Munkám a Magyar Értelmező Szótár szerkesztőségi beosztása lett Országh László főszerkesztő vezetése alatt. Kezdő intézeti tevékenysé
gem igen kellemetlen eseménnyel kezdődött. 1957 végén befejeztem egy nagyobb dolgozatot A modern nyelvtudomány főbb kérdései címen. Ta
más Lajos, az intézet akkori igazgatója, ugyis mint lektor, javasolta a kézirat kiadását, mire megkötöttem a szerződést az Akadémiai Kiadó
val. Igen ám, de a másik lektor, Sulán Béla, valószínűleg a harmadik lektor, Telegdi Zsigmond indíttatására szembehelyezkedett ezzel a né
zettel, „antimarxista” irománynak ítélte a kéziratot, sőt, feljelentést tett ellene és ellenem a főügyészségen. Gondoljunk arra, hogy 1957-1958 a szabadságharc utáni megtorlások éve volt. A főügyészség nem foglalko
zott a feljelentéssel, hiszen akkor nyilván sokkalta több ügyet vizsgáltak.
Telegdi ugyancsak a kézirat kiadása ellen foglalt állást, de indokolásában nem tért ki politikai magyarázatokra, noha szakmai véleményét én meg tudtam cáfolni. A kiadásra nem került sor, ellenben az intézet Lőrincze Lajos, Imre Samu és Juhász József vezetésével bizottságot hozott létre, akik rövid véleményükben kimondták a kézirat visszavonását, noha én az egész tárgyalás alatt egy szót sem szóltam. Ezután évekig tartott megbélyegzett helyzetem az intézetben (prémiumot nem kaptam). Csak 1965 táján kezdődött az enyhülés az új igazgatóhelyettes, Király Péter magatartásával, aki egyik alkalommal hozzám lépett, és kezdeményezte a megbékélést.
1967-ben Országh László azt tanácsolta nekem, hogy jelentkezzem Ford-ösztöndíjra az USÁ-ba. Beadtam pályázatomat, de az év végén a Kulturális Kapcsolatok Intézetétől azt a választ kaptam, hogy ösztön
díjra nem javasolnak, viszont ez nem jelenti azt, hogy a következő évben nem pályázhatok újra.
Ekkor megelégeltem a helyzetemet az intézetben Király Péter jóin
dulata ellenére.
1964-ben sikerült európai útlevelet kapni nekem és a családomnak, akkor két és féléves Éva lányommal. 1965-ben körutat tettünk Európá
ban, két hetet Bernben tartózkodván egy svájci családnál, ahol feleségem 1946-ban gyermekként tartózkodott.
1967 augusztusában a francia afrikanisták szervezete nemzetközi tu
dományos gyűlést hirdetett meg Aix-en-Provence-ban, amelyre engem személyesen meghívtak. A Kulturális Kapcsolatok Intézete némi uta
zási támogatást nyújtott nekem. Ez nem lett volna elég a részvételre, ám közbejött egy angol meghívás Londonba, hogy egy grémium előtt mutatkozzam be angol tudásommal és afrikanisztikai ismereteimmel a Dar-es-Salaami egyetemre szóló kinevezésem ügyében. A meghívás né
hány nappal megelőzte az Aix-en-Provence-i értekezletet. A londoni meghallgatáson megismerkedtem Malcolm Guthrie-val, a legismertebb angol afrikanistával, majd kapcsolatunk folytatódott a franciaországi ér
tekezleten. A Dar-es-Salaami kinevezésből nem lett semmi, valószínűleg angol tudásomat nem értékelték kellőképpen, elutasítást nem kaptam az ügyről.
Az értelmező szótári munka mellett több más tudományos problémá
val foglalkoztam, főleg egy olyan kérdéssel, amely eldöntötte tudományos
karrieremet a jövő évtizedben nyugdíjazásomig, sőt, azon túl. Sebők Tamás (Th. A. Sebeok) , az ismert bloomingtoni nyelvész és több nem
zetközi kiadvány főszerkesztője (Current Trends in Linguistics, 14 kötet, Den Haag 1963-1976) 1963-ban Budapesten tartózkodván összeismerke
dett velem. Többek között átadta Joseph H. Greenberg The Langua
ges of Africa című kötetének második kiadását (1963), és felbíztatott, hogy írjak róla beszámolót vagy kritikát az ő tudományos sorozatába, amelynek C. F. Voegelin a főszerkesztője. Nekiálltam a könyv áttanul
mányozásának. Greenberg nagy apparátussal Afrika valamennyi nyelvé
nek genetikai osztályozását tárta fel benne. Néhány hónap alatt azon
ban megállapítottam, hogy Greenberg módszere tudománytalan, nem próbál felállítani hangtörvényeket, hanem hasonló hangzású és azonos vagy hasonló jelentésű szavaknak pusztán a hasonlóságára építi fel az egyeztetéseket. Terjedelmes kimutatásomat és bírálatomat angol nyel
ven elküldtem Voegelinnek, aki igazolta a cikk átvételét, megállapította, hogy az angol szöveg ellenőrzésre szorul, de biztosított, hogy intézetében lesznek, akik ezt a munkát elvégzik. Telt-múlt az idő, hosszú hónapok után érdeklődtem Voegelinnál, aki meglepetésemre visszaküldte a kézira
tot, mondván, hogy az angol fordítás használhatatlan. Később Sebőktől megtudtam, hogy Voegelin elküldte a kéziratot Greenbergnek, aki az USA tudományos köreiben és azon is túl nagy tekintélynek örvend, s ő felháborodva letiltatta a kézirat közlését. Ezután a kritikámat angol anyanyelvű kutatókkal felülvizsgáltattam, s újra kiadattam: A Fallacy of Contemporary Linguistics: J. H. Greenberg’s Classification of the African Languages and His „Comparative M ethod” , Hamburg 1982. Ez a kötet ismert lett a szakemberek körében, főként afrikai kollegák jelez
ték személyesen is, hogy Greenberggel szemben igazam van. A The New Encyclopaedia Britannica, Languages of the World Vol. 22. 749. lapon az afrikai nyelvek osztályozásának problémáiról írván Malcolm Guthrie után az én nevemet említi meg („the Hungarian linguist István Fodor” ), mint akik Greenberg osztályozásának elméletét nem fogadják el.
A Greenberg elleni polémiámnak még nincsen vége. A szocioling- visztika és a kvantitatív módszerek fellendülésével és a kikérdező m ód
szerek alkalmazásával az a gondolatom támadt, hogy végleg elutasítom Greenberg osztályozási elméletét és módszerét. Bartha Csilla kollega
nőm egyik végzős tanítványát, Rapai Juditot ajánlotta nekem a kikér
dező szociolingvisztikai módszer tesztjeinek összeállítására és
végrehaj-tására. A közleményt az én korábbi érveim és adataim, valamint az ő tesztjei alapján összeállítottuk, és beadtuk több magyar és angol, fran
cia, német folyóiratnak közlésre. Három év telt el, ezalatt egy kivételével minden folyóirat visszautasította a cikket. Az, hogy amerikai folyóira
tok sommás, nem lényeget érintő érveket alkalmaztak, nem lepett meg, hiszen Greenberg halála után még évekkel is tekintélyes név maradt.
De visszautasította a Nyelvtudományi Közlemények is. A kicsinyesség, az egyéni torzsalkodás (mit akar még ez a vén szivar?) hazai tudo
mányosságunk velejárója. E tekintetben nem törődnek azzal, hogy egy (számukra nem lényeges vitában) a fél évszázad óta megalapozatlan osz
tályozás megdöntése tudományos (és magyar, ha magyarnak tekintenek) horderejű. A Nyelvtudományi Közlemények több mint egy évig tartotta magánál a cikket, mondván hogy kiadták lektoroknak, míg végül rövid
del ezelőtt visszakaptam egy rövid visszautasítást, hogy a cikk nem felel meg a folyóirat témakörének. Mi ez, ha nem kibúvó? Az, hogy valamely tanulmány beleillik-e vagy sem a folyóirat tárgykörébe, ahhoz nem kell egy évnél hosszabb idő, egy hónap is elegendő, egyébként ugyanez a téma megjelent a Nyelvtudományi Közlemények 67. számában 1965-ben.
Az Aix-en-Provence-i értekezleten ismerkedtem meg későbbi felette
semmel, Oswin Köhler professzorral, a kölni egyetem afrikanisztikai in
tézetének vezetőjével. Nekem akkor már felmerült a gondolatom, hogy esetleg segítségét kérem, hiszen ő elmondta nekem, hogy egyetért a greenbergi bírálatommal, de nem mertem ezt a tervemet kinyilatkoz
tatni, hiszen ez a hazai hatóságok fülbejutása esetén szabadságomba, sőt, az életembe kerülhetett volna.
Mindenesetre bíztam abban, hogy ha legközelebb kijutok nyugatra, jelentkezem nála.
4. Emigráció
1969 szeptemberében második nekifutással új útlevelet kaptunk, amely
ben újszülött lányunk, Zsuzsi neve is be volt jegyezve anyja útlevelé
ben. 1969 szeptembere végén elhagytuk Magyarországot, és több ke
rülővel újra Bernbe érkeztünk, ahonnan levélben megkerestem Köhler professzort. Váratlan meglepetésemre néhány nappal később meghí
vott az intézetébe, először mint helyettes tudományos munkatársat (wis
senschaftlicher Angestellter), majd egy év múlva állandó munkatársként, amikor egy státuszhely felszabadult.
Az intézetnek jól felszerelt könyvtára van túl az afrikanisztikai szak
könyveken. Abban az időben a professzoron kívül két munkatárs dol
gozott ott, hazai viszonylatban docensnek nevezném őket, mindkettő wissenschaftlicher Angestellter volt, néhány hónap múlva professzorok lettek: Wilhelm Möhlig és Bernd Heine. Már korábban is hosszabb ösz
töndíjjal kutattak Afrikában, Möhlig akkor még Délnyugat-Afrikában, a mai Namíbiában, ahol leírta a diriku (dciriku átírásban csettintő hang
gal) nyelvet, Heine Togóban kisebb nyugat-szudáni nyelveket. Később gyakran folytatták a nyelvi leírásokat Afrika más tájain, ahogyan ez más német, angol és amerikai, francia és egyéb egyetemeken szokásos volt.
Én magam ötvenéves koromban új életet kezdve Németországban ilyen felmérésekre nem vállalkoztam, engem továbbra is az adatfeldolgozás és adatértékelés érdekelt. Így vállalkoztam a 18. század előtti afrikai nyelvek szótárainak összehasonlítására és kiértékelésére, majd Afrika- utazónk, Magyar László 1859-ben megjelent umbundu és egyéb nyugat
afrikai szótári és nyelvtani leírásának feldolgozására.
1975-ben merült fel bennem a gondolat, hogy egy antológiát kel
lene szerkeszteni a nyelvújításokról. Ehhez társra volt szükségem, hogy a szovjet tömb országainak nyelveiről ottani szakemberektől cikkeket kapjak. 1975-ben részt vettem Columbusban (USA) egy nemzetközi afrikanisztikai értekezleten, ahol megismerkedtem Claude Hagège-zsel, aki rendkívüli poliglott volt: rövid idő alatt jól megtanult előadni sok nyelven, magyarul is elég jól tudott. Kaptam ösztöndíjat a német tudo
mányos alapítványtól (Deutsche Forschungsgemeinschaft), és azzal tíz év alatt bejártam a földet, ahol sok szaknyelvésszel és kutatóval ismerked
tem meg. A nagyarányú levelezés és a gyűjtőutak eredményével 1983
1994 között Fodor és Hagège főszerkesztők neve alatt hat kötetes anya
got adtunk ki a hamburgi Helmut Buske kiadó gondozásában: Language Reform - History and Future, Réforme des langues - Histoire et avenir, Sprachreform - Geschichte und Zukunft. A kötet cikkeit szabad válasz
tással, angolul, franciául és németül írhatták meg a szerzők. Hagège, aki a francia nyelvészek egyik korifeusa, a Collège de France tagja, segítsé
gemre volt a gyűjtő és a szerkesztési munkában. 1985-ben nyugdíjaztak a kölni egyetemről. Azóta visszatértem az óhazába, és Budapesten foly
tatom kutatásaimat és publikációimat.
Még kölni tevékenységem utolsó éveiben rábukkantam a kölni Dóm könyvtár egyik 16. századi kéziratára, amely Oláh Miklós
Hungariajá-nak egyik változatát tartalmazta. Először a pesti Irodalomtudományi Intézethez fordultam, Klaniczay Tiborhoz és Bodnár Györgyhöz. Ők azt javasolták, hogy legjobb lenne, ha a kéziratot én elemezném és dol
goznám föl. Ez meg is történt, és a kézirat megjelent a Humanizmus és Reformáció sorozat 17. kötetében 1990-ben. Ezután beadtam a dol
gozatot a doktori cím elnyerésére. 1994-ben tűzték ki a vitát, de már kezdetben rosszul indult. Volt intézeti kolleganőm, Soltész Katalin és a másik opponens, Vizkelety András javasolta, azonban a harmadik, Kulcsár Péter élesen ellene foglalt állást. Ekkor a Tudományos Minő
sítő Bizottság kiadta egy negyedik opponensnek, Érszegi Gézának, aki Kulcsárral azonosan éles hangnemben utasította el a pályázatot. A vitá
ban szintén két-két szavazat foglalt állást egymás ellen és ellenem. Nem mutattam meg a bizottságnak a sorozatszerkesztő és az intézet igazgató
jának, Klaniczay Tibornak a részletes véleményét a publikáció mellett, amely különösen kiemelte irodalomtörténeti értékét. Szerencsére a bi
zottság Benkő Loránd elnöklete alatt a beadvány mellett szavazott, így megkaptam a doktori fokozatot 1994-ben. Nem akarom hosszúra húzni ezt az esetet, de jellegzetes módon rosszindulatú volt mindkét ellenop
ponens. Ők a mellékes körülményekre fektették a súlyt, a lényegesről említést sem tettek, pl. amit Klaniczay különösen kiemelt, miszerint bebizonyítottam, hogy Oláh Miklós anyanyelve magyar volt.