tudtam németül, angolul, franciául, spanyolul és oroszul (és sajátos okok miatt eszperantóul is), mint ma: azóta ennek az ismeretnek csak a keze
lésében jutottam előre. Újabb nyelvek tanulására leginkább nyelvészeti tevékenységem késztetett. Bár az improvizált felhasználásban egyértel
műen hanyatlást veszek észre (ami vagy életkoromnak, vagy a társalgási alkalmak ritkaságának a következménye), a struktúrák ismerete megma
rad. Itt jegyzem meg, hogy anyai nagyapám révén - akit én már nem ismerhettem meg - volt a családban a nyelvismeretnek hagyománya.
Losonczy László eredetileg református (presbitériánus) lelkész, de volta
képpen tanítóképzői tanár (és szabadelvű újságíró) esetében ez kiterjedt a fent említett nyelvek (mínusz spanyol) mellett a héberre és görögre, meg a hollandra is.
A nagykőrösi nyolc osztályos Arany János Gimnáziumban nyolc évig tanultam latint és magyar nyelvtant, négy évig angolt, valamint egy évig görögöt egy régi vágású elegáns magyar-latin-görög szakos tanár
tól, K[őrösi]. Tóth Józseftől, aki a történelem sodrában megszerezte az angoltanári, majd orosztanári diplomáját is. Némettanárom egy kuruc lelkületű derék férfiú volt, büszke arra, hogy tőle még soha senki sem tanulta meg ezt a nyelvet. Viszont buzgón elolvasta a Pester Lloyd című budapesti német napilapot, amit néha az apám küldött neki az iskolába.
A „külön német” című rendkívüli tantárgyban egy másik tanártól német katonadalokat tanultunk, ami kellemes nótázás volt.
Édesapám számos nyelvtanárt fogadott a gyermekei mellé, elsősor
ban társalgás céljából. Egy házaspárnak a nevét meg kell említeni kö
zülük: Nánásiné Király Lili (Debrecenben diplomázott, de a háború előtt egy fiúgimnázium számára „magán nyelvoktatódnak számított) egy francia kisasszony után szisztematikusan felépítette mindazt, amit Bárczi Géza középiskolai tankönyveiből egy katolikus gimnáziumban megtanulhatott franciából egy jeles tanuló. A férje (Dr. Nánási Miklós tanítóképző-intézeti, majd szegedi tanárképző főiskolai pedagógiatanár) pedig a háború utáni „német nélküli” világban a német klasszikus iro
dalom segítségével igyekezett fenntartani némettudásomat.
A középiskola utolsó évében Nagy J. Béla magyar nyelvtani tanköny
vét tanultuk; talán ekkor éreztem meg, hogy mi minden veheti körül egy-egy nyelvnek a puszta ismeretét.
Hadd említsem meg, hogy 1944 őszén a háborús események követ
keztében néhány hétig a Trefort utcai gyakorló gimnáziumba jártam.
Itt ért az a szerencse, hogy Tompa (akkor Techert) József tanította a IV. gimnáziumbeli Toldira épülő magyar nyelvi tananyagot. Felejthe
tetlen volt. Csak utólag ébredtem rá, hogy a művelt és lelkiismeretes gimnáziumi tanár többet, jobbat, újabbat tud nyújtani a tanulóinak, mint a rutinszerű felsőoktatás.
Ha már így a nyelvtanárok között kalandozunk, hadd soroljam fel időrendi sorrendben, kitől is tanultam még nyelveket a későbbiekben. A debreceni egyetemen Hankiss János professzortól „mint spanyol lektor
tól” tanultam egyetlen diákként spanyolt (amit már nagyjában ismer
tem), s az ő javaslatára (a későbbi Fülöpné) Csanak Dóra felső éves egyetemi hallgatótól a francia társalgást. A finnt Papp István professzor óráján hallgattam.
1950-ben áthelyeztek Budapestre, mivel a vidéki egyetemeken szü
neteltették a „nyugati nyelvek” tanárainak képzését. Budapesten mu
száj volt beiratkozni „haladó orosz” csoportba, mivelhogy nem voltam már „kezdő” ; nagy szerencsémre Juhász Jenő, kiváló finnugor nyelvész lett a tanárom. A spanyolt hét féléven át Herczeg Gyula italianista
„elit klub” -szerű kurzusán folytattam. A szanszkrittal Gaál László in- dogermanista nyelvész (és 1957-től a debreceni egyetem reaktivált latin
professzora) óráján ismerkedtünk Hutterer Miklóssal. Ugyancsak Claus Jürgen Hutterer barátommal együtt hallgattuk a Harmatta János által tanított latin nyelvtörténetet (valamint egy „staféta-kurzust” , amelyen minden héten más nyelvészprofesszor adott elő egy-egy messzi nyelvről, például az arabról, kínairól, szanszkritról, sumérról és akkádról).
A francia szakon rendkívüli tanári kar tanított: Tamás Lajos (ro- manisztikát - s „ismétlésként” mind a tucatnyi újlatin nyelvet), Gáldi László (az újfrancia leíró nyelvtantól a provençal költészetig mindent), Eckhardt Sándor (francia leíró nyelvtant és csodálatos irodalom-kurzu
sokat), Kelemen Jolán és Lakits Pál francia nyelvgyakorlatokat. Gyer- gyai Albert, Köpeczi Béla és Győry János a francia irodalom történetét mint a művelt világ irodalmának modelljét tanította (Győry vulgárlatint is). Micsoda remek program volt! S ezek mellett a frissen Budapestre került Bárczi Géza „privatissimum” formájában ófrancia szövegolvasást tartott; amelyből megtanultam, hogy a filológia tartja össze a nyelvészet csontvázát.
Itt szeretnék egy-két szót szólni az - azokban az utólag nézve nehéz - években szigetszerűen prosperáló budapesti egyetemi magyar nyelvé
szeti képzésről. Az alapvizsgát Németh Gyula turkológus professzor
nál tettem le; mivelhogy - igen bölcsen - nemcsak szűken vett magyar nyelvészeknek volt szigorlatoztatási joguk. Hallgattam, természetesen, Zsirai Miklóst, Lakó Györgyöt, Szabó Dénest, Kálmán Bélát és Teres
tyéni Cz. Ferencet; szeminárium-vezetőm volt a fiatal Benkő Loránd, majd Horváth Mária. Kell-e ennél job b csapat? A legelső „új típusú”
államvizsgai bizottságom elnöke Pais Dezső volt; tagjai Bárczi Géza és Kniezsa István, s a jegyzője [!] Gyergyai Albert. Mintha az Olympuson vizsgáztam voln a...
Az egyetem után Bánáti Nándorné argentinai nyelvtanártól vettem spanyol társalgási leckéket. L^czak lengyel lektorral társalogtam len
gyelül, majd pedig egymás után több idős orosz emigránssal (és Dezső Lászlóval) oroszul, nehogy nagyon kizökkenjek belőle.
3. 1965-ben és 1967-ben a Massachusetts-i Institute of Technology keretében, ahol éjjel-nappal tanultunk, vitatkoztunk s „éltük” a nyelvé
szetet (vizsgák és tervjelentések nélkül), fenntartva óriási érdeklődésün
ket a körülöttünk zsivajgó amerikai környezet iránt.
Természetesen a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében is nagyon kedvezőek voltak a kutatási feltételek. Ez főleg azok számára volt fontos - amilyen én is voltam - , akik valamilyen oknál fogva hosszú ideig nem taníthattak a felsőoktatásban. Ha egyszer majd komolyan felmerül az M TA Nyelvtudományi Intézete történetének a re
konstruálása, akkor lehet, hogy kedvet kapok ezeknek az érdekes éveknek a felidézésére.
Jól éreztem magam a Magyar Tudományos Akadémia Számítástech
nikai Központjának gépi nyelvészeti csoportjában is, ahol mindenféle - akkor időszerűnek látszó - projektumokban dolgoztunk egy nagyon jó kedvű kollektívában: Kiefer Ferenc, Petőfi Sándor, Vargha Dénes, Sze- lezsán Irén és János, Szöllősy Éva, valamint az időközben rejtélyesen eltűnt Ábrahám Samu és mások társaságában.
Egyébként nem mindenki számára ideális a kutatóintézeti környezet.
Erre akkor jöttem rá először, amikor tanítani kezdtem az ELTE Általá
nos és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékén. (Erről majd valahol másutt írok részletesebben.)