt, beszélői beolvadtak a németekbe vagy a len
gyelekbe.
Igaz, hogy hasonló törekvések másutt is vannak, így az ír eredetű manx Man szigetén, amely a 16. században kihalt, de vannak hívei az újraélesztésének. A legnagyobb ilyen törekvés, amely sikerrel járt, az óhéber felélesztése a 19. század folyamán, amelyből a mai ivrit nyelv lett; az csak az 5. században halt ki, addig viszont irodalmi nyelv volt hatalmas terjedelmű nyelvemlékekkel.